7. „Magos Déva várát…”
 Az építőmesterek

A magyar nép építőtevékenységét nem a kőművesek hatalmas várakat falazó kanala indította útjára, a honfoglaláskor már magával hozta félnomád életformájának megfelelő, egyszerű, de célszerű építőkultúráját, és letelepedésekor azt folytatta tovább. Ennek az életformának kettős településre volt szüksége: nyári és téli szállásra. Az előbbi a sátor volt, az utóbbi a fa boronaház és a sövényépítésű hajlék, építőjük pedig a sátor– és faragómester.

A letelepülés új életformája azonban új igényt fakasztott: a véglegesség és a védelem igényét. A vezéri sátor helyett királyi palotára, a letelepülteknek városokra, várakra, az új vallásnak templomokra, monostorokra lett szükségük, és így új építkezési módra. Ekkor kezdte meg nálunk építőtevékenységét a külföldről betelepített kőfaragó és kőműves.

Az új mód azonban csak lassan tudott elterjedni. Amikor 1147-ben a második keresztes hadjárat Magyarországon átvonult, a velük utazó Freisingi Ottó püspök ezt jegyezhette fel rólunk:

„Városaikban sok a nádház, kevés faház és még kevesebb kőház van. Az egész nyarat és őszt sátrak alatt töltik, télen térnek vissza lakóhelyeikre.”

A félnomád életformát tehát nehezen adták fel őseink, így az ezzel járó kettős település igénye, s vele a régi építőkultúra még sokáig élt.

Az új építkezési mód lassú terjeszkedésének jelentősebb oka azonban az volt, hogy nagy költséggel járt. Az uralkodók, a világi és egyházi főurak és a lassan kifejlődő városi polgárság gazdasági ereje adott csak lehetőséget a kőfaragók és kőművesek építőtevékenységéhez.

A szegénység kitartott – századokon át – a régi, a helyi építőanyagot felhasználó magyar mód, lényegében a faépítkezés mellett, és a földesúr büszke várkastélya vagy pompázó palotája szomszédságában szerény alázattal húzódott meg a népi építőmesterek keze nyomán létesült egyszerű hajlékok sora, a jobbágyfalu.

Az új munkálatokból azonban a jobbágyság is kivette a maga részét, mert a királyi és főúri építőműhelyek idegen származású kőfaragóinak és kőműveseinek segítség is kellett az olyan épületek, mint a román stílusú esztergomi királyi palota vagy a gót stílusú diósgyőri vár felépítéséhez. A szegénység serege éveken át, robotolt ezeken a munkákon.

A kétféle építkezési mód a XVI–XVII. században egymásra talált, s az egész ország számára dolgozott, mikor is ennek az időszaknak legfontosabb épületeit, a várakat emelte. A török elleni küzdelemben aztán az bizonyosodott be, hogy a magyar mód alkalmasabb e célra az újnál. Jobb, olcsóbb és gyorsabb. Jobb, mert az ágyúgolyó csak rést ütött a palánkfalon, de nem döntötte le, mint a kőfalat; ostrom közben emezt hamarosan kijavíthatták, amazt bajosabban. Olcsóbb és gyorsabb, mert föld, fa mindenütt került bőségesen, építő kéz – a jobbágyoké – sok és serény, mert magának is dolgozott így a föld népe, építőmester pedig mindenkor akadt a találékony udvarbírók, tiszttartók és várkapitányok személyében, akiket a szükség erre is megtanított.

Kerechényi László, Sziget várába kerülve, elpusztult erősséget talált. A király megígérte, hogy küld építőmestereket az újjáépítéshez, de ezek nem érkeztek meg idejében. „Én bizony – írja Kerechényi 1555-ben – nem várhattam a pallérokat. Most két bástyát kezdtem csináltatni. Én bízom Istenemben, amikor Ő Felsége pallérja meglátja ezen bástyáimat és az előbbeni tiszttartókét is, nem kezdem szégyenlenem.”

Így épült a magyar végvárak sora a sürgető szükségben. Többsége nemcsak anyagát, építésmódját, hanem szerkezetét is tekintve hasonló volt.

 

Az ezredéves kiállítás történelmi épületcsoportjának csúcsíves kori része. Tervezte Alpár Ignác

 

Hegyes karókerítés vette körül a latorkert-et. Ezen belül húzódott a vizesárok, rajta át levonó gémes híd vezetett a palánkkal övezett külső, ún. huszárvár-ba, ahol a portyázó lovasok tanyáztak. Aztán következett a belső várat körülölelő, vastag boronafából rótt, földdel feltöltött, széles várfal, hatalmas bástyáival, ezeknek gyakran nevet is adtak, építtetője, védelmezője emlékére. Mint ahogy nevet kapott a várfal öles gerendákból rótt, emelőcsigára járó kapuja is. Felette a deszkából ácsolt szín, a „szakállszáraztó”, a végbeliek pihenőhelye. Ennek emlékét őrzi a faragott székely kapuk galambbug-ja. – A bástyás várfal mögött emelkedett a belső vár, sok helyt ez sem kőépület, hanem csak palánk.

A kapubástyánál nappal a kapunálló-k vigyázták a várat, éjjel pedig a várfalon körbe járó virrasztó-k, akik énekelve szólítgatták egymást: „Szólalj, szólalj, virrasztó!” Megesett, mint Újvárott, 1608-ban, hogy amire a „szép piros hajnal” elkövetkezett, háromszoros „Allah” kiáltás köszöntötte a virradatot, nem az ő énekük. Éjjel ugyanis a török lopva körülvette a várat, és mire a seregdob bömbölő hangjára ki-ki fegyverét ragadva a helyére rohant, a török már ugyancsak működött gyújtó- és tüzes szerszámaival. Mert hát a magyar módra épült vár legnagyobb ellensége a tűz volt. De az ostromlottak résen álltak, és a nyers ökörbőrökkel hamarosan elfojtották a lángokat, a szívességet pedig azon melegében viszonozták, ne fázzon a török sem. Közben a palánk megégett gerendáit kicserélték. Pedig a török ágyúk akkor már a sánckosarak mögül szorgalmatoskodva, ugyancsak tördelték a palánkot. Az újváriak abba sem hagyhatták a javítást. Hordták serényen a tartalék boronafákat, töltötték keményen a közét földdel. Pográny Benedek kapitány sem tétlenkedett: alighogy végzett a javítási utasításokkal, rögvest kiparancsolta a száguldó-kat Kiss Farkas fővitéz kardja alatt, s a bástyára felvitette az új seregbontó-t. És amikor kartácsa a török közé vágott, igencsak meglepődtek: ilyen fránya valamit még nemigen tapasztaltak. A meghökkent törökökre ráadásul a hátukba került magyar száguldók is lecsaptak. Így esett meg, hogy a várkapun kirohanó őrségnek már nem sok dolga akadt, oly gyorsan eltakarodott a maradék török sereg Újvár alól.

Sok viszontagságot átvészelt váraink többsége aztán a béke idejében pusztult el, mert a török háborúk befejezte után, a XVII. század végén, az uralkodó, elbocsátván a végbelieket, elrendelte a végvárak lerombolását. Földhalmokba, kőrakásokba temették századok küzdelmeinek, nagy tetteinek emlékét.

A régi építkezési mód azonban nem halt meg egészen, csak visszaszorult a népi építkezésbe. És amikor az uralkodó 1695-ben a budai kőműves és kőfaragó céh kiváltságlevelét jóváhagyta, és főcéhnek elismerte, az építőmesterek nemcsak az új élet építéséhez láthattak hozzá, hanem az új módszer elterjesztéséhez is, ami persze ez időre Európa-szerte maga is megváltozott.

A helyett az olcsóbb tégla a közkeletű építőanyag, ami új építőtechnikát kívánt, következőleg a kőműves lett az általános építőmester, nem pedig a kőfaragó. Szerkezeti változás lényegében nem volt, de a belső tér lefedésénél megszüntették a zártságot, így megnövekedett az ács szerepe. És egyre jelentősebb a díszítés. Ez az igény pedig növelte az üveg alkalmazását, ösztönözte az épületfelszerelő – asztalos, lakatos – mesterség díszmunkáit. Megváltozott a stílus is: az abszolút monarchia jellegzetes stílusa, a barokk vált uralkodóvá.

Ezt az építkezési módot, technikát és stílust terjesztették el kőműveseink a XVIII. század során. A társadalmi fejlődés és a háborúk befejezése után meginduló lassú gazdasági megerősödés következtében az eddigiek mellett újabb épülettípusok jelentek meg: iskolák, kórházak, könyvtárak, mezőgazdaragi és közigazgatási épületek, polgári lakóházak. Így alakult ki nagyobb vidéki városainknak ma is jellegzetes barokk arculata a kőművesek keze nyomán.

Kőműveseink életét, munkáját a céh, az építőműhely határozta meg, s szabályozta minden napját századokon át.

Már az első hivatalos kijelentés is, amelyet az inas felvételekor hallhatott, ez volt: „Szót fogadj, a céhre szégyent ne hozz!”

Persze nemcsak engedelmességet tanult, hanem mesterséget is.

A kőművesmunka lényegét tekintve századakon keresztül nem változott: kő- vagy téglasorokból emelt falat, és azt lefedte. Ami változott, az a falazás és a lefedés módja: a futó és kötő soroknak, a nyílászárás egyenes és íves fajtáinak, a sokféle boltozatnak és a vakolásnak a technikája. Így változott a külső és belső térformálásnak a módja és az építészeti stílus. A változást azonban századok tagolták, így egy-egy inas csak a maga korában alkalmazott módszert tanulta. No, meg még mást is.

A kétféle építőtevékenység ugyanis továbbra is hatott egymásra. A népi építkezésben továbbélő régi mód fokozatosan átsajátított egyet-mást az új építőtechnikából, az új mód viszont ősi szokásokat, sokféle gonoszűző és szerencsét hozó varázslásokat örökölt tőle.

Így ősrégi szokás volt az, hogy az alapba – vagy esetleg a falba – emberi árnyékot megmért kákadarabot vagy háziállat tetemét, hamvát dolgozták be. Az építőáldozat emléke ez, mikor is az építőmunkást vagy családtagját áldozták fel az építkezéssel megzavart helyi szellem kiengesztelésére, hogy az épület össze ne dőljön. Nálunk a Kőmíves Kelemen balladája tette közismertté a régi szertartást, amelyből ma már csak az az Európa-szerte ismert babona él, hogy az új épületbe költözők közül egynek hamarosan meg kell halnia.

A barokk stílussal együtt elterjedt a ma is megtartott bokréta-ünnepély szokása – a rontáselhárító varázslás emléke –, de akkoriban a kőműves szedte virág bokrétát tűztek fel a csúcsra, és az építtető felesége vagy közeli nőrokona színes szalagokat, kendőket kötött rá ajándékul, amit aztán a kőműves ajándékozott tovább feleségének vagy „közeli nőrokonának”.

Mire eltelt a tanulóidő három esztendeje, s elkövetkezett a felszabadítás, a mesterségén kívül még sok mindent megtanult az inas.

A legényavatás ceremóniája azonban műhelyenként változott. Volt hely, ahol poflevest kapott, vagy a kényesebb felére hármat. Másutt társpohár járt neki. A szokás barátságtalanabb, mint a neve. Majd félliteres poharat kellett egy hajtásra kiinnia, de háromszor és gyors egymásután, a király, a város, valamint az „érdemes, tudós és becsületes céh” éltetésével. A végén már forgott előtte az egész társaság, azt sem vette észre, hogy beírták a nevét a céhkönyv-be, a céhlevél felolvasásából egy szót sem értett, az üdvözléseket sem tudta fogadni, és örülhetett, ha az ez után következő lakomát becsülettel átvészelte.

Az újdonsült legény aztán tagja lett az atyamester által vezetett ifjútársaságnak, és megkezdte kétéves vándorlását.

A vándorló legénynek az atyamester keresett munkát. Ő tudta, kinek kell a segítség, de a legény a műhelyekben nem válogathatott. Az viszont előfordult, hogy a mester nemcsak kőművesmunkát akart rábízni, a céhlevél azonban keményen megtiltotta, hogy a legény „a szőlőben és otthon más munkát végezzen, mint a kötelessége”.

Ha aztán a legény mester akart lenni, a céhmester által kijelölt mesternél egy évig pallér-kodnia kellett, s annak utána a céh színe előtt az egész mesterségből – mint a céhlevél írja – „feladta a mintadarabot”. Mikor azt rendjén valónak találták, a nyitott céhláda előtt előadta kérését, mondván: „Céhmester úr! Mester urak! Kérem, legyenek oly jók, vegyenek fel engem ifjúmesternek.” S a tagok beleegyezésére a céhmester néhány szóval felavatta.

A fiatal kőműves persze nem lehetett egyhamar céhmester, mert e tisztségre idősebb, tapasztalt, tekintélyes mestert választottak, hisz a céh szellemi és anyagi ügyeit kellett vezetnie. Megbízatása egy évig tartott, mikor is újat választottak. De a választás csak akkor lett érvényes, amikor ehhez a feleség is hozzájárult, mert bizony a céhmester háza egy évre gyűlésteremmé, sokszor pedig zajos mulatóhellyé változott át. De kevés feleség tiltakozott az ellen, hogy „céhmesterné asszonyom” legyen. Természetesen ezt a gyűlést is lakomával fejezték be.

És ezzel a kőműves elérte a legnagyobbat. Hírnevét már csak az öregbíthette, ha többször is megválasztották céhmesternek.

A népi építőmester persze az ő szemében kontár maradt még a XIX. század elején is, pedig sok szép épülettel gazdagította ez időben felívelő falusi építőkultúránkat.

A klasszicizmus időszaka ez, és e stílus a népi építkezésben is otthonra talált, nem úgy, mint a barokk. Talán azért, mert ennek a teljes felületre kiterjedő díszítésével ellentétben az az egy helyre csoportosított díszítés elvét érvényesítette, s ezzel a magyarság keleti díszítő ösztöneit kielégítette.

E stílus jellegzetes vidéki épülete a kúria volt. A régi magyar módra készült, a vár emlékét fenntartó udvarháznak formái a náddal fedett, kurta nemes kúriák közvetítésével a falusi épületek tornácos házaiban új életre keltek. Kisebb vidéki városainknak ez adja meg sajátos hangulatát.

A kétféle építőmester közötti ellentét csak az iparszabadság beköszöntével, vagyis a céhvilág megszűntével tűnt el, illetve alakult át. Ettől kezdve a kőművesből fokozatosan építész, kapitalista vállalkozó vagy pedig bérmunkás lesz; akár céhes iparos volt előbb, akár kontár.

A századfordulóra megváltozik az építőtechnika is: útjára indul a vasbeton, s vele új szerkezet, új stílus az új épülettípusok létesítésénél. A kőműves fokozatosan átadja helyét a vasbetonszerelőnek, a műanyagmunkásnak, az építőipari gépnek, ahogyan a rohanó idő tovább alakítja az építőtevékenységet és -technikát. S ma gigászi vasbeton szerkezetek mutatják a jövőt, ahol előre gyártott elemekből máról holnapra egész városok teremnek. Valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula Az építőkhöz című versének bevezető soraiban villantja fel:

Állványok, frissen felrakott falak,
 egy városra való
cement, homok, meg tégla, meg salak
 s még frissen csillogó
villanyhuzalok, rézdrótfonalak
 s városnyi friss tető
s körül a még tág mezőn újra: kő,
kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét
 a nyüzsgő hangyanép,
ahogy acél- s vasköteleivel,
 daruival és emelőivel
foglyul ejti itt is a Gulliver
 természetet.

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta Mechanica, Acta oeconomica Lad. A. fasc. 1–9., Lad. C. fasc. 9. no. 4–12., No. l., 4., Idealia No. 36.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Privilegia coehalia 4, 72, 108, 132, 145, 159, 162, 166, 169, 183, 190.

 

Könyvtári

Gerő László: Magyar építészet, Bp. 1954.

 

Major Máté: Építészettörténet, 1–3. k. Bp. 1954–1960.

 

Perényi Imre–Varga László: A magyar falu építészete, Bp. 1955.

 

Rados Jenő: Magyar építészettörténet, Bp. 1961.

 

Schoen Arnold: Buda építőmestereiről, Művészettörténeti Értesítő 1957. évf. 297–302. l.

 

Solymossy Sándor: Kőmíves Kelemenné, Ethnographia 34. évf. 133–143. l.

 

Takáts Sándor: Rajzok a török világból, 2–3. k. Bp. é.n.

 

Tóth János: Népi építkezésünk hagyományai. Bp. 1961.

 




Hátra Kezdőlap Előre