8. Gerencsérek mestersége
 A fazekasok

Az agyagművesség az egyik legősibb mesterség, eredete a kikutathatatlan múltban gyökerezik. Feltehetően a földművelés ismertette meg az emberrel az agyag képlékenységét, a nap melege és a tűz használata pedig megtanította arra, hogy első edényeit maradandóan alkossa meg. A kézzel való alakítás nehézkessége aztán rávezette a forma, majd a korong létrehozására, és bizonyos, hogy a kézi fazekaskorongot i. e. 4000-ben már ismerték.

Az ókor népeinek agyagművessége jelentősen fejlett volt. Mezopotámiában, Egyiptomban már használták a mázas cserepet. A görögöknél művészi színvonalra emelkedett az agyagmunka, s a fekete alakos attikai vázák vagy a vörös apuliai edények ma is megcsodált termékek. A rómaiak, gyakorlati hajlamuknak megfelelően, inkább közszükségleti cikkeket és tömegárut készítettek.

Hogy a magyar nép mikor kezdte meg az agyagművességet, pontosan nem tudjuk. Feltehetően letelepülés után, de az bizonyos, hogy 1100 körül az agyagművesek már falvakat alkottak, amelyeket róluk Gerencsérnek neveztek el.

E gerencsérek várjobbágyok voltak, akik a vár urának tartoztak szolgáltatással, s akiket jellegzetes készítményükről, a XIV. század derekától kezdve fazekasok-nak is tituláltak.

Földrajzi elhelyezkedésüket megszabta nyersanyaguk: az agyag. Ott települhettek meg, ahol az agyagból tűzálló cserép is készülhetett.

E mesterség – más iparhoz hasonlóan – akkor fejlődhetett ki komolyabban, mikor is a jobbágyok a városba költözéssel felszabadultak a földesúr hatalma alól, s megalkothatták érdekvédelmi szervezetüket: a céhet. Fazekasaink a XVI. század elején juthattak céhhez, és elmondhatták, hogy már nem a földesúr, hanem a „fazekas akaratján jár a fazék”.

Ez időre már nemcsak a főurak, hanem a kisnemesek, módosabb jobbágyok, polgárok háztartásaiban is megtalálhatjuk a gerencsérek portékáit: a sokféle fazekat födőstül, a korsókat, csuprokat, tálakat és a főuraknál már a XIV. században megjelenő cserépkályhákat, akkori néven kályhás kemencéket. – A kályha szó ugyanis csak a XIX. században lett azonos jelentésű a tűzhelyével, a kemencével, eredetileg csak annak építőegységét, a kályhacsempé-t jelentette.

A fazekasáru azonban a céhvilág beköszöntése után is a földesurakhoz áradt leginkább. Az udvarházaknak még a kisebbje is nagy háztartást vitt, három-négy szakáccsal, egy-két inassal. Sok és sokféle edény kellett ezeknek. Majd minden ételfajtának más és más, mert mint akkoriban mondták, „szagos ételnek szagos a fazeka”. Márpedig módosabb eleink minden ételnek, még köznapon is, megadták a módját mindenféle ízzel. Már Galeotto megírta, hogy a magyarok asztala dúsgazdag. S ez a szokás öröklődött, aki tehette, gazdag asztalt vitt. Még nehéz időkben is, mert úgy tartotta a mondás, hogy „búról borral, bajról torral feledkezz”. S az ebédet, vacsorát hat-nyolc fogáson alább nemigen adták, de felmehetett húsz fogásig is.

Hát még ha lakodalmat csaptak! – Thurzó Borbála 1612. évi lakodalmán a maga hét szakácsa nem volt elég, apja ura küldött még ötöt, de a jó barátoktól még húszát kellett kölcsönkérnie. És e szakácshad többek között 40 ökör, 10 tehén, 140 borjú, 350 bárány, 200 disznó, 30 őz, 200 nyúl, 600 fogoly, 400 lúd, 400 kappan, 1000 tyúk és 4000 különféle hal sütésén-főzésén fáradt. Hát még a többi étel, no meg az ital? Töméntelen edényre volt ott szükség. A 30–40 literes lakodalmas fazek-akon kívül bizony még a „kétemberes” fazekakat is igénybe kellett venniük. Nem nélkülözhették a lábas-okat sem (a legősibb főzőedény mását), akkor még a szó eredeti értelmében, lévén ugyanis három lábuk. Kellettek a vajas-, olajoskannák, tejes-, tejfeles csuprok, aztán a sokféle és sok-porciós tálak, tányérok, s a nyolc-tíz literes boroskancsók mellett a kisebb kancsók, a „pintyőke szájú” szilké-k (vagyis csücsös bögrék) és még sokféle agyagedény a fa- és fémedényeken kívül. Arattak hát a fazekasok.

 

A bártfai fazekas céh pecsétje. XVII. sz. O. L.

 

Erre gondolhatott Szenczi György uram, Kassa szabad királyi városnak szenátora is, 1574 tavaszán, mikor tizenkét éves fiát Tipolai András gerencsér mester uram elé állította, hogy inasnak elszegődtesse. Imre fiú is szívesen hajlott apja ura szavára, hiszen már „gyerekkora” óta ismerte a barátságos, csöndes fazekasműhelyt. Sokat forgolódott a legények körül, még agyagbányászásra is kijárt velük.

Egyik ilyen útja igen emlékezetes volt. Új gödröt kezdtek, s ott kucorgott a szélén, mikor egyszer Márton bácsi, a legidősebb legény megkérdezte tőle:

„No Imrus, micsoda gödör ez?”

„Agyag, hát.”

„Az a Palántagödör. Fát ültetnek bele, de szárazat; mégis kivirágzik. Tátod a szád, ugye? Még madár is száll rá, a virágot szagolgatni.”

Sejtette Imre, hogy fura vége lesz a beszédnek, de csak megkérdezte:

„Aztán milyen fa lesz az?”

„Akasztófa. Ha nem vigyázol, te is virágozhatsz rajta!”

A legények felcsattanó nevetését már alig hallotta, úgy megugrott, s szedte a mezítlábát hazáig. Hol is aztán apja ura megmagyarázta, hogy másutt is a fazekasok kötelessége megásni az akasztófa gödrét…

A műhelyben különben egy idegen is eligazodhatott volna hamarosan. Középen a tipró, odébb az agyag, az ablaknál a korong, mellette a gyúrópad, átellenben a mázőrlő, távolabb a szárító, a másik helyiségben az égetőkemence, s egyik sarkában pedig a kályhaformák.

Szerszám sem sok. A sulyok, a szelő, a lapicka, a vizestál, a simítóbőr, a réz– és fakés, a lyuggató, az íróka, s a festéköntő kanál.

Négy év alatt Imre fiú megtanult mindent. Hogy melyik a fazekas, a korsós, a tálas anyag, s hogy mit mivel, hogyan kell megmesterkedni. Igaz, hogy a hétfő mindig a heti agyagkészítés napja volt, szombaton meg ötkor letették a munkát, meg aztán napközben az a sok tedd ide, tedd oda, de azért maradt még ideje a tanulásra hajnali négytől este hétig.

Leginkább nehezére esett a korongolás. Nem is annyira a rög felhúzása, az edény formázása, a fenék és a fal egyenlő vastagítása, hanem a csikó, vagyis a korongot forgató lábító-nak a meghajtása ment nehezen. Jobbal hajtani, ballal lassítani úgy, ahogy formáló két keze kívánta. Sokára járt csak rá a lába.

De ez legalább munka volt, nem úgy, mint a szikkadt fazekak fülezés-e, vagy az agyag előkészítése: iszapolása, taposása, gyúrása. Meg is izmosodott bele, de a sok nedves, mezítlábas munka miatt korán kezdte a lábát húzni, s az orra nem szokta meg a náthát. Az égetésnél aztán a meleg s a mázat adó ólom füsttel vegyes kigőzölgése – de hát ez mind a mesterséggel járt.

A mázkészítéshez sem fűlt a foga. A többi fazekas is, ha tehette, megkerülte. Ezért aztán a céhlevél megszabta a mázas művek munkáját, írván:

„Először valamennyire megégesse azt, aztán megmázolja, végezve ismét megégesse.”

És a nyers fazék mázolásáért, a hamis mázolás-ért – csak a száját kenték be az edénynek –, a rossz égetésért jelentős bírságot rótt a bűnösre.

Imre legjobban a formás és a mély kályhák készítését szerette, no meg a kályhás kemencék megrakását. Olyan ügyesen művelte, hogy a mestere is megcsodálta titkon. S a „jól fűtő kemence dicséri rakóját”.

Egyszer aztán elkövetkezett a felszabadítás ideje. De az 1577-es esztendő nemcsak néki, hanem az egész környéknek emlékezetes maradt.

Már legényként kísérte el mesterét, no meg a két szekér portékát a szikszói sokadalomra. Szépen virradt november tizedike, hanem úgy kilenc óra tájban a füleki bég 13 zászlóalja hadinéppel váratlanul megütötte a vásárt. Volt is riadalom, felfordulás. A vásárosok s a lakosok keményen védekeztek. Imre sem bújt a szekér alá, mesterével együtt hajigálta a száguldó törökökre a sok drága edényt.

„Ne sajnáld! – biztatta András mester. – Legalább nem marad épen egy sem a kutya kontyosnak!” – Emberül verekedtek. Hiába, nem vehettek erőt a törökön. És tömérdek zsákmánnyal, vagy ezer rabbal elvonult a bég.

De Prépostváry Bálint főkapitány kardja alatt négyszáz huszár a török elé sietett, és ősi szokás szerint lest vetett neki. A magyar sereg egész éjjel és fél nap ült a nyeregben, amíg megérkezett a török – és ráment a lesre! A magyarok alig szenvedtek kárt, a bég ellenben tizennegyed magával vergődött vissza sebesülten Fülekre. A mieink száz kocsi török rabbal, 800 lóval és tetemes zsákmánnyal térhettek haza, a kiszabadított szikszói vásárosokat kísérve. Köztük volt mesterével Imre is, aki az utolsó korsó törött nyakát emlékül hazavitte.

És elemlegette a történteket háromévi vándorlás-a idején az egyes műhelyekben a vasárnapi poharazgatásnál.

A vándorló legény a céh atyamesteréhez kopogtatott be először, hogy őt feleségestül, gyerekestül illendően megköszöntse. Az atyamester az első öreglegény-nek adta át a vándorlót, aki aztán „megkínálta” a legénnyel a mestereket. Amelyik műhelyben felfogadták, kellett az új kéz, két hétig kipróbálták egymást. Ha megegyeztek, ottmaradt, s a többi legény társpoharat adott neki.

A legény vándorlásának már első idejében eldöntötte, hogy hét- vagy száz-számra fog-e dolgozni: hetibérben-e vagy darabbérben? A bér összegéről azonban nem egyezkedhettek, azt a céhlevél megszabta, pontosan részletezve felsorolta a munkafajtákért járó bért. A mester viszont minden esetben tartozott a legénynek kéthetenként fürdőpénz-t adni, mert bizony az agyagmunkásra a „feredőzés” ráfért.

Imre legény száz-számra művelt, mégpedig kályhát. Így járt a legjobban. Nem kötötték meg a munkaidejét, mint a hét-számosoknak. Gyorsan, ügyesen dolgozott, tehát többet is keresett. Ráadásul, ha nyolcszáz formás vagy ezer mély kályhát – vagyis csempét – elkészített, ötvennel még megtoldhatta a maga hasznára.

Ha aztán tovább akart vándorolni, két héttel előbb be kellett jelentenie. Cégéres ünnepek vagy sokadalom előtt három héttel azonban nem tehette, s a mester sem adhatott néki búcsút, mert a céhlevél ezt megtiltotta. Az ünnepeken vagy a vásár napján viszont búcsú nélkül is kereket oldhatott a legény.

Kitöltve vándoridejét, hozzáláthatott a mesterremek-hez.

Imre legénynek egy három arasz és négy ujj magas, födős fazekat, egy mércés korsó-t, egy-egy köblös abárló-t (vagyis kb. százliteres nagyfazekat) és egy hiteles messzely-t (vagyis kb. 7 decis folyadékmérőt) kellett csinálnia. Kályhát nem – sajnálta is –, mert akkoriban még nem terjedt el eléggé. Csak később került a mesterremekek tételei közé, és pl. a XVIII. század elején Szencen többek között egy négyszögű, zöld mázas kályhás kemencét rakattak a mesterjelölttel.

Ha a remeket a céh gáncsnélkülinek találta, elismerte a legényt mesternek, befizette a mestertaksá-t, kötelezve, hogy egy év és egy napon belül megadja a mesterasztal-t, a lakomát, no meg arra is, hogy ez alatt egy „tisztességes asszonyembert” feléségül vegyen.

Az ifjúmesternek a céhgyűlésre elsőnek kellett érkeznie, hogy a mestereket „illendő becsülettel és reverenciával béfogadja, köszöntse és felszolgáljon nekik” – írja a céhlevél. Céhmester ugyan nem lehetett egyhamar, de újításkor a voksa ért annyit, mint az öregeké.

A céh gondosan vigyázott a gerencsérek érdekeire. Különösen a céhen kívüliek, a kontár-ok ellen hadakozott. Főleg a XVIII. század során került nehéz helyzetbe, az agyagművesség differenciálódása miatt.

Ez ugyan már a XVII. században megkezdődött, a majoliká-t készítő habánok betelepedésével, de őket a fazekasok végül magukba olvasztották.

Viszont a pipakészítő-k kiváltak, s új mesterséget alapítottak. Aztán rohamosan megsokasodtak. 1815-ben pl. Pesten már 18 mester agyagpipái közül válogathatott a dohányzás gyönyörének áldozó férfitársadalom. A leghíresebbek azonban nem a pesti, hanem a vörös debreceni, a fekete podrecsányi és az aranyozott selmeci pipák voltak.

A XVIII. század második felében, ahogy a faedények kikoptak, újabb mesterség különült el a fazekasoktól: különösen az Alföldön, a korsós-ok és a tálas-ok, vagyis a nem tűzálló agyagárut készítő mívesek, és belekontárkodtak a fazekasak mesterségébe, mert bár ugyanolyan technológiával dolgoztak, mint azok, tehát gerencsérek voltak, de nem céhes kézművesek.

Ugyanakkor alakulni kezdtek az új technológiával (ólom helyett az át nem látszó fehér ónmáz-zal) dolgozó fajansz manufaktúrák, s a század végéig 11 üzem kelt versenyre a fazekasokkal. Közülük elhíresedett a Mária Terézia férje, Lotharingiai Károly által 1743-ban alapított holicsi, az 1758-ban létesült tatai és a Kuny Domokos kerámikus által 1780 körül Budán, a mai Krisztinaváros területén alapított üzem.

Rövidesen még különb versenytársa támadt a fazekasárunak a kaolin és földpát keverékéből készült porcelán-ban, Böttger alkimista találmányában, bár hazai üzem csak később létesült, de az osztrák, főleg a bécsi porcelán manufaktúra piaca Magyarországra is kiterjedt.

A XVIII–XIX. század fordulójától kezdve a magas hőfokon égető s hamarosan formával dolgozó kőedény-gyárak (a század végéig 31) közönséges áruikkal kisebbségbe szorították a népi fazekasságot. Az 1850 körül alapított pécsi Zsolnay-gyár a 90-es évek végétől kezdve porcelánt is gyártott, s kiváló termékeivel világhírt szerzett a magyar agyagiparnak, az 1839 óta dolgozó herendi porcelángyár úgyszintén.

Fazekasaink nehezen állták a versenyt a gyáriparral és az újuló idővel. Pedig megpróbáltak a változó igényekhez alkalmazkodni. A régi keskeny fenekű fazék helyett – amelyet a kemencében való főzés alakított ilyenre – a magyar konyhákban megjelenő csikó- és asztali tűzhelyekre széles fenekű, ún. masinás fazek-at készítettek, aztán ipari edényeket, gyerekjátékokat. Utánozták a gyárak termékeit, s amit lehetett, ellestek a gyáripar technológiájából. Munkába vonták a nőket is a festékezésénél, mázolásánál. Nemcsak a vásárokra hordták a portékát, megkezdték a faluzást is – ezt is többnyire a nőkre hárítva –, és még sok mindent megpróbáltak, de hasztalan.

Ráadásul az agyagipari üzemek kályhákat kezdtek előállítani. E példán elindulva néhány fazekas a kályhakészítésre specializálta magát, s újabb iparágat s versenytársat teremtett: a kályhásmesterség-et.

Az 1872. évi ipartörvénnyel beköszöntő iparszabadságnak, a céhes ipar megszűnésének idejétől kezdve végképp elakadtak a fazekasok. Mesterségük parasztipar lett. 1890-ben még 7000-en voltak, 1900-ban 6 és fél ezren, 1907-ben már csak 5 és fél ezren. Rohamosan apadt a számuk. Ki Amerikába vándorolt, ki a fajansz- vagy porcelángyárakban keresett munkát, esetleg a kályhás kisiparosoknál, ki pedig végleg otthagyta az agyagot. 1955-ben már csak 112 fazekas korongolt.

Meghúzták felettük a lélekharangot. Valamikor a korondi fazekasoknak még azt mondta a nagyharang:

Nincsen búza,
nincsen búza!

s a kisharang azt felelte rá:

Ha nincs búza,
vagyon fazék,
adnak azért!

Ma már csak azt mondhatná ez a harang: „Nincsen fazék, minek az még.” Mert kinek jutna ma eszébe, hogy napi italát „túri korsóba” téve hűtse be a hűtőszekrényben? Az a harang végsőt harangozott egy magyar iparág felett, nem tekintve azt, hogy e tisztes ipar oly sok századon át az egyik legszükségesebb portékát adta eleinknek: a háztartás sokféle edényét. Közülük legfeljebb egy-kettő, és az is csak, mint dísz kerülhet lakásainkba, és a gerencsérek szakmája is hovatovább díszmesterség az agyagipar népes családjában.

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta Mechanica, Acta oeconomica Lad. A. Fasc. 33. n. 55., Lad. D. fasc. 4. no. 13.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Privilegia coehalia, 58, 88, 118, 156, 159, 166.

 

Könyvtári

Csányi László: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei, Bp. 1954.

 

Czug Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén, Néprajzi Közlemények 1959. évf. 1–2. sz. 136–146. l.

 

Domanovszky György: Népi fazekasság, Bp. 1942.

 

Mihalik Sándor: A magyar porcelángyártás kezdetei, Folia Archeologica 1954 évf. 168–182. l.

 

Mihalik Sándor: A magyarországi kőedénykereskedés és gyártás harca a XVIII. század végéig, Folia Archeologica 1961. évf. 227–288. l.

 

Németh József: A sümegi népi fazekasság, Néprajzi Közlemények 1960. évf. 1. sz. 186. l.

 

Pap János: Az agyagművesség története, Magyar Iparoktatás 1903/4. évf. 370–376., 403–412., 433–442. l.

 

Román János: A sárospataki kerámia, Bp. 1955.

 

Siklóssy László: Kuny Domokos, Bp. é. n.

 

Sikota Győző: Hollóházi kerámia, Bp. 1961.

 

Szepes Lajos: A mohácsi fazekas és korsós mesterség, Néprajzi Közlemények 1959. évf. 4. sz. 43–73. l.

 

Archeológiai Értesítő 10. évf. 135. l.

 

Ethnographia 39. évf. 30. l., 47. évf. 196. l., 48. évf. 389. l., 52. évf. 71. l., 62. évf. 294. l., 63. évf. 197. l., 71. évf. 297. l.

 

Folia Archeologica 1954. évf. 150. l., 1955. évf. 141–147. l., 1956. évf. 63–80., 163. l., 1957. 135–138., 179–185. l., 1958. évf. 155–160. l., 1959. évf. 141. l.

 

Magyar Nyelv 10. évf. 91. l., 37. évf. 341. l., 28. évf. 14. l., 29. évf. 6. l., 36. évf. 11. l., 37. évf. 285. l., 38. évf. 253. l., 45. évf. 178. l.

 

Magyar Statisztikai Évkönyv 1890, 1900, 1910.

 

Századok 1874. évf. 10. l., 1872. évf. 356. l.

 




Hátra Kezdőlap Előre