13. A 200 éves gabona regénye
 A régi magyar gabona

1766 nyarán az ősi császárvárosnak, Bécsnek macskaköves utcáin sötét árny suhant szélsebesen végig. Minden házba bezörgetett, mindenegy polgár fülébe súgott valamit, és ettől mindegyikük szorongó sajgást érzett azon a tájon, ahol a nervus rerum, magyarán a pénz tartózkodik. Rémes hír fordította borúsra a bécsi polgár kedélyét, s hirtelen nagyon keserű lett szájában a sör. A Stefanskirche harangja baljóslatúan csengett-bongott az utcákon kisebb csoportokban összeverődő emberek felett, akiknek beszélgetése egy rövid mondat körül forgott: „Drágul a gabona!”

Ez a hír idegesítette Bécs derék polgárait. És egyre jobban. Nem úgy a bécsi pékeket, mert ők hamarosan segítettek magukon: nem emelték meg a kenyér árát, csak leszállították a súlyát. Így aztán a drágaság híre újabb lendületet kapott, és gyorsan elterjedt hazánkban is. E hírre a földesúr és a jobbágy visszatartotta a gabonát, következőleg még nagyobb lett a drágaság. A búza ára 100 százalékkal, a rozsé 40 százalékkal emelkedett.

A drágaság következtében szerte gyűrűződő nyugtalanság a császári udvart is nyugtalanította. Különösen Bécs és a cseh–morva iparvidék helyzete miatt. E két piac zavartalan ellátását mindenképpen biztosítani kívánta, mert tanácsos volt így cselekedni.

A császárnő, Mária Terézia megtette a korábban már bevált intézkedést: azonnal megtiltotta a gabona kivitelét, és megengedte a magyar liszt és gabona vámmentes behozatalát. Ez volt a császári udvar akkori gabonapolitikája, mert mint ahogy 1763-ban Stegner, az udvar államtanácsának egyik tagja megfogalmazta:

„Magyarország az a magtár, amelyből rossz termés vagy háború esetében a német, különösen az osztrák tartományok gabonaszükségletét fedezni kell.”

Az államtanács a drágaság ügyében vizsgálatot indított, és megállapította, hogy a drágulást elindító hír lényegében vaklárma volt. Persze a helyzeten ez már nem változtatott, a rémhírből valóság lett. E tanácskozásokon aztán kiviláglott a terméskimutatások szükségessége is, így Mária Terézia elrendelte a gabonatermés összeírását az egész birodalomban.

1766 szeptemberében a Pozsonyban székelő helytartótanácsot is utasította, hogy a vármegyéktől és városoktól a következő kérdésekre szerezzen választ: „Milyen a gabonaellátás Magyarországon? Milyen gabonaféléket termesztenek, és mennyi a termés? Elég-e a lakosságnak? Van-e kivitel? Az egyes gabonaféléknek mennyi a piaci ára?” E kérdésekhez 1767 májusában kiadott rendeletében még kettőt tett hozzá: „Hogyan alakult az egyes gabonafélék ára négy évre visszamenőleg?”, és „Milyennek ítélik az idei termést: jónak, közepesnek vagy rossznak?”

Az utóbbira vonatkozóan az 1767-es év végéig beérkezett vármegyei és városi jelentésekből kedvezőtlen kép rajzolódik ki. Írják, hogy „a szigorú tél és a nyári szárazság miatt rossz a termés”, fele, harmada az előző évekének.

Esetleg arra gondolhatnánk, hogy az adóztatástól való félelem miatt közölnek ilyen rossz eredményeket, ha nem igazolnák cséplési eredmények közlésével is. Kétségtelen ugyanis, hogy a lakosság, tapasztalatai alapján, az összeírásokat azonosította az adóztatással, ezért a „letagadni, amit lehet” alapelv mindenkor érvényesülni törekedett, és a való helyzetet elkendőzte.

 

XVII. századi földművelés. J. A. Comenius: A látható világ. 1668.

 

A császári udvarnak is volt ilyen sejtése, éppen ezért gabona biztosokat küldött ki a termésösszeírások ellenőrzésére.

Így történt, hogy az esztergomi kamarai gabona biztos, Keller, a gabonaminőség bemutatására a helytartótanácshoz felküldött, 1767. augusztus 3-i jelentéséhez gabonamintákat is mellékelt: az Esztergom megyei Mócs és Tát községek területén termett búza kétszeres, árpa és zab kicsépelt szemeit, mindegyik terményt külön borítékba csomagolva.

Jelentését a helytartótanács tudomásul vette, a mintákat észrevételezés nélkül, a jelentés mellékleteként az irathoz csatolta, és azzal együtt a többi jelentéshez „gyűjtőzte”, majd pedig az egészet irattárában helyezte el. És ezzel a gabonaminták megkezdték évszázados álmukat.

Átaludták az 1784-es évi nagy költözést, amikor II. József a többi kormányszékkel együtt a helytartótanácsot is Pozsonyból Budára vitette át. Mit se tudtak az 1848-as forradalomról, mikor a kormányhivatalokkal együtt a helytartótanács is megszűnt, s minisztériumok vették át szerepüket. Álmodoztak az önkényuralom ideje alatt, amikor visszaállították a régi kormányhivatalokat. És nem ébredtek fel a kiegyezéskor sem, amikor ezek a hivatalok megszűntek, s a helytartótanács iratai a belügyminisztérium fennhatósága alá kerültek. Szunnyadoztak, amikor 1875-ben, az Országos Levéltár felállításakor, más országos hatóságok levéltárrá érett, vagyis az ügyintézésben már nem szükséges iratokat tartalmazó irattársaival együtt a helytartótanácsé is ezen intézmény kezelésébe került. És amikor 1924-ben az Országos Levéltár a mai, közismert épületébe került, zavartalanul végigaludták az átköltöztetést. Ott nyugodtak az iratok között, és várták, hogy valaki felébressze őket…

Levéltári anyagunkban elvétve előforduló ilyen irat-„mellékletek” csak esetlegesek, ezért a közkeletű történetkutató módszerekkel ritkán lehet ezeket megtalálni. Eredményre csak akkor juthatunk, ha darabról darabra nézzük át a paksamétákat. És ha tudjuk, hogy a minket érdeklő mintát melyik iratsorozatban kell keresnünk, akkor már csak 4–500 iratot kell végigforgatnunk…

Amikor 1962 januárjában – a napra már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy este hét felé járt az idő – a soron következő iratcsomóban egy átkötözött, vastagabb iratot pillantottam meg, a többi iratot egy mozdulattal félrefordítva, izgatottan kezdtem kibogozni zsinegét. Az íróasztallámpa fénye egymás mellett sorakozó nyolc csomagocskára esett. Egyrészt öröm fogott el, hogy megtaláltam, amit kerestem, tehát helyes volt a feltételezésem, másrészt áhítatféle: 200 éves magyar gabona! És mindkettőt összekapcsolta az a tudat, ami kutatásra indított: mi minden következik ebből!

Mert nemcsak arról van szó, hogy mezőgazdaságunk ilyen, kevés helyen felmutatható történeti-tárgyi emlékkel gazdagodott. Sokkal inkább, hogy mai ismereteink és laboratóriumi felkészültségünk révén e mintákból a magyar gabonára vonatkozó történeti ismereteinket jelentősen gazdagíthatjuk…

Így került gabona az Országos Levéltárba, és így derült ki az, hogy ott van.

A vizsgálatokat természetesen nem történészek, hanem mezőgazdasági szakemberek végezték: Papp Zsigmond és Szabó Miklós, az Országos Mezőgazdasági Fajta és Termeléstechnikai Minősítő Intézet dolgozói, továbbá Ibrányi Katalin, az Országos Malomipari és Terménytárolási Kutató Intézet, Hunka Lajos, az Országos Vetőmag felügyelőség és dr. Podhratzky János, a Növényvédelmi Kutató Intézet dolgozói.

Sokak bizonyára azt kérdeznék rögtön, hogy a 200 éves gabona kicsírázott-e? – Nos… nem. Sem hidegkezeléssel, sem giberellin-sav hozzáadással nem sikerült a gabonaszemeket csíráztatásra serkenteni, és a köztük talált sokféle gyommag egyetlen szeme sem, árulta el az életképesség leghalványabb jelét sem. – De ugyancsak nem sikerült annak idején a lebombázott müncheni városi színház alapköveiben talált 125 éves búza, árpa és zab csiráztatása sem.

A szakirodalom szerint az eddig legidősebb csírázó képes búza 80 éves volt.

A búzaminta a közönséges búza őszi változata. Kiegyenlítetlen, szorult szemeinek színe fénytelen pirosas-barna. Külsőleg a régi Tisza-vidéki búzára emlékeztet. A maihoz hasonló, poloskaszúrt szem is előfordult közte, és változó mértékű, ugyancsak a mostanihoz hasonló kőüszög fertőzést mutatott ki a mikroszkopikus vizsgálat.

A rozsminta a rozs őszi változata. A mai fajtákénál vékonyabb szerveinek színe leginkább a mai lovászpatonaiéra emlékeztet.

Az árpaminta a kétsoros tavaszi árpa. Teljesen hasonló a mai jó minőségű sörárpához, csak kiegyenlítetlenebb. Színe fénytelen szalmasárga. Gyomosodása nagymértékű volt, különösen szédítő vadóc akadt benne sok.

A zabminta tavaszi zab, ez volt a maihoz viszonyítva a leggyengébb. Szalmasárga színű szeme satnyán fejlett, vékony. Ugyancsak sok gyommag éktelenkedett közte.

Ha a gabonaminták külső-belső vizsgálatának eredményeit – számszerű adatok közlésével ne terheljük most magunkat – a maiakéval összehasonlítjuk, jelentős különbséget a mai gabonafélék javára nem állapíthatunk meg. A legnagyobb eltérés a minták ezer-szem súlyában jelentkezik, a mai elsősorban az, azóta előrehaladt nemesítés következménye, részint pedig a hajdani gabonák elgyomosodásából következő kényszerérésének tulajdonítható. A helyesebb talajkultúra folytán ma a gyomfertőzés jóval kisebb mértékű. Egyébként a 200 éves gabona minősége csaknem azonos a maiéval. Sőt, a búza acélosságát, fehérje- és hamutartalmát tekintve némileg jobb, mint a mai, és az árpára is azt mondhatjuk, hogy a 200 éves a sörfőzés céljaira valamivel jobban megfelelt a mostaninál.

Valószínűnek tarthatjuk, hegy az átlagos XVIII. századi gabona a vizsgált 200 éves mintákhoz hasonló volt, és ilyen lehetett a XVII. század, s esetleg a korábbi időszak gabonája is, hiszen a mezőgazdasági technika abban az időszakban nem változott.

Elmondhatjuk ezt a gabonaminták hektolitersúlyára is. Ha e feltételezést elfogadjuk, igen jelentős kulcsot kapunk régi gabonamértékeinkhez. Az eddigi kutatások szerint ugyanis a XVI. század második felétől a XIX. századig 93 féle, helységenként, tájanként és időszakonként változó nevű és nagyságú mértékeket használtak, ezek űrtartalmát eddig csak literekben ismertük. És mivel annak idején a terméseredményeket e mértékekben közölték, kg-ra átszámítani, és a mai terméseredményekkel összehasonlítani eddig nem tudtuk. A 200 éves minták hektolitersúly adatainak segítségével most már ezt is megtehetjük, és biztos, hogy ebből az összehasonlításból a mai gabona kerül ki győztesnek.

A régi magyar gabona minőségével azonban, különösen a búzáéval, eleinknek igazán nem kellett szégyenkezniük.

Kellernek, az esztergomi kamarai gabona biztosnak is tartozunk valamivel azért a csekélységért, hogy – a többi hivatalnoktól eltérően – a mócsi és táti gabonás zsákokból kimarkolt néhány szemet, s ezeket jelentéséhez mellékelte. Meg kell köszönnünk neki.

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta oeconomica Lad. D. fasc. 1., fasc. 6. no. 2., No. 99 1/2., Ideal. No. 49.

 

Könyvtári

Bogdán István – Papp Zsigmond – Szabó Miklós: Kétszázéves gabonaszemek az Országos Levéltárban, Agrártörténeti Szemle 5. évf. 1963. 1–2. sz. 50–56. 1.

 




Hátra Kezdőlap Előre