28. „Az idő rostájában”
 Az órásmesterség

 

Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve,
S búsul csak az, akit kihullat.

Az idő rostájában című versének e soraiban ősi problémát fogalmazott meg Ady. Az elmúlás és az idő múlásának azonosságát az őskor természetközelben élő embere sokkal jobban érezte, mint mi, és kezdettől fogva megmérni – s talán megállítani – törekedett az időt. A csillagok, a Hold s főleg a Nap látszólagos mozgása segítette tájékozódását. Tapasztalta az árnyék hosszabbodását-rövidülését is. Rájött: ha egy hosszú karót ver a földbe, annak változó szögű árnyékán könnyen megfigyelheti az idő múlását; vagyis feltalálta az órák ősét: a napórá-t. Este vagy borult időben persze ez az óra „nem járt”. Eső azonban esett, és a találékony ember megalkotta a vízórá-t. Víz és két edény kellett csak hozzá. A kilyukasztott felsőből a víz egyenletesen csordogált az alsóba, s hogy egy beosztást készítettek hozzá, részletesebben mutatta az időt, mint a napóra.

Az ókori Keleten, Babilóniában fejlődött ki először az időmérés tudománya, és a mezopotámiai asztrológusok éppen csillagászati megfigyeléseik alapján alakították ki a 24 órás napot és a 60 perces órát. A naptisztelő egyiptomiaktól az időegység nevét örököltük. Ők ugyanis a Napot Horus-nak nevezték, ebből származott a latin bora, jóval később pedig a magyar óra szó.

A görögök és a rómaiak is e két órával mérték az időt. A nagyobb városok közterein napórákat, templomokban, közhivatalokban padig nagy vízórákat állítottak fel.

A római impérum hanyatlása után az órakészítés tudományát az arabok jelentősen továbbfejlesztették. Megítélhetjük abból is, amit a Harun al Rasid kalifa által 807-ben Nagy Károlynak küldött vízóráról a krónikás feljegyzett:

„[A kalifa ajándéka egy gyönyörű, aranyozott óra volt.] Víz mozgatta, és bronz tálcájára golyók hullottak: ez jelezte az órákat. Déli 12 órakar 12 lovag jött ki egy ajtón. Ilyen remeket a frankok még sohasem láttak.”

Nem is igen láthattak automata órá-t, hisz Európában ez idő tájt az uralkodók, módosabb főurak udvarán és a városok főterén kívül csak egyes kolostorokban volt egyszerű nap- és vízóra vagy az utóbbihoz hasonló homokóra. És sok homok lepergett rajta, amíg újabb órát alkalmazhattak, mert a kerekesóra a XI. században lépett be az időmérők sorába. Feltalálását Gerbert francia szerzetesnek, a későbbi II. Szilveszter pápának tulajdonítják.

A mechanikai óra kerekeit valamilyen hajtóerő hozza forgásba, és egy külön szerkezet, a gátlómű szabályozza a járást. – Az ősi elv ma is változatlan. – A kerekes óra függetlenítette az embert a természettől, és hogy sokan láthassák, a tornyokon helyezték el. Aztán már látni sem kellett az órát, elég volt hallani, hisz nemcsak mutatta, hanem ütötte is az időt. Dante az 1310-es években már mint megszokott jelenségre hivatkozik rá:

Miként az óra, csengve-bongva, tarkán,
az Úr arája keltét jelzi reggel,
s zeng Jegyeséhez szent szerelmi dalt tán,
hol kerekek fogódzva kerekekkel
tin-tin szavát mind oly remekbe csengi,
hogy duzzad a jók lelke szeretettel.
(Babits Mihály ford.)

 

XV. századi ébresztőóra szerkezeti rajza.

 

A kerekes órák gátszerkezete az ún. foliot volt, vagyis kezdetben egy kétkarú emelőhöz hasonló szerkezet, később pedig vízszintes kerék. Hajtóerejük évszázadokon át a súly. A XV. században egy ismeretlen órás, valószínűleg a zármechanizmustól, egy új ötletet kapott. Comino da Pontevico itáliai mechanikus 1482. évi levelében olvashatunk az új hajtóerőről:

„Az óraszerkezet edzett acélból készült szalaggal működik. A rugó sárgaréz dobban láthatatlanul helyezkedik el, és ez szinte titokzatossá teszi a szerkezetet… A rugó a felcsavarás után kiegyenesedni igyekszik, és ezzel elfordítja a rögzített rugósmag körül a rugóházat.”

A rugó alkalmazása hordozhatóvá tette az órát, és a XVI. század első éveiben Peter Heinlein nürnbergi lakatos-órás fel is találta az akkor még nyakban vagy tarsolyban hordott zsebórá-t.

A mechanikai órákat ugyanis kezdetben a lakatosok készítették. Nemcsak azért, mert az első órák, a toronyórák több mázsás vasszerkezetek voltak, hanem mivel a középkorban a lakatosok bíbelődtek a finommechanikával, így az új iparág mesterei csak közülük válhattak ki.

A magyarság mint pásztornép már az őshazában a napóra szerint tájékozódott. Letelepülése után a városokban is alkalmazhatta ezt az ősi időmutatót, biztos adatunk azonban nincs erről. Az első kerekes órák nálunk is a tornyokon tűntek fel. Első órásmesterünkről nem tudunk, de a XV. század elején több városunkban a városháza vagy templom tornyán már kerekes óra mutatta az időt. A lakásokba később, a század vége felé jutott el ez a drága portéka nálunk, és csak a XVI. században terjedt el országosan. Ez időre órásmíveseink céhbe csoportosultak, bizonyítván, hogy a művel együtt a mesterség is elterjedt már. A kassaiak céhe pl. 1557-ben létesült, igaz, hogy más fémművesekkel közösen. Céhlevelük az órás mesterremek-éről a következőket rendelte el:

„[Csináljon] egy órát, amelyik az egészet és a negyedet üti, és a hold járását is megmutatja. Ha más művet is akar készíteni, akkor csináljon… két [köldökös zárat].”

A remek-utasítás elárulja nekünk egyrészt azt, hogy az órás lakatosmester is lehetett, ha akart, másrészt pedig, hogy órásaink e mesterség átlagos szintjére jutottak el. Zsebórakort azonban nemigen készíthettek még, mert Bocskay István 1606-ban Illésházyval Bécsben és Prágában kerestetett ilyent. Utasítása emigyen szólt:

„A vezér pasa önmaga kérette, hogy a császárnak valami szép órácskát küldenénk. Kegyelmedet kérjük, hármat, külön-különféle szép formán valót, ne öregeket, hanem csak igen aprócskákat, kézben vagy nyakban viselni valót, szép művel és mesterséggel készítetteket vegyen és hozzon minékünk, melyeket őhatalmasságának küldhessek ajándékba. Legyenek olyanok, kiken szem kapjon és császárkézben fogni illendők legyenek.”

Néhány évtized múlva a mi óragyártóink is mívelhettek hordozható órákat, ha nem is éppen „császárkézben fogni illendőt”. Kassa varos tanácsának 1628. évi jegyzőkönyvében ugyanis ezt olvashatjuk:

„Füzesi Eötvös Péter suplikál óragyártó[nak] adott órácskáért, melyet az… óragyártó elveszettnek mond lenni, hogy adatnék meg az árát, mivel az kié volt, nagyra becsüli. [Határoztatott]: az óragyártó vagy csináljon mást, vagy tartozik megfizetni éppen az árát.”

Ekkor már sokféle óra mutatta az időt. Gyakran díszes kivitelű tokban tiktakoltak, nem egy közülük ötvösművészeti vagy mechanikai remek, ún. automata óra volt. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek, a nagy óragyűjtőnek egyik órájáról a szertanú jegyezte fel:

„Sok óra járt a házban, az többi közt egy az asztalán állott, mint egy bojtos, kicsiny kutyácska, mikor ütni kezdett, megmozdult az asztalon, valahány óra volt, annyiszor száját feltátotta, s annyit ugatott, mintha valóságos kutya volna… Értéke becslői szerint 92 rénesforint volt.”

E kor óráinak gátszerkezete, a foliot azonban nem tudta pontos járásra szabályozni az órát. Galilei kísérletei alapján Huyghens holland fizikus 1657-ben megalkotta az ingaórá-t, s vele az orsójárat-ot. Ugyancsak az óra megbízhatóságát szolgálta 1675. évi találmánya: a hajszálrugó. A foliotból kifejlesztett körbillegő lengését ugyanis korábban disznószőrrel fékezték. A XVII. század végén még két jelentős találmány lendít az órásiparon. Az angol Hook megalkotta a lapos spirálrugó-t, a genfi Fatio pedig új óracsapágy-at alkalmazott: a rubint-ot.

A XVIII. század elejére nálunk is elváltak a toronyóra mestereitől, a félig lakatos nagyóramíves-ektől, az álló és hordozható órák mesterei, a kisóramíves-ek, de még gyakran viszálykodtak. Sopronban pl. 1713-ban tanácsi határozattal kellett köztük rendet teremteni, kimondván:

„Toronyórát csak nagyóramíves, állóórát csak kisóramíves készíthet, rugósórára pedig a bécsi példa legyen irányadó.”

Persze a megosztás csak a szerkezetre vonatkozott. Órásaink a lakás bútorzatához igazodó óratokot nem mindig tudták maguk elkészíteni. Az asztalosnak, még inkább az ötvösnek, gyakran a festőnek is része volt bonyolultabb órák elkészítésében. II. Apafi Mihály 1732. évi hagyatéki leltárában egy ilyenről olvashatunk:

„Kisebb, kör alakú óra, rajta szárnyas madár, mit fénylő rézlevelek s figurák vesznek körül; fején meztelen kisgyermek, jobbjával koronát tart, ércből öntött szörnyektől támogatva… [Egy fa óra], függő levél formájú, körös-körül festett, ezüstvonalakkal díszítve, fedőjén négy évszak képekben van ábrázolva, az órát két kiszögellő golyó tartja.”

Persze a szerkezet is továbbfejlődik, mégpedig pontosságára nézve. Az ingaóra járását zavarta az ingarúd hidegre-melegre változó hossza, s így nem volt eléggé pontos. Ezen Graham, a londoni órások céhmestere segített, 1726-ban elkészítve a változó hőtágulási együtthatójú, fémszálakból készült, ún. rács-ingá-t. Ugyanebben az évben mutatta be másik jelentős találmányát is, a nyugvó horgonyjáratot, az ún. anker-t. Ez a szerkezet az inga és gátlómű között úgy létesít kapcsolatot, hogy az inga szabad lengését a legkevésbé akadályozza. Egykori mesterével, Tompionnal együtt pedig megalkotta a cilinderjárat-ot, ebben a lengőkerék egy sajátosan kiképzett hengerrel dolgozik együtt.

A toronyórák harangjátéká-t, illetve orgonasíp-szerkezetét ekkor váltotta fel a tűshenger és hangzófésű, így az óra a lakásban is zenél-hetett. Bréquet 1755-ben feltalálta az ún. karuszeljárat-ot, kiküszöbölve az óratengelyek egyoldalú kopását. Pourrait az időtartam hosszát mérő órát, a stopper-t 1766-ban mutatta be a genfi Óraművesek Társaságában. Harrison és La Foy elkészítette a föld felfedezésében és a világkereskedelem fellendülésében nagy szerepet játszó kronométer-t, vagyis a tengerészórát.

Hazánkban kronométerre nemigen volt szükség, a többi találmány azonban elterjedt nálunk is. De azért a legősibb óra sem ment ki a divatból, a napára hordozható formáját, a napgyűrű-t sokáig kedvelték a gyakran utazók. Emlékét Gvadányi 1790-ben megjelent műve, az Egy falusi nótárius budai utazása tartja fenn:

 Egyszer fel ébredvén napra tekintettem,
Jól le hanyatlott az, nagyon kételkedtem,
Hogy oda érhessek, a’ hová fel tettem,
Hoc est certum: mondom, be soká hevertem!
 Kivettem karika réz Compassusomat,
Zöld galándon függött, fel tartám karomat.
Még meddig mehetek, mint végzem dolgomat,
Ne érje mint tegnap bal fátum sorsomat.
 Órámnak kis lyukán a’ napnak sugára
Át sütvén, mutatott éppen hat órára,
Örűltem találván Polus grádussára,
Még ma el juthatok Árok szállására.

A napgyűrűt persze mégiscsak kiszorította a zsebóra. Női típusa is készült. Trautzel János soproni órásmester művét például Kisfaludy Sándor vette meg feleségének, Szegedy Rózának: három centi átmérőjű aranytokban, dupla fedél alatt, fehér zománcozott számlapon jelezte az időt. A zsebórákat egyébként akkor még kulccsal kellett felhúzni – a mai nyomógombos felhúzó-t 1838-ban találta fel a svájci Audemars.

Az óra azonban még a XIX. században is vontatottan terjedt nálunk. Nem sok órásra volt szükség, s azok is a városokban működtek. A föld népe idegenkedett a magától mozgó, beszélő masinától. Sokfelé azt tartották, amit a Gömör megyeiek még az 1880-as években is, hogy az óra az ördög műve.

A hagyomány szerint egy utazó elveszítette Gömörben az óráját. A kisbíró vette észre a porban. Megdöbbent a ketyegésétől, aztán odacsődítette a falu népét. Körbeállták, tanakodtak rajta. A bátrabbak leguggolva nézegették. Egyikük meg is piszkálta. Ettől mintha hangosabban ketyegett volna. Mire a derék emberek, egy akarattal botot, kapát ragadva, darabokra zúzták a „ketyegő fenét”. Gúnyolták is sokáig a gömörieket, mondván: „Hány óra van Gemeriben?”

Ezt a kérdést másutt is sokszor feltették, de pontos választ soha nem várt a kérdező. A pontosságra a vasút szoktatta rá a társadalmat: a menetrend: hisz egy perc késés elég volt ahhoz, hogy csak a távolodó szerelvény piros lámpáját lássa az ember.

A használhatóság, célszerűség követelménye a századfordulóra az órásiparban is érvényesült. Egyszerűsödik a kivitel, és már csak játékszernek ítélik az olyan automata órá-t, amilyent Noll Ágoston württenbergi órásmester Budapesten is bemutatott. A Magyar Gépipar 1892-es évfolyamában így számolt be róla:

„[Az óramű] pohárszékhez hasonló, 3, 4 m magas diófaszekrény; tizenkét hely idejét mutatja percre, negyedre stb. 9999-ig jelzi az éveket s az ünnepeket, valamint a változásokat. A heteket, hónapokat, éveket szintén mutatja. A perceket egy angyal üti, az órákat a halál, melyet félrehárít a béke géniusza. Első negyedkor egy gyerek, másodikkor egy ifjú, harmadikkor egy férfi, negyedikkor egy öreg jelenik meg. Ütéskor a Krisztus-szobor a 12 apostollal együtt – kivéve Júdást – meghajlik. Szerzetesek vonulnak orgonaszóra, bakter kürtöl óránként, napkelte előtt kakas kukorékol, szárnyát emelgetve. Karácsonykor zeneszóval a bethlehemi pásztorok jelennek meg. Az Újévet herold üdvözli trombitaharsogással. A négy évszakot szimbolikus alakok jelzik. Mutatja a Föld forgását, a Hold változásait… Az eddigi automatákat mind felülmúlja.”

Hasztalan tette, mert nemcsak az automata órák, hanem az egyéb, súllyal vagy rugóval hajtott órák kora is lassacskán lejár, és a villanyórá-k korszaka közeleg, hisz a városok szinkronizált közóráitól már eljutottunk a fényelemmel működő karóráig. A Nemzetközi Csillagászati Szövetség pedig már 1952-ben megállapította, hagy csillagászati célra kvarc– és atomórát kell alkalmazni.

Az Idő rostál egyre, de amit kihullatott, azok között a nyugalom is ott volt. A ma embere türelmetlenül rohan. Rohan, nem megállítani, hanem megelőzni az Időt, és közben sok hangulattal lesz szegényebb. Olyannal is, amelyet a régi zenélőórák adhattak eleinknek.

Források

Levéltári

Fővárosi Levéltár, Budapesti Arany- és Ezüstművesek, Ékszerészek, Aranyozók és Órások Ipartestületének levéltára.

 

Könyvtári

Csányi Károly: Régi órák, H. é. n.

 

Csatkai Endre: Két nyugat-magyarországi órás céh, Historia 1931. évf. 1–2. sz. 41–46. l.

 

Csatkai Endre: Régi soproni házak, régi soproni családok, Sopron, 1936.

 

Csipkés Kálmán: Soproni órakiállítás, Soproni Szemle 1957. évf. 126–139. 1.

 

Dragoner Béla: Adalékok a toronyórák történetéhez, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1906. évf. 136. l.

 

Dragoner Béla: Adalék Kassa sz. k. város óráinak történetéhez, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1906. évf. 137. l.

 

Éri István: Gyűrű alakú napórák, Folia Archeologica 1957. évf. 209–217.

 

Horváth Árpád: Az óra regénye, Bp. 1957.

 

Horváth Tibor: Antal: Szombathelyi órásmesterek, Vasi Szemle 1935. évf. 151–162. l.

 

Kalmár János: Az óra fejlődéstörténete, Bp. é. n.

 

Kemény Lajos: Kassai óragyártók, Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1904. évf. 68–70. l.

 

Pritz István: Magyar órák, Bp. 1943.

 

Somogyi Árpád: Régi órások művészete, Bp. 1961.

 

Szabolcs Ferenc: Órásiparunk múltjából, Magyar Ipartörténet 1911. évf. 7. sz. 57–68. l.

 

Ethnographia 1896. évf. 375. l.

 

Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1902. évf. 23. 1

 

Századok 1874. évf. 5., 610., 702. l., 1875. évf. 174. 1.

 

Történelmi Tár 1893. évf. 373–376. l.

 




Hátra Kezdőlap Előre