38. Mesterségjelvények, cégérek

Az ipar kézműves korszakában a művesek céhbe tömörülése nemcsak az iparosok érdekvédelmét szolgálta, hanem egyúttal védte a fogyasztók érdekeit is. A céhnek csak azok lehettek tagjai, akik céhes mesternél inas-kodva felszabadultak: legény-ek lettek – mesterségük elsajátításáról az ún. remek-kel bizonyságot tettek. Csak a céhek mestertagjai használhattak termékeiken mesterjegye-ket, és függeszthették ki műhelyeik elé cégéreiket.

A mesterjegyeket különösen akkor alkalmazták, ha a termék összetételét a vevő nem ismerhette – így pl. az ötvös árunál –, ezért a mester annak való értékét saját mesterjegyével szavatolta. E mesterjegyek rendszerint az illető város címerét és mellette a mester saját jelzéseit foglalták egybe. Hamisításukat szigorúan büntették. A mesterjegy tehát márkát jelentett, a papírkészítésnél használt vízjel pedig a mai védjegy ősének tekinthető.

A mesterségjelvények másik típusa már nem egyéni, hanem kollektív jellegű, általában a céhet jelöli a termékkel vagy a szerszámmal. Rápingálták a céhzászlóra, de itt a termék vagy szerszám képe mellé a céh védőszentjéét is, pl. a mészárosok a bárd mellé Szent Lászlót. A mesterségjelvény rákerült még a céhládára, a céh behívó táblájára és a céhpecsétre, pl. a gombkötőknél a forgó, a készület és a gomb. A mesterjelvényt használták a céhes mesterek saját pecsétjeiken is, a papírkészítők, pl. a merítő szitán, de az általános jelvényt a melléillesztett monogrammal tették egyénivé.

A cégér szó német eredetű: Zeiger „mutatót” jelent. Mint magyar kifejezés legkorábban a XV. században fordul elő. – A kézművesipar fejlődésével, a városi műhelyek és elárusítóhelyek szaporodásával szükségessé vált, hogy valamilyen jellel tájékoztassák a lakosságot, figyelmét felébresszék, s egyúttal biztosítsák, hogy jogosan művelnek: céhes mesterek. Ki-ki műhelye fölé, az utcára merőlegesen kiálló rúdra foglalkozásához illő tárgyát – terméket vagy szerszámot – akasztott ki. Így a csizmadiák csizmát, a lakatosok jókora kulcsot. Az asztalos műhelyét a gyaluról lehetett megismerni, a mészáros műhelyét (a széket) az ökörfejről. A szabó cégére az olló volt, a péké a hatalmas perec, a bognáré a hordó. A Petőfi említette, néhol ma is látható borbélyjelvény – „táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt” – még abból az időből származik, amikor a borbélymester főfoglalkozása nem a beretválás, hajvágás, hanem a seborvoslás, az érvágás, a foghúzás volt. Nem a beretvát biggyesztették ki cégérül, hanem a sebkezelésnél használt réztányért, amelyikben azonban a szappanhabot is felverték.

A kocsmák, fogadók cégére még a római időkből ered. A légiók táborában lándzsára tűzött szalmaköteggel jelölték meg a – mai kifejezéssel – kantin – eredetileg a lovak abrakoló –helyét. Ez a szalmaköteg jelezte a középkorban a sörmérést. Rafia köteg formában ma is él, főleg német vidékeken. Németalföldről került hozzánk, ugyancsak sörkimérést jelölve, a bőrerszényből stilizált golyó – emlékét a budai Kékgolyó utca őrzi. A borkimérést a tölgy-, fenyő-, babér- vagy borostyánág, illetve koszorú hirdette. Mindegyike csak időszaki kimérést (illetve ilyen jogot) jelölt. Akkor lógott kint ez a cégér, amikor az illető mérhette a sört vagy bort.

Ahol a vendégfogadó intézménye állandósult, és szeszes italt egész éven át lehetett mérni, a fogadók cégérnek címerképet: a címer mesterjegyét, általában állatot festettek. Így keletkezett pl. az Arany Sas, a Fehér Ló fogadó. A XVIII. századtól a cégérjogért a városokban taksát is kellett fizetni, aszerint, hogy hány szobája, illetve hány lovas istállója van a fogadónak.

 

A várpalotai kovács céh jelvénye. XIX. század.

 

Nálunk a XIX. század elején megjelenő kávéházaknak vagy a kávéspohár, kávéskanna, vagy pedig – jelölve a játék jogát is – a piramid nevű biliárd két lökő botja, három golyóval, illetve a 15 golyót tartó háromszög lett a cégére.

A patika a XIX. század folyamán alakult át füves boltból gyógyszertárrá, így a cégére kezdetben valami „fűszerszám” volt, pl. három rózsa, ami egyúttal eszenciát is jelölt. Később aztán Aszklepiosz leányának, Higieiának jelvénye – a csészéből ivó kígyó – lett a cégére. Ma is használják.

E sokféle cégér aztán a XIX. század közepétől kezdve fokozatosan cégtáblává változott: a fal síkjára került, megjelent rajta az írás, de ekkor már jogot nem jelölt, csak hirdetett.

Források

Levéltári

Országos Levéltár, Helytartótanácsi levéltár, Acta coehalia, Acta mechanica, Acta oeconomica, Departamentum commericale.

 

Országos Levéltár, Kancelláriai levéltár, Privilegia coehalia.

 

Könyvtári

Jogi lexikon, szerk. Márkus Dezső. 1–6. k. Bp. 1898–1907.

 

Közgazdasági Lexikon, szerk. Halász Sándor, Mandelló Gyula. 1–3. k. Bp. 1898–1901.

 

Révai kereskedelmi, pénzügyi és ipari lexikon, 1–4. k. Bp. 1929–1931.

 

Bevilaqua Borsody Béla: A magyar serfőzés története, 1–2. Bp. 1931.

 

Bevilaqua Borsody Béla: Pest–budai kávéházak, 1–2. k. Bp. 1935.

 

Gelléri Mór: Hetven év a magyar ipar történetéből, Bp. 1912.

 

Mihalik József: Kassa város ötvösségének története, Archeológiai Közlemények 21. k.

 

Ráth György: Az iparművészet könyve, 1–4. k. Bp. 1905.

 

Szádeczky [Kardoss] Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon okmánytárral, 1–2. k. Bp. 1912.

 




Hátra Kezdőlap Előre