Nyári népszokások

A szentiváni tűzgyújtás

Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfőbb időpontja magyar nyelvterületen; a más időpontban (karácsony böjtjén, farsangkor, a húsvéti ünnepkörben) gyújtott ünnepi tüzek népszerűsége nem vetekedhetett a nyári napforduló időpontjában gyújtott tűzzel. A szokás a XVI. században már általánosan ismert volt. Napjainkban erősen tűnőben van, bár néhány Somogy megyei, továbbá a határokon kívüli magyar faluban még megrakják a szentiváni tüzet. A két világháború közti időszakban még élő szokás volt a Galga és az Ipoly mentén is.

Felmerül a kérdés, hogy volt-e a pogány magyaroknak olyan rituális tűzgyújtó szokásuk, amelyet a kereszténység szentiváni tüze helyettesített. Ibn Ruszta a magyarokat „tűzimádóknak” nevezte. A keresztény egyháznak azonban éppen a leglátványosabb, legfeltűnőbb szokásokat sikerült legelőbb kiirtania, s ebből az egykori tűzimádásból csupán a házi tűzhelyre vonatkozó hiedelmek és rítusok maradtak meg népünknél.

A szentiváni tűzgyújtásra vonatkozó első hiteles említések a XV–XVI. századból származnak. Telegdi Miklós prédikátor 1577-ben a szentiváni tűzről mint az egyház által helyesnek tartott emlékszokásról szól. Inchofer egyháztörténész két évszázaddal később már azt jegyzi meg, hogy a magyaroknál a XI. században honosodott meg Keresztelő János ünnepe, de ez a szemet kápráztató fénnyel és tűzgyújtással, a tűz körüli ugrándozással és ünnepi tánccal pogány babonába fulladt.

Figyelemre méltó, hogy a tűzgyújtást a magyarok az egész országban szentiváni tűznek nevezik, a szlávos névformát használva, míg az ünnepet magát inkább Szent János ünnepének hívják.

Szintén a XVI. század óta ismeretes ez a szólás: „Hosszú, mint a szentiváni ének.” Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta:

„Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem meg fuladot rayta.”

A XIX. századtól a magyar proverbiumgyűjtemények a szólást a tűzgyújtást kísérő több részes, igen szép rítusének-sorozatra vonatkoztatták, mely a Nyitra környéki magyarok közt volt ismeretes. Akárcsak a pünkösdölő ének, ez is gazdag mitikus motívumkincset ölel át.

A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona „meg ne üszögesedjék”. – A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. A gyermekeknek szentiváni almát szórtak, hogy betegek ne legyenek; Baranya megyében a sült almából néhányat a temetőben a sírhalmokra tettek.

Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.




Hátra Kezdőlap Előre