Ünnepek és színjátszás

 

A legkülönbözőbb gazdasági és műveltségi fokon élő emberi közösségek közös sajátja, hogy az év bizonyos időszakaiban periodikusan visszatérő ünnepeket ülnek és ezeken az ünnepeken dramatikus jellegű táncokat, jeleneteket mutatnak be. A gyűjtögető, zsákmányoló fokon élő népeknél nem a „naptári” mozzanat az elsődleges, a tudatos, hanem a gyűjthető növények, a vadak, a halak vagyis a létfontosságú táplálék létének, életének biológiai mozzanatai, melyek azonban szintén az időjárással, az évszakok változásával állnak kapcsolatban. Az idézhető példák száma roppant nagy. Az állat- és növényvilágnak az évszakok szerinti változásával függnek össze például az ausztráliai bennszülöttek totemisztikus dramatikus táncai, játékkal összekötött ünnepei. A szibériai népek egyikének-másikának periodikus, dramatikus mozzanatokban bővelkedő ünnepei többek között a halak vonulásával kapcsolatosak, s így szintén az évszakok változásához igazodnak. A vadászati periódusokkal kapcsolatosak a vogul medveünnepek is, bár közvetlen időpontjukat néha a nagyvad elejtése szabályozza. A földművelés és állattenyésztés ismeretével és intenzitásával párhuzamosan nő az időszaki ünnepek jelentősége, mely kapcsolatos a mezőgazdasági munka egyes fázisaival (a termőtalaj előkészítése, szántás, vetés, aratás, begyűjtés stb.); az állatok párosodásával, szaporodásával és így tovább.

Az asztronómia fejlődése, a naptárkészítés tudományos megalapozása azután e periodikus ünnepek időpontját is pontosabban szabályozta és a naptári (s egyben a fejlettebb vallási) rendszerek keretében helyezte el őket.

E naptári ünnepek természetesen nem az időszaki dramatikus szokások kialakulásának egyedüli alkalmai, hiszen ilyenek fűződnek az emberi élet fontos állomásához kapcsolódó ünnepekhez is, mindazokhoz, melyeket Van Gennep „átmeneti rítusoknak” nevez. Azonban mégis joggal mondhatjuk, hogy a legfontosabbak közé tartoznak. Hiszen az ünnep fogalmához fűződő sok tényező megint csak az évszakok, az időjárás változásával függ össze. Ilyenek például: az elegendő felgyűlt táplálék az ünnep résztvevői számára, az időjárás, a mezőgazdasági munka által szabályozott szabad idő. Sőt az emberi élet átmeneti rítusait is gyakran kötik bizonyos időszakokhoz, amikor megfelelő mennyiségű táplálék és szabad idő áll a résztvevők rendelkezésére. (Az avatásnak, a házasságnak mindenütt vannak különösen kedvelt időpontjai.) Csak az emberi élet legegyénibb, esetleges mozzanatai – a születés és a halál – állnak kívül e szabályon.

Szabad legyen most e kérdéssel kapcsolatban egy kis kitérőt tennünk.

A dráma történetének kutatói a naptári ünnepek kérdésére gyakran rátérnek, mikor a színjátszás eredetét, abszolút kezdetét kutatják. Azonban helytelen lenne azt feltételezni, hogy a színjátszás kezdetei kizárólag az időszaki (és többnyire mágikus-vallásos jellegű) ünnepekhez fűződnek. Az afrikai pigmeusok, az ázsiai andamánok, veddók s más rendkívül primitív gazdasági fokon élő népeknél is találunk dramatikus táncokat, játékokat, melyek ünnepi időszakhoz vagy vallásos képzethez kimutathatólag nincsenek kötve.*

Itt tehát kizárólagosságról nincs szó. Ebből következőleg meddő vitának tűnik az is, hogy a színjátszás eredete mindig „vallásos”-e vagy sem. Az ünnepi szokásoknak általában ilyenfajta színezete is van, de a színjátszás gyökerét mégsem kereshetjük kizárólagosan itt. Úgy tűnik, hogy a dramatikus játékok kialakulásában, éppolyan fontos szerepe van az ember megelevenítő, utánzási kedvének is. Nem feledkezhetünk meg más fontos mozzanatokról sem, amelyek az oktatáshoz, a neveléshez fűződnek. Bizonyos, a közösség fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges munkafolyamatokat, mozdulatsorokat leginkább a megjátszott, dramatikus formában lehet az ifjúságnak átadni. Tehát sokféle mozzanatot találunk: ráható, felidéző, utánzó mozzanatokat, s ezeknek biopszichológiai gyökerei is felderíthetők.

A különböző primitív gazdasági-társadalmi rendszerek kultúrájához tartozó dramatikus szokásformák történeti-tipológiai rendszerezésénél elsősorban Avgyejev értékes munkásságát említhetjük. Részletmonográfiákat az egyes természeti népek dramatikus szokásanyagáról bőségesen találunk, sokan írtak az ausztráliai totemisztikus ünnepségekről, az óceániai szigetvilág vagy az afrikai népek, az amerikai indiánok időszaki dramatikus jellegű ünnepi szokásairól. Használhatóbb rendszerezést azonban inkább etnológiai vagy vallástörténeti kézikönyvekben találunk, amelyek megkísérlik a primitív társadalmi rendszerek és a megfelelő felépítmény, a társadalmi tudatformák összefüggését legalább nagy vonalakban megállapítani s többek között rátérnek a teátrális szokások kérdésére is. A történeti-tipológiai rendszerezés azonban színháztörténeti vonatkozásában is elengedhetetlen. Ilyen célzatú munka pl. Oskar Eberle könyve, mely rendszerezi a jelenlegi legprimitívebb gazdasági fokon élő közösségek dramatikus szokásait, azonban .kiindulópontul Wilhelm Schmidt monogenetikus valláselméletét veszi, s így könyve sok szempontból elhibázott* Niessen nagy színháztörténeti kézikönyve területileg rendszerez, de a jelenségek társadalmi összefüggésének feltárására nem is törekszik, s így majdnem áttekinthetetlen adathalmaz jött létre.*

Vannak egyes jelenségek, melyeknél bizonyos általánosítások máris levonhatók. Így például a gabonafélék termesztésének elterjedésével és jelentőségével párhuzamosan nő a mag földben való eltűnését és újra kisarjadását példázó, a halált, a földbetemetést és feltámadást színrehozó kultikus drámák jelentősége. (Persze halált és feltámadást ábrázoló dramatikus jeleneteket egészen más gazdasági fokon álló kultúrákban is találunk, de más jelképrendszerrel, pl. az ausztráliai avatási szertartásokban, ahol démon nyeli el az avatandókat, vagy az óceániai szigetlakóknak az ún. déma istenségek feldarabolását színrehozó rítusaiban.)*

Minthogy az ókori mediterrán misztérium-vallásokban éppúgy, mint a keresztény középkorban, az európai színjátszás kezdeteinél, a halál és feltámadás dramatikus ábrázolására bukkantak a kutatók, ebből többek között azt az általánosítást vonták le, hogy ez a színjátszás a dráma ősi magja, kiindulópontja. Ugyanilyen általánosítással írnak a színháztörténeti kézikönyvek a maszkokról, a halottkultuszról, a felnőtté-avatásról, a titkos férfitársaságokról és még egy sor más jelenségről, melyek mindegyikét hajlandók „ősi” vagy „általános emberi” eszmének tekinteni; holott társadalmi szerepük legalább nagy vonalakban konkrét gazdasági fokokhoz köthető.

Sok érdekes tanulmány, könyv foglalkozik az ünnepi színjátszással s főként ennek lélektani oldalával: az ünneplés lelki szükségletével, szerepével a közösség életében, a fennmaradás és megújhodás (survival és revival) jelenségével,* a maszkos alakoskodás – a „mássáválás” – lelki élményével, a drámai extázissal és így tovább. E kérdéseket, bármily érdekesek is, e tanulmányban nem taglaljuk. Nem térünk ki arra az érdekes, szintén a lélektan területére tartozó kérdésre sem, hogy a naptári ünnepek – a természet, az éghajlat változásait követve – milyen biológiai és lelki együttrezgést, hatást váltanak ki az emberekből. Itt csak azokat a formákat vizsgáljuk, melyeken keresztül ezek a jelenségek egy adott történeti-földrajzi összefüggésben, konkrét gazdasági és társadalmi viszonyok között, tehát ez esetben Magyarországon a feudalizmus évszázadaiban megvalósultak.




Hátra Kezdőlap Előre