Gonoszjáró napok

Emlékezzünk meg most néhány olyan napról, amelyhez az európai néphit szerint a gonosz szellemek, boszorkányok járása fűződik. Az európai maszkos alakoskodások jelentős része ilyen „gonoszokat”, „démonokat” testesít meg, e napokhoz tehát sűrűn fűződnek jelmezes alakoskodások.

Az európai néphitben a gonoszjárás két fő dátuma a karácsony körüli és május elseje körüli időszak. Az első fő időszakon belül azonban Európa különböző tájain más és más kiemelkedő jeles napokat találunk. Ilyenek lehetnek Borbála, Miklós napja, Luca napja, a Lucától karácsonyig terjedő tizenkét nap vagy a karácsonytól vízkeresztig tartó tizenkét nap. A tavaszi periódus fő dátuma május elseje, de a boszorkányok és a visszajáró halottak megjelenése is fűződhet Szent György naphoz (április 24.) és pünkösdhöz, illetőleg a keleti szlávoknál a pünkösd előtti (vagy utáni) csütörtökhöz is, ezenkívül Szent Iván napjához. (A magyar boszorkányperek XVIII. századi tanúvallomásai is utalnak néha a Szent Iván nap szerepére.*) – Egy 1728–29-es szegedi boszorkányper vádlottja így mondotta tanúvallomásában: „Szt Luca asszony napján, Karácsony és Szent György napján legtöbb bűbájosságot szoktak végben vinni, Szt György napján pedig még többet.”* Húshagyó kedd is szerepelhet mint boszorkányos nap.

A tavaszi Szent György nap magyar szokásanyagában alakoskodást nem találunk: a szomszédos népeknél azonban, a szlovéneknél, románoknál ezen a napon járnak a „zöld Györgyöt” megszemélyesítő, lombokba öltözött, esővel locsolt gyermekalakoskodók.* Színjátékszerű formát ölt néha a György napi nyájkihajtás az oroszoknál. Bogatyrev könyve után idézzük: „A szmolenszki kormányzóság néhány körzetében figyelemreméltó népszokást őriznek meg mindmáig. Szent György napján, szertartásos módon ünnepélyesen hajtják ki a nyájat a tavaszi legelőre. A háziasszonyok szalonnával és tojással ajándékozzák meg ezúttal a pásztorokat. A szalonnából és tojásból ízletes ételt, úgynevezett 'jajecsnyicét' készítenek a pásztorok. Amikor a jajecsnyice elkészül, a vezér-pásztor maga köré gyűjti segítőtársait és szerepeket oszt ki rájuk. Az egyik 'nyúl' lesz, a másik 'vak', a harmadik 'béna', a negyedik 'vár', az ötödik pedig a 'vályú' szerepét kapja. A szereplők egymástól bizonyos távolságra állva körülveszik a nyájat és a vezér pásztor az elkészített jajecsnyicével elkezdi körútját.

Először a 'nyúl'-hoz lép s így szólítja meg:

– Nyulam, nyulam, keserű-e a rezgő nyárfa levele?

– Keserű bizony, – feleli a nyúl.

– Adja Isten, hogy a mi nyájunk is keserű falat legyen a ragadozó állatok számára.

Ezután a vakhoz fordul:

– Vak testvérem, látsz-e engem?

– Nem látlak!

– Adja Isten, hogy a ragadozó állatok se láthassák meg soha a legelésző nyájunkat.

A béna kerül sorra:

– Béna, béna, – kelj fel és siess hozzám!

– Nem mehetek, nem tudok járni!

– Adja Isten, hogy a ragadozó falkák se érjenek nyájunk közelébe!

Ezután a 'vár' szerepét játszó pásztorhoz fordul:

– Váram, váram, nyisd ki kapuidat!

– Nem nyitom!

– Adja Isten, hogy a ragadozó állatok se nyissák ki vérengző szájukat legelésző nyájunk körében.

Végül a 'vályút' szólítja meg a vezér-pásztor:

– Vályú, vályú borulj fel!

– Nem borulok!

– Adja Isten, hogy a vadállatok ne támadhassák meg soha nyájunkat.

A pásztor háromszor kerüli meg a nyájat, majd mindannyian leheverednek és elfogyasztják a jajecsnyicét.”*

Szent György nap a magyar boszorkányhitben kiemelkedő szerepet játszik. A Komáromy által összegyűjtött boszorkányperekben fontos jeles nap, melyre sok hivatkozás történik, s az adatok szinte az egész magyar nyelvterületet felölelik. A tanúvallomások gyakran hivatkoznak a Szent György napra vagy ennek előestéjére: 1584-ben a harmatszedést említik a kolozsvári boszorkányok. Egy 1709-es, Szatmárnémetiből származó adat szerint ilyenkor a füvek megszólalnak; 1758-ban Győr megyében említik, hogy a boszorkányok ilyenkor elveszik a tehén hasznát. 1756-ban Aradon. 1731-ben a Pest megyei boszorkányok vallják, hogy a Szent Györgykor láncon át hajtott marhának nem eshet baja.* A szegedi boszorkányok Szent Györgykor az esőt és a halált is eladták.*

 

24. Lucázók. (Törökkoppány, Somogy megye, 1926. Budapest, Néprajzi Múzeum. Gönyey Sándor felv.)

 

A boszorkányoknak e nappal való kapcsolata késztette nyilván Diószegi K. Istvánt, a híres prédikátort is arra, hogy a György napra szóló prédikációhoz ezt válassza textusnak: „Nem akarom, hogy az ördögnek közösi legyetek.” Szól a boszorkányokról, a „büjös bájosokról”, szemfényvesztőkről, halottaktul tudakozókról, jövendő nézőkről. Itt említi ő is a György napot: „A büjös bájosok, a' kik a' büjös beszédnek természeteken fellyül való erőt tulajdonítanak és büjöléssel a' Sárkányokat likakbul ki-híják, az ágast tojtattyák, fejik, a tikokat megbüjölik, hogy sokat tojanak, a' teheneket, hogy vajasak legyenek, sokan György nap éjelen nem-is alusznak.”*

A farsang, május 1. és a pünkösdi ünnepkör boszorkányos vonásairól már másutt szóltunk. Bővebben meg kell említeni azonban a téli ünnepkört.

A téli időszak két fontos gonoszjáró napja Luca és Miklós napja. Mindkettőhöz sűrűn fűződnek alakoskodások a német, nyugati szláv és részben a délszláv nyelvterületen is. E két napnak van kapcsolata a gyermekekkel is, mert Luca is, Miklós is megjelenhet mint a rossz gyermekeket ijesztő, a jókat megjutalmazó látogató. Bár a két jeles napot egy hét választja el, az osztrákoknál és a cseheknél néha együttesen jelennek meg Luca és Miklós.

Miklós-napi alakoskodásra hazánkban leginkább a nyugati és északi határszélen, az osztrákokkal és szlovákokkal érintkező magyar területeken találunk. Legújabban a városokból kiindulva terjed falun is a Mikulás-járás, és napjainkban összeolvad alakja a karácsonyi, legújabban meghonosodott Télapóval is.

Szent Miklós kultusza hazánkban a középkorban s még a XVI. században is igen elterjedt volt. Számos helynév, templom, oltár, képzőművészeti alkotás bizonyítja ezt. Az írásos adatok is szólnak róla, Szkhárosi is említi, hogy Miklós a révészek és halászok patrónusa. A Balassi Menyhért árultatása c. XVI. századi drámai szatírában is reá esküszik Balassi.

Miklós napja az európai középkori alakoskodás egyik jelentős dátuma volt, ekkor választották az ún. „gyermekpüspököt” (Ludi episcopi puerorum). (Ez a szokás azután részben kontaminálódott a bolondünneppel és a szamárünneppel s különböző jeles napokon jelentkezhetett: aprószentek napján, vízkeresztkor stb.). E szokásra a környező országokban is van adat, Prága is ismerte a XV. században a gyermekpüspök-választást (episcopum conducere in domus). A Miklós-napi alakoskodás a cseheknél egészen a XVIII. századig virágzott.*

A magyaroknál a Miklós-napi alakoskodásról szóló feljegyzések nem nagyon régiek. A XVIII. századi adatok különösen Nyugat-Magyarországon szólnak Miklós-napi alakoskodásról; egy 1785 december 3-i keltezésű csepregi tilalom említi, hogy a lakosság Miklós-nap előestéjén álarcokban ijesztgeti a gyermekeket: „Minekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott hogy némelyek a lakosok közül a Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különféle öltözetekben és álarcokban járnák házról házra s a gyenge gyermekeket is helyes elmével ellenkező ijesztő csufos figurákkal rettegtetik, keményen meg hagyatik hogy senki a lakosok közül úgy gyermekeinek mint alattvalóinak ezentúl meg ne bátorkodjék engedni Szent Miklós előtti este az ily szines öltözetekben való járást.”*

Bod Péter is említi, hogy „némely tartományokban az Szülők gyermekeknek Sz. Miklós éjtszakáán ajándékotskákat tésznek-el s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta”.* – Virág Benedek egy levelében érdeklődik a Miklós táncáról.*

Századunkban Vas megyében többször leírták a Miklós-napi alakoskodást; a láncos Miklós többnyire álarcosan jár és a fonókat látogatja. Manga János az Ipolyszécsénkén lejátszott trágár Miklós-esti gyóntatást jegyezte fel.*

A Miklós-nap mellett december fő gonoszjáró napja december 13., Luca-napja. Meisennek a Miklós-napi hiedelmekről szóló nagy monográfiája után* az elmúlt esztendőkben a Luca-nap hiedelmei és szokásai is példaszerű feldolgozást nyertek.* Leopold Kretzenbacher a Luca-napot európai összefüggéseiben tárgyalja, és különös figyelmet szentel egy földrajzilag körülhatárolt területnek: az ő fogalmazása szerint az Alpesek keleti nyúlványainak és az ezekhez csatlakozó déli-, keleti- és északi peremterületnek (vagyis a Luca-napi hiedelmeket és szokásokat a horvátoknál, szlovéneknél, a magyar Dunántúlon, Ausztria nyugati és délnyugati részén s végül a magyar és osztrák területhez északon csatlakozó cseh-morva-szlovák területen vizsgálja.)

 

25. Luca a fonóban. (Csömör, Pest megye, 1933. Budapest, Néprajzi Múzeum, Gönyey Sándor felv.)

 

Mielőtt Kretzenbachernek a Luca-napi szokások kialakulására vonatkozó nézeteit ismertetnénk, nézzük a hazánkban fennmaradt történeti adatokat. Akárcsak a Szent György-nap, Luca-napja is rendkívül gazdag hazánkban boszorkányos hiedelmekben. Szent Lucának nálunk is volt a középkorban kultusza, de a XVI. század után ez elhomályosult, bár néha még emlegetik mint a szemfájás patrónusát. Annál gazdagabbak a „boszorkányos” Lucához fűződő hiedelmek. Ezek a történeti adatok a maguk gazdagságában főként a XVIII–XIX. század fordulóján jelennek meg és a XIX. század első felében igen gyakoriak. „Későn készül, mint a Luca széke” – írja Dugonics a Példabeszédek I. kötetében. Katona József Luca széke címmel színdarabot is ír. A XVIII. század előtti adatok viszont elég gyérek, a tyúkok megvarázslását Bornemisza a XVI. században még karácsonynál említi. Időjóslással kapcsolatosan a XVII. században is szólnak a Luca-napról.* A boszorkányperekben is többszörösen említik Luca-napját.

A Luca-napi megszemélyesítő alakoskodásról már könyvünk bevezetésében szóltunk. Leginkább az osztrákokkal vagy a szlovákokkal érintkező területeken szokásos, de elszórtan a keleti országrészben, sőt Erdélyben, Csík megyében is előfordul. A magyar hiedelmekből és szokásokból nem domborodik ki Olyan mértékben a Luca boszorkány külseje és jellege, mint a német–osztrák vagy nyugati szláv alakoskodásokból. E megszemélyesített Luca nálunk is néha büntet vagy ajándékoz,* bemeszeli a szobát, pelyvát szór szét, fején sajtárt visel. Sokszor azonban nem a megszemélyesített Luca jár alakoskodni e napon, hanem a farsangkor is szokásos maskarák.

A Luca-megszemélyesítés mellett igen népszerű egy féldramatikus szokás is: a tyúkok termékenységét előmozdító palázolás (kotyolás, lucázás). Dél-Dunántúlon ma is a legéletteljesebb szokások közé tartozik; a tréfás pajzán mondókák főként a tyúkok termékenységére vonatkoznak. (A palázolás név, mint ezt már többen megállapították, a szláv karácsonyi szokáskörből származik és az első karácsonyi látogató nevével kapcsolatos.)

A Luca-nap hiedelmekben nálunk is, más országokban is igen gazdag. A december 13-hoz fűződő képzeteknél elsősorban a rejtett vagy nyilvánvaló fényszimbolikára kell utalnunk, hiszen a középkorban ez volt a leghosszabb éjszaka, legrövidebb nap időpontja. A protestáns Svédországban a hajában gyertyákat viselő „Luca-menyasszony” testesíti meg a napfény, a világosság visszatérésére irányuló reményeket. Dél-Európa katolikus országaiban, különösen Itáliában Szent Lucia, a szembetegségek gyógyítója az, akinek neve, kultusza, ikonográfiája az újra visszatérő fényre utalnak. A Kretzenbacher által vizsgált területen viszont december 13-án a katolikus Szent Lucia napján egy ugyancsak Lucia néven nevezett boszorkányos nőalakhoz fűződő hiedelmek élnek, és különös mágikus praktikák ismeretesek.

Kretzenbacher könyvében nem foglalkozik behatóbban a boszorkányos Luca-alak kialakulásának történeti kérdéseivel, hanem kiindulópontul elfogadja Liungman hipotézisét egy, az illírek által nyugatra közvetített északbalkáni istennőalakról, mely összeolvadt a délnémet, délszláv és északitáliai népcsoportok hasonló képzeteivel, és így a Perchta, Holle, Luca és más néven is nevezett démoni télközépi nőalak kialakulásához vezetett. (Ezt az illír eredetet a magunk részéről bizonyos fenntartással fogadjuk csak el.)

E démonikus lényeknek egyaránt van kapcsolata a növekvő fénnyel, a halottkultusszal és a termékenység-varázslással. Kretzenbacher vizsgálatának középpontjában az a kérdés áll: hogyan viszonylik az általa vizsgált területen a boszorkányos nőalak a katolikus szent kultuszához, hogyan hatott a kettő egymásra, vagyis az ő fogalmazása szerint milyen a „világos” Luca és a „sötét” Luca egymáshoz való viszonya.

A tanulmányában vizsgált jelenségek természetesen jórészt azonosak azokkal, amelyeket Róheim a magyar adatokból kiindulva már elemzett.* Ilyenek például a Luca-pogácsa készítése, a Luca-napi munkatilalom, a szárnyasokra vonatkozó mágikus praktikák, a jósló szokások, melyekből a lányok jövendőbelijükre következtetnek, továbbá a Luca-búza ültetés és a boszorkányok felismerésével kapcsolatos varázseszközök készítése (lucaszék, ostor).

Egy kisebb tanulmányomban már felhívtam a figyelmet a magyarországi Luca-napi hiedelmek és szokások sajátos etnikus vonásaira és kapcsolatukra a „kedd asszonya” nevű természetfölötti alakkal.* A Luca-nap kérdésével, annál is inkább érdemes foglalkoznunk, mert hazánk e hiedelmeknek és szokásoknak egyik fontos középpontja, ahol a keletről és nyugatról jött boszorkányos képzetek összetalálkoznak.




Hátra Kezdőlap Előre