Egy pillanatig sem kérdés, hogy futnak-e parasztok idegen tájakra paraszt keserveik elöl: futnak, egyre többen és egyre messzebbre s ezt egyszerű tényállásként jegyzi föl a történelem. A kérdés az, hogy mi lesz azokkal, akik paraszthazájukat vadidegen világgal cserélték föl. Hogy mi lesz a sorsuk idegen tájakon, az már arra felelet, hogy mi lehet a parasztból, ha más akar lenni és hogy egyáltalán van-e megoldása a parasztsors emésztő kétségeinek.
Akik egymagukban vagy apró csoportokban hagyják el a süllyedő hajót, azok bizonyosan jól menekülnek: nem lesznek többé parasztok. Ám hogy miként viselik az elcserélt idegen sorsot, az egész életükre szóló gondjuk marad.
Aki parasztzsellérből városi munkás lesz, akár hazai, akár idegen városban, az csak nyer és fölszabadul. Elhagyja a megkötözött és rideg paraszttársadalmat; a szüntelen munkát, a fukar életet, és a teljes reménytelenséget bármilyen változás iránt, viszont belekerül egy szabadabb társadalomba, ahol a munkának mértéke van, a bér módosabb életet enged s a sok egysorsú ember bizodalmas társaságokba egyesül és alapos hitet táplál a társadalom átalakítása felől. Aki magatudatlan földtúró volt azelőtt, öntudatos emberré szabadul és azt is tudja már, hogy milyen szerepe van a világban és hitet abban is, hogy meg fog változni egyszer a világ. Nem lel biztos és nyugodt sorsot, aki így cserélt hazát, de tökéletesen új emberré lett: az új világ fölszabadította elfojtott emberségét s azt hiheti, hogy minden vágya beteljesült. Aki egyszer parasztzsellérből városi munkássá emelkedett, az soha többet vissza nem kívánkozik a falujába, mégha nagyobb nyugalmat ígérne is az elhagyott föld. A parasztkötelékek nyom nélkül föloldódtak, a parasztgondok mind leoszlottak s ami baj és kérdés fönnmarad, az már a tőkés termelés munkásának a gondja, amelyre a szívekben és a harcos szándékokban meg van a megoldás akkor is, ha a napokat nyomorúság borítja sötétbe.
Ha szolgának szegődik a paraszt városi urakhoz, vagy községi intézményekhez, akkor is biztos cserét csinál. Kivetette nyakából az összes parasztterheket és megszabott szolgálat ellenében kevesebb gondú életet kap. Nem szabad ember és nem megbecsült, de beletartozik a hatalmasabbak körébe s ezek az ő számára is felelnek a kérdésekre és kijelölik a helyét, ahol állama kell. A parasztgondok itt sem maradnak fönn tovább és ha az új élet nem is gondtalan, de olyanokkal sem jár, amiket tűrhetetlen lenne viselnie.
Oldatlan marad ellenben a sorsa a magános menekülőnek, ha iskolák révén kerül a városba úrnak vagy polgárnak. Amikor még kevés és szabályszerű fölemelkedést engedett csak a társadalom, akkor sima volt az útja a nemessé emelkedő parasztivadéknak: tehetség és szorgalom, de legfőképpen a hűség kimutatása és a királyi pecsétes levél minden akadályt elhárított az útból és többé föl sem merült a parasztmúlt kísértete. Most ellenben, amikor rendkívül nagy számmal és nemeslevél nélkül törekednek magasabb mesterségek és hivatalok után, már gond és megoldatlanság a beolvadás. Annak is, aki befogad és annak is, aki befogadást kér. Nyugaton és északon nincsen ilyen gond: egységes a társadalom, korlátozás nélkül mindenkinek nyitva áll a fölemelkedés útja, északon pedig még különös ajánlólevél is a paraszti származás. Középen viszont annál nehezebb. A vezetőrend bizalmatlanul és idegenkedve nézi a föltörekvő igyekezetet és lehetőleg útját állja boldogulásuknak. Keleten pedig ha könnyű is a fölemelkedés, nehéz és megoldatlan az élet a társadalom felső szintjén is.
Minden ellenállás kevés azonban ahhoz, hogy megakadályozza jelentékeny számú parasztivadék fölemelkedését. Ezzel azonban még nem oldódott meg a sorsuk. Akármilyen szívesen hódolnak is meg a jövevények, arra csak a legritkább esetben számíthatnak, hogy fönntartásnélküli befogadást nyernek. Annál gyakoribb azonban az az eset, hogy se kinn, se benn nem állanak és két világ közt függve nem lelik helyüket. Ahhoz sok parasztterhet hurcolnak magukkal, hogy tökéletesen tudnának hasonulni, ahhoz pedig kevesek, hogy maguk alakítsák át azt az idegen világot. Semmi osztályharcos jellege nincs ennek a betörésnek, még akkor sem, ha a jövevények nagyon sokan vannak és nagyon elégedetlenek. Ki-ki a maga útján igyekszik befogadtatást nyerni s ha egyszer bevették, akkor már nem is tud a többiekről.
És ha sikerül is a befogadtatás, még mindig történhet baleset. Az élő ősök emlékeztetnek a múltra és az ember maga sem tud nyom nélkül elszakadni. Nem tud mindent elfelejteni, amit őseinek érzékei beszívtak. Hiányzik a szabad mező, sok és értelmetlen képmutatást kell csinálni s az ideges forgatagú élet nagyon hamar nyüvi az embert. Nagy baj azért nem történik. Nem lesz tökéletesen megnyugtató a kiharcolt úri élet, de annyira jó lesz, hogy komolyan ne kívánkozzék többé vissza parasztnak a szerencsés menekülő.
Egyéni sorsok – akár megoldódnak idegen tájakon, akár megoldatlanul nyomják tovább viselőjét – nem mutatnak utat az egész parasztságnak. Általánosan érvényes megoldást csak ott lelhetnek, ahol tömegesen mozdulnak és mind közönségesen igyekeznek beleolvadni idegen tájak társadalmába és életformájába. Ha be tudnak olvadni aggály és fönntartás nélkül valamilyen létező és elérhető világba, akkor már meg is van a megoldás. Rátérnek mindnyájan erre az útra és a gyermekeik már nem is tudnak arról, hogy mit jelentett: parasztnak lenni.
Polgári társadalom be tudja olvasztani a parasztot. Nyugaton és északon simán és tökéletesen megtörtént a beolvadás, annyira, hogy csak a név maradt fönn, de ez is új és könnyű ízekkel telt meg. A mesterség is kivetkőzött minden paraszt gátoltságából és nem sokban különbőzik már az egyébfajta termeléstől; a lakóhely is átalakult vagy várossá, vagy városokhoz szorosan hozzákötött faluvá s az ember is legföljebb mezei vagy vidéki ember lett, de különben éppen olyan, mint a városi.
Keleten és Középen már nehezebb a helyzet. Nincs kiépült polgári társadalom, amely ilyen egyszerűen bevehetné a parasztot. Ami városias élet kifejlődött, annak meg van a maga baja, nem hogy még a parasztokét is meg tudná oldani. Itt nem olvadhat be tökéletesen a paraszt, mert nincsen hová hasonulnia. A törekvés azonban itt is megvan és itt is azzal az eredménnyel jár, amivel nyugaton és északon.
Mindegy most már, hogy van-e teljes polgári társadalom, amely máris elnyelte a parasztot, vagy csak kialakulóban van és idővel elnyelheti, az a kérdés mindkét esetben fönnmarad, hogy hogyan viseli ezt a parasztság és lel-e tökéletes megoldást az új életformában.
Semmisestre sem lel. Még ahol teljes gazdagságú polgári társadalom fogadja be, ott is idegenséget érez maga körül, ahol pedig magábanvéve is tökéletlen polgári rend lesz a hazája, ott különösen sok ügye marad megoldatlan.
A mezőgazdasági termelés és a mezei élet nem változtatható meg és minden falu sem építhető ki várossá, pedig a polgári társadalom minden mozzanata iparforgalomra és a városok testére szabatott. Ha mind a befogadó társadalom, mind a bebocsátatást kérő paraszt egyértelműen törekednék is a különbözetek csökkentésére, akkor is fönnmarad egész sereg kiegyenlíthetetlen ellentét. Nem olyanok, hogy rövid időre is lehetetlenné tennék a beolvadást és a megnyugvást, hanem olyanok, amik végül is komoly gondokká lépnek elő és megoldást követelnek.
Naponkénti valóságukban olyképpen jelentkeznek ezek az ellentétek, hogy a paraszt – ha régebbi sorsával szemben fölszabadulásnak és fölemelkedésnek érzi is a polgári világot – állandó kép végei maradnak fönn, akár munkájában, akár szükségleteinek kielégítésében. Egyszer munkájának és munkája gyümölcseinek lebecsülése vagy leereszkedő dicsérete szaporítja gondjait, máskor egyenesebb és durvább beszéde riasztja meg váratlanul a városiakat, majd az szomorítja el, hogy amit a városi mind helyben kap, azért neki mérföldeket kell utaznia. Végül pedig nem hallgathatja különös gyönyörűséggel azokat a beszédeket, melyekkel a városiak állandóan idegenkednek a falutól és a mezőgazda munkájától, s valóságos szerencsétlenségnek tartják, ha ilyenbe kell számkivettetniök.
A sok ellentét és megoldatlanság az oka, hogy a paraszt, ha ideig óráig meg is nyugszik a polgári társadalom szabadabb tájain, tökéletes megnyugvást csak akkor nyerhet benne, ha azt a maga képére formálta. Addig pedig éppúgy kívánkozik ki belőle, mint ahogy bejutni kívánkozott.
Vágyakban és törekvésekben mindenütt, a nagy keleti parasztországban valóságosan is a szocialista társadalom kínálja a maga világát megoldásul a parasztkérdésekre. A paraszton türelmetlenebbjei és a földtelenek különösen kapnak ennek az új világnak az ígéretén, annál is inkább, mert parasztsorsuk leghitelesebb magyarázatát a szocialista világszemlélet adta.
Ígéret és fölszabadulás a parasztnak az a társadalom, ahol mindenki munkás és a termelőeszközök egyformán illetnek minden munkást, ahol nincsen uralkodó osztály, hanem csak állandó kiválasztás és ellenőrzés alatt álló vezetőcsoport. Kívánatos az a kultúra is, amely nem ismeri a szabad és szeszélyes szárnyalást, hanem a termelés szolgálatában áll s annak eszközeihez és alkalmaihoz tapad. A közösségi erkölcsöt is nagyon jól ismerik a parasztok s a magukéra ismernek a szocialista közösségekben.
Mégis, parasztok nem tudnak igazi szocialisták lenni s ha ilyen társadalomban kell élniök, állandó ellenkezéssel juttatják kifejezésre elégedetlenségüket.
Kétféle okuk is van arra, hogy a szocialista társadalomban ne leljenek tökéletes megnyugvást. Az egyik történeti, a másik világszemléleti. Történeti okuk az, hogy a paraszt közösségi és munkástársadalom hosszú időkre megelégeltette velük a rideg fegyelmű és megkötözött életet. A munkás fáradozás és az állandó közösségi fegyelem olyan erővel nehezedett rájuk századokon keresztül, hogy ha valamibe belefáradtak már, az elsősorban a munka és a közösség tűrhetetlen nyomása volt. Amikor föllázadtak paraszt alfapofok ellen, akkor legelőször ez ellen a kettős nyomás ellen lázadtak föl s az a különbség hogy az egyik urak szolgálatára, a másik a Baját társadalmuk javára van, nem feledteti a mindennapi élet hasonló menetét. Mostan ha kívánnak valamit, az a telj s, a rövid úton való fölszabadulás és az egyén igényeinek kielégítése. Nem azt kívánják minden szocialista jellegű lázadásuk ellenére sem, hogy egyetemlegesen szervezett munkástársadalomba kerüljenek, hanem azt, hogy ki-ki a maga ura legyen azon a földön, amit megmunkált és szabadon boldogulhasson erői szerint. A másik ok az elnyomott és szabadságvágyó ember legmélyebb vágyakozásában gyökeredzik. A paraszt, aki régi kultúrájában csak lopva és megnyomorítva szólaltathatta meg teljes emberségét és aki hirtelen feltámadt kultúrigényeiben most minden idegen kultúrát mohón tesz magáévá, szívének legmélyebben gyökerezett szándéka szerint teljes kultúrára vágyakozik. Megnyomoríthatták a parasztállapotban eltöltött századok és megtéveszthették a rázúduló idegen kultúrtermékek, egyoldalúvá mégsem tették, sőt ha primitíven is, de megőrizte ember- és világszemlélete teljességét. A paraszt minden változáson keresztül anyagelvű és szellemhívő, racionalista és ösztönember egyben. Ezt az egységes és teljes emberségét még nem pusztította el semmi, legföljebb, ha megzavarta. Akárhogy igyekeznék is a megértésre, mindvégig értelmetlenül áll szemben minden olyan világszemlélettel, amely dogmatikusan anyagelvű vagy dogmatikusan spiritualista.
Ahol nem szocialista a felszíni társadalom, ott soha nem lesz egész tömegében szocialista harcos a parasztság, mert idegennek érzi a küzdelem célját s ahol szocialista államban él, ott is szüntelenül polgárias indokokkal ellenkezik az uralkodó rendszerrel és hovatovább ellensége lesz annak. Nemcsak a tőkés paraszt kerül szembe a szocialista társadalommal egy ponton, hanem a dolgozó parasztság is. Egyáltalán nem a tőkés ellenkezéséről van itt szó, hanem a parasztéról tekintet nélkül arra, hogy gazda vagy földtelen. A tőkés ellenállása a szocializmussal szemben egészen másfajta s nem történeti vagy világszemléleti okokon múlik, hanem egyszerűen gazdaságiakon. Lehet ugyanaz a története a tőkésnek s ugyanaz a városi világ felfogása, akkor is szembehelyezkedik a szocialista munkással, mert ugyanazon javak megosztása vagy megtartása szorítja erre. A paraszt ellenállása más gyökerekből táplálkozik.
A paraszt sohasem lehet nacionalista a szó mai értelmében. Sem az egybetartozó csoport uralmát megvalósító nemzettel, sem a vérségi szálakkal összefüggő fajjal nem érez közösséget. A nemzet alatt él, nem érdekli az, hogy milyen vitákat folytatnak a feje fölött s ha háborúba szólítja az elmérgesedett ellentét, megy, de nem érti miért, csak azt tudja, hogy menni kell. Fajnak pedig bizonyára a legtisztább vérű, mert állandóan egyhelyben lakván, legkevesebbet keveredett, azonban ezt nem is tudja, vagy ha igen, akkor sem tulajdonít különös fontosságot neki. Egyszerűen valóság számára, amely nem jelent sem követelményt, sem elvet.
Nemzeti szocializmust sem csináltak sehol parasztok s ha már beleszakadt a nyakuk, nagyon is egykedvűen viselik. Akármilyen magasra is emeli az ilyen társadalom a parasztot és akár milyen kiváltságokkal igyekszik is kedvében járni, nem jut más eredményre vele, mint a szocializmus. Nemhogy megoldaná a parasztság kérdéseit, hanem még újabb problémákkal tetézi. A paraszt, amikor szigorú közösségekben élt is, csak akkora közösséget ismert és ismert el, ameddig a faluja terjedt. A faj és a mindenható állam mindenek fölött álló uralmát sem fölfogni, sem elviselni nem képes. És különösen nem képes elviselni azt, hogy mikor már nagy igyekezettel lassan kikecmergett egy megkötött szerepből, újra hasonló állapotba szorítsák vissza. Nagyon jól érzik a parasztok, hogy a sok szép szó a nagy hivatásról ugyanolyan beszéd, mint amit az Istentől rendelt állapot türelmes viseléséről hallottak. A nemzeti szocialista társadalom parasztjai még jobban tudnak ellenkezni, mint a szocialista államéi. Megszegik a szövevényes törvényeket, ahol csak tehetik és a nagy hevességgel zajló népközösségi életnek ők a leglassúbb és legkételkedőbb elemei.
Egyik idegen táj és egyik elérhető társadalomrendszer sem oldja meg a parasztsors csomóit, egyben sem lelnek tökéletes megnyugvást. Akárhova fut is az ember, csak kétséget talál mindenütt s ha egyik-egyik ki is segíti paraszt alávetettségéből, olyan magaslatra egyik sem juttatja, ahol a keservesen megelégelt sors helyébe a végtelen fejlődés kilátásait kapná.
*
Amikor már elég volt a parasztvilág nehéz levegőjéből, akkor futna az ember akárhova, csak azt ne viselje tovább, amit eddig viselt, hol nehezebben, hol beletörődve. Mindenki fut itten a keserves élet elől s aki csak teheti, egymagában igyekszik elmenekülni és sorsára hagyja a többieket.
A magános futókat nem ítéljük el nagyon. Az apa úgy adja magasabb iskolába a gyermekét hogy ne legyen többé paraszt. Ne keserves verejtékkel és ne lenézetten keresse a kenyerét és ne az első vonalban érje a puskagolyó, ha háborúba viszik. Nem beszélünk itt köteles szolidaritásról és ha valaki ilyet érez magában s nem tud egyedül elszakadni, azt csodálkozással nézik a többiek és nehezen hiszik el, hogy ép ésszel cselekszik.
Ám ha valaki így menekül el, százszor visszasír az még, ha van benne lélek. Az idegen világ naponként sérti és bántja paraszt érzékeit és sokszor kell arra gondolnia, hogy tán jobb is lett volna úgy, ha nem fut el többi sorstársaitól. A parasztból lett író száján így buggyant ki ez a keserves érzés: »Mire vihetnéd a mi tülekvő, marakvó, egy más hegyin hátán gázoló úrifalkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is – rongyos lenne a cipőd és elsápadnál a szíved gyökeréig, amikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket és beálltál úrnak…«
És akik úgy futottak el közülünk, hogy látó szemmel látják is a világ rendjét és okát is tudják keserveinknek, azok alábbhagyják a magános futást és a közös szabaduláson fáradnak szívvel és elmével.
Úgy kezdi mindegyikünk, hogy a megvilágosodás gyönyörűségével szívja be az osztályharcos tanítás igéit és boldogan keresi a maga helyét és paraszt fajtája helyét ebben a világban. Abban a világban, amit az új ige korhol és pusztítani akar, meg is találja. Minden érzett keservének okát és magyarázatát leli az okos beszédekben, azonban ha azt keresi, amelyik után vágyakozik, úgy kétségek támadnak a szívében és nem leli az áhított országot. Lát és meggyőződik, emberséges indulatokra készteti magát, mégis elhagyja a hit és elégedetlenül ejti ki kezéből a már-már megragadott szabad világ nyitját.
Ha fordulnak az idők és a hús-vér népközösségi eszméje korálja magát az elszármazott parasztnak, akkor ez gyújt vérmes reményeket a könnyebben hajló szívében.
Te vagy a tiszta faj és te vagy a tartóoszlopa minden társadalomnak, tebelőled újulhat meg a világ és a romlott erkölcsök között te őrizted meg a jóságot, szépséget és a tisztaságot… úgy szólnak ezek az igék, mintha parasztok szabadítására küldötte volna az istenség. Ám ha beleveti magát a paraszt a jótékonyan kavargó ködbe, éppúgy föltámadnak a kétségei, mint ahol a valóságok szigorú sarkai vették körül. Nem tud hinni akkor sem, ha egyenesen az ő dicsőítésére kelleti is magát ez a világ. Kesernyésen fordul ki az ige a szájából és ha tiszta emberséget hordoz magában, új tájak felé húzza a szíve.
Valami azért mindent átélt vagy átérzett rendből lerakódik a szívünkbe és úgy építi világunkat, mint a zajló folyóba lerakódó iszap. Ha meg is tagadjuk a parasztsorsot és menekülünk is belőle, mint az égő házból, mégis megőrizzük egyszerűnek mondott épségünket. Ösztöneink maradnak és olyan érzékeink, amik rögtön tudatják, ha eltévelyedtünk, vagy méltatlan célokra adtuk magunkat. Ha nem is vesz be mindenestül a polgári világ és mi sem adjuk magunkat egészen, annyi kipusztíthatatlanul befészkeli magát a szívünkbe, hogy a Szabadság és az egymagában is érvényesen megálló ember az el nem pusztítható értékek világába tartozik a másként, mint így nem érdemes élni. Ha meg is riasztanak bennünket a rideg proletár igék, ha egyszer kóstoltuk az ízüket, ki nem mossa a szánkból ezer más íz sem. Hogy az ember mind egyforma jogú és hogy nem élhet magában, csak uralom nélkül való társaságban, azt. mi tudjuk legjobban, mert mi éltünk igazán hatalom alatt és mi valósítottunk meg igazán hatalom nélkül való társaságokat a saját körünkön belül. És ha nem is kábít el bennünket fajtánk tulajdon íze, ha nem is hisszük el, hogy csak egy hús és egy vér formálhat szoros társaságot és ha nem tudunk lemondani arról a szabadságról, amit oly buzgón kívánunk, azt mi tudjuk legjobban, hogy nincs embereknek társadalma úgy, hogy ne kösse őket össze valami a közös táplálékon túl és hogy ezt a kört sajátjaként kell éreznie az embernek s úgy védeni, mint ahogy a két szemevilágát védi az ember, aki élni és látni akar.