A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban, ahol nevelkedtem, a makói kertekben és szántó földeken, amelyek paraszt munkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót. Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszt törvények szerint, de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha. Egyszer hangzott el a szó a szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg.
Fölső iskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: »Jól van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?« Az ütő megállt bennünk, s a bűn nehéz tudatában apám is, aki pedig régen föllázadt már sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felelni: »Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik éppúgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?« – »Nem!« – zúgta rá a nagyapám és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát.
Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni.
Annak születtem és hosszú éveken át úgy éltem ezt a sorsot, hogy nem tudtam határait, csak kemény törvényeit ismertem. Ötéves alig voltam még, amikor egy hűvös hajnalon apám kiparancsolt az ágyból, s a malacok mellé állított, hogy legeltessem őket a tanyagyepen. Szúrósan nyilaltak szemembe a korai napsugarak és úgy kapkodtam a lábam a harmatos fűben, mint a libák a tarlón. Fáztam, a lábam szára égett a deres harmattól, sírni szerettem volna, olyan kegyetlennek éreztem apám kemény parancsát. De aztán fölszáradt a harmat, átmelegült a tiszta reggeli levegő és a malacok barátságosan rágcsálták körülöttem a füvet, reggeli időre úgy mentem már be a tanyába, mint aki kiállott egy próbát, s boldog voltam, mikor anyám azzal vett az ölébe, hogy »jól van kisfiam, ember lesz belőled«. – Úgy értette, hogy paraszt s én is úgy értettem, hogy abban az életben akarom megállani a helyemet, amely úgy kezdődik, mint az én hajnali pásztorkodásom.
Hajnali fölkeléssel éltem attól kezdve napjaimat. Hamarosan lovat vezettem az eke előtt, magot szórtam a barázdába, fényesre csutakoltam reggelente a lovakat, szalmakötegeket raktam aratáskor a kévék alá, végtelen hosszúságú kukoricasorokba álltam könnyű kis kapával és szénát raktam a kocsira magasan, mint az emelet és boldog voltam, amikor a hepehupás úton keresztül baj nélkül behajtottam az udvarra.
Az őszi szántást pedig halálom órájáig nem felejtem el. Bágyadtan tűztek már a napsugarak s a magasra nőtt kórószárakon az ökörnyál zászlaja lengedezett. A föld puha és omlós volt. A nyári termés hulladékai enyészetre készen hevertek az eke előtt, a fényes vas hangtalanul temette őket a sírba és párát lehelő friss fekete hantokat fordított föl. Nem fáradtam el, nem éheztem meg és nem teltem be soha evvel a munkával. Paraszt voltam és úgy éltem együtt a föld életével, mint ezer és millió más paraszt.
A falukból összetevődő mezőváros élete úgy vett körül, mint nyugodt nagy tó: tükrén játszódott le minden élményem és vágyam. Este öblös cserépkantákkal mentünk a kútra s ott játékos beszédekkel évődtünk lányok és legények között; harangszó után kiültünk a kiskapuba és távoli bölcselkedésekkel kísértük a világ nagy eseményeit. Férfikorom felé mutató vágyaim is a paraszttörvények mentén támadtak föl. Szívmelegítő tervezgetésekkel okoskodtam ki, milyen lovaim lesznek, hol bérelem ki a tanyát, amelyen a magam gazdája leszek. Kiterveltem, milyen forgó szerint termelem a búzát, takarmányt, hagymát és kukoricát és hogyan emelek szót a gyülekezetben, ahol parasztok jönnek össze. Azt is kiszínezte a fantáziám, hogy milyen asszony lesz mellettem Biró Pannából, s milyen eleven és ügyes gyermekek népesítik majd be a dáli tanyaudvart.
Apám szándékai vittek az iskolába, s nagyapám sötét tekintete kísért utamon. Olyan világ tárult elém ezen az úton, amelynek az ízei megkeserítették az addig való paraszt békességet. A melegítő paraszt élmények kísértetekké fagytak és attól kezdve két világ közt hánykódtam szomjú lélekkel.
Baromi erőlködéssé fajult a forró nyarak munkája és félállati vegetálássá alacsonyodott a meleg gőzt lehelő parasztélet. Amikor pedig meztelen szögességével jelent meg előttem az úr és paraszt mostoha testvérisége, a lázadás forró hevülete buzdult föl bennem: nem, így élni nem lehet és nem méltó emberhez.
Azt hittem akkor, hogy én magam, ruhám és gondolkozásom révén áttörtem a paraszt törvényeket, s nincs más hátra, mint hogy szabad erőkifejtéssel szolgáljam többi paraszt véreim fölszabadulását. Csak amikor tiszta európai tájakra vitt jósorsom, akkor tudtam meg, hogy csalóka képzelődés ez és sem parasztnak lenni, sem parasztállapotból kiemelkedni nem olyan egyszerű, mint ifjúi fantáziám elképzelte.
Nyugati városok utcáin ért el utolsó paraszt élményem, amikor azt hittem már, hogy régen nem vagyok paraszt. Egy rettenetes kéz lerántotta a leplet, ami addig jótékonyan takarta az igazságot. »Paraszt vagy« – égette a fülem dobhártyájára egy kegyetlen istenség, s ez most nem legyökeresedés és biztonságérzés volt, hanem kegyetlen ítélet és elítéltetés, bélyeg: »paraszt vagy« s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az mind tiltva van előtted. Minden: a tenger és a hegyek szépsége, a mindent ismerés mámora, a mezők és az ég s szabad szemlélete, egyszóval minden, amit úgy hívnak, hogy szabadság. Paraszt vagy, lenyűgözött és kipányvázott.
Ezzel a lesujtó élménnyel váltottam meg a jogot igazán arra, hogy tudjam és elmondjam: mit jelent parasztnak lenni. A paraszt és nem paraszt világok határán való istenkísértő küzködések világították meg idilli parasztéletem értelmét és oltották belém az olthatatlan vágyat: nem lenni parasztnak. A paraszt népek közt való bolyongásaim pedig megadták a feleletet arra, hogy hogyan viselik parasztsorsukat azok a milliók, akiknek nem adatott meg az egyszeri lázadás kínja és gyönyörűsége.
Ha én beszélek parasztokról, magamról és magunkról beszélek, s ha érthető a nyelv, amelyen szólok, a civilizált világ fölszínén élő ember számára, elmondhatom életünk rideg titkait s keserült szívünk minden vágyát és elmondhatom minden panaszunkat a napsütésben élők felé. Könnyen csordul a pohár, amely színültig telt keserűséggel.
Jó, hiszen mi is tudjuk azt, hogy lehet paraszt módon élni, több az, mint az állat vegetálása. Jól tudjuk, hogy a szigorú törvényű parasztközösség biztos és bölcs formája az együttélésnek, s az ember ember már, ha ilyenben adatott élnie. Nem pillanatonként elviselhetetlen sors ez, s jobb, mint ínséges proletárnak lenni gazdagok kapujában vagy pincéjében. Azt is tudjuk, hogy a szellem is él félhomályú hajlékainkban, hiszen minden szerszámunkon művi gond nyoma van rajta és hogy mi az, művekkel élni, azt mi tudjuk legjobban.
De azt ki mondja meg, hogy miért kell parasztnak lenni akkor is, amikor már van jobb szerszám a föld fölhasogatására, mint lovaink által vont ekénk, s amikor jobb energiaforrás ezer van, mint karunk inai, s amikor városban is lehet élni, nemcsak puszta falukban vagy elhagyott tanyákon? És arra ki ad feleletet, hogy mért élünk akkor is a szigorú közösség hínárjai között, amikor az ember életének szabadságos szép formái is vannak már a világon? És azért ki kárpótol bennünket valaha, hogy mi akkor is csak szerszámainkra lophatjuk rá szellemünk alkotásait, amikor szerte a világon nagy művek élnek a maguk törvényei szerint s emberek élnek szabadon velük?
Próbáltunk mi már ezerszer fölhágni az élet magasabb grádicsára, de mindannyiszor visszataszított okos vagy oktalan akarat. Csak gyümölcseinket és jobbra való fiainkat fogadták el tőlünk, kit vérének elhullatására, kit fajtájának megtagadására. Ha mi magunk akarunk mindenestől fölemelkedni arra a másik életszintre, ezer tőr fogad, s a bélyegünket hiába próbáljuk lemosni, nem megy és ha menne, újakat igyekeznek ránk festeni, vagy a régit előhívni.
Hány századon keresztül voltunk belenyugvó és dolgos parasztok! Mennyi gabonát és leölni való állatot hordtunk a városok kövére, hogy magunknak csak a férgese maradt és hány millió gyermeket adtunk életre-halálra, hogy csak az árnyékuk jött vissza.
De most már lázadunk: legszebb faluinkban nem születik gyerek: minek, hogy szolga legyen, egy szabadnak mondott paraszt, amikor mi tudjuk, hogy parasztként élni nem érdemes; népes vidékeinkről ezrek és milliók kelnek föl a hajósíp szavára és új világ felé hajóznak, ahol, mondják, nincsenek parasztok; legnyomorultabb testvéreink megtagadják a régi isteneket és szektákba verődve, kegyesebb atyákat formálnak a maguk képére, s azokhoz menekülnek eszelős hitükkel; gyermekeinket seregestől adjuk az iskolákba, ahol annak a másik életnek a tudományát tanítják, s nem nyugszunk belé, hogy elszakadjanak tőlünk: követeljük, hogy velünk maradjanak és segítsenek bennünket föl a napvilágra.
Ám ha kemény és illetlen így a szó, beszélhetek úgy is, mint akinek nem fáj ez a sors – hiszen annyit fájt már, hogy megkeményedhetett a szív, – elmondhatom életünket a fölszíni világ nyelvén is.
Kimondhatom a szót lágyan, könnyen és derülten. Jó ízek futnak össze a szájban, könnyed vágyakozás kél a szívben, s a képzelet idilli tájakat rajzol az enyhülő szemek elé. Szélestetejű faház ül az Alpok oldalán, fehér havasok vetnek rá árnyékot és széjjel előtte levegős völgyek nyílnak. Tehenek legelnek a réten halkszavú kolomppal, s derült és elégedett emberek forgolódnak körülöttük. Végtelen szőnyegként virágmezők borítják a földet és fapapucsos szótlan emberek babrálnak a töveken. Odébb mezei házakból fehér fejrevalós asszonyok integetnek. Sötétvizű tavak mellett fehérderekú nyírfák hajladoznak, apró barna tehénkék rázzák a fejüket a laposan járó nap felé és kastélyos tanyaházakban nagy, szőke emberek szorgoskodnak.
Kimondhatom, a szót keményen és hűvösen, s keleti tájak elevenednek meg rá. Fekete birkák cserkésznek a havasok alatt és subás emberek kukoricakenyeret esznek a fakalyiba előtt. Piroskötős asszonyok dohányleveleket szednek a széles völgyekben, szikkadtarcú emberek meg vízikerekeket hajtanak árkolt vetemény földeken. Ezek is parasztok.
És kimondhatom a szót akart nyugalommal és lázadás nélkül való fájdalommal. Tágas grófi szérűn rongyos koldussereg siratja a termést, gubás részeg emberek pántlikás kocsin mennek követválasztásra, boltíves épület udvarán görnyedve állnak kucsmás öregek és ékes viseletben meddő menyecskék páváskodnak fülledt levegőjű faluk házai között. – Ezek is parasztok.
Akárhogy mondom ki a szót, egy értelem rejtőzik benne mindég a fölszíni világ embere számára: furcsák, idegenek, titokzatosak és nyugtalanítók.
Mindent szeretne kivallani ez az írás: amit én éltem át, amit a magyar parasztság átélt és amit egyáltalán a paraszt ember és a paraszt társadalom átélt. A vallomás kétfelől szab határt magának. Az egyik oldalon – mivel az egészről akarja lefejteni a titkot – csak általánosat mondhat, olyat, ami a mindennapi jelenségek fölött is érvényes, a másik oldalon pedig – mivel az átélt sorsról akar számot adni – csak az európai parasztról tud érthetőt mondani. Lehet, hogy az ázsiai és afrikai társadalmaknak és civilizációknak is vannak parasztjai, azt azonban csak az idegen szemlélő szemével mondhatja el az európai ember, akkor is, ha paraszt.
Ez hát az írás szándéka: íme a parasztsors úgy, ahogy kérdés és felelet annak az embernek, aki benne él: nekem magamnak, nekünk parasztoknak és nekünk európaiaknak.