A parasztság egyetlen társadalmat alkot és megszámlálhatatlan apró közösségben él. Nemzeti, nemzetiségi, felekezeti és pártbeli különbségeken fölül egységes a paraszttársadalom, mert minden paraszt egyforma, tekintet nélkül arra, hogy ki uralkodik rajta. A parasztság nagy egysége azonban csak eszmei: nem a valóságos kapcsolatok, hanem csak a hasonlóság foglalja egybe. Parasztok közt az eleven összetartozás nagyon kis körökre terjed, viszont senki sincs közöttük, aki bele ne tartoznék egy-egy ilyen körbe.
Ez a nagy kiterjedésű és apró egységekre osztott társadalom egészen különleges felépítésű.
Nem önmagában álló csoport, hanem része egy nagyobb társadalomnak: altársadalom. Nem szerv egy szervezetben, hanem önállórésze egy nagyobb egésznek. A mindennapi élet, mintha nem is érezné meg ezt a betagolódást; parasztok minden magatartásának saját törvénye van, amelynek látszólag kényszer nélkül enged az egyén. A felső társadalommal való közlekedésnek vannak ünnepélyes és meghatározott alkalmai, de ezek maguk még nem határoznák meg mindenestől a paraszttársadalom rendjét. Ami meghatározza, az maga az alávetettség és a kényszerű betagolódás a nagyobb társadalom egészébe, ez azonban már történelem. A jelenbeli paraszttársadalomra már öröklődött és nehezen alakítható hagyományként lett úrrá rajta. Mintha a maguk portáján a maguk urai lennének a parasztok és életüket kívánságaik szerint rendezhetnék be, holott akármilyen messze is vannak uraiktól, azok törvénye alatt állanak és tulajdon közösségeik is azok miatt olyanok, amilyenek.
A paraszttársadalom közösségi társadalom; nem ismeri az egyént mint a csoportok alapsejtjeit. Viszont a másik oldalról nézve, nem úgy közösségi, hogy egy általános közösségi összefüggés alapítaná meg az egyének szoros fegyelmét és összetartozandóságát. Apró közösségeket ismer csak s az egyének ezeknek a belátható csoportoknak tagjául tudják magukat, nem pedig egy áttekinthetetlen szövevényű társadalom bizonytalan állású sejtjeinek. Minden paraszt valamelyik családba és községbe tartozik; helyét, rangját, szerepét az szabja meg, hogy hogyan helyezkedik el e két közösségben. Ilyen csoportokon kívül egyszerűen nem létezhet az ember: bolond, csavargó vagy kivert kutya s már nem is tagja a társadalomnak.
Paraszttársadalomban egyénekről szó sem lehet, de épp így lehetetlen az egyes apró egységek szabad mozgása is. Hogy ki mit csinál, az nem kinek-kinek a saját meghatározottságán, vágyán és akaratán fordul meg, hanem szigorú társadalmi előírásokon. Nem létezik bizonytalan kimenetelű egyéni, vagy családi vállalkozás. Mindenki azt teszi, amit a társadalom megöröködött rendje előír, szóval nem a saját szándékát követi, hanem szerepet tölt be. A szereposztás a legkisebb közösségben a leghatározottabb. Apa vagy fiú, anya vagy leány ki-ki s ez egyben termelő szerepet: »állást« is jelent s hogy ki miképpen töltse be a szerepét, annak félreérthetetlen törvényei vannak. Aki beletanul egy »állásba«, az nem a munka technikáját tanulja meg, hanem a szerep kötelmeit és jogosítványait. De tovább is csak ilyen utak nyílnak. Egy-egy család nem szabadon vállalkozó egységként helyezkedik el a község társadalmában, hanem azt teheti csak, amit az íratlan törvény megenged. Gyűjthet vagyont, elszaporodhat, de nem lehet tékozló, »pusztító«, nem szabhatja meg tagjainak a pályáját és nem takarékoskodhat az ivadékokkal. Még tovább menve: egy község sem követheti tagjai vágyát, ha ez eltérne a paraszt előírásoktól. Nem vehet birtokba nagyobb területet, mint amennyi parasztmódon megművelve elegendő, nem emelhet városi építményeket, nem hivalkodhat különleges termelői teljesítményekkel, mert a szomszéd községek minden esetben csúfot űznek belőle és emlékeztetik a paraszt erkölcsökre.
A két közösségi sejten: a községen és a családon kívül a paraszttársadalom nem ismer más összetevőt. Osztályai vannak, de ezek nem külön csoportok, hanem ugyanazon csoport eltérő rétegei. Tökéletesen ismeretlen viszont a paraszttársadalomban mind az a különbség, amit a nemzet, nemzetiség, felekezet és párt idéz elő a főtársadalomban.
Hogy milyen nemzethez tartozik a paraszt, az a parasztok belső élete szempontjából teljesen közömbös. A község a legnagyobb parasztközösség s hogy ez melyik állam szervezetébe tartozik, az a község életén semmit sem változtat, az legföljebb az államnak lehet fontos. Az állami hovatartozás csak akkor lesz tényezővé a paraszttársadalom életében, ha megváltozott uralmi rendszert s ezzel különböző fejlődési lehetőségeket jelent.
Az sem társadalmi különbség, hogy egy-egy parasztközség milyen népiségű. A néprajz és a kultúrtörténetem szembeötlő különbségeket fedezhet föl, buzgón kutathatja az egyes népi kultúrelemek elterjedésének határát, de ezzel semmit sem mondott a parasztok társadalmi különbségéről. Illetve kimondott egyet: ha lehetséges átvétel és kölcsönzés különböző népek parasztjai között, akkor azok nyilván nem is különböznek lényegesen egymástól. A különböző nyelv, az eltérő vérmérséklet különbség, de csak olyan, mint a virág színe: attól az még egy faj lehet. Külön népi tudatról és népi törekvésekről pedig beszélni sem lehet. Hogy egy-egy paraszt község magyar vagy litván, az tény, amiből nem lehet követelményt formálni és nem lehet eltüntetni. Arra képesek paraszt községek, hogy a maguk népiségére, nyelvükre, kultúrájukra vigyázzanak: meglévő tényleges állapotukat védik ezzel, arra azonban sohasem kaphatók, hogy másokra kényszerítsék a magukét.
A felekezeti hovatartozás sem tesz komoly különbséget parasztok között. Az a hit terjed el köztük, amibe éppen beleszoktatták őket és mindegyikkel egyformán élnek, akármit is ír elő a dogmatika. Végeredményben mind pogányok, akármilyen ájtatosan mondják is az imádságot. Felekezetük szertartásából elvégzik a köteles részt és meghallgatják a kihirdetett igét, de ezt tökéletesen egyformán csinálják, akár reformátusok, akár görögkeletiek. Áhítatosan fohászkodnak valami ismeretlen hatalomhoz, akitől kíméletesebb földi sorsot kérnek. Amikor pedig hazamennek a templomból, egyformán a saját parasztisteneikhez fordulnak és az előtt aztán igazán nagyon egyformán korrigálják meg ezt az imádságot. Mégis van jelentősége egy-egy felekezetnek; az egyik jobban teret enged a fejlődésnek, a másik jobban elnyomja az önállóságot. Mindez természetesen hozzájárult az északi és nyugati protestáns parasztok s a keleti katolikusok és görögkeletiek paraszt-állapotának különbségéhez.
A párt, ha egyszerűen politikai hovatartozást jelent, nem érdekli és nem is érinti a parasztokat. Tartozhatnak akármelyikhez, parasztállapotukon semmit nem változtat és a politikai hatalomtól egyformán távoltartja őket. Ellenben ha világnézetet és társadalomszemléletet jelent a párt, akkor a parasztok nagyon is egyek; s éppúgy, mint a felekezetekkel, egyformán élnek. Csak olyan párthoz tartoznak, amely a paraszt alárendeltséget nem bántja. Az testesül meg a párthoz való tartozásban is, hogy kell valami fölsőbb hatalmasságot érezni maga fölött a paraszttudatnak s ha talált ilyet, bármelyik legyen is az, egyformán tiszteli. A forradalmi párt ellenben olyan a parasztnak, mint a felekezetnélküli pogányság. A jól tudott rendet akarja fölforgatni, tehát nem lehet hozzá semmi köze tisztességes parasztnak.
Végeredményben az derül tehát ki, hogy a parasztok csak saját csoportjaikat tartják tiszteletben, a többivel csak annyit törődnek, amennyit a felső renddel egyáltalán törődniök kell. Viszont a saját közösségeik annál fontosabbak és mellőzhetetlenebbek.
A paraszt ember társadalombeli állását három hovatartozás határozza meg s ez minden egymással való ismerkedésben is így szerepel föltett kérdésként:
Hová való? Ebben a kérdésben az foglaltatik, hogy melyik vidékre való, melyük ország a hazája, és milyen községben lakik.
Miféle családnak a sarj a és tagja? Benne van ebben a kérdésben az, hogy kik voltak az elődei, kik azok, akikkel együtt él, és kikkel számít egy egésznek.
Hol van a földje, jó föld-e vagy hitvány, vagy van-e egyáltalán, mert nem utolsó meghatározója ez sem a parasztállapotnak.
A három kérdésre való felelet, felelet egyben a paraszttársadalom belső szerkezetének minden lényeges kérdésére is.
A község a paraszttársadalom legnagyobb egysége. Mindent jelent; ami fölülről és kívülről meghatározza a parasztot: melyik ország uralkodik fölötte, milyen táj nevelte, miféle nagyságú és beosztású község a mindennapi hajléka.
A táj maga nem elválasztó vagy egybefoglaló tényezője parasztok társadalmának, hanem csak színezője, de mint ilyen, a legjelentékenyebb. Mit termel a paraszt, mennyit és hogyan kell dolgoznia s milyen anyagokat bocsájt rendelkezésére a természet, mindezt a táj határozza meg legközelebbről. Ezért van az, hogy síkföldi vagy hegyi, pusztai vagy vízparti, homoki vagy televényföldi parasztról beszélni nem játékos megkülönböztetés, hanem a paraszt életstílus legdöntőbb tényezőjének a meghatározása.
Hogy milyen élet a paraszté és milyén különbségek vannak az életében, azt a táj és a természet után az ország határozza meg, amelyikhez a paraszt tartozik. Ám az ország nem hazát jelent a parasztnak, hazája a falu és a vidék, ahol született; az ország a paraszt számára nem jelent mást, mint azt, hogy mimódon uralkodnak rajta. Ha lengyel parasztot mond az ember vagy hollandust, ezzel nem a nyelvi és etnikus különbségre mutatott rá, hanem arra, hogy az egyik országban régi és megcsontosodott úri rend uralkodik fölötte, amely akkor sem engedi lélegzethez, amikor erre minden szüksége megvolna már, a másikban pedig más erkölcsű és más helyzetű polgári uralkodók okkal-móddal minden lehetőséget megadtak és megadnak a parasztnak arra, hogy kiemelkedhessék paraszti állapotából. Amerikában csak népi különbség van, például lengyel és holland farmer közt, hazájukban azonban társadalmi: más-más stációját élik ugyanannak a sorsnak.
A község az igazi hazája a parasztnak, ennek a berendezése és beosztása minden lépésénél befolyásolja életét. Nem azt határozza meg, hogy paraszt valaki vagy nem, hanem azt, hogy ha már egyszer paraszt, milyen fejlődésen megy keresztül és milyen staciókon át jut ki ebből az állapotból. A majorok és urasági tanyák még paraszttá sem nagyon engedik fejlődni lakóikat. Akik ilyenen laknak, jobbágyi fokon megrekedt parasztok. A magános szállás és a falu tartós és szabad paraszthaza. Nagyon paraszt itt a bennelakó és ebből az állapotából nehezen tud kimozdulni.
Messze a város, a falu pedig nagyon sokára fog még városokhoz kapcsolódni, vagy városokká fejlődni. A szabálytalanul naggyá nőtt tanyás falu: a mezőváros viszont már nem is igazi paraszt község. Nagyon húz a városhoz és igyekszik is azzá fejlődni minélhamarabb. Az ilyen mezei városok parasztja, ha kis ideig volt is igazi paraszt, nagyon hamar fölmondja a szerződést és igyekszik szabad földművelő polgárrá vagy munkássá lenni.
A paraszttársadalom legkisebb kötelező egysége a család.
Szinte azt lehet mondani, hogy a parasztcsalád mondhatni fölemészti az egyént. Minden dologban családonként vesz részt a paraszt s minden családnak tökéletesen egyforma a belső szervezete. Éppen ezért a családi csoportok nem is egyénenként számontartandó különbségek, hanem úgy tekintendők, mint a paraszttársadalom alapegységei, amelyekből minden más csoport is összetevődik. Két vonatkozásban azonban egyideig számontartott a családi állás: egy-egy család milyen ősökre megy vissza és a jelenben kiket foglal magában. Hogy kinek a famíliája mennyire »jó«, ennek az értékelésnek nem az a mértéke, hogy melyik család milyen különleges teljesítményekkel dicsekedhetik, hanem az, hogy a közönségesen érvényes parasztkötelességeket melyik teljesíti legjobban. Az a család a számontartottan kiváló, amelyik népes, elegendő földje van és a paraszterkölcsök hiba nélkül megtestesülnek tűzhelye körül. (Persze valamiként minden család betölti a parasztszerepet, tehát ebben az összehasonlításban mindegyik részt vesz, aminek a révén mond is valamit az az ítélet, hogy kinek a famíliája mennyire »jó«.) A családi értékelés persze visszamenőleg az ősökre is érvényes. Amely családnak az ősei messzire visszamenőleg jók voltak, földet szereztek s azt megbecsülték, az jelenteni tagjaira is szétsugározza a megbecsültetést s az ilyenek tagjai úgy ismertetnek, mint született jó parasztok. Ahol honszú időkön át zavartalan a parasztfejlődés, ott valóságos parasztkastélyok hirdetik egy-egy család paraszti kiválóságát. Nemzedékről-nemzedékre épült a ház, gyarapodtak a földek és tisztultak erkölcseikben a család tagjai.
A község és a család a paraszttársadalom két kötelező egysége. Az egyik a legnagyobb, vele záródnak a paraszttársadalom összefüggő körei, a másik a legkisebb: rája épül minden paraszt szervezet. Mindkettőn keresztül s beléjük illeszkedve egyetlen további csoportosulási elvet ismer a paraszttársadalom s ez az osztály. Nem úgy osztály a parasztoké, mint ahogy polgári társadalmakban ismeretes. Míg ott osztály és osztály között gyökeresen különböző életrend, öntudat és világ felfogás áll szemben egymással, addig parasztok közt egységes életberendezés, egységes társadalmi tudat és világfelfogás különböző fokozatait jelenti egy-egy osztály. A különbséget a föld birtoklása okozza. A paraszthoz lényege szerint hozzátartozik a föld s csak akkor teljes az élete, ha a földre támaszkodhat. Azok, akik a föld birtoklásától elestek, még parasztok is csak fogyatékosan lehetnek. Mindamellett a földtelenek is ugyanazt az életet élik, az ő vágyaikban is benne van a föld és az ő életük legfőbb törekvése is az, hogy birtokhoz jussanak.
A paraszt osztálytagozódás annyira nem azonos a polgári társadalmakéval, hogy nem is lehet pontosan megvonni a határt a két osztály között. Mind a két osztálybeli paraszt, mind a kettőnek az életében döntő fontosságú a föld s megszámlálhatatlan fokozata van annak, hogy ki mennyit birtokol belőle. Az is birtok már, ha csak egy csöppnyi kertecske van s az is birtoknak számit, ha használati joga van művelőjének a földre. A két szélső osztályhelyzet persze világosan megkülönböztethető. A teljesen földtelen, bizonytalan életű és szolgafajta paraszt másnak kényszerül dolgozni; ha nincs munkája, szükséget szenved s a munka reményében több alázatosságot tanusít mindenki iránt. A földesgazda viszont annyira szabad és független, amennyire csak paraszt egyáltalán lehet. Ha adóban, távoli tiszteletadásban lerója azt, ami ráméretett, akkor a maga ura, sőt gyöngébb parasztok fölött is úrnak érezheti magát. Urasága nem abban nyilvánul meg, hogy nem dolgozik, vagy a paraszterkölcsöket áthágva kényelmesen él, hanem abban, hogy munkájának több értelmét látja és biztos benne, hogy soha jobban nem kell megaláznia magát, mint amennyi alázatot a parasztállapot megkövetel.
A paraszttársadalom rendje tehát ez: társadalmi összefüggésekben nem az egyén, hanem a család az alapsejt, amely kinek-kinek megszabja a viselkedésében kötelező szerepet, s ezekből a családokból tevődik össze a különféle beosztású parasztközség, amelyen túl már nincs is parasztösszefüggés. A község határain túl hasonló, de részenként egymással össze nem függő paraszttársadalom végtelensége következik. Ezek fölött emelkedik a városok polgári-úri társadalma, amelyik minden parasztközségnek s egyetemlegesen minden parasztnak vigyáz paraszti állapotára. Nemzetek, népek, egyházak és pártok nem a parasztok társulásai. Az ilyenekhez való tartozás sem érvényes csoportokba nem tereli a parasztokat, sem paraszti állapotukon nem változtat. Legföljebb ha alkalmat ad változásra.
A parasztélet a nagy paraszttársadalom egész területén azonos tőrvények szerint folyik. Vannak különbségek községenként, tájanként, országonként, hasonlóképpen földesgazdák és földetlenek között, mind e különbségek azonban csak színezések, árnyalati eltérések vagy fokozatbeli elhajlások. Minden helyi, jogi, fejlődésbeli és egyéni eltérés fölött határozott, félre nem érthető és egyformán kötelező törvények irányítják a parasztok életét. Ha elhagyunk minden különbséget, amit a sokféle módosító tényező jelent, akkor egy kristályosan tiszta, következetes és teljes életrend bontakozik ki előttünk, melyet minden paraszt kötelezőnek ismer el magára és aszerint él, bármelyik sarkára a világnak vetette is sorsa.
A parasztélet alaptörvénye a parasztszerződésből folyó két vezetőeszme föltétlen és korlátlan érvénye: termelni, ami parasztok számára szüntelen munkát jelent és emberek kifogyhatatlan bőségét produkálni, ami viszont korlátozatlan szülést és véget nem érő nevelői gondot jelent. Minden lépés, amit parasztok tesznek, ennek a két vezető eszmének nyomában történik. Sem kivétel, sem eltérés, sem kihagyás nincs ennek a törvénynek az uralma alól. Akármit csinálnak, erre a két kötelességre való tekintettel teszik s amit nem csinálnak, attól is ennek a két törvénynek a tilalma tartja vissza őket.
Az a társadalom, amelyet ilyen kíméletlenül kötnek a saját törvényei, föltétlenül nyugalmat és biztonságot jelent. Senkinek a hozzátartozó emberek közül soha egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy mi a célja és a szerepe a világban és soha nem érheti az a meglepetés, hogy törekvései haszontalanok vagy eredménytelenek lesznek. Biztos és határozott tudata van mindenkinek élete célja felől s ez olyan hallatlan nyugalmat és minden válságtól való mentességet biztosit a benneélőknek, amely az európai civilizáció nyugtalan és válságos életét élők számára teljesen ismeretlen. Amíg az európai társadalmak fölszínén élő ember egyszer tökéletesen a földöntúliak szolgálatára adta magát s egyéni életét és szabadságát boldog odaadásra változtatta, majd érzékei és egyénisége számára a legteljesebb szabadságot verekedte ki, hogy aztán újra riadtan és lázasan keresse a megnyugtató hatalmak és közösségek enyhelyét, azalatt a paraszt egyfajta életről tudott csak s azt mind jobban és jobban megtanulta betölteni.
Ahol ilyen biztosan tudott és ilyen föltétlenül vállalt vezető eszmék uralkodnak, ott soha egy percre sem kétséges a vezetés szerepe. Nem kétséges sem az a vezetés, amely a társadalom berendezésén s egy paraszti szerződésen keresztül érvényesül: hogy tudniillik a parasztok alárendeltek, termelésre és munkára valók s szolgálni tartoznak, sem az a vezetés, amely a parasztság mindennapi életében érvényesül, amikor magukban vannak és semmit nem éreznek közvetlenül a fölső rend nyomásából. Azok lesznek nevezetesen a vezetők, akik a legjobban átértik a vezetőeszméket, akik a legalázatosabban vállalják és akik a legsikeresebben tudnak velők és általuk boldogulni.
A paraszttársadalom vezetése egy másik különös vonást is mutat, ami épp olyan élesen elüt a fölső társadalométól, mint változatlansága. Nem ismeri tudniillik az általános és kizárólagos vezetést. Illetve egy kizárólagos vezetői igényt elismer: nevezetesen az urakét s ennek érvénye alól semmiféle vonatkozásban nem akarja kivonni magát. Mihelyt azonban a saját portáján van, mihelyt a saját társadalmi belügyeiről van szó, akkor már nem akar tudni ilyenről. Az európai fölszínen volt idő, amikor minden vezetésre az egyház tartott igényt s most van az ideje annak, amikor állami hatalom törekszik vezetői és hatalmi teljességre s a párválasztásba éppúgy beleszól, mint a napi étlap összeállításába. Parasztok mindezekkel szemben azt a nyilvánvalóan messze magasabbrendű elvet követik, hogy minden dologban annak legjobb tudója vezessen s annak legjobb szervezete tartson rendet.
A vezetés paraszt elvei egyúttal kizárják minden uralomnak a lehetőségét. Mivel a vezetés egy általánosan elismert és követett vezetőeszme irányában történik, teljes a vezetői ellenőrzés lehetősége. Uralmat csak a felsőrend gyakorol, parasztok maguk között képtelenek erre, hiszen akár birtokosok, akár birtoktalanok, egyaránt munkások, uralom és kizsákmányolás pedig csakis olyan szereposztás mellett lehetséges, ahol az egyik fél munkára szorul. Parasztok közt a birtokos is dolgozik és életszintje alig magasabb, mint munkásáé. A paraszt patriarchalizmus, ami a munkásokkal szemben érvényesül, tökéletesen kifejezi a parasztok közti uralommentes szolgálati viszonyt. A családfő vettetése nem uralom és ez érvényesül azokkal szemben is, akik egyenjogúak vele s maguk is családfők lehetnek ugyanazon a helyen. A fogadott munkások is ebbe a szervezetbe illeszkednek bele ugyanolyan alárendeltséggel, mint a családtagok. S amíg ez a viszony a társadalom egész szerkezete, vezetőeszméi és törvényei szerint kötelező, addig mindig lehetetlen marad a vezetésnek uralomra vagy kizsákmányolásra való felhasználása.
Így áll elő az a sajátos helyzet, hogy parasztok közt általános emberi és társadalmi ügyekben a gazdák és az öregek vezetnek, mint akik leginkább tudják, legrégibb idők óta élik és a legláthatóbb eredménnyel vállalják a paraszt vezető eszmék uralmát. Ők a parasztok legjobbjai és vénei s az ő kezükben valóban nem válik üres hatalmaskodássá a vezetés, hanem a közösen viselt sors minét teljesebb betöltése lesz.
A gazdák és a vének általános vezetői szerepe teljesen nyitva hagyja az útját annak, hogy különleges ügyekben az érdekeltek legjobbjai, szóval legjártasabbjai vezessenek. Annál is inkább így történik ez, mert a paraszt vezetés állandó próbák által alapozódik meg. Egy községi tanácsbeli hiába akarna a nótázásban vezetni, ha erőtlen hozzá, mert rögtön kiderülne alkalmatlansága. Ezért van az, hogy az ének, mesterkedés és művészkedés dolgaiban a fiatalok a vezetők, utánuk megy mindenki, aki csak az ügyhöz kapcsolódik. A szexuális élet és a gyermekek dolgaiban az idősebb asszonyoké a vezetés s az egész község népe egy-egy tapasztalt és okos öregasszonyhoz jár ilyen természetű ügyeivel. A termelés technikájában sem korlátlan a tekintélyes gazdák vezetése. Nagyon sok zsellér jobban tudhatja a termelési szokásokat s ilyenkor a gazda szégyenkezés nélkül követi tanácsait, vagy rábízza a dolgokat. Parasztközségek szervezete kifejezésre is juttatja ezt a megosztott vezetés elvét. A politikai községben a tanács vénei és gazdái irányítanak, de ott van mellette a gazdasági község is, a közös legelő, az erdő és a szőlőhegy s ezek vezetéséhez nem elegendő a tanácsbeli tekintély, hanem különleges gazdasági szakértőnek is kell lenni az elöljárónak. Továbbmenve ott van az egyházközség; akármennyire érvényesül is a papi vezetés, mellette a hitbeli dolgokban legbuzgóbb és legjáratosabb öregek a többi parasztok vezetői. Mindezeken túl pedig a parasztok vasárnapi életének, művészetének és mulatságainak is külön szervszeg van s ezekben korlátlanul érvényesül a közismert vőfélyes-násznagyos-poétás embereknek a vezetése. Mindenki utánuk megy s ez nem azt jelenti, hogy szeszélyüket követik, hanem azt, hogy ezek tudják legjobban a hagyományokat s ezek alkalmazzák a legtöbb leleménnyel.
A vezetés nyilvánosságához teljesen hasonló az ellenőrzés nyilvánossága. Mindenekelőtt általánosak az ellenőrzés elvei. Mindenki vétkezik és mindenki kivetni való a közösségből, aki a paraszterkölcsök ellen vét. A törvény nemtudásának mentesítő erejéről egyetlen esetben sem lehet szó, mert abban nevelkedik mindenki, hogy a paraszttörvényeket tanulja. S annyi kivétel sincsen, hogy a közösség ellenőrzése csak a társas magatartások eseteire korlátozódnék. Magánügy nincsen parasztok között, viszont a közösségre tartozó magatartásnak nemcsak törvénye hanem formulái is vannak, tehát igazán könnyű megállapítani a kihágást. A közösség tudomása természetesen ítélet is. Mint óriási eleven törvényszék jár el a paraszttársadalom a tagjaival szemben s mivel ennek az ítélő közösségnek tagja mindenki, az ítélet megfellebbezhetetlen. Az ilyen ellenőrzés nemcsak azt biztosítja, hogy érvényesülnek is az elismert vezetőeszmék és érvényes előírások, hanem azt is, hogy az egyén szempontjából egy zárt és problémátlan világ alakul ki, mert ha maga kétségbe kerülne is olykor, összes társai emlékeztetik az illendőségre.
A paraszttársadalom ítélete az értékek paraszt rangsorához igazodik s minden bűn, ami kiderül, a megsértett értékek érdeme arányában veszi el büntetését.
Legfőbb bűnök azok, amelyek a paraszti állományt támadják. meg. A legnagyobb vétket az követi el, aki a maga személyében kivonja magát a paraszttársadalom egyetemlegesen érvényes kötelezettségek alól, vagy másokat akadályoz meg azok teljesítésében.
Bűnös a férfi, aki nem dolgozik, az asszony, aki nem szül és a gyilkos, aki egy emberrel megkevesbíti a csoportot. Az ítélet azonban csak akkor kerül végrehajtásra, ha a tettes nemcsak a terheket nem viseli, hanem még él is a mulasztás előnyös oldalaival. A meddő nőt, a dologtalan férfit tűri a közösség addig, amíg meghúzza magát, de ha a nő paráználkodásra, a férfi pedig dorbézolásra adja magát, akkor bekövetkezik a közösség védekezése: a kiközösítés, »nehogy megrontsa a falut«.
Kisebb fokozata a bűnöknek az emberi állomány elleni vétség. E tekintetben az egyházak szigorú parancsolatai mindvégig írott malasztok és jámbor óhajtások maradtak. Testi sértés, hazudozás, becsületsértés, lopás csak bizonyos föltételek mellett vonják maguk után az elítéltetést. A pöffeszkedőt vagy a kötözködőt megverni és sértegetni következmények nélkül lehet, a lopás is meglehetősen közömbös cselekmény önmagában; a gazdagtól lopni elítéltetés nélkül lehet, a hatalmaskodótól és harácsolótól pedig egyenesen virtus.
A bűnök harmadik és legkisebb fokozata az úri állománnyal van összefüggésben. A csoporton belüli parasztmorál nem érvényes kifelé. Az úrnak külön megtiszteltetés jár, azonban valami rejtett ellenkezés révén mentesül az elítéltetés alól, aki virtussal vét ellenük. A betyárok és csempészek, akik kirabolják, becsapják az urakat, furfangos parasztlegények, akik visszaadják a kölcsönt és hódító parasztok, akik urak leányait ejtik szerelembe, egyformán ismert hősök minden parasztok között.
Olyan a parasztélet minden vonalon, mint a színjáték. Dráma, amelyben minden szereplő számára pontosan előíratott a szerep a minden rögtönzés csak egy-egy nyitvahagyott hézagban juthat szóhoz.
A parasztdráma előírásai helyzetenként módosulva követelik meg az alapeszmékhez való hűséget; másszóval ezernyi változatban mondják meg, hogy miként kell parasztnak viselkedni.
A legzordonabbul szabályozott terület az, amelyiken a faj élete lefolyik: a nemi élet és az egészség.
A nemi életnek semmi kiváltsága nincsen az általános elvek alól, se könnyítés- se nehezítésképpen. Egy törvény uralkodik fölötte: korlátozatlanul szülessenek a gyermekek s a születésnek és a nevelésnek a családi szervezetben van a helye. A házasélet tehát kötelező s a gyermekért van. Már maga a párválasztás is szigorúan ideszolgál: nem elég a szerelem, a házasságnak gazdaságilag is indokolt egybetársulásnak kell lenni, melyben férfi és nő örökös munkatársakká forrnak egybe. De van a nemi életnek egy ellentett tartománya is. Mint az ünnep a hétköznapokkal szemben, úgy lángol föl a szerelem a fiatalság szabad korszakában. Parasztok szerelmi életének minden szabad és színes mozzanata a házasság előtt történik: akkor szabad az, ami azután örökre tiltott. A nő nem a házasságba átmentendő és ott birtoklandó féltettség, akinek legfőbb értéke, hogy érintetlen, hanem társ a javak és a gyermekek termelésében éppúgy, mint a fiatalság szabad örömeiben. Parasztok közt ismeretlen az érintetlenség nemesi-polgári dogmája, ám ez távolról sem jelent szabadosságot vagy korlátlan nemi életet. Azt jelenti csak, hogy együtt élik át sietve lányok és legények a szerelem egyelőre szabad örömeit és ez egyáltalán nem olyan fehér, mint polgári regények leírásai. Van házasság előtti nemi együttélés, azonban egy zord közösség vigyáz rá, hogy ez csak egymásnak való és rendszerint össze is kerülő társak között történhessék és ott sem gátak nélkül. Éppen mert az erotika csak a fiatalság néhány esztendejében kerül előtérbe, kifejlődik egy nagyfokú szemérmesség, mely öregeken-fiatalokon egyaránt uralkodik: szégyelnek az erotikából nagy ügyet csinálni mert az fiatalos és gyermekes dolog. Arra is van rendelése a paraszt életrendnek s ha következményekkel járna ez a nem tisztán testetlen, de mindenkor szemérmes szerelem: erre az esetre tartja fönn a megelőzés és az elhajtás számos primitív fogasát és szerét. Ismeretesek tehát parasztok előtt az efféle eljárások, de ugyanaz az erkölcs, amely megengedi alkalmazásukat a házasság előtti szabadság idejére, amikor még nem érvényes a gyermek kötelezettsége, megtiltja a házasságban, amikor már kötelesség a gyermek.
A szabad korszak után a házaséletet már ridegen kormányozzák a közönséges paraszt erkölcs előírásai. A házasság nemcsak férfi és nő életközössége, hanem termelőkeret. Idejekorán kötik meg, mihelyt a fiatalok férfinak, nőnek és munkásnak felnőtté értek. A házasságnak éppen annyira jelentékeny mozzanata az új menyecske gazdasági bemutatkozása: mit hozott és mit tud, mint a gyermekre irányított nemi élet megkezdése. A házasság megszűnte sem következik be soha egyéni, érzelmi vagy szexuális okokból; elválhatnak a házasfelek, ha valamelyikük vagy annak a családja becstelenségbe keveredett, vagyonilag tönkrement vagy megtagadta a gyermeket, a házasságtörést azonban nem ismerte el válóoknak a paraszttörvény. A házastársi hűség sem azt jelentette, hogy a házasfél soha más nőt, illetve férfit nem fog ismerni, hanem azt, hogy a férfi nem adja keresetét, társadalmi rangját és nevét más asszonynak, hogy apja lesz felesége gyermekeinek, a nő pedig nem viseli gondját más férfinak, nem szül másnak gyermeket és gondot visel férje gyermekeire. Csak ezeknek a kötelességeknek megszegését bélyegezte a közfelfogás házasságtörésnek, nem pedig a puszta szexuális hűtlenséget.
Parasztnak nem drága az emberélet. Születik belőle sok, el is hal belőle elég a nagy gyönyörűsége nem telik benne senkinek. A parasztéletrend nem vigyáz különösen az egészségre. Az örökös munka és a szűkmarkú fogyasztás nem mondható valami egészségkímélőnek. A lakás, a táplálkozás és a tisztálkodás fogyatékosságait kisrészben pótolja a valamennyire természeti környezet, a napfény és a levegő, mindamellett a parasztélet inkább edzőnek mondható, semmint egészségesnek.
A lakás zsúfolt és szellőzetlen. Egy lakószobát ismernek csak, akárhány is van a házban s abban télen át is szellőzetlenül tanyáznak éjjel nappal. Asztalukon a zöldség nagyon ritka vendég: lenézik, értéktelennek tartják és gyümölcsöt is csak egyes vidékeken fogyasztanak, ott is elsősorban a gyerekek és asszonyok. A ruházat az egyetlen, ahol a parasztszokások az egészség védelmét is komolyan szolgálják. Nagyon sok olyan viseletformát produkált a parasztkultúra, amely a legmagasabb civilizáció termékeihez képest kiváló és higiénikus. Annál kirívóbb fogyatékosságai vannak a tisztálkodásnak. A fürdés még vízmelléki parasztoknál is a legnagyobb ritkaság, télen át pedig tökéletesen hiányzik. Sem hely, sem hozzávaló alkalmatosság nincsen a parasztházakban, kivéve az északiak és az oroszok szertartásos fürdésre szolgáló fürdőházacskáit. Szertartásszerű és kötelező ellenben a reggeli mosakodás. Inkább kevesebb, mint több vízben végig mosdik a család s csak ezután ülnek az asztalhoz. Mosdás nélkül reggelizni tiszteletlen és pogány dolognak tartja a paraszt erkölcs s ebben az a gondolat érvényesül, hogy az evést mindennap ki kell érdemelni és kellő tisztulással fogadni.
A rideg életmód azonban korántsem azt eredményezi, hogy több lenne a beteg, illetve nagyobb ügy lenne a betegség, mint városiak között. A halálozás bizonyosan sűrűbb, különösen a csecsemőké, hiszen a parasztéletmód edző kiválogatása föl sem engedi növekedni azt, akinek szervezete nem bizonyul eléggé ellenállónak. A betegséggel nem sokat törődnek, csak akkor veszik komolyan, amikor már teljes munkaképtelenséget okoz. Az orvoslás törekvése pedig nem az, hogy beleavatkozzék egy ismeretlen okfolyamatba, hanem hogy siettesse a lefolyást. Emögött az orvosló módszer mögött az az ítélet lappang, hogy a betegség súlyos terhe a termelő munkának, a hosszas betegeskedés pedig olyan tehertétel, amivel szemben a halál csak fölszabadulást jelent. A beteget tömik étellel-itallal, a betegség tüneteit igyekeznek fölfokozni, sebre sarat, pókhálót tesznek, forró daganatra meleget, hideglelés ellen hideget, gondolván: »ha ezt kibírja, biztosan meggyógyul.« Amikor pedig bizonyossá válik, hogy a beteg nem gyógyulásra való, következik a kuruzslás ezer fajtája: segítsenek a földöntúli hatalmak, ha az ember ereje már nem elég. És ha az égi és földi segítség egyaránt hasztalan, akkor a parasztgondolkozás egyáltalán nem idegenkedik a halálokozás gondolatától. Bizonyság erre, hogy paraszt kuruzslók gyakran »oltottak« már így el beteget, s mikor az orvos ad fájdalomcsillapító injekciókat, parasztok úgy mondják ezt: »beoltotta, hogy ne szenvedjen tovább«. Íme itt is a nagy törvény teljes komorságában: a beteg súlyos terhe a termelésnek, meg kell tehát szabadulni tőle.
A termelés könyörtelen törvényei éppúgy uralkodnak a parasztok életén, mint a termékenységé. Egyfelől maga a termelő munka a legelső és legfontosabb tevékenysége a parasztoknak mindenütt és mindenkor, másfelől pedig azokat a cselekedeteiket is megszabja, amiknek természetüknél fogva semmi közük sem lenne a termeléshez.
Maga a termelő munka kíméletlen szigorúsággal követel minden alkalmas időt, erőt és helyet. Virradatkor munkába állani és sötét estig: látástól-vakulásig dolgozni olyan paraszttisztesség, amely ellen véteni a legsúlyosabb kihágás. A termelés módjai sehol nem enyhítik a munkát gépekkel és kulturált fogásokkal: a parasztmunka állandó és közvetlen erőfeszítés, a szó legteljesebb értelmében földtúrás és igavonás. S még azt sem engedi meg a paraszterkölcs, hogy munka közben apróbb könnyítésekkel élhessen az ember, ridegen és enyhítés nélkül kell munkásnak lenni az embernek, ha paraszt.
A termelés szigorú törvényei messze túl terjednek a közvetlen gazdasági dolgokon. A lakóház nem lakóház, hanem minden zugában termelési célokat is szolgál, a bútorok nemcsak a lakás alkalmatosságai, hanem a termelésé is, a parasztruházat teljesen a termeléshez igazodik, a parasztünnepek a termelés valamely nevezetes fordulójával vannak összekötve. Egyszóval nincsen talpalatnyi hely és nincsen szempillantásnyi idő, amikor a paraszt azt érezhetné, hogy nem nehezedik rá a termelés gondja.
Az ellenkező oldalon viszont a fogyasztásra alig jut gondoskodás. Örökös és reszkető takarékoskodás nyomja rá bélyegét a mindennapi parasztfogyasztásra, amit csak az ünnepek tobzódása szakít meg egy-egy pillanatra. Mindenfajta fogyasztásnak rendkívül szűk, hagyományos határai vannak, s aki azt átlépi, az »pusztító«, az »pazarló« és kárörömmel látják vagyoni romlását. Az asztalra legföljebb két fogás kerülhet s azt is legnagyobbrészt saját gazdaságból állítják elő, mert minden behozott terméket bizalmatlanul fogad a parasztgondolkodás; a ruházat csak kétrendbeli: egy munkára való és egy ünneplő; s a pihenés rövid és zaklatott. Egyáltalán paraszttársadalomban ismeretlen az a két munkaközi állapot, amellyel annyi gondja van a polgári társadalmaknak: az unalom és a szórakozás. Az unalom lehetetlen azért, mert nincs megállás a munkában; munkában munka előtt vagy munka után van az ember s ha éppen nem csinál semmit, akkor piheni az elvégzettet és tervezi az elvégzendőt. A szórakozás még fokozottabban lehetetlen. Ha arra nincs ideje, hogy únja magát, arra még kevésbé van, hogy az unalom elűzésére mulatságokat találjon ki. A téli nagy nyugalom minden munkátlansága ellenére sem szabad idő. Nyomja az elmúlt nyár munkáinak fáradtsága és szorongatja a jövő tavasz gondja.
A paraszt életrend legbeszédesebb jellemzői a mindennapi életformák. Olyan mélyenfekvő összefüggéseket árulnak el ezek a hagyományos előírások, amik magukban véve észrevehetetlenek lennének. A ház, a bútorzat, a viselet, az étkezés külső rendje olyan szabályokat követ, amik a legrejtettebb paraszti törvényszerűségeket fedik föl.
A ház egy-egy községben mind egyforma. Ugyanannak a szerepnek a díszlete mindegyik, tehát azonos beosztás való hozzá. A lakórészek minden parasztházban csak az egyik részt alkotják. A legősibb formában egyenesen együtt voltak az állati és az emberi lakhelyek. De később is a legfejlettebb parasztházformában is csak egyetlenegy helyiség szolgál a lakásra, – beleértve ebbe alvást, étkezést, üldögélést – s ha ezenkívül vannak lakórészek, azok fenntartott ünneplő helyek, tisztaszobák, amikbe legfeljebb ha becses vendéget bocsájtanak be olykor. A tisztaszoba az egyetlen helye a parasztnak, amelyik a gazdaság porától annyira-amennyire tiszta maradt.
Az anyag, amelyből a ház épül, szintén egyértelmű mindenütt: az, ami helyben található. Alföldön föld és nád vagy tégla és cserép, hegyvidéken kő és fa, vizenyős helyeken pedig sárral tapasztott vesszőfonás és gyékény vagy káka. A formák az anyaghoz képest a legtökéletesebbek: a paraszt házépítés minden más törekvésnél sikeresebben valósítja meg az anyagszerűség elvét. Ezenfelül nem is vezeti más, mint a cél szolgálata, amit ugyanolyan közvetlenséggel testesít meg. Efféle építő elvek szerint olyan a parasztház, mintha a föld termette volna: belesimul a környezetébe és pontosan annak az életnek szolgálója, amit a benne lakó paraszté.
Hozzátartozik a házhoz a kisebb-nagyobb kert is. A parasztkert együttesen veteményes és virágos kert: a veteményes ágyak mellett, a sarokban, falak, sövények mentén díszlenek a virágok parasztfajtái: a bazsalikom, rozmaring, istenfa, levendula és a többiek.
A házbelső hasonlóképpen a paraszt színpad díszleteként rendeződik. Éppúgy egyforma egy-egy községen belül, mint a házbeosztás. Megszabott helye van az ágynak, asztalnak és a tüzelőhelynek s ez a rend nem véletlenség, nem is esztétikai gond szülötte, hanem a szüntelenül és mindenütt egyformán folyó élet lerakodása. A szoba főhelyét az asztal foglalja el sarokpaddal övezve. Akár az Alpokon, akár a magyar lapályon készülnek, ezek a darabok a parasztművészet legszebb művei s olyan egységet képeznek, hogy az ilyen sarok maga külön világ s minden komorsága mellett is megnyugtató és fölemelő, mert szép, mint a virág a mezőn. Az asztal mindig nagy és erős, munka- és étkezőhely egyszerre, a lapja megfordítható, azon tésztát gyúrnak és húst darabolnak. A fiókjában tartják az evőeszközöket, a lábaközti űrt szekrénnyé képezik ki és abban tartják a kenyeret. Az asztalhoz tartozó pad és néhány szék mind szép vonalú és díszű, de merev alkotmány, ami egyáltalán nem szolgálja a pihenést, aminthogy az egész életberendezés nem azt szolgálja. Puha ülőbútort és kényelmes heverőt a paraszt berendezés nem ismer. Az ágy az egyetlen kényelem és ez is az asszonyé és a gyermekeké. Ezenkívül nincs is más a parasztszobában, mint láda vagy faliszekrény, mindkettő inkább kicsi, mint nagy, jeléül annak, hogy kevés és nem kényes ruházatot viselnek.
Valóban nem sokféle és nem kényes a parasztok viselete. Minden parasztruha munkaruha. Az ünneplő is egyazon szabású, csak kidíszítve és felékesítve becsesebb hozzátoldásokkal. Annyi, mint a járom, ha cifrára faragják; eredetét és rendeltetését akkor sem tagadhatja meg. Csak egyes vidékek kivételesen szép és díszes ünnepi öltözetei távolodnak el a munkaruhától, de soha nem annyira, hogy rá ne lehetne ismerni az eredetre. Az alsó- és a felsőruha gondos megkülönböztetése szintén nem sajátja a parasztoknak: ami télen alsó, az nyáron felső lehet és télen nyáron keresztül hálóruházat s az ünneplő, ha elkopik, munkaruha lesz belőle.
Az étkezés sem dicsekedhet valami különös kedvezéssel. Az ételek elkészítésére csak éppen annyi gondot fordítanak, amennyi a gazdaság mellett jut rá. Egyféle ételt főznek, azt is csak a főétkezésre s abban az edényben teszik az asztalra, amiben főtt, mindenki abból eszik a saját szerszámával. Mosogatásra egyedül a tálaló edény és a kanalak maradnak. Az ősi parasztételek mind egybefőtt leves hús főzelékből állnak és kanállal ehetők.
A mindennapi élet berendezésében oly szigorú parasztélet nem kegyesebb a szabad idő fölhasználásában sem. Hogy unalmat és szórakozást nem ismer, az természetszerűen következik a paraszt termelés jellegéből. De hogy a természeti és társadalmi törvények szerint egyaránt szabadidőt se használhassa szabadon az ember, az már külön paraszttörvény. Felnőttek számára egyszerűen nem létezik sem szórakozás, sem játék. Minden ilyesféle, ha már meghonosodott valahol parasztok közt, az mindig a paraszterkölcsök romlásának és városi hatásnak a következménye. Ellenben van játék a fiatalok számára. Gyermekeknek a termelés és a háború gyermeteg utánzásai: lovazás, szekerezés, háborúsdi, a kislányok részére babázás s a serdültebbeknek a szerelem pajzán játékai. Ezentúl semmi, de ezeknek a láthatóan parasztszabású játékoknak idejéül is szigorúan csak az ünnepek és a téli gyülekezetek szolgálnak.
Szórakozás és játék helyett felnőtt parasztok számára, ellenben van menekvés és bódulat. Maga az ünnepi eszem-iszom is ilyenfajta, ez azonban egészen külön ügy, viszont naponta elő vehető vigasztaló a bor és a pálinka. Akár maguk termelik akár nem, mindenütt sokat és szívesen isznak. A paraszt italozás legklasszikusabb példája az orosz parasztnál látható. Ismeri a maga adagját a szeszből, ezt megissza és lenyugszik valahova az utcán, a mezőn vagy házasarkában és boldogan elfelejtkezik a világról. Kisebb mértékben ezt csinálja minden paraszt: a legkínálkozóbb módon itt hagyja egyidőre az emésztő valóságokat és átbillen egy fantáziavilágba, ahol nincsen sem munka, sem szolgálat, sem alázat, csak elomló békesség vagy féktelen jókedv.
De van egy terület, ahol a parasztember is szabad viszonylag és embervolta, ha korlátok között is, de szóhoz juthat. Amikor tájékozódik a világban, amikor keresi és szemléli a szépet és amikor hisz a tisztább valóságokban, akkor a paraszt sem mindenestül munkában görnyedő szolga, hanem lelkesen eszmélő ember. Nem is primitív, aki képtelen még szövevényesebb dolgok értésére, hanem éretten gondolkozó ember, csak szoros falak közé rekesztett. Van tudománya, művészete, vallása, csak az is parasztjellegű.
Természetesen ez a tudomány nem hasonlít a felső világ tudományához. Nem elvont és fogalmi ismeretrendszer, hanem a jelek és a jelentések tudománya. A paraszt semmit nem vonatkoztat el a konkrét helyzetektől és jelenségektől, ellenben ezeket, mint jeleket tartja számon s régebbi tapasztalatok után következtet a jelentésre és a következményekre. Ilyen gondolkozás mellett természetesen nem tárgyi tudás fejlődik ki, hanem egy többé-kevésbé bizonytalan tájékozódás kultúrája. Mindamellett ez a világismeret nincsen bölcsesség nélkül. Ha eleve kizárja is, hogy objektív ismereteket szerezzen jelenségekről és azok okairól, egyben kizárja azt a lehetőséget is, hogy tévedjen. Mivel nem állít magábanvéve semmit, nem is tévedhet, viszont a jelek pontos észlelése és a rendszerint való jelentés kiolvasása kitűnő igazságokat foglalhat magában anélkül, hogy akármit is mondana okozati összefüggésekről. Vörös az égalja, másnap szeles lesz az idő, ez bizonyára nélkülöz minden meteorológiai bölcsességet, azonban tapasztalati igazságát letagadni lehetetlen. Vagy a közmondások bölcsessége. Okozati összefüggéseket kereső fogalmi gondolkodás előtt mind indokolatlan általánosítások, azonban valamiféle helyzet-igazság mindegyikben van s legtöbbször oly klasszikus formában, hogy azt más elvű gondolkozással nem is lehetne kifejezni.
A parasztismeret tehát nem tudomány. Nem választható el helyzetektől és emberektől, ellenben annyi helyzeten próbáltatott már ki, hogy a parasztvilágban előforduló esetekre elegendő útbaigazítást foglal magában. Különösen elegendően használható ismeretrendszer a paraszti termelésre vonatkozó tudás: a mesterség. Semmi okozati összefüggést és törvényszerűséget nem keresnek, mégis kipróbált a tájékozottságuk. Ilyen jelek ezt, mások amazt jelentik s ezen az alapon lehet termelni. Parasztmódra természetesen, de méretlen emberi munkával pótolva ez is eredménnyel jár. A parasztismeret másik csoportja, amely egyáltalán a világra vonatkozik a mesterségben való fölhasználás igénye nélkül, már megbízhatatlanabb »igazságokat« foglal magában. Komolyabb következmények nélkül bízhatják magukat ismereteikre, ha azok a természetre vagy más távoli jelenségre vonatkoznak, már komolyabb a következmény, ha az emberi szervezetről és annak egészségéről van szó, azonban a bizodalom nem kisebb akkor sem.
Parasztok művészete, kultúrájuk általános természetéhez képest közösségi és általános: nem ismeri az alkotó egyént, az alkotó és a közönség szétválasztását, nem ismeri a különálló művet és a stílust. Különleges vonása ennek a művészetnek, hogy minden élethelyzetre rátelepszik, viszont mindenütt csak díszítés marad. Nincs a parasztéletnek egyetlen mozzanata, ami ne adna alkalmat a díszítő és stilizáló művészetnek. Munkaszerszámok, munkaidő, ház, lakás, szerelem, vallás, ünneplés, mind témája a parasztművészetnek s egyben hordozója is. Dallam nincs önmagában: a kellető énekszó, vagy a kesergő siránkozás, vagy az önfeledt vigadozás beszédével jár együtt; nincsen kép és szobor önállóan bútorokon, falon, párnavégen és kapufélfán húzza meg magát; nincsen vers és mese egymagában: vőfélyek köszöntő beszéde és téli gyülekezetek mulattatása öltözik ebbe a köntösbe. Ilyen alkalmazott díszként viszont minden fajta művészet él parasztok között és nem is primitív fokon. Van tánc és színjáték, mindkettő komoly élethelyzetek művészi formájaképpen. Tánc a fiatalok örvendezése, tombolása és szerelmi játéka, színjáték minden ünnepélyes alkalom: lakodalom, vagy processió, amikor is az ünneplők és ünnepeltek ünnepélyes formák között eljátsszák a parasztélet szerepeit és mindenki számára különleges világossággal jelenítik meg sorsuk értelmét és tartalmát.
A művészet a legszabadabb tája a parasztéletnek, itt a legkevesebb a közvetlen kötöttség s itt szólal meg legtisztábban az ember. Éppen ezért, ahol egyáltalán parasztok már az emberek, ott már van művészet is valamilyen formában. A művészi formák kevés száma vagy a műfajok fejletlensége sem jelenti a művészeti élet hiányát: a meglevő kiterjedtebb és általánosabb életet él. Viszont kifejlett paraszttársadalom klasszikusan szép formákat hoz létre. Születésük szerint és parasztok közt mindvégig nem művek ezek, mert nem választhatók el az illető helyzet élményétől, ha azonban kikerülnek paraszt tájakról, vagy az idő hullatja le termelő helyükről, akkor nagy és egyetemességgel szóló művek lesznek a minden időkre hirdetik egy szorongatott élet nagyszerű átélését. Paraszttársadalom semmilyen művében nem terem olyan megoldást, ami nagyban és egészben átültethető és fölhasználható lenne, magasabb szintű életben, azonban a parasztmű, úgyahogy van, nagy mű lehet nem paraszt számára is. Egy világot jelenít meg tenyérnyi helyen és közönséges anyagokon s az ilyen mindig megtalálja az utat minden emberhez, akinek jelent valamit a művészet.
A paraszt vallási élet egyik oldala szertartás, nem pedig vallásos elmélyülés és hitbeli buzgólkodás. Szorgalmasan eljárnak a templomba, énekelnek és áhítattal hallgatják a papi beszédet. Istentiszteletek előtt és után elbeszélgetnek az emberek a templom előtt, bemutatják ünneplőruhájukat, egyáltalán élnek társadalmi állásukkal. Ez nem vallás, akármilyen szépen mormolják is az imát, harsogtatják is a zsoltárt és vetik is a keresztet. Ebben a templomozásban semmi jelentősége nincs annak, hogy a szentháromságot tanítják-e, vagy a Jehova rettenetességét, a megváltást-e, vagy a hit által való igazulást, paraszt számára egyet jelent: az alázat nyilvános átélését.
Az a vallásos élet, ami menekvés és megtámaszkodás az embernek, ami örömben igazol, keservben fölemel, az nem a templomok táján zajlik le. A paraszt akkor is vallásos, ha fölsőbb hatalmasságokba vetett alázatos hitét nem is számítjuk vallásnak. Vallásos, mert hisz az ember és természetfölötti erőkben és azokra bízza rá az életét, vagy legalább is azok beavatkozásától vár segítséget. Ennek a vallásosságnak is van kultúrája, vannak szertartásai, de nincsenek papjai. A látható hatalmak fölötti erőben hisznek a parasztok s hitük nemzedékről-nemzedékre mélyül. Rontások, babonák, varázslatok a szertartásai ennek a hitnek s benne van a felelet mindenre, amit a világos ész nem tud fölérni. Nem lehet késsel nyúlni a tejbe, tyúk alá páratlan tojás kell, ivás előtt ki kell loccsantani a földre egy keveset és még ezernyi ilyen szabály mind a paraszti istenek kegyeinek megnyerésére valók s öregasszonyok hosszú meséket és kísérteties példákat tudnak a paraszt mitológia világából. Persze a paraszt mitológia ismét csak a parasztoké. Nem általános igényű világmagyarázat, hanem egy szűk és sötét világ kiszínezése, amivel magyarázat helyett biztatja magát a paraszt.
Íme a parasztélet hétköznapjai. Szigorú törvények mindenen keresztül érvényes uralma tartja rendben a dolgokat e a paraszttársadalom a saját közösségeinek terrorjával szorítja rá tagjait a törvények tiszteletére.
Van azonban biztosító szelepe is ennek az életnek s ezek az ünnepek. Ünnepek idején mintha megfordulna a világ. A törvények fölengednek s az ember fölszabadul. Nem töri magát a munkában, hanem henyél és pihen, nem fukarkodik az enni- és innivalóval, kívánság és mód szerint él minden jóval, ünnepélyes-díszes ruházatot ölt és templomba megy, vagy mulatságokban gyülekezik. Egyedül az emlékezetet a paraszt valóságokra, hogy azért minden a hétköznapi formákat követi, csak szebb, tisztább és szabadabb változatokban. Ugyanannak az életnek a naposabb oldala az ünnep és a vasárnap, várja is minden paraszt sóvárgón. Már szombat este lázasan készülődik a község, takarít, meszel és süt-főz minden asszonyféle, a férfiak pedig korán abbahagyják a munkát odakint és a belsőségekben készítik elő a vasárnapi teendőket, hogy másnap minél kevesebb baj legyen velük. A parasztünnep az, ami idill és pásztori gyönyörűség a városinak, de az nagyon is múló dolog és nagyon is nagy ára van. Hat napig tart a görnyedés s csak egy napra egyenesedhet föl az ember és akkor sem azért, hogy szabadon tekinthessen szét, hanem csak azért, hogy kipihenje magát.
*
Ha a parasztsághoz lehetne számítani mindenkit, aki földműveléssel foglalkozik, akkor az emberiség kétharmada paraszt lenne. Nem parasztok azonban Ázsia földművelői, Amerika, Ausztrália és Dél Afrika farmerei, s végül Afrika, Ázsia és Ausztrália primitív őstermelői. Az ázsiai őstermelők évezredek óta ugyanazon uralmi szervezetben élnek és sem társadalmi helyzetük, sem fejlődési lehetőségeik nem azonosak a mi fogalmaink szerint való parasztokéval. Ez a csoport számszerint 700,000.000 lelket jelent. Az új világ farmerei szabad földművelők, mentesek mindazoktól a társadalmi kötöttségektől, amik Európában paraszttá tették az őstermelőket. Ez a csoport képvisel mintegy 300,000.000 lelket. Végül pedig a három világrész primitívjei nem parasztok azért, mert nem részesei egy szövevényes és munkamegosztáson alapuló társadalomnak, amely megszabná munkájukat és egész életrendjüket. Ez a csoport körülbelül 200,000.000 embert képvisel. Igazi parasztoknak nem maradnak mások, mint az európai földművelők. Európában mintegy 27-28,000.000 gazdaság keretei között megközelítőleg 150,000.000 paraszt él. (Woytinski–Sombart–Sorokin adatai.) Parasztok művelik Európa földjének a ¾ részét és lélekszámuk a kisebbik felét teszi ki Európa népességének.
Amit a számok mondhatnak a parasztság és a többi európai emberek különbségéről, az nagyon kevés, de nagyon jellemző. Külön parasztstatisztika nincsen. A különböző országok népszámlálásai föltüntetik a népesség életviszonyait lakóhely és foglalkozási ág szerint, azonban ez egyik sem azonos a parasztokkal. Mégis ha a parasztokat akarjuk jellemezni számszerű adatokkal, úgy az őstermelő foglalkozásúakat és vidéken lakó népességet tarthatjuk szem előtt. Az így nyert adatok magukban foglalnak természetesen nem paraszt csoportokat is, azonban ez nem növeli a jellemző különbségeket, hanem csökkenti, tehát ha torzítanak a számok, úgy még akkor is kevesebbet mutatnak, mint amennyi a valóság különbsége.
A vidéki népesség európaszerte észrevehetően alacsonyabb termetű, mint a városi. Nem nehéz ebben a jelenségben a természet és társadalom által egyformán alávetett parasztság testalkatban is kiütköző földhözkötöttségének a szerepét fölismerni. Olaszországban a vidéki népesség átlagos magassága 164.3 cm, s ezzel szemben a városiaké 166.9 cm, ez az arány Angliában 171.6:175.6 és Franciaországban 168.2:169.2. Mindezek az adatok az 1850–1930. évek átlagára vonatkoznak.
Parasztok között nagyobb a csecsemőhalálozás, ami szintén könnyen érthető a paraszt élet ismeretében. Németországban az 1920-as években így alakult a vidéki és városi népesség csecsemőhalálozási arányszáma: 70:72, 82:78, 76: 81, 85:92, 87:90, 94:103 (elől a városi és hátul a vidéki népességre vonatkozó számok).
Viszont a serdülő kort megért emberek egészségesebbek vidéken, mint falun. Németországi iskolásgyermekek vizsgálatánál kiderült, hogy a vidéki gyermekek 62.6%-a volt beteg, beleértve a legkisebb elváltozásokat is, míg a városiak közt 75.0% nem volt egészséges.
Kevesebb az orvos elé kerülő betegek száma vidéken, mint városban, európaszerte egységesen felényi az alkoholos megbetegedések száma vidéken, mint a városokban s ez még akkor is megáll, ha föl tesszük, hogy vidéken több beteg marad orvosi kezelés nélkül, mint városban. Világossá teszi az emberanyag különbségét az alábbi táblázat, mely az ú.n. vitális indexét mutatja a főbb európai országoknak. (Vitális index: 100 születés osztva a halálozások számával.)
Nagy-Britanniában, | városban | 139.6 | vidéken | 144.4 |
Svédországban | » | 129.9 | » | 149.0 |
Svájcban | » | 118.5 | » | 188.0 |
Franciaországban | » | 120.6 | » | 96.5 |
Németországban | » | 137.7 | » | 185.0 |
Bulgáriában | » | 160.1 | » | 193.7 |
Lengyelországban | » | 187.2 | » | 220.3 |
Belgiumban | » | 117.9 | » | 173.7 |
Norvégiában | » | 154.7 | » | 211.5 |
Dániában | » | 168.3 | » | 259.4 |
A paraszt familizmusnak számszerű jellemzője, hogy Európa parasztországaiban magasabb a házasságban élők száma és lényegesen magasabb a 24. életévük előtt házasságot kötők száma.
A paraszt életrend megkötöttsége és biztonsága jól tükröződik az öngyilkosok számában. Kivétel nélkül minden európai országban lényegesen kisebb az öngyilkosok száma a vidékiek és az őstermelők között, mint a városokban és az egyéb foglalkozásúak között. Például 1897-től 1910-ig Olaszországban a földművelők közül 100.000 lélekre évenként átlag 8 öngyilkosság esett, holott ugyanebben az időben más foglalkozások között ez a szám 10-46 volt.
Nem kevésbé jellemző a bűncselekmények megoszlása. Általában minden bűncselekmény elkövetésében kisebb irányban részesednek a parasztok, mint más osztályok. Különösen kisebb arányú a születendő gyermek és a csecsemők ellen elkövetett bűncselekményekben való részesedésük. Németországban pl. az utóbbi évek átlagában a magzatelhajtás és a gyermekgyilkosság bűncselekményei közül 100.000 főre számítva, 3.9 esett a földművelőkre, 13.1 az ipariakra, 9.5 a cselédekre és 8.9 a napszámosokra. A többi bűncselekményeknél hasonló képen az a helyzet, hogy a parasztok részesedése kisebb, mint más osztálybelieké, kivéve a testisértést és a gyilkosságot. A durvább élet mindkét bűncselekménynek alkalmasabb talaja, mint a városi környezet és a paraszt életfelfogás egyikben sem lát különös embertelenséget.
Kiragadott tünetei ezek a számok a parasztság életének és semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy magukban jellemezzék különös törvényeiket. Ha azonban életük alapvonásait világosan látjuk, úgy jók arra, hogy számokban és mennyiségi arányokban is érzékelhetővé tegyék azt a szakadékot, ami civilizált európai ember és a kényszerű primitívségbe szorult paraszt között fennáll.