Parasztok életének a föld az első törvénye. Ez a természet, amely minden pillanatban uralkodik rajta, ez a termő valóság, amely termelő szolgává teszi és ez a műhely, amely örökös munkával köti magához.
A paraszt természeti ember és számára a föld maga a természet. A föld a teremtett világ hordozója. Füvek, fák és gyümölcsökké érlelődő virágok a föld kegyes erőiből fakadnak s a föld törvényei uralkodnak életükön. A tavaszi föld a kikelet és a rügyfakadás ura s a megfakult őszi föld tarol le mindent deresedő éjszakákon. A föld a teremtett állatok adakozó vagy szűkmarkú táplálója, hogy élnek és szaporodnak, vagy szűkölködnek és elhullanak a mezők barmai, annak kérlelhetetlen intézője a föld.
Parasztnak a természet nem táj: nem kívülről nézi, nem gyönyörködik benne, de nem is támad föl a vágya, hogy leigázza. Parasztnak csak egy tája van, amelybe beleszületett s amihez úgy hozzánőtt, hogy nem is tud róla. Vannak hegyi parasztok, de számukra nem természetjáró alkalom a hegyoldal, hanem szénatermő rét, fával bővelkedő erdő és kövér legelő; vannak síkföldi parasztok, de nekik nem »aranykalásszal ékes rónaság« a végtelen lapály, hanem műhely, kemény munkának a tere és életük magától értetődő színhelye. Nem ünnepi szemlélődésre való mű a természet, hanem mindennapi gond, dolog és társ.
Parasztnak a természet nem is ellenség: erő, amit tiszteletben tart és elem, amelyben benne él. Mintha kötést csináltak volna parasztok valaha a természettel, hogy az ember nem lázad föl a természet erői ellen, hanem tiszteli azokat s magát is a természet különvalóságra nem emelt tagjaként forgatja, viszont a természet kevéske szabadságot enged: fejleszthetnek kultúrát, de az maradjon szigorúan az ember határai között s ne igyekezzék a természet világát hatalma alá vonni. Híven a kötéshez, nem annak az alkalmait keresi a paraszt, hogy hol fordíthatná szolgálatára a természet erőit, hanem azt nézi, hogy maga mint ember hogyan illeszkedhetik bele a természetbe.
Kultúra a parasztok kultúrája is, de ez nem ismeri a természet tudományát. Csak tájékozódni akar a világban, nem pedig ismerni titkait. Csak azt kell tudni, hogy milyen jelek rendszerint mit jelentenek, többet minek, hiszen úgy sem lehet, úgy sem szabad beleavatkozni a természet rendjébe.
Hit a parasztoké is, de nem a természet örök törvényeiben bizakodó hit és nem is a síron túl ítélő Isten imádata. Ahhoz a titokzatos hatalomhoz fohászkodnak, amely emberen, természeten fölül áll és mindkettő fölött ereje van. Embernek nem lehet hatalma a természet fölött, segítsen hát az a legfölső hatalmasság, amelynek neve ezer van, de kiléte felől egyforma sejtéseket táplálnak minden parasztok. Adjon esőt és napsütést, térítse el a jégverést, parancsoljon a vizeknek, hogy medrükben folyjanak, tartsa meg épségben az embert és óvja a haláltól apró gyermekeit.
Az ember maga is úgy él, mintha földbe gyökeredzett volna. Világosodó tudata és lelkes eszmélése csak annyi, mint a mezők virágainak pompázása: gyökere és magva a föld törvényeihez igazodik; csak a szirmok ékessége és a lélek föllobbanása szabad egy-egy múló pillanatra a tenyészet uralma alól. A paraszt él a föld javaival s a termés bősége vagy szűksége szerint elégedett az életével, de ivadékait a saját élete számbavétele nélkül nemzi és szüli olyan bőséggel, ahogy a föld pazarló termékenysége megköveteli. Földhözragadt ez az élet, akár a vadon erdő vagy a füves pusztaság tenyészete.
Az ősi kötés szigorú és meg nem szeghető: kevéske szabadságot csak nagy kötelességek hűséges teljesítése árán válthat az ember, ha paraszt. Kialakíthatja a termelés, művészet és társas élet emberi formáit, erre van szabadsága, de nem szabhat irányt faja sorsának. Élhet különbül mint az állatok, de a születés és halál birodalmában megszűnik ez a kiváltság, itt a természet parancsol és igazgatja törvényeivel minden élőlény életét. Annyi gyermek születik, amennyi csak születhet s a meddőséget keserves bánatképen viseli, akire rámérte sorsa, de önként senki föl nem veheti.
A föld terem. Akkor is, ha emberkéz soha nem nyúl hozzá és a termés törvényeit nem igazgatja idegen akarat. De hajlik arra is, hogy megadja magát az ember termelő akaratának és mindent kiadjon magából, amit méhe rejt. A paraszt nem ilyen követelődző. Termel, de termelő szándéka tiszteletben tartja a föld törvényeit, hagyja, hogy az teremjen, maga csak segít, könnyít és alázatosan lesi az eredményt. Nem kezd harcot az elemekkel, nem akarja meghódítani a földet, de segíti, ösztökéli és munkájával könnyíti a termést.
Ám hogy a paraszt termel, szóval vár valamit a természettől, annak nem a természetben és nem a parasztemberben van az oka. A természettel békén él együtt, sajátmagának kevés és igénytelen szükségletét akkor is ki tudná elégíteni, ha csak a természet ajándékát fogadná el. Hogy termeljen, azzal a társadalomnak tartozik. Egy ősi társadalmi szerződés tette kötelességévé a termelést és javak szolgáltatását, azóta tudja magáénak a termelő munkát és beilleszti élete primitív rendjébe. Egyáltalán a paraszt nem lázadásból született és nem lázadásra való, hanem szolgálatra kötelezte el magát egykor s azt teljesíti is minden időben, minden hatalommal szemben. Amivel a természetnek tartozik és amivel a társadalomnak, az egytörvényű egységben tölti be éltét és mindkét követelést egyforma alázattal teljesíti. Amit önként terem a föld, kevés arra, hogy elég legyen mindazoknak, akiknek a paraszt termeléssel tartozik, tehát dolgozik szüntelenül.
Munkás a paraszt, ám a parasztmunka nem időnként való okos és rendszeres erőfeszítés az elemek ellen, hanem állandó szolgálat. Nem úgy fordulnak szembe a természettel, hogy leigázzák és kitervelt rend szerint szorítják javak termésére, hanem magukat állítják a termelés állandó szolgálatába: az ember leigázásával pótolják a természet leigázatlanságát. A paraszt munkáját nem munkaidő és nem időnként való munkateljesítmény méri: nem méri azt semmi. Dolgozik hajnaltól estig és álmai is csak rövidek lehetnek, mert valamilyen munkára akkor is gondolnia kell. S ebben nincs különbség a kisebb vagy nagyobb földű gazda és a földtelen zsellér között. A munkát nem a napi szükséglet szabja meg és nem a munkaadó kedve; életük törvénye ez.
Parasztok munkaadója a társadalom, amellyel szakmányra szerződtek: annyit dolgoznak, amennyit erejük bír és csak az öreg és a beteg mentesülhet a munka alól. Hogy valakinek már biztosítva van élete fogytáig a kenyere, hogy annyi a földje, amennyi munka nélkül is bőségesen eltartaná, az nem számít semmit: aki paraszt, annak dolgoznia kell szüntelenül, áthághatatlan erkölcsi szabály ez, amely nem ismer kivételt.
A föld a parasztok két legfőbb élettörvényének, a természeti életnek és a termelésnek a megtestesítője, ezért jelenti magát a paraszt életet és a paraszt embert. De a föld adja ennek az életnek a biztonságát is, azt a csekély nyugodalmat, amit az ilyen élet megadhat.
A paraszt a természettel szemben alázatosan dolgozó és a társadalommal szemben alázatosan termelő. Az így elkötelezett élet egyik felé sem tűr kiváltságokat, egyik felé sem enged igazi szabadságot, csak rövid megállást és futó föllélegzést. Hogy a kétfajta elkötelezettség hiány és megszakítás nélkül teljesíttessék, arra a paraszttársadalom egész berendezése, konvenciórendszere és erkölcstana vigyáz. Sem menekvés, sem fölmentés nem adatik senki számára. Egyetlen enyhítést és viszonylagos szabadságot enged ez az élet s ezt a föld birtoklása adja. Nem arra való ez sem, hogy a birtokló mentesüljön a termelő munka alól, vagy hogy több szabadságot engedjen meg magának, hanem csak arra jó, hogy úgy végezze el kiki a paraszt erkölcsök szerint föltétlenül elvégzendő munkát, ahogy éppen jónak látja. Nem dolgozhat kevesebbet, akinek birtoka van és nem szabadíthatja föl magát semminemű vágya felé a munka nyűge alól, de ott és olyan rendben dolgozik, ahogy akar. És még egy: a birtok azt az illúziót adja, hogy a munka gyümölcse azé, aki végzi, tehát azt a reményt táplálja, hogy érdemes dolgozni.
Mintahogy a társadalom munkamegosztása szerint a paraszt megkapja azt a szabadságot, hogy úgy rendezze be az életét, ahogy akarja, vagy ahogy tudja, csak eleget tegyen termelő kötelezettségének, úgy a birtokos a paraszttársadalmon belül megkapja azt a szabadságot és biztonságot, hogy a maga kedve szerint dolgozhasson. Parasztoknak összesen annyi a szabadságuk, amennyit ez a kép határ megenged. Az egyik: nem a földesúr szabja meg, mit és mennyit kell dolgozniok, hanem a paraszttársadalom ezerfejű törvényei írják elő, hogy annyit, amennyit csak bír. A másik: nem a parasztsorstárs adja a munkát mérték szerint és fizet érte biztosan, hanem a birtokolt föld adja mérték nélkül és fizet érte bizonytalanul…
Ám a birtokolt föld mégis a szabadság maga. Szabadnak érzi magát a paraszt, ha ilyet mondhat magáénak és a szabadságnak még az illúziójáért is érdemes körömszakadtáig dolgozni. Akinek van, azért, hogy több legyen – nagyobb szabadság illúziója, – s akinek nincs, azért, hogy legyen, – hogy egyáltalán szabadnak érezhesse magát.
Aki paraszt, akár birtokos, akár birtoktalan, egyforma törvények szerint él. Mégis, ami különbség van paraszt és paraszt között s ami tagozódás van a paraszt szerep ellátásában, azt a birtok teszi. A parasztbirtok nem tőke, hanem a szabadságnak és biztonságnak védőkerete. A birtokos paraszt nem él másképen és nem dolgozik kevesebbet, mint a birtoktalan, csak kevésbé érzi állapotát közvetlen szolgaságnak és szűkmarkú szabadságát biztosítva tudja holtáig. Annak az életnek, amely egészben véve szolgaság, nem lehet jobb rendező és tagozó elve, mint a szűkmarkú szabadsággal hitegető birtok.
Paraszttársadalmak belső tagozódása csöppet sem hasonlít a javak birtoklása szerint tagozódó polgári társadalmakéhoz. Lényegében minden paraszt egyformán él, a birtoknak csak annyi jelentősége van, hogy ugyanazt a sorsot egyik könnyebbnek érzi, másik nehezebbnek. A földtelen igyekszik, hogy földje legyen, de ezzel nem azt reméli, hogy tovább alhat reggel és jobb ételek kerülnek az asztalára, hanem csak abban bízik, hogy bizonytalanságok és idegen akaratok ritkábban törnek az életébe.
Így fogja egybe a föld parasztok életének minden irányadó törvényét. A paraszt természeti ember: a föld a természet, a paraszt munkás: a föld a munkahely. A paraszt nem egyénenként és közvetlenül szolga, hanem együttesen elkötelezett hűbéres szolgája a társadalomnak s a birtok az, amely mezsgyéje határáig szabadságnak engedi érezni a paraszt szolgaságot.
*
És vajjon mi szeretjük-e a földet? Ha erre kell felelni, csak azt mondhatjuk, hogy nem. Valójában azonban az ilyen kérdést mi nem is értjük. Nem rajtunk fordul meg, hogy mi történik a világban. A föld tart tenyerén bennünket és rajta múlik hogy mit tesz velünk. Úgy vagyunk mi a földdel, mint a hívő az Istennel: megadással viseljük változásait. Ha kegyes és adakozó, örülünk és dicsérjük szívünkben, ha fukar és kegyetlen, panaszosan viseljük el, de ellene akkor sem fordulunk.
Alázatosak vagyunk a természettel szemben? A magunk ügyefogyott módján termelünk a társadalom számára? Végeszakadatlan munkában töltjük életünket? Mindez együtt és egyetlen feleletként ismeretes előttünk: betöltjük a törvényt, amelyet érvényesnek ismerünk. Természetiek vagyunk? Soha nem döntöttünk efelől, hiszen módunkban sem volt soha, hogy másfajta életről szerezzünk tudomást. Úgy termelünk, hogy a természettel szemben tehetetlenek és alázatosak vagyunk, a társadalom felé pedig engedelmesek s magunkat emésztjük végtelen fáradozásban. Ezt örökül kaptuk s ilyen kérdést soha nem vetünk már föl. Azoknak az ősöknek, akik bajlódtak még ilyen kérdésekkel, az emléke is kihalt közülünk már.
Mi nem tudunk a különbségekről. Föld, társadalom, természet mind kiismerhetetlen okból és céllal parancsol és ír elő törvényeket, egyikét sem lehet elválasztani a másikétól, mindet teljesítjük hát és soká merünk csak föllázadni egyik ellen is, de akkor nyilván mindnyája ellen felkelünk.
Mi nem tudjuk gondtalanul szemlélni a természetet. Nézni a vörösen fölkelő napot, tűnődni távoli havasok ködén, lelkesedni virággal ékes rétek tavaszi pompáján – nem nekünk való. Gyönyörködés helyett bizonytalanság és nyugtalanság támad szívünkben ilyenek láttán. Nem lesz-e jégeső, nem pusztul-e kinn a széna? S markunkban szüntelenül a kaszanyél keménységét érezzük, hiszen a rét nekünk lekaszálni való takarmány s a tavaszi föld megmunkálni való anyag. Nekünk ez mind gond és kötelesség, amiért nem lelkesedünk, de indulatok és elhatározás nélkül megtesszük. Hogy ellene forduljunk, az eszünkbe se jut. Akinek mégis eszébe jutna, arról azt tartjuk, hogy nem tisztességes ember. Csak egyet akarunk: birtokot, földet, ami a mienk s azt csinálhatjuk vele, ami jól esik. S ha megvan, nem teszünk vele egyebet, mint amit más földjén is cselekszünk: törjük magunkat rajta hajnaltól napestig. Így mégis szeretjük a földet. Öltünk már érte, szerelemre gyulladtunk miatta és sokan el is pusztították már magukat közülünk, hogyha elvesztették.
Nem értjük mi törvényeink okát, célját, forrását, de azt tudjuk, hogy ha a föld a kezünkben van, akkor nem idegen akarat szorít rá kötelességeinkre, magunk teljesítjük őket önkéntes akaratból. Szabadságnak tudjuk a birtokot, a földet és iránta már vannak indulataink. Ez az egyetlen szabadságunk s a szabadságot mi tudjuk legjobban szeretni, éppen mert oly kevésszer van benne részünk. Néha azért mi magunk is sejtjük, hogy ez sem szabadság, mert hiszen miben különbözik a birtokos paraszt élete a birtoktalanétól? Mégis, jobb akkor is, ha csak hisszük, hogy részesei vagyunk, mintha még ettől is megfoszt valami ismeretlen, de nagyon kegyetlen akarat.