A föld miatt s azért, mert mezei szállásokon lakik, még nem lett volna paraszt az ember. Paraszt nem a természet rendeléséből született, hanem emberi akaratból lett társadalmi harcok árán. Paraszttá kellett lennie, mert hatalmasabb csoportok urak lettek felette.
Ám uralkodó akarat egymagában nem szül parasztot. A leigázásra kiszemelt csoport lázadhat és ellenkezhet: onthatja vérét az utolsó cseppig, vagy rághatja szúként a rajta nyugvó épület gerendáit. Egyszóval ellenállhat, s ha megadásra kényszerül is, ébren tarthatja szabadsága emlékét és meg megújuló harcokat indíthat érte.
Akkor lesz paraszt az ember, ha enged az uralkodó akaratnak és szolgáló lélekkel hajtja igába a fejét. Ha nem tudja, hogy lehet más útja is az életének és nem is akarja kiharcolni azt. Akkor lesz paraszt, ha már nem lehet egyéb, ha együgyű életösztönnel azt keresi csak, hogy éljen és sokasodjon és nem törődik azzal, mi ennek az ára.
Könnyen azért nem lett paraszt az ember. Sok vér és sok könny hullott ez addig, amíg a szolgaságra vetett sereg beletanult a szolgálat alázatos és megadó viselésébe. De azok az ősök, akiknek ivadékai ma parasztok, egyszer mégis megadták magukat, mert az uralkodók nagyon akartak uralkodni s a szolgaságra vetettek inkább akartak élni, mint örökös harcban elpusztulni.
Kettős akarat gyermeke a paraszt és kettős fal tartotta meg századokon keresztül parasztnak.
Nemzője bátor és erős urak hódító szándéka volt, szülője megadóbb és gyöngébb emberek behódoló alázata. A falat pedig, amely megtartotta parasztnak az embert, kívülről az urak emelték: vastagra, erősre, fegyverből és jogból, belülről a parasztok: alázatos erkölcsből, babonás félelemből és fegyvertelen munkáskezekből.
A történelem nem szól arról, hogy mely években és mely csatamezőkön győzték le erősebbek a gyöngét s hol kell az a szerződés, amely pontokba foglalta urak jussát és parasztak szolgálatát.
Ez a csatamező nagyon szélesen terült el, az évek nagyon sokáig tartottak. Állt ez a harc, ahol lovon járt az egyik és gyalogszerre szorult a másik, vagy szerencsés zsákmányról kevéske koncért lemondott, vagy gyilkos kopják eben csak ásót tudott ragadni. Állt mindenütt a harc és győzött mindenütt az erősebb, ahol csak csoportok verődtek össze a alkalom nyílt arra, hogy osztásra kerüljön kinek-kinek a kijáró szerep.
S a szerződést sem ünnepélyes gyászos gyülekezet írta alá egykor valami szép ódon teremben. Aláírta azt mindenütt mindenki, aki beletörődött abba, hogy mások uralkodjanak felette. Írták azt szüntelenül falun és tanyákon, valahányszor csak ember lemondott arról, hogy különb és szabadabb élete lehessen, mint amilyet hurcol.
A harc eldőlt s jobban ez apró összecsapásokban, mint országok viszálya egy-egy csatatér véres porondján. Meglett a kötés is a sok apró lemondás által, keményebben, mintha pecsétes írások szigorú szavai írták volna elő. A harc eldőlte osztotta urakra és parasztokra a társadalmat s az ősi szerződés szabályai emelték a kettős falat urak és parasztok közé.
Sommásan: olyan szolgarend a parasztság, amely maga is beletörődött az igába s nemcsak a fölöttük uralkodó rend törvénye, erkölcse, konvenciói tartják egybe és szolgálatra szorítva, hanem maguk is hasonló szabályokkal kötik magukat.
A parasztság tehát urak alárendeltje, de annyiban ura magának, hogy szolgálatát a maga beosztása szerint végzi. Vállalta a parasztszerepet s idővel a szabadságait is kifejlesztette. Csak kezdetben volt szükség az úri törvények lesújtó erejére, később már a maga törvényei szerint is teljesítette a szolgálatot, szolga lett a maga akaratából is.
A törvények, amik a parasztot paraszttá tették, országos törvények voltak. Fegyverrel érvényesített szabályok írták elő, mennyi robotot végezzen, mennyi dézsmát és úrbért adjon, miként tisztelje az urat, mivel lássa el a kastély konyháját és milyen számban vonuljon katonának.
Ez a korszak nevelte a parasztot. Törvények falába ütközve tanulta meg, hogy mennyi az ő jussa és kötelessége e azt, hogy parasztállapotán nem lehet változtatni. Ez a korszak adta a hitet is a parasztnak ahhoz, hogy érdemesnek tártea elviselni az ilyen életet.
Az elválasztó falak legfőbb tartó oszlopai: a hit, az erkölcs s a törvények urak oldaláról emeltettek, a parasztok csak elfogadták és alázatosan elismerték az adott szabályokat. Maguk is részt vettek azonban a mindennapi élet szabályainak a kialakításában.
Megformálták a parasztember szabályrendszerét, amely a parasztszemmel nézett teljes emberséget jelentette: szorgalmat, ügyességet, edzettséget és véghetetlen munkabírást.
A kétoldali szabályalkotás legfőbb értelme az volt, hogy urak és parasztok egyformán természetesnek, Isten rendelése szerint valónak és fönntartandónak ítélték állapotukat és annak érdekében fejlesztették ki az egyénekre kötelező magatartás ezernyi előírásait.
A törvény, a hit és erkölcs mellett az úri-paraszt konvenciók is a parasztság nevelőkorszakában, a jobbágyság ideje alatt alakultak ki. De míg a törvények idők multán erejüket vesztették, vagy úgy is lehetne mondani, hogy fölöslegessé váltak, addig az, erkölcsi és konvencionális előírások változatlanul érvényben maradtak. Szinte azt lehetne mondani, hogy amikor a törvények erős fala fölnevelte a parasztságot s az urak rendjétől gyökeresen és összekeverhetetlenül eltérő csoporttá formálta, nyugodtan szűnhettek meg az effajta törvények. A kialakult erkölcsi szabályok és a konvenciók elégnek bizonyultak arra, hogy fönntartsák a két világ különbségét.
A jobbágyság idején a paraszt törvényes kötelességből volt paraszt, azután pedig csoportja belső szabályainak engedelmeskedve. Amikor jobbágy volt, nem is volt igazában paraszt, csak parasztelőd és törés alatt álló paraszt. Ma mindazt, amit korábban törvényből tett, megszokásból teszi.
Természetesen a jobbágytörvények nem kegyességből vesztették erejüket, hanem kikerülhetetlen termelési szükségletből, tehát nyilván a parasztok saját maguk által formált előírásai is alá vannak vetve ennek a szükségszerűségnek. Válóban úgy áll a dolog, hogy a parasztok, ha parasztok még, csak megszokásból és kegyességből azok. Munkára is, szolgálatra is jobb ma már az ember, ha nem paraszt, emberségre és szabadságra pedig különösen.
A parasztságot tehát legyőzetés szülte, uralkodók erős törvényei nevelték és a maga által fejlesztett szabályok tartották meg.
A törvények, erkölcsi szabályok és a megszokás falai azonban nemcsak szétválasztanak, hanem össze is kötnek. Amikor úrrá és paraszttá osztják az embereket, ugyanakkor szerepet is írnak elő mindkét félnek, amelyek kiegészítik egymást.
A falakon innen és túl élő világ egy társadalom: egyik a másik miatt olyan, amilyen. Mégis, mintha önálló társadalom lenne a parasztok világa. Önálló életű apró körökbe záródik, s ami egybefűzi az urak rendjével s az ősi szerződés szerint egybeilleszti a szerepeket, az nem a mindennapi élet, hanem csak olykor való megszabott közlekedés. Falak közé zárt társadalom a parasztoké s ami összeköttetés az urak rendjével fönnáll, az csak kapu a falakon keresztül, amelyen át a szereposztás értelme teljesül.
*
Hogy kétfajta ember van: úr és paraszt s köztük átléphetetlen falak, olyan az nekünk, mint hogy vizek és szárazföldek vannak s azok között partok húzódnak. Van nappal és éjszaka, s ugyan olyan törvénynek látjuk azt is, hogy úr és paraszt is legyen. Az sem esik jól, ha a jég elveri a vetést, mégis végig kell nézni az eresz alól.
A világnak ilyen rendje ellen nem lázadunk már. Öregjeink emlékeznek néha arra, hogy hallottak olyan időkről, amikor fegyverrel védték meg uraságukat az urak s heves fiataljaink képzelik néha, hogy jó lenne egyszer fellázadni az ilyen rend ellen. Hogy valaha harc árán lettek parasztok őseink, arra már nem is emlékezünk. Tudjuk ellenben mindannyian a paraszttörvényeket és ezekhez tartjuk magunkat. Ez ellen már nem lázadunk, s emlékezetünk szerint eleink is nagyon régen nem lázadtak ellene. Arról tudunk, hogy volt idő, amikor véres lázadásba kezdtek, s kegyetlen bosszút álltak. Ezt azonban aligha azért tették, mert nem akartak parasztok maradni: azért lázadtak, mert nyilván a köztudott szerződésen túl hatalmaskodtak rajtuk és még azt a parányi szabadságot is meg akarták csorbítani, amit a parasztszokások megtartottak. Azért lázadtak fel, mert parasztéletük is veszélyben forgott. De nem követeltek soha mást, minthogy enyhíttessenek terheik s tartsa be mindkét fél a megszabott mértéket. Olyan időről is hallottunk, amikor zendülő parasztok városi népek segítségére siettek az urak ellen, tehát olyanokat segítettek, akik el akarták pusztítani az urakat. Még ekkor sem akarták eleink megfordítani a világot. Nem is várták és nem is kapták soha jutalmul a paraszti helyzet felszabadítását.
Ha már egyszer így van, hát beletörődtünk, a védjük magunkat, ahogy tudjuk.
Az Istent úgy hisszük, ahogy az urak mondják s Isten kegyelméből való a király. Az ország és a nép békéje Isten kezében van s ő parancsol az uraknak is. Bölcs rendelése szerint ki-ki azt kapta kötelességül e földön, hogy engedelmeskedjék szentséges akaratának. Mást nem kívánhat az ember, mint ami osztályrészül jutott, ha csak nem pogányul követelődző vagy bűnösen vágyakozó. Ha nagyon magunkra maradunk az Istennel, akkor kél csak szívünkben olyan vágyakozás, hogy legyen a mienk egészen és segítsen bennünket tenger bajunk közepette.
Tiszteljük a törvényt is. Nyilván Isten kegyelméből való királyi bölcsesség szabja meg ezt is. Rendel amit rendel, ember nem állhat ellene. Többször szigorú, mint nem, de hát azért paraszt az ember, hogy mindent elviseljen. Úgy segítünk magunkon, hogy mi is törvényt szabunk magunknak és ha azt betartjuk illendően, nem igen ütközünk össze a másikkal. Öregjeink emlékeznek olyan időkre, amikor mindent úri törvény írt elő, de úgy mondják, nem nagy különbség, mert most a paraszterkölcs kívánja meg ugyanazt. Szóval előbbrevalónak tartjuk a magunk törvényeit. Persze a mi erkölcseink szerint is tisztességre és becsületre kell szorítani az embereket. Legelsőbb is dolgosnak kell lenni. S az ember ne legyen pusztító: becsülje meg amije van és inkább gyarapítsa, minthogy hiábavalóságra pazarolja. Aki másképpen cselekszik, vagy éppen parázna, kicsapongó, azt nem vesszük be többet magunk közé. Az a legfőbb, hogy jó paraszt legyen az ember, ebben minden benne van.
Nem is volt eddig semmi baj, ha mind a két oldalon tisztelték a törvényeket, azonban most mintha bajok lennének mind a törvényekkel, mind az irántuk való tisztelettel. Valami változás történhetett a világgal. Amit köteles munkálkodásnak ismerünk parasztszokások szerint, az most kevés, ha gépekkel csinálja az ember és sok, ha azt keresi, hogy még élhessen is mellette. Ha annyi gyereke lenne az embernek, amennyit apáink illendőnek tartottak, nem jutna föld nekik s nyomorúságra kerülnének, hát inkább elejét veszi ennek az ember.
Valami baj van a részekre osztott világgal s tanácstalanok vagyunk az új világ előtt, azt érezzük csak biztosan, hogy régi erkölcseinknek nincsen igaza.