4. A fáradtak

Nekik is elég volt már a parasztéletből, de ők nem menekülnek. Megátalkodottan vetik meg a lábukat s az életet magát tagadják meg. Nem is türelmetlenek és nem keresik még életükben a másvilágot, hanem kegyetlen elszántsággal megölik a fajt, amely csak paraszt lehet. A maguk életét kényelmessé igyekeznek tenni fölrúgván a paraszttörvényeket, de ivadékot nem hagynak maguk után. A parasztember már az élőkben is meghalt, de utódaikban az ember is elpusztul.

»Egészséges«, sorsába belenyugvó paraszttársadalomban mindenható vezetőeszmeként borul a közösség minden megmozdulására az élet kettős ága: a termelés és a gyermek. Meghasonlott és befelé lázadó paraszttársadalom ezt a két vezető eszmét hagyja cserben. Kérlelhetetlenül és végső kifejlésre elszántan fordulnak szembe a kihűlt ideálokkal: a termelő munkától való menekülés és a gyermek megtagadása: a halál kettőságú fáj a az útmutatójuk. Szeretnének ők élni, sőt csak élni szeretnének: az ember méltóságával forgolódni a teremtett világban, de parasztul élni, a fölszín alatt vegetálni és szüntelen primitív gondokkal birkózni nem akarnak többé.

Belefáradtak a parasztsors viselésébe s most visszájára fordították életük addigi rendjét. Kifelé nem csináltak semmi fölfordulást, magukban végezték el a lázadást, de ott aztán kíméletlenül.

A parasztközség, amelyben élnek, nem gyermekekkel népes műhely már, hanem szövetség az élet ellen s fölötte a halál szele fújdogál. Úgy mondják: egykés község, fertőzött község és ujjal mutatnak rá a szomszédok. Épp olyan íratlan kötés tartja egybe az ilyen a paraszt községet, mint az egészségeseket. De amíg ott az élet törvénye győzedelmeskedett: érdemes élni akkor is, ha csak parasztmódon lehetséges, emitt a halál kerekedett fölül: parasztmódon nem érdemes élni s mivel másként nem lehet, ki kell pusztulnia az embernek. Mindenki aláírja ezt a szerződést, aki enged a feleségének vagy az anyjának, hogy ne legyen több gyermek, csak az az egy; aki magányos éjszakákon belenyugszik abba, hogy asszonyért nem is érdemes törnie magát és aki hajnali fölkeléskor keserű nyállal mondja maga elé: érdemes erre az életre születni? S ha egyszer megvan a törvény, senki az ott élők közül ki nem vonhatja magát alóla. Az köti egybe, az választja el a másiktól a községet, hogy van egy közös titkuk és azt megoldásnak tudják megunt életük nyomorúságaira.

A család értelme is visszájára fordult. Nem műhely többé, nem is fészek és nem is meleget árasztó tűzhely. Az asszony nem társ a munkában, gyermekek pedig nincsenek. Az az egy, aki van, nem arra való, hogy munkában törje magát, hanem hogy mint a virágszál nevelkedjék az ablakban. A fészek akkor elpusztul, mikor az egyetlen gyermek megszületik. Azután már játék vagy elmerülés az asszonnyal való együttélés s kíméletlen asszonyi gond vigyáz arra, hogy ne szülessék több gyermek. A tűzhely sem áraszt meleget, mert nincs közös törekvés és együttes erőfeszítés, amely után jó lenne megpihenni. Közös vigyázat és közös élvezetvágy az élet s ebben nincsen pihenés vagy megállás, csak eltemetkezés.

Osztályokra tagozódik a megfáradt paraszttársadalom s az osztályokat itt is a föld birtoklása választja el, azonban a tagozódás nem az azonos sors eltérő biztonságát és szabadságát határozza meg, hanem az élettel való szembefordulás más-más állomását. A gazdáké a kényelmesebb helyzet. A föld, amely tőkeként meghozza munkanélkül a jövedelmét, kényelmes életet biztosít az élőknek és ezt a kényelmet ígéri a születendő egyetlen utódnak is. Ezért a gazdák az egykés parasztok elöljárói a náluk van igazán értelme a fáradt megállásnak és a lassú kihalásnak. Zselléreknek nem könnyű akkor sem az élete, ha megtagadják a paraszterkölcsöket és gyermekkel nem szaporítják a gondjukat. Nekik akkor is dolgozniok kell, hacsak éppen vegetálni akarnak s egyetlen gyermek marad is utánuk. Mégis az ilyen paraszttársadalomban a gazdákat követik ők is és épp úgy mint azok, belefáradtak már a parasztigyekezetbe s igyekezet nélkül tengetik életüket. Ők is fertőzöttek s a fertőzés a gazdáktól terjedt el hozzájuk. A fáradt élettagadás törvénye megakadályozza őket abban, hogy a pusztuló gazdák földjeit ők szerezzék meg és azokon maguk is gazdákká legyenek. Az ő sorsuk ugyanaz lesz, mint példaképeiké, néhány nemzedék és alig lesz belőlük hírmondója is a valahai törekvő és mindenáron élni akaró parasztoknak.

Míg egészséges parasztok közt nem idéz elő lényegbe vágó különbséget az, hogy melyik néphez tartoznak, addig az egykés parasztok nagyon is egy-egy nép parasztjaiból kerülnek ki. A parasztsorsot minden nép parasztja nehezen viseli már, azonban természete szerint fordul sorsa ellen mindegyik. Az a nép, amelynek vérében pusztíthatatlan életvágy van, minden körülmények között tud élni; ha kezdetleges világban és mélyreszorítva is, de él és szaporodik. Viszont a másik, amelyik igényesebb, az csak ideig-óráig bírja a paraszt alávetettséget és ha föl nem szabadul, inkább az életét tagadja meg, minthogy ügy éljen tovább. Ugyanabban az országban és ugyanolyan gazdasági-társadalmi viszonyok között a német és a román parasztok vígan szaporodna, és ha nyomorogva is, de élnek, sőt arra is futja az erejük, hogy parasztmódon jólétet teremtsenek maguknak. Viszont ugyanott a magyar, horvát és szerb parasztok fáradtan tengetik életüket és kellő számú utódok híján lassan kipusztulnak. Más magyarázat nincs itt, mint a különböző fajták eltérő életigénye és energiája. Az egyik nagyobb igenyű és kényelmesebb, csak akkor hajlandó élni, ha méltóképpen lehetséges és a parasztsorsot nem viseli a végtelenségig. A másik viszont mindenképpen tud élni s akármeddig tud várni arra, hogy magasabb szintű és szabadabb életet verekedjen ki magának.

Hasonlóképpen a vallás is. Mondják, hogy a protestáns faluk hajlamosabbak az egykére. Igaz, hogy így van, azonban nem a dogmák különbsége teszi ezt, hanem az, hogy az ilyen hitű községek kezdettől fogva öntudatosabbak és igényesebbek s vallásukat is éppen ennek révén változtatták meg annakidején. Ez az életigény nyilatkozik meg most is magatartásukban, mert ha nincsen mód magasabb szintű életre, inkább élni sem akarnak. Viszont a katolikus vallás sem akadálya annak, hogy parasztok így feleljenek sorsuk mostohaságára, ha egyébként igényesebb és kényelmesebb emberek; aminthogy akárhány katolikus egykés falu is van.

Az egykés parasztközség minden élettörvénye paraszti jellegű, azonban épp az ellenkezője az egészséges paraszttársadalmakénak. Amott a termelés, emitt a kényelmes parasztélet, amott a korlátlan termékenység, emitt a lassú kipusztulás a vezetőeszme. És éppenúgy, mint ahogy eleven paraszttársadalmakban minden lépést ez a vezető eszme határoz meg, úgy itt ez a két visszájára fordított paraszt életszabály érvényesül minden pillanatban. Szinte érthetetlen menete van itt az életnek: paraszt és mégis az ellenkezője annak.

A vezetés már régen nem a férfiaké. Azoknak a kezében van, akik a paraszt erkölcsöket a visszájára fordították s ezek az asszonyok. Ők tartják uralom alatt a férfiakat és közülük is az öregek a fiatalokat. Az ő vezetésük már nem olyan elöljárás csak, mint a férfiaké volt, hanem kemény és ellentmondást nem tűrő uralom. Az ő kezükben minden lépésnél ott a megtorlás. Csak merjen a fiatalasszony akkor is szülni, ha a szülei nem akarják, rongynak, cafatnak tartják azután és nem lesz többet megállása a többiek előtt, a gyermeke is jó ha élve marad, de az élete nem lesz egyéb, mint szüntelen keserűség. Vagy a férfi merjen követelődzni a gyermekért; vagy merje munkára szorítani az asszonyát, jóideig ne számítson arra, hogy kinyílik az ajtó előtte. De nincs is itt ellenállás. Ridegen és kímélet nélkül uralkodnak a szülék s uralmuk alatt lassan elpusztul a község és nem lesz többé sem paraszt, sem ember.

Az egykés parasztok élete fáradt és terméketlen. Nem szeretik a földet és nem törik magukat a munkában. Valójában csak a férfiak dolgoznak, de azok sem a régi parasztigyekezettel. Gyakran hagyják parlagon földjeik egyrészét, vagy bérbe adják. Ha tanyájuk van, igyekeznek minél kevesebb időt tölteni rajta. Nemhogy új termelési eljárásokon törnék a fejüket, hanem még a régit is csak ímmel-ámmal folytatják. Az ő termelősüknek már a fogyasztás a mértéke és nem a végtelen gyarapodás. Ezzel szemben a fogyasztásuk igényes és bőséges. Sokat és jól esznek-isznak, lakásukat kényelemmel rendezik be, beköltöznek a régi tisztaszobába s az egy házban lakók külön-külön foglalják el az egyes szobákat. Ruházatukban szeretik a díszt s még munkaruhának sem tűrik a dísztelen parasztszabásút. Ünnepeken és különösen az asszonyok mérhetetlen pompát fejtenek ki s úgy mutogatják magukat templomba menet, mint a pávák.

Az egyén kényelmének legjobban a faj élete adja meg az árát. Nyoma sincs már közöttük a régi fegyelmezett és szabad nemi életnek. Nincs gyermek, nincsen természetes korlátja a nemi életnek; fölborult a paraszterkölcs uralma, nincs tehát erkölcsi gátja sem. Ezekben a parasztközségekben a megelőzés és az elhajtás számtalan módszere áll rendelkezésre: még az sem korlátozza a nemi életet, hogy a következményekkel kellene számolni. Parasztok közt soha nem volt ismeretes olyan buja és meddő nemi élet, mint egy-egy egykés faluban. Mintha a százados fegyelem minden tartózkodása szabadulna föl, úgy tölti be életüket az önmagáért való nemi élet. A következmény persze mégsem marad el. Ideges férfiak, beteg és korán haló nők és fonnyadt, késői gyermekek jelzik az útját az újfajta paraszterkölcs terjedésének.

Az egyetlen gyermek nevelése csak betetőzi a faj gyöngítését. Féltett virágszál, szüntelen gonddal forgolódnak körülötte és még a fújó széltől is óvják. Különösen, ha lány a gyermek, úgy elkényeztetik, hogy nemhogy paraszt, de még egészséges ember sem lehet belőle. Minden kívánságát teljesítik, tömérdek pénzt költenek rá és amikor már felnőtt, akkor is úgy babusgatják, mintha növendékgyermek lenne még.

Az egykés társadalom nem úgy társadalom, mint más parasztcsoportok. Nem a közös teherviselés és közösségi fegyelem tartja össze, hanem a hasonló önzés és védelemre való bezárkózottság.

Nem egy közösség már a falu, hanem önző kis családi körökbe való bezárkózás. Nem sokat keresik egymás közelségét s csak annyit adnak a másikra, hogy megszólják, ha a törvény ellen vét és vigyáznak, hogy őket meg ne szólják. Közös a fertőzöttség és különálló az élet lefolyása.

A parasztkultúra azonban él közöttük, sőt mint levágott virág, még tovább pompázik is. A legékesebb parasztművek közöttük élnek s az egészséges paraszttársadalom tudománya még megtetéztetett az ő kezükben a megelőzés kultúrává emelt tudományával. Sok köszönet nincs ebben a »fejlődésben«. A látásukon gyönyörködhet a szem; minden parasztékesség virul rajtuk, de a legszörnyűbb parasztkór is bennük lakik és hovatovább elpusztítja őket. Mint a festett koporsó: kívül minden ékesség, belül a halál dermedtsége.

 

*

 

A születések csökkenése az utolsó félszázad alatt általánosan nagymértékű volt. Normális jelenség, ha polgárosultabb viszonyok között a gyermekek száma lecsökken, így az is természetes, hogy amilyen mértékben fejlődik a parasztság, amilyen mértékben több vagy kevesebb parasztja van egy országnak, aszerint kisebb vagy nagyobb a népszaporulata. Ma is a keleti parasztországok vezetnek ezen a téren Európában és itt is csökkent legkevesebbet a szaporulat. Romániában például 1880-ban 35.4 ezrelék volt a születések száma, 1933-ban pedig 32.0. Ezzel szemben mindenütt, ahol sietősen polgárosodott a parasztság, óriási arányban esett a születések száma: pl. Magyarországon ugyanazon idő alatt 44.4-ről 22.0-re, Finnországban 37.0-ről 19.8-ra. Sem a változatlan szaporaság, sem a nagymértékű születéscsökkenés nem a fáradt parasztok jellemzője még egymagában. A nagyarányú magyarországi születéscsökkenés azonban ilyet rejt már Mint a fertőzet, úgy szállja meg egyes vidékeket az életuntság és attól kezdve állandó a népesség számának a csökkenése. Ilyen vidék Baranya vármegyéből kiindulva az egész déli Dunántúl, keresztül a Dunán a Dunamellék végig és a Bácska egyes vidékei, beleszámítva a mai Jugoszláviához tartozó dalmatákat és szerbeket is.

 




Hátra Kezdőlap Előre