2. Oldalági rokonok

A parasztok szolgák is, szabadok is. Szolgák, mert egy uralkodó rendet szolgálnak ki szövevényes társadalmi összefüggéseken keresztül és szabadok, mert mezei szállásaik magánosságában a maguk urai és – a szolgaság közvetett teljesítése által megszabott határok közt – maguk rendezik be az életüket erejük és kívánságuk szerint.

Egyenes ágon csak azok a csoportok rokonok a parasztokkal, akik hozzájuk hasonlóan szabadok is, meg szolgák is, vagy pedig mind a kettő lehet belőlük. A primitívek szabadok, de szabadságukat természeti viszonyok korlátozzák szolgasággá, a nomádok pedig előtte vannak még annak, hogy szolgák vagy szabadok lesznek-e. Ős mind a kettő s ha a parasztok emlékeznek még valamelyik ilyen állapotra, egyikben a szolgaság könnyebb és reménységesebb fajtájára, a másikban pedig a szabadság közellétére és pusztai szelekhez hasonlatos illatára emlékeznek.

Akik csak szolgák, vagy csak szabad földművelők, azok nem parasztok és nem is lesznek azok soha: ezek az oldalági rokonok. Szerencsésebb vagy mostohább sors fejlesztette ki az effajta életrendet és parasztokból nem lesz már egykönnyen akár az egyik, akár a másik.

Szolga az, aki egymagában semmi. Urak szolgálatában áll, élete minden mozzanata uraihoz fűződik; mintha kiegészítője lenne magánál hatalmasabb emberegyéniségeknek.

A szolga nem természeti ember. Közvetlenül ura mellett részesül annak kultúrájában, illetve civilizációjában. Díszes ruhában járhat, urával utazik, megtanul bánni komplikált szerkezetekkel és szövevényes viselkedési szabályokat sajátít el tökéletesen.

Nem természetközel mezei szállásokon lakik, hanem várak és városok enyhelyében urai mellett. Nincsen magában, mert szüntelen szolgálatban urai körül forgolódik, hasonlórendűvel viszont kevés a közössége. Ha változik a szolgálat, változnak a szolgatársak: így lesz embernek egyedül, szolgának pedig úri közelségben.

Nem is alkot önálló csoportokat a szolgarend ellentétben a parasztokkal. Szolgáknak nincsen társadalmuk. Nincs önálló létük, amely csoportosulhatna, mert állandó szolgálatban mások szerveiként más csoportoknak kiegészítői.

Ha nincsen szolgatársadalom, nincsen szabályozott közlekedés sem az urak csoportjával. A szolgákkal rendelkeznek az urak, nem pedig közlekednek.

Nincsen szolgakultúra sem. Szolga műveltsége az, ha jól megtanulja urai kultúrájának azt a részét, aminek az elvégzése ráesik. Ebből pedig sohasem lesz rendszer vagy objektiválható kultúrtett, ebből csak egy lelkivilág alakul ki azonosan: a szolgalélek. A szolgaléleknek pedig az a lényege, hogy nemcsak kultúrának nem önálló, hanem még léleknek sem. Az a létezésformája, hogy másoknak adja oda magát és urai szolgálatában boldog.

A paraszt így semmiesetre sem szolga. Van önálló léte, ha azt ezerszer meg is nyomorítja a munkája, amely alól nem tudja kivonni magát. De parasztokból lehet szolga. Ha nem is közvetlenül, de mégsem idegen parasztnak a szolgálat, bele is törődni abba is, hogy egy-egy időre fönntartás nélkül szolgáljon. Ha megszűnt a szolgaállapot, rögtön visszaszabadul parasztnak és mindent elfelejt, amit a szolgaságban tanult, hiszen nem magának, hanem urainak tanulta meg. Parasztlányok és legények gyakran szegődnek városi urak szolgálatába s ott igen ügyesen kitanulják a városi viselkedést és erkölcsöket, de mihelyt visszakerülnek a falujukba, nyom nélkül elfelejtik mindet és eszükbe nem jutna, hogy paraszthazájukban is éljenek ilyesmivel. Számukra ez lehetetlen, mert az egy másik világ és össze nem keverhető a parasztival.

Viszont a szolgából sohasem lehet paraszt. A parasztélet, hogy azt napjában hurcolja az ember, nagyon is kíméletlen és kiverten szabad. Nem véd, de nem is parancsol közvetlenül senki, legföljebb a magafajta idősebbek. A szolga élete ellenben, ha nem is szabad, de kényelmesebb. Van aki parancsol neki, de van aki védi és ellátja. Ezt a kényelmes és saját gondokkal nem küszködő életet pedig nehezen cseréli paraszt ridegségre az, aki már egyszer szolgaságra adta magát. Sőt inkább lenézi a szolga a parasztot, aki darabos, hangos, goromba és tisztelettelen; igaz, cserébe lenézést kap a szolga is, mert alázatos és hunyászkodó, mint a kutya s a paraszt irtózik ettől. A két elhajlott rokon nem tart sok jót egymásról és rossz atyafiként irigykednek egymásra.

Ha a földművelő csak paraszt lenne, akkor tudomásul kellene venni, hogy a földművelés olyan különleges mesterség, amelyet önkéntes akaratból senki nem hajlandó vállalni, hanem azok folytatják csak, akiket múltjuk és paraszt erkölcseik a földhöz láncolnak. Akkor le kellene mondani arról, hogy a földművelés a legemberibb és a legtöbb-ízű mesterség s egy sincs, ami versenghetne vele szépségben, szabadságban és férfias keménységben. Hogy nem így van, annak legékesebb bizonyítéka az, hogy vannak olyan szabad földművelők, akik nem parasztok. Ezek pedig az újvilág összes földművelői: az amerikai és ausztráliai farmerek, ültetvényesek, pásztorok: gauchok, cow-boyok és minden egyéb elnevezésű földművelő és állattenyésztő gyarmatosok és telepesek.

Az újvilág földművelőt és állattenyésztői valóban nem parasztok. Mindenekelőtt nem áll mögöttük paraszt mint. Nem uralkodók igázták le őket és nem azok szorították földművelő munkára és szolgaságra, hanem önkéntes akaratból vállalták a föld feltörését. Egy új világrész szűz erdőin és mezőin vágták a csákányt a fagyökereknek s az ásót a földnek és amit kiverekedtek az elemektől és meg tudtak védeni a veszedelmek elöl, az mind az övék maradt. Államot is maguk szerveztek maguknak, urak és úri szolgák nélkül, a szabadság és a népuralom eszméje szerint. Nem urakkal kötöttek parasztszerződést, hanem mint szabad emberek egymásköze szerződtek s alkotmányaikban körülsáncolták minden ember szabadságát mindenféle leigéztetés ellen.

Az újvilág »parasztjai« csak egyetlenegy dologban egyek a mi parasztjainkkal: ők is földművelők. Ők is vetnek és aratnak, szántják a földet és barmokat legeltetnek, de mindezt nem úgy csinálják már, mint a parasztok. Gépekkel, számítással és sietős tempóban dolgoznak, éppúgy, mint a gyárak vagy üzletek. Dolgoznak sokat akkor is, ha vállalkozó polgárok s akkor is, ha bérmunkás alkalmazottak, de nem azért, mert ez az erkölcs, ami elől kitérni nem lehet, hanem azért, mert ez a mesterség, amely jövedelmet hoz. Mihelyt valaki annyit keresett, hogy megtakarított tőkéjéből élhet, rögtön nem dolgozik tovább. Ezek már nem természeti emberek. A mezők és szántóföldek épp olyan táj és olyan termőterület nekik, mint a városok népének az anyagok: éppúgy leigázására törnek, mint azok. S mivel közelebb vannak a természethez és közelebbről viaskodnak vele, mint a városiak, nem is érzékenyülnek úgy el iránta, mint azok. Keményen vágnak bele kézzel, géppel, mesterkedésekkel és úgy termelnek rajta, mint a gyárak a holt anyagokkal.

Nem elhagyott mezei szállás a lakásuk. Vannak tanyáik és vannak faluik, de ezeket síma jó utak kapcsolják a városokhoz. A földművelők gépkocsin robognak a városokba s gyermekeiket autóbuszok hordják az iskolába. Térben messze élnek a várostól, de életük minded szála ezekbe torkollik és nincs nagyobb gondjuk, mint hogy megszüntessék ezt a távolságot, mert lélekben és kultúrában egyek a városiakkal. A mezei életnek van külön íze, de nincsen e a városinak is? Ez az eltérés nem elválaszt, hanem csak megkülönböztet. Aki farmon vagy falunyi kis városban él, az vidéki, de nem paraszt: többet utazik, többször ázik meg és frissebben eszi a gyümölcsöt, de egyéb különállása aztán nincs is.

A farmereknek nincs külön társadalma. Ugyanannak a szabad társadalomnak a tagjai, amelyiknek a városok lakói. A földművelői mesterség csak szakma, olyan, mint a többi s aki abban foglalkozik, az éppen olyan vállalkozó vagy szakmunkás, mint aki más termelési ágakban dolgozik. A farmbirtokos az autógyárossal és kereskedővállalkozóval egy osztály s a marhapásztor szakmunkás a vasmunkással tartozik egy szervezetbe s azt tudja osztályos társának, nem az ugyanazon tanyán lakó munkaadóját, mint ahogy ez parasztok közt van.

Ha nincs külön társadalom, nincs szükség megszabott közlekedésre sem a kettő közt. Van egy óriási arányú város-vidék forgalom s ennek temérdek útja van, de gátja nincs sehol. Egyen rangú emberek közlekednek itt egymással; aki a városból jön, annak hiányzik a vidék, aki a vidékről, annak a város. Kölcsönös kiegészülés ez a közlekedés s nyoma sincs benne a paraszt alárendeltségnek, vagy az úri leereszkedésnek és kizsákmányolásnak. S az ország törvényei sem olyanok, hogy közvetve fizetne rá a vidéki a városokkal való forgalomra. Szabad földművelőké is az állam, nemcsak tőkés polgároké és földbirtokos uraké; minden teherben egyformán részesedik a földművelő a többivel s kedvezést sem kap kevesebbet, mint akármelyik más szakmabeli.

Különálló kultúrája sincsen a farmereknek. A termelés mesterség, éppen olyan, mint az ipar. Traktorok, kombájn, ezerféle eke, vető-, kapáló-, aratógép: ezek vannak használatban s mindezt a város termeli és adja cserébe mezei anyagokért. Vagy a termelés fogásai: segédanyagok, csirák és magvak, mind laboratóriumok válogatják ki és úgy állítják a termelésbe, mint a gyárakban a vasat és szenet. Az élet minden lépésénél ugyanaz az igyekezet vezeti a farmert, mint a városit. A múlt megtartott valamit a mezei sajátosságból: – nem a paraszt mint, hanem az elemekkel folytatott harc – keménységet, darabos őszinteséget és puritánságot az élet kényelmével szemben. Megütődve nézi ezt a városi és öntudattal támaszkodik erre a vidéki, de különbségnek ez nagyon is kevés és egyre jobban kopik.

A két oldalági rokon napjainkban egyformán kísérti a parasztot.

A szolgáé nem kívánatos sors a félig-meddig is szabad ember számára, azonban mégis élet. Van egy-egy pillanatnyi föllélegzése, amikor vonatra ülhet, moziba mehet, városok nyüzsgésébe elegyedhet, hiszen, csak szolgálatba szegődött, de kitaszítva nincsen. És amikor mezei szállásokon kilátástalannak látja a paraszt, hogy változatosabb sorsot verekedhessen ki magának, akkor a városba kívánkozik. Ilyenkor aztán nem nagyon keresi, hogy milyen minőségben juthat be, a fontos, hogy bejusson: szolgának, cselédnek, altisztnek, az is jobb, mint kivert parasztnak lenni. Amikor már az ember azt a kis szabadságot és rideg emberi méltóságot sem érzi a parasztsorsból, ami mégis benne van, hanem csak a terhét veszi észre, akkor már a szolgaságot is inkább vállalja, ha cserébe valami részt kap a világból.

A szabad földművelés a távoli vágy: túl a tengereken szabad az élet s nagyon sokan hajóztak el utána vágyakozva Európa paraszttájairól. Csodálatos és alig érthető az, hogy földművelő valaki s mégsem kell parasztnak lennie s ha ez mégis lehetséges, akkor nagyon boldog lehet az az ország. Az amerikai bevándorlás Európa parasztországaiból ennek a különbségnek a szülött e parasztok, akik már nem szívesen parasztok, a paraszt terhek nélkül való földművelő élet reményében minden kockázatot és bizonytalanságot vállaltak, mert úgy érezték, hogy ezért a különbségért érdemes.

 

*

 

A jobbágyság, illetve a parasztság kialakítása lehetővé tette azt, hogy egy magaskultúrájú társadalom viszonylag kisszámú szolgára szoruljon csak rá. A görög és római államok óriási többségben levő szolgaseregre épültek. A szolgatartás azonban átnyúlt a kereszténység idejére is. A kialakuló európai államokban még mindenütt sok volt a szolga s a harcok és hódítások által számuk csak növekedett. A hűbériség teljes kifejlődésével azonban mindinkább csökkent a szolgák száma s lassan jóval a jobbágyoké alá süllyedt. A jobbágyi munkára épült társadalom már csak különleges szolgálatokra tartotta meg a szolgát, minden közönséges termelést és szolgáltatást ellátott a jobbágyság.

A mai polgári társadalmakban pedig még jobban alászállott a szolgák jelentősége. Jogi helyzetük teljesen megváltozott, szabad emberek, akik szabadon szerződnek szolgálatra, számuk nem több, mint az egész népesség 2-3 százaléka és ellátottságuk nem rosszabb, mint a parasztoké vagy a munkásoké, sőt szociális védelmük lényegesen jobb azokénál. Minden változás ellenére ma is probléma a szolgáké, azonban jóval kisebb jelentőségű, mint a parasztságé vagy a munkásságé.

A másik oldalági rokon az európai ember új hazáinak a szülötte. Csak olyan társadalom teremthette meg a gazdag földművelőt, amelyik nem ment keresztül a hűbériség fejlődési szakán s nem tette jobbággyá a földművelőt. Amerika, Ausztrália és Dél-Afrika társadalmaiban valóban ezt történt haza reményében vándoroltak ki tömegesen az európaiak s mindenütt olyan országot alapítottak, amely szabad és demokratikusa Azt igyekeztek megvalósítani, amit az óhazában nélkülöztek.

Észak-Amerikába a XIX. század folyamán egyre nagyobb tömegben özönlött a nép. 1830-ban 23.000-en, 1840-ben 84.000-en, 1850-ben 428.000-en vándoroltak ki. A korábbi kivándorlók, akik leginkább délen telepedtek le, rabszolgák munkájára rendezkedtek be, viszont az északiak kezdettől fogva szabad munkásokkal dolgoztattak. Részint emberiességérzésből, részint gazdasági okokból a két rész rendkívül heves háborúba elegyedett a rabszolgakérdés miatt. A harc az északiak győzelmével végződött és 1865-ben általánosságban kimondták a rabszolgák fölszabadítását. Ettől az időtől kezdve valóban a szabad föld országa az Unió és parasztok és szolgák nélkül szabad munkásokkal folyik a mezőgazdasági termelés. Azóta lett a vadnyugat meghódítása szabad vállalkozások műve. Emberek ezrei és milliói vágtak neki a rengetetnek; erdőt irtottak, mezőt törtek föl s éjjel-nappal való harcban védelmezték az egyre táguló szigetecskét. Cooper romantikája őrzi meg ezt a szabad földművelői vállalkozást a törtértelem számára s ilyen íze nincsen sehol másutt a világon a mezei munkának.

Ausztráliában rosszabbul kezdődött a letelepülés, mint Amerikában. 1787-től kezdve 1840-ig szüntelenül deportáltakat hurcoltak az új földre és azok az ott élő katonák és kevésszámú szabad telepesek földjeit művelték. Lassanként azonban szabad telepesek is többen vállalkoztak a kivándorlásra, a deportálás megszűnte után pedig rohamosan nőtt az ilyenek száma, úgyhogy az ötödik világrész is szabad országgá fejlődött. A kivándorolt földművelők 60-80 hold földet kaptak s a rászorultak ezen fölül kétévi élelmet is. 1823 óta pedig önkormányzatot élvez Ausztrália lakossága, miáltal éppen olyan szabad állam lett, mint az Unió. A deportáltak is rendes polgárokká lettek s ivadékaik már mind elfelejtették az elődök bélyegét. Állandó parcellázás folyt Ausztráliában a mindenki, aki akart dolgozni, hozzájuthatott annyi földhöz, amennyire csak vállalkozni mert.

 




Hátra Kezdőlap Előre