Voltam úgy paraszt, hogy halvány reményem sem volt a fölszabadulásra vagy az elmenekülésre. Született ösztönök, vagy látott idegen világok a szabad és a méltó emberség vágyát oltották szívembe s minden ami paraszt világomban körülvett, lázítóan az ellenkezője volt ennek: meg kellett tagadnom ezt a világot.
Voltam úgy paraszt, hogy a menekülés útjára bocsátott apám s csak azt az óhajtását küldte utánam ki nem mondott szavakkal, hogy ne legyek hűtelen és térjek vissza, ha szükség és alkalom lesz rá. Minden sejtemben vittem a paraszt terheket, de szomjas emberséggel nyíltam ki a szabadabb világ tudománya előtt. Tárult az út, hogy tagadjam meg paraszt véreimet és higgyem el, hogy nekem lehet a hátukra emelkedni, de nekik ott kell maradni, ahol vannak, mert ez az Isten és az ember legbölcsebb törvénye. Fölgyújtottam ezt a hidat magam előtt és nem menekültem.
Voltam úgy paraszt, hogy beomlott lélekkel futottam a lázadók táborába és az ő beszédjeikben kerestem a sorsunk nyitját és a szabadulás tőrvényeit. Elkapott a harci hevület és tagadásukban a magam tagadását ismertem föl s azt hittem, hogy azt a világot akarják, ami az én szívemben él. A harc meddősége és a vágyak kietlensége megállított ezen az úton.
Tagadtam a parasztsorsot, nem menekültem a kínált úton és nem fogadtam a legbölcsebbnek látszó lázadás támaszát, de az embereket, akik parasztok, sohasem tagadtam meg. Unszoltak és elvárták tőlem, hogy fussak és elszaggatva a tenger szálakat, belőlem legalább legyen szabad ember. Ők viszont sokszor elhagytak. Amikor azt hittem, hogy igyekvő véreimmel együttesen teszünk egy lépést föl felé, akkor fordultak el tőlem, amikor legközelebb voltunk a pillanathoz, mert okos urak többet igének és a szándékomat nagyon veszedelmesnek látták.
Mégis hiszek. Tagadom a parasztsorsot és hiszek az emberben, aki paraszt.
Nem szabad parasztnak maradni. Bevés és méltatlan ez a sors, akkor, amikor út nyílik rá, hogy más legyen belőle és minden vágy megvan arra, hogy kövesse is az ember ezt az utat. Akkor sem szabad parasztnak lenni, ha azt mondják, hogy ez a legigazabb állapot a világon és akkor sem, ha azt akarják elhitetni, hogy nem lehet másképpen ez a világ.
Nem szabad menekülni. A futás sem a menekülőn, sem az elhagyotton nem Segít soha. Feszüljön csak a tagadás és buzogjon csak a vér, emelkedésre így lesz majd elég erő valaha.
Nem lehet parasztországot építeni. Ha egyszer paraszt egy ország, akkor ott épp olyan naptalan az ég, mintha fölötte volna egy másik, amelyik elveszi tőle a fényt. Az építés és a szabadság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt.
De hiszek az emberben, aki paraszt. Hiszem, hogy paraszt emberekkel lehet országot építeni. A lázadások szüntelen sora megtanított arra, hogy ok van itt a tagadásra és ugyanezek az okok a hitnek is elég támasztékai. Hiszem azt, hogy az az emberfajta, amely épségkibírta a sötétben lappangás századait, képes arra is, hogy romlatlan ösztönnel építsen akkor is, ha napvilágra kerül.
Amikor fölsőiskolás koromban gyakorta együtt szorgoskodtam apámmal a mezei munkában, urak és parasztok egy formán megütközve kérdezték tőlem:
– Mi akarsz hát lenni tulajdonképpen?
– Én nem akarok úr lenni – tagadtam és állítottam aképpen.
– Szóval paraszt – vették tudomásul a kérdezők és értetlenül mentek tovább.
Akkor nem értettem még: a világot tagadtam, amely úr és paraszt, s embernek törekedtem, aki túl van ezeken.