3. A menekülők

A paraszt földhözragadt ember. Úgy köti a föld, amelyből kinőtt, mint a fát és a virágot. Minden időben voltak parasztivadékok, akik kiváltak az agyhelyre legyökeredzett paraszt társadalomból, de mindenkor nagyon kevesen voltak ilyenek és akik kiváltak, a paraszt szerződés törvényei szerint szigorúan megszabott pályát futottak be. Iskolába kerültek, úri udvarokba és házakba jutottak és vagy úr lett belőlük, vagy szolga, de ezzel le is zárult a kiválás. Soha vissza nem jártak és nem csábították maguk után az otthon maradt többieket. Nem bomlott és nem mozdult általuk a parasztvilág, hiszen a kiválasztottak sorsát is paraszttörvény szabta meg.

Manapság nem ilyen kiválasztás rostálja már a parasztokat, de különösen nem ilyen kiválogatás szólítja el őket a városok és idegen világrészek felé. Ma nem néhány kiválasztott egyén hagyja el a parasztfalakat, hogy úr vagy szolga legyen, hanem egész csoportok mozdulnak meg és akik elmentek, azok után sóvárogva törekszenek a hátrahagyottak. Menekülnek a parasztok és ez nyilván eléggé ékes bizonysága annak, hogy ezek sem akarnak már parasztok lenni.

Menekülnek mindenütt a parasztok, ahol nagyon nehéz már viselni sorsukat és reményük sincsen arra, hogy az valaha is könnyebb lesz. Idegen táj csábítja a menekülőket, az a világ, ahol nem kell parasztnak lenni. És minden sors jobbnak tetszik a megunt parasztinál, legyen úri, polgári, vagy szolgai állapot. Ez is olyan, mint a járvány. Százával, ezrével kerekednek föl a földtől elrugaszkodott emberek és úgy keresik a jobbnak vélt sorsot, mint a sötétben nőtt virág a napfényt. Van aki maga indul el élete delén vagy éppen a végén, a másik pedig gyermekeit indítja idegen tájak felé, hogy végét szakassza a paraszti kínlódásnak.

Kelet és Közép a legunottabb föld, innen kerekednek föl legnagyobb seregekben a menekülők és nincs olyan erő, amely föltartóztathatná őket.

Legnagyobb az áramlás a közeli városokba. Amíg hajdanta csak egy-két diák és udvari szolga került ki egy-egy parasztszállásról a városokba, addig most vonatok viszik a diákokat és kocsisorok a szolgálatot kereső fiatalokat s nap-napután kerekednek föl családok minden ingó javaikkal új hazát keresni a városokban vagy városok mellett. Ami régen rendes és örvendetes jelenség volt: a városi népesség s a vezet osztályok fölfrissülése, az ma, mint városbeözönlés riasztja a birtokban ülőket.

Kitaposott útja van a lányok városba özönlésének minden keleti és középrészi országban. Akinek nehéz és megunt a parasztmunka, vagy nagyon kietlen a falusi ridegség, az vonatra ül és városi szolgálat reményében elhagyja faluját. Idegen, de kívánatos neki ez a világ és érdemesnek tartja elviselni érte a szolgasors keménységét paraszt ridegség helyett. Nem dolgozik kevesebbet, mint otthon, nem tekintik különb embernek, mint a falujában, azonban kimenő idején csábítóan ragyog előtte egy másik világ, olyan, amilyet a képzelete rajzolt otthon. Azért mennek cselédnek, mert érdemesnek tartják a cserét: parasztküzködés helyett mégis jobb úri szolgálatban állam, mert itt legalább egyszer-egyszer fölszabadul az ember, de amott soha.

Mennek földtelen parasztok városi munkásnak. Őket is a jobb csere szólítja a városba. Inkább munkások a városban, ahol ideje és mértéke van a munkának, s ha nem is olyan sok, de meg szabott a bér. Menekülnek abból a világból, ahol erkölcs és törvény a munka, nem pedig kényszerű szükség. Szívesen hagyják el parasztmunkások úri vagy paraszt gazdájukat gyárért és városi vállalatért. Amott követelni sem lehet semmit, de még szót váltani se nagyon a hasonló sorsúval, míg emitt biztonságosabb tárcaságokba verődhetnek és erőt is tudnak mutatni, ha kell. De megtörténik a legrosszabb eset is. Futnak és menekülnek egyszerűen azért, mert parasztok közt és mezei gazdaságokban nem jut egy falat kenyér sem többé számukra, futnak az ínség elől akkor is, ha a városban éppoly bizonytalan az élet, mint elhagyott hazájukban, de legalább a reménység nagyobb.

Kisföldű gazdák is boldogan cserélik föl szűkmarkúan fizető kisded gazdaságukat városi állásokkal, ha mégoly sovány is az. Altisztnek, hivatalszolgának, csendőrnek, rendőrnek úgy futnak a szegényebb parasztok, mint gyermek a játék után. Nem érzik már szabadságnak és függetlenségnek a bizonytalan jövedelmű, de biztos munkát adó földet és hűtlenül hagyják el akkor is, ha emberi méltóságukat is vele kell adniok. Ha kívánnak valamit a sorstól az ilyen keserves életű csoportok tagjai, akkor azt kívánják, hogy juttassa őket biztos városi állásba és legyen már vége paraszti állapotuknak, noha embernek ott sem lesznek többek.

És még a nagygazdák is, akiknek pedig könnyebb életet biztosít a föld, szívesen mennek, ha szerét tehetik: hivatal viselőnek, kupecnek, politizáló úrfélének. Még ha földje és pénze után meg is becsülik jobban, mint a gyöngébbeket, paraszt azért mégis s nagyobb a becsülete, ha ló- vagy marhakereskedőnek mondhatja magát, vagy éppen egy gyékényen politizálhat az urakkal városi hivatalokban.

A gyermekeit pedig mindenfajta paraszt örömest küldi városba, iskolába, műhelyekbe, hogy más szakmát tanuljon ki, mint az apja, egyszóval hogy legalább az ne legyen paraszt. A gyermek is megy szívesen és ha egyszer belekóstolt a változatosabb és kényelmesebb városi életbe, soha többet nem kívánkozik parasztnak lenni, még akkor sem, ha éppen a mezőgazdasági iskolákat tanulta volna ki. Különös gondja a keleti és középrészi városok iskoláinak a tanyáról, faluról bejáró parasztgyermekek ügye és ezerféle kifogást hoznak föl ellene azok. Nem egy előkelő iskola zárj a be kapuit az ilyenek előtt, hogy maga legalább ne segítse elő a parasztok menekülését tulajdon sorsuktól. Hogy törvényeket is állítanak ellene, az nyilván arra mutat, hogy mind tömegesebbé válik a beözönlés, de ennek bizonyára semmilyen tilalmakkal nem lehet elejét venni többé.

A sokféle menekülőt egyféle ok küldi: nem akarnak parasztok lenni többé. Elég volt a keserves és szüntelen való munkából, elég volt a rideg és sovány életből, elég volt a szigorú és fojtogató közösség állandó ellenőrzéséből és ösztökéléséből és elég volt abból a kultúrából, amely csak lopva és hideg fegyelemmel teremthetett műveket, de igaz fölszabadulást soha.

Szintúgy egy a cél és a vágy is, ami vonzza a menekülőket. Könnyebb pályát remélnek: ipari, kereskedelmi mesterséget vagy éppen hivatali munkát. Szabad társadalmat, amely nem üt szüntelenül az ember orrára és megengedi, hogy kedvét tölthesse, ha módja van rá. Emelkedést is, amikor éppenséggel szabad az élete, még dolgoznia sem kell talán. Remél kultúrát is a parasztszállásokról kiéhezve érkező ember s amit valóban kap, azt mértéknélkül falja, akkor is, ha a legsilányabb fajta. Mindent remél, ami nem paraszt, mert minden ilyet jobbnak tart elhagyott és megtagadott múltjánál.

De futnak és menekülnek messzebbre is azok a parasztok, akik mindenáron sorsot akarnak cserélni. Félszázada már, hogy hajószámra vándorolnak a parasztok Európa közepéről és keleti feléről az újvilág országaiba s ha csökkent is ma ez a kivándorlás, nem azért történt, mintha kivándorló nem lenne, hanem mert ország nincsen már, amely befogadná őket.

A kivándorlásnak csak az egyik oka gazdasági szükség és a remélt nagyobb jólét. Nemcsak a kenyértelenségtől menekülnek a kivándorlók, hanem a parasztsors szorító gyűrűjéből futnak olyan tájra, ahol szabadabb életet remélnek. Nagyobb darab kenyeret hazájukban is remélhetnek s megkísérelhetnék az érte való küzdést, de szabadabb életre reményük sem lehet. Nem a küzdelemre vállalkoznak tehát, hanem menekülnek a reménytelenség elől.

Nincsen kivándorló paraszt, aki úgy hagyja el hazáját, hogy vissza ne akarna térni valaha: akkor, ha maga, vagy a hazája nem lesz már paraszt. Az a remény, hogy a hazája változzék, minden esetben hiú vágyakozás marad, de hogy a sorsot cserélő ember térhessen vissza szabad és független emberként, az nem lehetetlen. Ám aki egyszer mégis visszatér, az minden ízében megváltozott és nem paraszt többé még akkor sem, ha földművelést folytat, vagy a keze munkájával keresi meg a kenyerét. Sorsot cserélt az ember és maga is megváltozott már s régi sorsát nem veszi többé a vállaira.

Akit a végső ínség szorongat, az még messzebbre menekül. Amikor már nincsen arra sem alkalom, hogy városokba vagy távoli földrészekre meneküljön nyomorúságai elől a paraszt, akkor nem marad más, mint a másik világ reménysége: a földöntúli élet vágya. Ha csak mozdulni tud az ember, megkísérli a közelebbi menekülést, vagy a föllázadást, de a parasztnyomor olyan kegyetlenül fojtogató a keleti és középrészi országok egynémely vidékén, hogy tehetetlenül omlik össze és csak az eszelős hit vigasztalhatja meg.

A nyomorúság nem paraszt kiváltság, jutnak ilyenbe városi proletárok is, de azok ugyanakkor a lázadó öntudatot is osztályrészül kapják és életösztönük utolsó mozdulását a lázadás keserves hitébe oltják. Tudják, hogy abban a világban, amelyikben élnek, nincsen számukra élet, de hisznek abban a másikban, amelyet ezen a földön föl lehet építeni és abban is hisznek, hogy ők építik föl. A szocialista hit szintén a tűrhetetlen nyomorúság szülötte, de a reménység, amit hívőjének ad, földi birodalmat ígér és kemény harcot követel minden katonájától, mert ez az ára annak, hogy meg is szülessen az a másik ország. A parasztnyomorúság csak a tehetetlenséget szüli meg, hitet és lázadó erőt nem ad mellé egy másik ország fölépítésére. A végképpen porbaomlott parasztzsellér ha másik világban akar hinni, az csak az istenek birodalma lehet, ahol minden másképpen van, mint itt a földön és minden cselekedet elveszi méltó jutalmát vagy büntetését.

Semmiféle vallásos elmerülés nem hasonlít a paraszt nyomorgók menekülő hitéhez. Lehet hogy ahonnan a hit elvei elindultak, egészen más volt az értelmük, de amikor e paraszt éjszakába el jutottak, akkorra más értelmet nyertek az igék és mindig egyet. Lehet a nevük ördögűzők és pünkösdvárók, magtalanok és Jehova tanúi, koplalók, reszketősek, vagy akármi más, ezeknek a hívőknek, mind egyet hisznek: az igazságtevő túlvilágot, ami azt követeli meg az embertől, hogy forduljon el a világi hiábavalóságoktól s már itt e földön legyen részese annak a másik világnak.

Kísérteties szertartásokon hódolnak isteneiknek ezek a hívők és rettenetes imádságaikban nem az foglaltatik, hogy nem akarnak parasztok lenni, hanem az, hogy nem akarnak élni ebben a világban. De mert ez a föld nekik a parasztvilág legsötétebb éjszakája, a parasztsorsra hullanak vissza élettagadó fohászkodásaik.

Íme: a menekülés végtelenbe vesző vonala vezet el a parasztvilágból a föld minden más tája felé és a földöntúli birodalom ösvényeire. Enyhet és igaz menekvést egyik menekülés sem ad, de a szándékot mindegyik messzehangzóan kiáltja: nem akarnak parasztok lenni és meneküléseikben egy megoldatlan sors feloldását sürgetik.

 

*

 

A városbaözönlés világjelenség és nincsen olyan ország, ahol állandó duzzadása ne lenne észlelhető. Nem is újkeletű már ez a folyamat, mert a múlt század végén már óriási arányokban jelentkezett az iparosodó országokban. Például Németországban 1900-ban a városok lakosságának csak 54%-a volt városi szülött, míg 46%-a vidéki származású. Napjainkban csak tovább fokozódik ez a belső vándorlás és különösen Franciaországban és Magyarországon ölt óriási arányokat.

A külső vándorlásnak jellemző fázisait élték át az európai államok. A múlt század végén nagy volt a kivándorlás Észak-Amerikába, azonban a kivándorlók zöme Angliából és Németországból került ki. Viszont a 900-as évek elején ez a vándorlás már a parasztállamokból került ki elsősorban.

Bevándoroltak az Únióba:

 1900 – 10     1881 – 90
Osztrák-magyar monarchiából …………2,145.266353.717
Németországból ………………………..341.4381,452.970
Olaszországból …………………………2,045.877307.309
Oroszlengyelországból ………………….1,979.306265.088
Nagy-Britanniából ………………………865.0151,462.839

 

Jellemző a kivándorlás ilyen megoszlása azért, mert éppen a 20. század kezdetére esik a parasztság átalakulásának a legválságosabb korszaka.

A kivándorlók összetételére az a jellemző, hogy még ipari államokból is elsősorban a parasztok vándoroltak ki, különösen pedig a mezőgazdasági munkások. Pl. Németországban a háború előtti évek kivándorlói közül 23.2% volt a birtokos mezőgazda, 45.2% a mezőgazdasági munkás és csak 20% a főbbi foglalkozású. A parasztországok kivándorlói még sokkal nagyobb százalékban kerültek ki a parasztság sorai közül.

Századunkban már kezdettől fogva menekülés jelleget öltött mind a városbeözönlés, mind a kivándorlás, de a háború utáni évtizedekben különlegesen a parasztság menekülésévé fejlődött. A menekülés irányai: mindenütt a nagyobb városok, e minél nehezebb a kivándorlás, annál nagyobb mértékben a belföldi ipari centrumok felé, ahol pedig kivándorlás lehetséges, mindenütt az ipari országok felé, különösen Észak-Amerikába és a nyugateurópai országokba.

 




Hátra Kezdőlap Előre