3. Tanyák és faluk

A paraszt mezei szállások lakója. Tanya, falu és mezőváros az ő hazája, ahol közel a legfőbb úr: a természet és messze a másik: városok urai és polgárai; ahol nincsen annyiadmagával, hogy maga lehetne hatalom, de nincsen egyedül sem, hogy tehetetlenül roskadna össze.

Mert az ember, ha paraszt, egymagában semmi. Szigorú hatalom a föld, követelődző a társadalom, alázatos és gyönge akarat az ember a paraszt egymásba fogódzik, vagy el sem ereszti egymást születése percétől fogva. Nincsen János vagy Péter egymagában, a nagy ridegség elemésztené így, apa vagy fiú az ember, anya vagy leány, meny vagy testvér, de valakije egyik a másnak. Szülők gyönge ivadékai szülők gondja alatt maradnak, amíg ember nem lesz belőlük és azután sem szakadnak el egészen, mert nem állhat az ember egymagában annyi erő ellen.

Parasztok társadalmának nem az egyén a legkisebb eleme, hanem a család. Nincsen paraszt családon kívül és ez életüknek mindenható egysége.

Ez a műhely. A családé a föld és azé a ház. Apák és anyák, öccsök és bátyák, nénék és húgok éppúgy, mint idegen családokból elszármazott menyek, egyazon mezsgye határai között lelik meg a munkát, amely osztályrészük. Az atya dönt és igazgat a mezők és szántók ügyeiben a legidősebb, ő tudja leginkább, mint kell paraszti szabály szerint szántani, vetni, erdőt irtani és szénát szárítani. Az ő gondja osztani a munkát és tudni, hogy melyik a sürgős és melyik várhat még. Az ő segédei a fiak, akkor is, ha fölnőttek már. Vigyáz arra, hogy jól kitanulják a rendet és szabályt, amit a munka paraszttól megkíván. Ez a nagy szó, hogy »gazda«, csak őt illeti s zöngése mindazt rejti, amit az ember többedmagával annyi tudott és titkos hatalom ellen csak jelent. Az anya a másik fő: ő a »gazdaasszony«, aki ura árnyékában a ház gondját viseli és a termelés apróbb hivatalait látja el. Házirend és az asztal sokféle gondja: ez az övé és ebben foglalatoskodnak szigorú keze alatt dologra való lányai és korosabb fiainak asszonyai.

Ez a fészek. Az egyetlen ágy szalmáján születnek a gyermekek és ez az ágy az asszonyé. Övé a gond: nevelni az aprókat, gondolni a nagyobbakkal és szülni a többieket. Ez a fészek az első iskolája a parasztnak, itt tanul meg mindent, amit tudnia kell, mire a maga gazdájává nő. Kemény és bölcs ez az iskola és népes is mindig. Apró testvérek nyűgös nyöszörgése, nagyobbak hatalmaskodó szavai és öklei nevelik az embert. Kész társadalom a nevelője: ütések, pirongatások, elhallgatott gyöngéd szavak e messziről szigorú szeme az apának és szüntelen gondja az anyának: ezek nevelik paraszttá az embert. Mire felnő, elég dolgos, elég alázatos és elég próbált is már.

Ez a tűzhely. Sok nehéz súly nyomja az embert, összeroskadna és elbukna, ha egymagában kellene állnia. Az asszony hajszolt és mindig foglalatos, mégis van, ránézhet az ember ha nehéz egymagában lenni e karjaiba szoríthatja éjszakánként, ha rendelés szerint férfivé szabadul. Gyermekek zsongják körül az embert és minden léptét követik: nyűgösek, rakoncátlanok, mégis értük érdemes élni, ha érdemes.

Ahogy a fűszál nincsen egymagában a puszták gyepén, úgy a paraszt is egymásba fogódzik; kiki családok bokrának egy-egy hajtása, de azonfölül nem is fogja nagyobb kör törvénye. A végtelen mező egygyökerű fűszálak csomóiból tevődik össze, lehet kisebb, vagy nagyobb a mező, szövése mindenütt egyforma. Így a paraszt is. Család és család, lehet a szám akármennyi, lehet a föld akármekkora, – a pusztai gyep csak füvek csomóiból áll – parasztok társadalma családok kisebb, vagy nagyobb halmaza.

Nem is szállja meg a paraszt másként a földet, mint családok bonthatatlan egységei szerint.

Van úgy, hogy egy család egy külön szállás. Hegyek oldalán, völgyek mentén, pusztaság közepén vagy őzpartján áll a tanyaház s kiáltásnyira követi csak másik hasonló. Mint madárfészkek erdő sűrűjében, úgy lapul meg a paraszt-szállás mezők, szántók és kertek foltjai között.

Az Alpok füves-fás lejtőin s az északi tavak öblei mentén egyetlen nagy épület az egész szállás. Mint kisebb hegyorom, úgy ugrik ki a mezők síkjából a legparasztabb épület: a tömb ház. Szépművű faragások tartják a tetőt és kövek durva tömbjein nyugszik a fal. A ház egyik vége szélesen tárul a lejtő felé: itt kocsi járhat be szénával rakottan és állatok közlekedhetnek akár falkástól. A beálló teréből szabadon nyílik emelet magasságig a szénarakodó padlás s alatta az istálló. Az istálló fala faragatlan és vakolatlan terméskő; a barna falak homályában szürke vagy vörös tehenek állanak sorjában. A fenyőkből összerótt csűr és padlás emeletnyi magas és gyakorta ide is szekér közlekedhet a felmagasodó lejtőről épített hídon keresztül. Az ember lakásául szolgáló részt tágas folyosó köti össze az állatokéval. A kőfalas előtérből vastagfájú rácsos kapu nyílik, kifelé pedig kétfelől a földszinti lakórészek apró ajtajai. Itt a konyha és az erősen fűthető nappali tanyázóhely, egyben a kenyérsütés, tejkezelés és mesterkedés alkalmatosságaival. Az emeletre takaros falépcső vezet és fönn keskenyebb folyosóról nyílnak az igazi szobák: öregeké, fiataloké és még azon fölül is dísznek, tartaléknak aszerint, hogy milyen a módja a ház gazdájának. Az emeleti folyosó kivezet a laposan kiugró tető árnyékába épített erkélyre.

Szép és derék szerkezet ez a ház: annyi mint az ember arányaira emelt madárfészek. Egy fedél ad hajlékot az embernek minden szükséglete szerint és az állatnak, az ember termelőmunkája segítőjének. Mintha a parasztszállás maga testesednék meg gazdag és békés országok nyugalmas levegőjében s az alpesi tájak tiszta fényességében. Így lenni parasztnak és így élni a föld bőkezűen nyújtott alkalmaival, nagyon sokáig és nagyon kevés keserűség árán lehetséges.

Germánföld hegyvölgyes tájain, a tengermelléki fríz lapályokon s itt-ott a keletre nyúló szláv síkokon a laposodó táj széthúzza a paraszt háztömböket. A hegycsúcsként hivalkodó tetőél és a messze néző emelet lekényszerül a földre és ott nyúlik el hosszan. Négyszögbe záródik a széttagolt parasztház és a szállás köteles egységét az őrzi, hogy csak egy kapun van bejárás az udvarra és innen nyílnak embernek, állatnak a hajlékai. Az egyik udvarzáró épület az ember lakása, a másik a raktár és a csűr, a harmadik a műhely és szerszámállás a negyedik az állatoké.

A ház lapályos tájon néz széjjel és vastag falakkal, apró ablakokkal védekezik a nyargaló szelek ellen. Az élet a négyszögű udvar védettségében folyik, az egész egy nyüzsgő boly: apró és nagyobb barmok, szüntelen munka, buzgólkodás, most etetés, majd itatás, takarmány-előkészítés, ki- és berakodás. Az egyetlen kapu a mezők felé vezet, itt ömlik ki és be az élet a termő mezők és a termelő parasztok szállása között. Kicsi, védett völgy ez a négyszögű parasztház, szoros és magábazárkózó fészke a magánosan álló szállás életének. Csak a táj téresebb és az ember nyíltabb itt, mint a havasok tövén: az élet és a szállás célja-sorsa ugyanannyi.

A széles keleti pusztákon, a szlávok mezőségein, a Magyar Alföldön s itt-ott a tengermenti germánok lapályain nem magábazárkózó fészek a parasztok szállása, hanem a végtelen mezők felé kitáruló, földrelapuló tanyaház. Sík és szélesen elnyúló a táj s a parasztok is ennek képéhez formálódnak. A fátlan, követlen tájon nyers föld, nád vagy zsupp és kevéske nagybecsű fa adja csak az építés anyagát, a széles pusztaság viszont bőven nyújt teret az építésre. Így lesz szabad és nyitott a síkföldi paraszt magános szállása, mely szélesen és laposan tapad a pusztai földhöz.

Végtelenbe vesző utak vagy keskeny csatornák futnak össze egy ponton, itt lapul meg a síkföldi paraszt szállás. Pár riadtan magasodó jegenye szegi az utat, egy-két bokros fa kapaszkodik meg a ház árnyékában s mellette bőséges térrel az istálló. Szénának, szalmának nincsen is külön hajléka: takaros kupacokban maguk védik magukat eső, szél és szárító napsütés ellen. Apróbb és nagyobb állatoknak sem védett udvar vagy könnyen kiszolgálható istálló a menedéke, hanem a széljárta udvar. Sem a szelek, sem kártevő veszedelmek ellen nem véd az épület, maga védi itt magát minden teremtett élő. Az emberi lakás sem tornácos kastély, hanem szükséges menedék csak. Ha kilép az ajtón az ember, már eső csorog a nyakába, vagy sziszegő szél kapja el a ruhát rajta és állítja el lélegzetét. A többi is magános parasztszállás, de ez a tanya az igazi paraszt ridegség hajléka. Hajlék, de nem melengető fészek.

Mindegy, hogy milyen a ház, emeletes parasztvár, négyszögbe záródó udvarház, vagy pusztai szállás: ez a legősibb és legtisztább paraszthajlék.

Műhely az egész ház. Nincsen olyan zuga, amelyik ne termelési célt szolgálna. Az udvar mintha csak a gazdaságé lenne: takarmány, trágya, állatok és szüntelen forgolódás a munka szerszámaival. A föld ott terül el a ház körül, minden pillanat, ami szabad a belsőség gondjától, az már a földeké. Vetés, ültetés, kapálás, gyomirtás, betakarítás, szántás örökös forgásban követik egymást s ha kinn a földön vége egy forgásnak, semmi beszaladni az udvarra s ott folytatni, ami sorjában következik. Arra jó a magános szállás, hogy megszakítás nélkül folyhasson a munka.

De örökös szándékkal itt is lakik a paraszt. Ami ridegen egyszerű életéhez kell, mind megterem, alig kell kimozdulnia az udvaráról. Itt él és hal, akit magános szállásszigetére telepített sorsa és nemzedékről nemzedékre örökíti hajlékát. Ha meghal, a távoli templom temetőkertjébe viszik s ez a kicsi kör volt a pályája, melynek befutása közben mit sem tudhatott a távoli világ dolgairól.

Talán a táj, talán az ember társas ösztöne, több helyt mint nem, falu nyájába szorítja parasztok szállásait. Nép és eredet válogatja, hogy parasztok amelyik rendet követik. Északiak és nyugatiak inkább a magános szállásokat, déliek a falvakat kedvelik, germán és szláv tájakon pedig vegyesen van mind a kettő. A falu azért nem különbözik gyökeresen a magános szállásoktól. A család továbbra is oldhatatlan egysége marad az életnek, a ház továbbra is osztatlan színhelye a munkának és pihenésnek, csak éppen közelebb esnek egymáshoz és messzebb a szántóföldhöz és a réthez.

Mintha játékos szándék intézné kedvtöltő terv szerint, olyan változatos formákat ölt a paraszt szállás faluvá terelődése.

Olykor apró kis bokor az egész falu. Négy-öt ház olykép kerül össze, hogy a sarkaikkal összeérő földek találkozóhelyeire épült a ház s továbbra is egyvégbe maradt a földdel. Annyit nyertek vele, hogy elég egy kút a házak között hagyott téren, mindenki használhatja és elég egy út, amely kivezet a világba az apró kis belsőségből. Négy-öt család tudja és éli egymás közelségét, de különben olyan maradt mind, mintha magános szállásként külön épült volna a telek közepére.

Máskor az út vonala mentén sorba épülnek a házak, mögöttük hosszú csíkokban nyúlik el a szántó és rajta túl a rét. Mondják sorfalu az ilyen, de mintha ez sem lenne falu még. Annyira egy a földdel a ház, oly kevés a szomszéd és oly messze a templom és a többi falusi tartozék, hogy a nagyobb csoport enyhelyét észre sem veszi az ilyen falu parasztja.

Majd körbe sorakoznak a házak és mögöttük legyezőalakban követik őket a földek szélesedő sávjai. Középen áll a templom s egy-két úrféle hajlék, a parasztok házai pedig úgy néznek össze barátkozón, mint az egy tál köré települő gyermekek. Ez már falu. Itt már bőven van szomszéd, közel a templom és helyben a másik világ embere: az úr és a polgár. A föld azonban még mindig egyben van a ház belső telkével. Körfalunak nevezik, pedig még hiányzik egy lépés ahhoz, hogy valóságos én tökéletes falu legyen belőle.

Akkor lesz igazán falusi házzá a parasztszállás, ha úgy terelődik össze sokadmagával, hogy elszakad a szántóföldtől. Mindegy aztán már, hogy szabálytalan halmazba, sugaras csillagokba vagy kockás rendekbe sorakoznak a házak: falu az mindenféleképpen. Ám határa van annak, hogy mekkora lehet egy falu. Csak addig nyúlhat, amíg a határban maradt szántóföldre naponta érdemes oda-vissza járni. Ha el is szakadt a föld a háztól térbeli fekvés szerint, nem szakadt el a munka színhelyeképpen. Benn a jószág és a rakodóhely, de kinn a termés és a legtöbb munka. Napjában kell ki-bejárni és ha több időt én fáradságot követel a közlekedés, mint a kinn vagy benn folytatott munka, akkor már inkább kinn marad a ház a szántóföldön, vagy másik falu épül a messzebb való helyen.

Déli Európa minden vidékén, a germánok és szlávok legtöbb telephelyén és a magyar dombos vidékeken ilyen falukban lakik a paraszt. A falusi ház ezeken a tájakon is csak olyan, mint a magános szállások épületei. Külső forma szerint persze sokfélék: egyik helyt véggel az utcára néz, másik helyt szabadon a telek közepén áll, majd ismét négyszögletbe zárja a telket, de mind egyezik abban, hogy egybefolyó műhely és emberi lakás: munka és pihenés osztatlan színhelye. Vagy inkább úgy, mint a tanyai udvaroknál is: termelőhely az egész a csak egy-egy rejtettebb zugban kap futómenedéket az éjszakai nyugovás, vagy a nappali üldögélés. Minden falusi ház az, ami a paraszt maga: termelésre rendelt készség s éppoly alázatosan lapul meg a természet erői előtt, mint az ember, aki benne lakik. Annyi csak a különbség, hogy nincsen egyedül, mint a magános szállásokon élő paraszt.

A természet és az ember paraszttörvényei szerint nem is lehet más: magánon szállás vagy falu. A város parasztnak idegen és távoli. Mégis vannak városaik a parasztoknak is.

Különös és vissza nem térő veszedelmek, ha fölforgatták egyszer a paraszt falukat és szállásokat, nehezen áll helyre a régi rend. Ha egyszer falunál nagyobb csoportba futott össze egy vidék parasztja, el nem hagyja többet a maga jószántából. Jó érezni a nagyobb közösség melegét és jó élni nagyobb védelem enyhelyében: nehéz azt fölcserélni már falu vagy pusztai szállások rideg szabadságával.

Ám a föld akkor sem követi a parasztot, ha neki jobb a városok enyhelyében. Vetni és aratni szűk a város közeli környéke, meg kell alkudni tehát: vagy visszamenni a földre, vagy félnapi járásról munkálni, lakóhelynek megtartani mégis a várost.

Földúlt paraszt vidékek megtették olykor, hogy a vész elmúltával visszatelepültek elhagyott földjükre, de a Magyar Alföld lakossága nem cselekedett így. Széles mezővárosaikban akkor is megmaradt, amikor elült a csatazaj, hanem messzeeső földjeire ideig való tanyákat épített, hogy az szolgáljon menedékül a jószágnak és a kinn dolgozó embernek.

Nevezi pedig ezeket a városokat a nép mezővárosoknak, s ezeket a tanyázóhelyeket magyar- vagy kuntanyáknak.

A mezőváros annyi, mint óriási falu. Akkora területről futott egybe a nép, hogy az már a falu paraszt törvényei szerint nem munkálható, tanyákat kell építeni tehát, kinn a földeken. De arra is sok ennyi parasztrendű nép, hogy egy-két hírmagul való úr és polgárféle elegendő legyen hozzá: egész sereg telepszik már az ilyen városok parasztja közé s olyanná teszi a mezőváros közepét, mintha valóságos város lenne.

A mezőváros tanyája pedig nem annyi, mint a magános parasztszállás. Az valóságos ház: örökös lakás és egyben örökös munkahely, a tanya pedig nem is ház, csak egyik fele a paraszt háznak, az, amelyik a termelést szolgálja: istálló, csűr és jószágállás; emberi lakásul csak egyetlen szűk szobácska szolgál. Nem is lakik kinn örökösen senki, csak a munka végett szállnak meg benne. Van, aki egyik napról a másikra, van aki tavasztól őszig, végre olyan is kerül, aki zsenge fiatalságától öregségéig. De születésétől holtáig senki sem.

A tanya csak az egyik fele a háznak, a másik fele benn marad a városban. A mezővárosi ház nem is igazi parasztház, csak a lakórésze annak: szobák, konyha és éléskamra, istálló pedig csak annyi, amennyi a hazajáró lónak és napi tejetadó tehénnek kell. Olyanok ezek a házak, mintha nem is parasztok laknának benne. S a város is. Nemcsak ott, ahol urak és polgárok lakják, hanem a tanyai gazdák utcái is: valóságos város. Keskeny utcák, szűk udvarok és lakályos nagy épületek, amik csak lakásul szolgálnak.

A mezőváros a legnagyobb paraszttársadalom. Ennek is családok az összetevői, de annyi van együtt, hogy az együttélés már szövevényes szervezeti probléma. Az idősebbek a városban, a fiatalok a tanyán. Tehát a legösszetettebb paraszttársadalom is a mezőváros s a paraszt, aki ilyenben lakik, nehezebbnek érzi parasztságát, mint a szállási vagy falusi és hamarabb eseng igazi város után.

Ami különbség van a szállásbeli, falusi és mezővárosi paraszt között, az nem olyan, hogy emiatt változna a sorsuk. Paraszt háza ez akármelyik és úgy nyomja rá a bélyegét a benne lakó emberre mindegyik, mint ahogy a természet üti bélyegét minden parasztra. »Természeti ember«, közelebbről szólva azt jelenti, hogy tanyai ember, falusi ember és mezővárosi ember.

 

*

 

Nekünk ez a legelső: kinek melyik a hazája, a magános szállás, a falu, vagy a tanyás mezőváros. Valójában csak ezt a különbséget tudjuk egymás közt, de ezt nagyon számontartjuk s eszerint ítéljük egymást.

A magános szállások és tanyaházak lakóját minden országban egyformán ridegnek, erősnek, hallgatagnak tudjuk s ezt egyszóval úgy mondjuk, hogy »tanyai«. Az a fajta paraszt ez, aki minden pillanatban és minden lépésénél érzi parasztsorsa terhét s még az sem adatott meg neki, hogy többedmagával megossza. Csak a családja van körülötte és kiáltásnyira egy árva lélek se több. A szél keserves zúgással nyargal végig a tanyatetőn s ha vihar jön, jöhet szabadon, az ember csak lapul előtte, de gátat nem állíthat útjába. Még paraszttárs is ritkán vetődik a tanya szigetére, úrfélét pedig néhányszor életében ha lát, akkor sem közelről. Tán gépkocsin robogott el a tanya előtt egyszer, vagy vad után kóborolt a földjén keresztül.

Rideg, de békességes ez az élet. Messzi a világ zaja, csak szűrődve ha elér idáig. Kimozdulni nincs semmi ok; jól konzerválódnak itt a paraszt erkölcsök s nagyon paraszt, aki itt él és nagyon sokáig az is fog maradni. Még azt is hiheti, hogy szabad és független.

A falusi gyöngébb és hajlékonyabb. Nem edzette annyi ridegség és alázatra is több az alkalma. Ez a paraszt már nincsen egyedül, ott vannak mellette a szomszédok. Azok is olyan házban laknak, azok is családnyi csapatban birkóznak a földdel, mint ő; nem ellenség és nem segítség egyik sem, de önmagát érzi sokszorozva bennük.

Ez a falusi társadalom egyik fele: sok egyforma kis emberraj egy nyájban; tudják és érzik egymást s ez már jó. Osztoznak, ellenkeznek, megbújnak egymással, rétegeződnek is a maguk módján, mégis, nem olyan ez, mint a városiak társasága. Akárhol veszel belőle egy részt, benne az egész. Mintha nem lennének itt nagy különbségek és nagy összetartozások. Több vagy kevesebb a föld, vagy nincs is, az nem sokat jelent; vagy egyformán élnek, csak éppen a biztonságukat nem érzik egyformának és a megillető helyet a templomban. Egy falu parasztjai egy nyáj; vezet a legokosabbnak hitt, civódnak az ízesebb füveken, összedörzsölik a fej ükit, ha jókedvük van; de sorsuk egy: mindannyiuknak egyformán a nyájon kívül való juhász és kutyája parancsol.

A másik, amiről a magános szállás parasztja alig tud: látható közelségben él az úr s a polgár a falu piactere körül. Nem érti a közelség révén izgató különbségeket, csak annyit tud, hogy valami lappang itt és hosszú téli estéken, ha beszélgetnek, ez a nagy titok vet árnyékot a lassan ejtett szavakra. A falu már nemcsak paraszthajlék a természet alkalmas helyén, hanem olyan gyülekezet, amely titkokat rejteget. Parasztok egymás közt könnyen megvannak, látják és tudják, hogy mind egyformák, de alázatos értetlenséggel vesznek tudomást arról a másfajta emberről, aki ott él köztük.

Fölróják a falusiaknak, hogy noha nagyobb társaságokban élnek, mint a tanyaiak, éppolyan lassúak és maradiak. A falu enyhelyében nyugodt folyása van az életüknek s nem is olyan rideg, mint a pusztaiaké, lehet hát tűrni és viselni nagyon sokáig. Ám ha egyszer fordul a világ, a falusi könnyebben mozdul, mint a tanyai, mert szeme előtt ott az ok, a példa és a cél, van ami megmozdítsa és eligazítsa.

A mezővárosi parasztra mind a falusi, mind a szállásbeli gyanakodva tekintget. úgy érzik, nem valóságos parasztok ezek, nagyon összeelegyedtek a városiakkal s már maga az is nagyon különös, hogy földmívelő parasztok városi tömegben csoportosuljanak. A mezővárosban élő és tanyán gazdálkodó paraszt viszont lenézi az együgyű szállásiakat és falusiakat, mert úgy tartja, hogy tehetetlenek, maradiak és nehéz életűek. Az igazság az, ezt minden paraszt érzi magában, hogy parasztok bizony mindannyian, de a látható különbség gyanakvóvá teszi az embert: nyilván könnyebb a másiknak.

A mezővárosiak valóban nem olyan egyszerű társaságban élnek már, mint a szállásiak és a falusiak. A paraszt nép már csak egy rész itten, mellettük sokan vannak urak és polgárok. A parasztok azért itt is csak parasztok. Egy utcában laknak ugyan másféle népekkel, de a különbséget megtartják. Parasztörvények szerint közlekednek egymással és tisztelve kerülik az úrfélét. Itt igazán izgató és érthetetlen a különbség, nem úgy mint a magános szállásokon, ahol csak az egyik él magában, vagy mint a falvakban, ahol a másiknak csak mustrakép vannak képviselői. De közelebb a titok nyitja is. Lehet az ember paraszt ott, ahol más sincs, csak paraszt vagy parasztsorsra kényszerítő gátak és erők. De ahol egy utcában lakik a városi néppel s ahol naponta látja a különbözést, ott nehéz megmaradni parasztnak. Ott könnyen a titok nyitjára jön az ember és nagyon tűrhetetlennek érzi, hogy ugyanazon város egyik lakója paraszt maradjon, amikor a másik szabadon élhet.

Mondják, szeretjük bölcsőhelyünket és holtig ragaszkodunk. hozzá. Igaz, ezt tesszük, akár tanyaiak, akár falusiak, akár mezővárosiak vagyunk. Mi magunk nem változtunk, ám bölcsőhelyünk nagyon is elformálódott. Utak kötötték össze az addig puszta és magános helyeket, vasutak vágtak keresztül mezőinken s mind nagyobbra és nagyobbra nőttek a városok, hatásukat nem kerülhettük ki.

Megbomlott már a szép egyezés köztünk, de az most is nevezetes még, hogy micsoda valaki: tanyai, falusi vagy mezővárosi. A tanyait érte legkevesebb háborítás. A falusi már nem tudja hová legyen: nem tudja úgy szeretni faluját, mint eddig s gyakorta hagyja el távoli városok csábításáért. A mezővárosi pedig helyben csinálja meg a várost: kiforgatja valóságából valahai paraszt szülőhelyét és olyan várost teremt belőle, mintha nem is paraszt lenne a bennelakó.

Olyan a lakóhelynek ez a különbségtétele, mint az a másik, hogy van e földje valakinek, vagy nincsen. Egyformán paraszt mind, de ugyanazt a sorsot egyik könnyebbnek érzi, a másik nehezebbnek. Parasztok, parasztok egyformán, de ha arról van szó, hogy nem kell. föltétlenül parasztnak maradni, akkor már mégis jobb, ha az ember mezővárosi, vagy falusi, akármilyen szép is magános szállások szabad és független egyedülvalóságában élni.

 




Hátra Kezdőlap Előre