6. Európa közepén

Napjainkban parasztokról beszélni annyi, mint egy változó jelenségnek történelmi alakulását kutatni. Amit földrajzi helyek szerint különböztetünk meg, az is történeti eltérés, ugyanannak a változásnak korábbi vagy későbbi stációja. A földrajzi elhelyezkedés véletlenszerű szabályossággal felel meg a történeti sorrendnek, ezért lehet úgy beszélni parasztokról, hogy az egyes országok nyugatról kelet felé követik egymást a fejlődésben.

Ebben a vonalban a sor elején és végén állók, ha változó típusokat jelentenek is, mégis nyugodt állomások és nagyobb válságok nélkül viselhetők. A fejlődésvonal középső szakaszán, fekvés szerint is pontosan Európa közepén már nem ilyen nyugodt a parasztfejlődés állomása. Sem a kitaposott paraszttörvények nincsenek érvényben itt, sem újabb és magasabb igényű formák nem honosodhattak meg, egy válság itt a paraszt élete. Még most is parasztnak kell lennie, holott minden vágya nagyon vinné már más tájak felé. Csupa zavar, nyugtalanság és megoldatlanság minden és az sem segít, hogy a régi paraszttörvények elvesztették hatályukat, hiszen nem jött más helyükbe, mint bizonytalanság és hátraszorítás.

Magyarország fekszik ennek a kritikus paraszt földrésznek a közepén és észak felé Lengyelország, délen pedig a régi Horvátország parasztjai osztoznak sorsában. Magyarországon legteljesebb a válság, itt leggyötrőbbek a megoldatlanságok, de a másik két ország sem marad mögötte a bizonytalanságban és nyugtalanságban.

Közép-Európa kritikus parasztjait egyrészt történelmi, másrészt politikai okok juttatták erre a sorsra.

Történelmi előzményeik eltérnek más parasztokétól. A jó parasztnak a jobbágyság az iskolája s a paraszt sírna civilizálódásának a jobbágyság tökéletes eltűnése a föltétele. Közép-Európában sem az iskola nem volt teljes, sem az iskolának nem lett vége idejében. A törököktől elpusztított magyar pusztaságon hosszú időre eltűntek az urak s nomád szabadságban maradtak magukra a parasztok, Lengyelországban a nemzeti uralom hosszú időn keresztül való lehanyatlása hajtotta közös szolgaságba a lengyel urat és parasztot, a horvátoknál pedig annyit változott az uralom magyarok, velenceiek, szerbek és horvátok közt – hogy a paraszt megvédhette magát az állandóan fojtogató szolgaság ellen. Ámde mindezeken a helyeken nem szűnt meg sem idejében, sem teljesen a jobbágyság, hanem komoly változás nélkül tartott tovább az uralom fölöttük.

A másik ok a politikai. Míg nyugaton a polgári demokrácia, keletem pedig a balkáni demokrácia tette a parasztok sorsát fejlődőképessé, addig ezekben az országokban az úri országlást nem váltotta föl polgári uralom, hanem a régi rezsim egyszerűen magába olvasztotta a polgári erőket s inai napig is a birtokok és hivatalok urai a tőkés polgársággal együtt tartják kezükben a hatalmat és a parasztok változatlanul alul maradtak. Még a városi munkásság is kiverekedte magának osztálytudatos küzdelem árán az érdekvédelem és a szociális biztosítás jogát; mindenütt szervezetei, sajtója és öntudatos vezetői vannak, csak a parasztság esett el még ettől is. Viszont a gazdasági-társadalmi fejlődés, de meg a történelmi előzmények is odajuttatták ezt a parasztságot, hogy megerősödött, kimerítette a fejlődés paraszti lehetőségeit és eljutott arra a fokra, amikor már csak magasabb szintű lehetőségek és egy egészen más társadalmi rendszer hozhat csak megoldást számára. Ez a két malomkő őrli a közép parasztságát alulról aránylag kedvező történelmi előzmények után magasfokú parasztfejlettség és öntudat, fölülről pedig szűkkeblű és önző uralom, amely lélegzethez sem engedi jutni.

Ez az állapot igazán válságos. Hozzá képest a parasztság normális fejlődési válságai múló gyermekbetegségek, amiken előbb-utóbb átesik egy-egy csoport és azután vagy harmonikus paraszt életet él, vagy pedig polgári szintre emelkedik és ott szabadabb fejlődési lehetőségekhez jut. Itt nincs ilyen sima út és még az effajta reménység is bizonytalan.

Sehol Európa paraszt tájain nem fáj úgy ez a név és ez a sors, mint itt. A nyugati könnyen viseli: ha ő paraszt, úgy a városiak mesterek vagy hivatalnokok és egyig megjelöléssel sem jár különösebb bélyeg; keleten pedig annyira természetes és annyira nem elviselhetetlen még, ha paraszt valaki, amikor mások nem azok, hogy észre sem veszi az ember. De itt nagyon nehéz viseleti és vagy nem is kell ez a név, vagy pedig olyan veszedelmesen csikorog ha kimondják, mint a proletár, amikor először mondták munkás helyett az öntudatosabbak és a harcosabbak. A magyar paraszt »kisgazda« s ezzel elutasítja magától mindazt, ami a parasztsorssal jár, de mivel magát a sorsot el nem távoztatja magától, a névvel altatja csak magát. Lengyelországban és a horvátok közt pedig maga a fölemelt ököl ez a szó, hogy paraszt s vagy idegen hódítók, vagy úri országlók ellen kavarja föl a levegőt.

Úgy vannak ezek a megkeserült parasztok az egész életükkel is, mint a nevükkel. Semmi nem jó nekik, ami paraszt és mégis kénytelenek vele élni, mert országaik törvénye nem engedi máshoz jutni őket.

Nem éreznek ők már egy szikra alázatot sem akár a természeti, akár a társadalmi hatalmakkal szemben a mégis erre vannak rászorítva. Nem természeti emberek már, vágyakoznak egy magasabb civilizáció után s mivel érdem szerint nem juthatnak hozzá, apró és értelmetlen darabokban lopkodnak belőle s nem tudják, hogy miként éljenek vele. Vallatják már a földet, hogy teremjen és keresik már azokat a fogásokat, amikkel meg lehet sokszorozni a termelést, csak nem tudják még a törvényeit ennek a lázadó magaviseletnek.

Őstermelők, de nem viselik már alázatosan a föld láncait. Nem szeretik a mesterséget. Türelmetlenül és oktalanul keresik a nyitját eredményesebb termelésnek s ha nem sikerül, könnyen hagyják el a földet, hogy városi mesterségek után nézzenek. Az számukra már nem mindenható termőtest a föld, hanem mostoha, amely sokat követel és gyakorta keveset ad. Ők már képesek fordítani a termelés irányán, de ezt nem jól tudott okkal teszik, hanem türelmetlenségből és ösztönösen. Ilyen fellángolások eredménye, hogy a magyar pusztákon s a lengyel halmokon és síkokon egy-egy falu vagy mezőváros valami különöset kezd termelni és abba kapaszkodva, igyekszik fölemelkedni.

Nem jó parasztok már ezek a munkájuk szerint sem. Ahogy e, paraszterkölcsök megszabják, úgy nincsen már kedvük dolgozni, úgy pedig, ahogy a nyugati polgári rend megengedi, nem dolgozhatnak, mert országaikban ennek minden föltétele hiányzik. Az eredmény az, hogy kényszeredetten és a várakozás vagy a szívesen vállalt kötelesség minden lendülete nélkül dolgoznak. A munkásokra állandó a panasz s munkáltatók részéről, amerikáznak, sokat pihentetnek és kímélik magukat, az önálló gazdák pedig úgy termelnek, ahogy éppen jön s az elavult parasztmódszert meg nem értett modern eljárásokkal és eszközökkel együtt alkalmazzák minden okszerűség nélkül. Határozottan termelő már az effajta polgárosodó gazda s a munkás dolgozó, azonban emitt a termelés tudománya és eszközei, amott a munka eredménye messze elmaradnak az európai polgári termelőétől. Ez az oka, hogy a termelés eredménye alig haladja meg a paraszti mértéket, noha a szükséglet, ami reá irányul, sokkal nagyobb már annál.

Furcsa és ellentétek közt lebegő a lakóhelye is a középeurópai parasztnak. Csak itt vannak mezővárosok az egész földrészen. Város ez: itt lakik a gazda s lakását igyekszik polgári minták után berendezni, de kinn a határban, a tanyán folyik a termelés s nem sokkal elébbvaló módon, mint az apró falak határában. Ugyanaz az ember egyszer az istenhátamögé kivetett paraszt a nem lát maga körül mást, mint állatait és a csillagos eget, máskor meg városok kövén lépked rangosan és azt hiheti, hogy városban él az igazi kultúra talaján. De kívánják is nagyon a várost. Akár csak ideigvaló lakásuk a tanya, akár távoli falukban laknak, sűrűn közlekednek a várossal. Sok termésük van már, amit a piacra vihetnek és sok olyan szükségletük, amit csak városok piacán elégíthetnek ki. Akik mezővárosokban laknak, azok magukat és városukat mind jobban és jobban igyekeznek városiasabbá tenni, akik pedig nem városban laknak, azok minél sűrűbb érintkezést keresnek a legközelebbi várossal. Mintha nem is lennének már parasztok, úgy kell nekik a város és mintha valóságos parasztok lennének, olyan kevés a módjuk hozzá. Ezt az ellentétet akarják áthidalni szüntelen közlekedésükkel és még inkább szüntelen vágyakozásukkal. Ez a fajta özönlik nagyszámban a városokba, s mégha nyomorog is, akkor is szívesebben lakja, mint paraszt kísértetekkel teli mezei szállását.

Társadalmuk még parasztszervezetű, de ott törik keresztül a rendjét, ahol tudják. A paraszttudat és paraszt közösségérzés kiveszett közülük, viszont a városiak társadalma még nem fogadta be őket. Már nem parasztok, egyebek pedig nem lehetnek, így tökéletesen bizonytalan az egységük és csoportjaik összetartozása nincs széthullottabb és zavarodottabb társadalom Európában, mint ezek a parasztközségek. Senki nem tudhatja már köztük bizonyosan, hogy mi az érvényes törvény, nincs hát hová alkalmazkodni az egyénnek. Nincs már parasztegység és nincsen még egységes népi vagy polgári társadalom sem: átmenet, elegyedés és nyugtalan tétovaság tanyázik ezekben a paraszttársadalmakban.

Ilyen a közlekedés is. A szabályszerű és rendezett paraszt-nemparaszt közlekedés törvényei megbomlottak s most rendkívüli utakon ömlik az egyik a másikba. Valósággal szétfolyik a paraszt társadalom a régen csak mértékkel járt utakon s elárasztja a várost és az úri-polgári társadalmat.

A parasztkultúra már nem él ezen a vulkánikus talajon. A nyugodt és kultúratermő társadalom fölkavarodott s nem kell a belőle termett kultúra sem. De a régi kultúra maradványai csak ott vannak köztük, és ha akarják, ha nem, élni kell velük. Meg is tűrik maguk közt, de már eleven múzeumi tárgyak azok mind, s ha csak tehetik, elhagyják a vele való élést. Akarnak egy másikat, akarják a város kultúráját s azt fogadják el belőle, ami éppen eléjük kerül. Így két szék közt a földre esnek, mintahogy valóban ilyen esett állapotban is vannak: szép és általános paraszt kultúrájuk kipusztult, helyét a városi kultúra legalsó szintjének termékei foglalják el. Ezen a vonalon különösen nem tettek nagy haladást parasztnyugalmuk megbomlásával, de viszont azt itt is megtették, amit egyebütt: szétromboltak egy olyan rendet, amely akadálya volt fölemelkedésüknek.

A valahai közösségi és kötött paraszttársadalom ezekben a megbomlott rendű országokban végképpen egyénekre bomlott és kötetlenné lett. Külön parasztközösségek már csak mutatóba lelhetők. Rendszerint elegyesen, paraszt és nemparaszt elemekből tevődik össze a község, de mer nem a régi szigorú paraszttörvények szerint. Nem parasztközség már, de még nem is városi elvű telep, hanem úgy keverednek benne a paraszt és nemparaszt összetevők, mint az olaj és a víz: mindig el lehet választani őket egymástól.

A család pedig valósággal katasztrofális bomlásnak esett áldozatul. A parasztcsalád elpusztulását már maga az előidézte, hogy nincsen annyi gyerek. Tovább segített bomlasztani az, hogy a munkák elkülönödtek és a termelés és fogyasztás egyaránt jobban bekapcsolódott a piaci forgalomba, végül betetőzte a széthullást a házastársak lényegesen megváltozott termelőszerepe.

Az viszont nem lett a parasztcsaládból, amit a polgári forma képviselt. Ott mégis fönnáll egy személyes életközösség, bár a munkarendszer család nélkül is meg tud lenni. Parasztok közt a nagy változás ellenére is kell a család, mert egyelőre nincsen más munkaszervezet, viszont a gyermektelen vagy kevésgyermekű család – amelyben az asszony kivonja magát a mezei munkából – nagyon tökéletlenül képes csak betölteni szerepét. Teljes a bomlottság: a valahai legnagyobb egység, a község, most már nem is egység, a legkisebb pedig annyira megkisebbedett, hogy már nem elég alapsejtnek sem, hanem csak akadályozza az egyént abban, hogy erejét szabadon kifejthesse.

Osztálykülönbség viszont nagy mértékben van ilyen paraszttársadalomban. A paraszt birtokosok tehetősebbje legsikeresebben polgárosodott s egészen úgy viselkedik, mint tőkés vállalkozó réteg: egységes az urakkal és a tőkés polgárokkal s ha egyébként nem is veszik be maguk közé, de mihelyt osztályérdekek megvédéséről van szó, mindjárt szolidárisak egymással és keményen tartják a frontot szemben a többi paraszttal és a munkásokkal. A kisebbföldű gazda a városi kispolgárokkal talál érintkezést, azokkal közlekedik, azoktól tanulja a magasabb civilizációt és azokkal elegyedik el. A munkásparasztság öntudatosabb része viszont a városi proletárokkal tart együtt és csak elesettebb pusztaifalusi rész az, amely mint parasztmunkás továbbra is a paraszterkölcsök szerint él.

Van még egy nagyon jellemző tagozódása a változó paraszttársadalomnak, s ez tünteti föl legláthatóbban az eltérést és összetartozást: hogy az egyik csoport egészen polgárosodott, a másik egyáltalán nem mozdult ki paraszt nyugalmából, s közben van egy széles réteg, amely ide is húz, oda is, szóval a két szélső vonal között imbolyog. A polgárosult parasztok olyanok, mint a nyugatiak, a »romlatlanok« a keletiekkel azonosak és ami közben van, az az igazi középeurópai átmeneti parasztállapot.

Így vannak a felekezetekkel is. Az nem sokat jelent, hogy reformátusok-e vagy katolikusok, ellenben az már társadalmi különbség, hogy hívők-e vagy hitetlenek. A jó parasztok, akik a változás közepette is őrzik a régi erkölcsöket, hívők s a papok beszédjeiben a fölső hatalmak rendelését tisztelik, a polgárosodottak pedig hitetlenek és egyházellenesek, éppen úgy mint a városiak jórésze. Közben van egy sereg közömbös, akik azonban már közömbösségük által is kimutatják meghasonlottságukat, mert az igazi jó paraszt nem közömbös, hanem mértékkel hisz a papnak és mértéktelenül paraszt isteneinek.

Minden látható változás ellenére a középeurópai parasztság nem alakult át tökéletesen. Ahogy csoportokat képez és ahogy él naponta, az még félig-meddig parasztélet. Tökéletesen átalakultak ellenben ideáljai és vezetőeszméi, s ezek akkor is elevenen élnek tudatában, ha megvalósítani és közvetlenül nyomon követni nem is tudja őket. Sőt itt az igazi nyitja megbomlott állapotának. Megváltozott ideáljaik vannak s valóságos életükben mégis kénytelenek egészen másképpen élni. Szívük mélyén nem érzik már kikerülhetetlen kötelességüknek a végeszakadatlan munkát és a korlátozatlan gyermeknevelést s ehhez képest minduntalan meg is törik a paraszterkölcsök uralmát, nem szegődhetnek az új erkölcs nyomába, mert egy hatalmas államrend vigyáz arra minden eszközzel, hogy komolyan meg ne változhassanak. Egészen nem is változnak meg, de ebbeli vágyuknak minden lépésükkel kifejezést adnak.

A vezetőik sem azok már, akik valaha voltak. Nem a legjobb parasztok után mennek, hanem a legközelebbi polgárokat követik. Minden parasztréteg a neki osztályhelyzete szerint megfelelőt tekinti mintaképének: nagygazdák a polgárokat, kisgazdák a kispolgárokat, a mezei munkások pedig a városi munkásokat, s ha mégsem tudnak tökéletesen összeelegyedni amazokkal, az nem rajtuk múlik, hanem társadalmuk szigorúságán.

Amíg semmi baja nincsen parasztoknak a világgal és biztosan járnak vérükké vált vezetőeszméik nyomában, addig nincs baj az ellenőrzéssel sem. A közösség valóságos terror alatt tartja az egyént és hogy át ne hághassa az előírásokat, minden kilengést a legszigorúbban torol meg. De amikor tökéletesen megzavarodott a világ, mert egészen másban hisznek az emberek, mint amit csinálni kénytelenek, akkor senki nem ítélheti el azt, aki új elvet igyekszik érvényesíteni, hiszen nem lehet tudni, hogy nem az lesz-e majd a törvény. Ilyen körülmények között nincs már igazi belső ellenőrzés, csak törvénytisztelő félelem: nem az gátolja cselekedeteiben a parasztot, hogy az íratlan paraszttörvény mit mond, hanem az, hogy nem jár-e érte büntetés az állam írott törvényei szerint. Nem azért hív orvost, mert így tartaná helyénvalónak, hanem mert megbüntetik, ha orvos nélkül hal meg a hozzátartozója és nem azért csináltat magasabb ablakot, mert szépnek vagy jónak tartja, hanem mert másképpen büntetés sujt le rá. Így van minden cselekedettel: a belső törvény biztos irányítása híján csak a következményekkel sujtó állami parancs szab korlátot cselekedeteinek. Nem csodálatos tehát az az ítélet, amellyel öreg parasztok sujtják a fiatalabbakat, hogy »laza erkölcsűek«.

Az is vele jár a paraszt világrend megrendülésével, hogy most már osztályok szerint lényegesen különböző életet élnek. Nem dolgozik mindenki egyformán. Éppen az tűnik el lassan, ami egybetartotta őket: az életrend azonossága. És ami megmarad: a birtokos és birtoktalan közt fönnálló különbség, az már a polgári élet különbségét jelenti.

Így van ez a faj életével is. A polgárparaszt jól és kényelmesen él, mindjobban követi a higiénia előírásait s ugyanakkor problémává nő számára az erotika is éppúgy, mint a polgárok között. Nem az a szemérmes, fáradtságtól és közösségi erkölcstől fegyelmezett ember többé, aki valaha volt. A házasság előtt titkos nemi élettel vagy nehezen viselt érintetlenséggel küszködik, a házasság után pedig a születésszabályozás ad gondot neki. Polgári házasság ez már s nem a szemérmesen természetes együttélést és termékenységet takarja többé, hanem személyes problémákat és sötét tiltakozást a megtagadott parasztsors ellen.

Drágább az élet, kevesebb a beteg, de nagyobb a gond rá és végeredményben egészségesebbek az emberek és tovább élnek, mint hajdan. Nyugaton nem csodálatos, hogy kicsiny születés szám mellett is van szaporodás és egyre hosszabb lesz az emberélet, ám ezeken a válságos parasztvidékeken a legnagyobb csoda ez. Igaz, a vágyuk és az igényük megvan a higiénikusabb életre, de munkarendjük és életnívójuk nem változott annyit, hogy könnyen betölthetnék kívánságukat. Viszont elemi erővel jelentkezik ez az életigényük és ha nehezen is, de mindjobban megközelítik az elérését. Évről évre változatosabb az étkezésük, többet szellőztetnek és mindig jobban ügyelnek a tisztaságra.

A munkásparasztok természetesen mindettől elesnek. Ők hiába kívánkoznak higiénikusabb élet után s hiába akarnának kevesebb és egészségesebb gyermeket, proletárságuk képtelenné teszi őket erre. Az ő vágyaik is megváltoztak, de teljesítésüktől éppoly messze estek, mint amikor magatudatlan parasztok voltak még, éppen ezért a nyomoruk most nagyobb, mint valaha.

Nevelési elveik árulják el legjobban a parasztok válságát. Amit maguk nem érhetnek már el, azt gyermekeikkel akarják megvalósítani. Azért is születik már oly kevés, hogy azoknak kényelmesebb életet biztosíthassanak. S akik születnek is, azok közül sokat más pályára küldenek a szülők, mert ivadékaikra is kihatóan elegük van a parasztsorsból. Persze az ilyen gyermek ég és föld között lebeg és vagy visszasírja a jól kitaposott útú paraszt múltat, vagy hideglelősen vágyakozik az igazi polgári élet után. Egyiket sem tudja megvalósítani, ennek következtében egész sereg elrontott életű ember hullámzik a középeurópai városokban, eleven példáiként a válság sötéten kavargó titkainak.

A termelés és a fogyasztás viszonya teljesen fölborult. Elég volt a termelés szüntelen nyomásából, most egyszerre akarják könnyebbé is, eredményesebbé is tenni a munkájukat. Mindenféle technikai újításokat vezetnek be, anélkül hogy értenék a technikus termelés törvényeit s újfajta vállalkozásokba fognak, anélkül hogy a vállalkozáshoz szükséges kitartással és türelemmel rendelkeznének. Az a gazdaságpolitika, amelyik vezeti őket és amelyikre hajlanak is, szintén teljes bizonytalanságban van a termelés igazi iránya felől. Sehol és soha annyi termelési divat nem követte egymást, mint ezekben a középállamokban: többtermelés, minőségi termelés, belterjesítés, sokirányú termelés stb. s mind a legnagyobb fiaskóval jár, mert egyik fajta termelésnek sincsenek meg sem a szükséges kellékei, sem a megfelelő piaca, sem pedig a termelők komoly kultúrája. A másik oldalon viszont a fogyasztás a termelésre való tekintet nélkül egyre bőségesebb. »Uradzás«, »pusztítás« uralkodik köztük, ahogy öregebbjeik megbotránkozva mondják. Az aránytalanság természetesen nem folytatható sokáig, eladósodás és vagyoni romlás lesz a vége az ilyen életnek. Valóban a parasztság eladósodása ezekben az országokban a legnagyobb és ez egyrészt az eredménytelen termelési kísérletek következménye, másrészt pedig a túlméretezett fogyasztásé.

Munkásparasztoknál persze nem erről van szó. Velük az történik, hogy a munkájuk egyre nehezebb és gépiesebb, viszont a bérük ritkán emelkedik, úgyhogy régebbi életszintjüket is nehezen tudják fenntartani s ez már az egyre fokozódó nyomor tudatát és kínját jelenti számukra.

Valóságos történelmi gyűjtemény egy-egy ilyen mezővárosnak vagy falunak az élete.

A lakóházak korántsem olyan egyformák már, mint azelőtt voltak. Az egyik mintha városi ház lenne, a városi építőízlés látszik rajta, a másik egészen olyan még, mint a régi paraszt házak s számtalan olyan van, mely az átmenet bélyegét viseli magán. Itt paraszt külsőség teljes városias belső berendezéssel, amott eddig soha nem látott építőanyagok, majd a másiknál városias külső formák s belül paraszt fűtőrendszer és parasztelvű berendezés. Iparosok építik ezeket a házakat, akik az építés mesterségét kellően megtanulták, azonban az ízlést senki nem tanította nekik és különben is a válságos parasztközségek levegője fertőzte meg őket. Nem parasztművek és nem vidéki lakóházak ezek az épületek, hanem egyszerűen torzók.

Így a belső berendezés is. A paraszt egy szobában lakik s ezt a szokását akkor is nehezen töri át, ha módja lenne hozzá és egyéb vonatkozásban át is törte volna már. De míg a szabványos parasztház egyetlen lakószobája mindenes berendezésű volt, valóságos kombinált szoba, addig a megzavarodott paraszt polgári mintára hálószobának rendezi be egyetlen lakószobáját s azt mindenre használja. Kedvelik már a kényelmes heverőket és mint a városi civilizáció előhírnöke, úgy jelenik meg egy-egy parasztházban a széltire sezlónnak nevezett fekvő alkalmatosság.

Nem marad hátra a ruházat sem. A paraszt viseletformák legjobb esetben, ha munkaruhának fönnmaradtak, minden egyéb alkalomra külön városi ruhát csináltatnak s ebben a tehetősebbek olyan hivalkodást folytatnak, hogy túlvernek a valóságos városiakon. A gyalázat akkor tör ki, ha, a városi ruházat kopik, vagy kimegy a divatból és jó paraszttörvény szerint munkaruhává süllyed. Ilyenkor furcsa dolgok láthatók: magassarkú cipőben dolgoznak a földeken a lányok, fűzős félcipőben mennek az eke után a legények s a reggeli harmaton csizma nélkül és hosszúnadrágban igyekeznek a munkába. Ez a fonáka a dolognak. Viszont amikor ünnepek vagy különös alkalmak idején teljes díszben összegyűl a polgárosult parasztság, harmonikus és szép látvány a társaságuk: mintha északon vagy nyugaton járna az ember, valóságos kultúrparasztoknak tetszenek már.

A látszólagos kultúra még tartja magát az étkezési szokásokban is: változatosan, újság és szakácskönyvek receptjei szerint főznek s különösen ünnepek alkalmával az asztal is teljesen kultúrált képet nyújt. Hasonló a kép játékaikban és szórakozásaikban is: ezt tanulják meg először és ünnepi időtöltéseikben egészen városiak már, de a megejtő látszat mögött tökéletes kultúrátlanság tanyázik.

Nem a magas kultúra hiányáról szólunk most, nem is a parasztkultúra elmúlásán kesergünk, csak egyszerűen megállapítjuk a kultúra teljes hiányát. A parasztkultúra, ha nehézkes és sokféleképpen korlátozott volt is, mégis biztos formákat adott az ember magasabbra törő vágyai számára s ez az, ami ma már tökéletesen hiányzik a megbomlott paraszti társadalmak életéből. A maguk kultúráját föladták s helyébe egyelőre, mint gyermekek a játékszerrel, megelégszenek a városi civilizáció legselejtesebb termékeivel: a legsekélyesebb ponyvairodalmat olvassák, silány olajnyomatokat vásárolnak s a mozi és színház leggyöngébb termése foglalkoztatja fantáziájukat. Ez is a válság tünete s ez a legfájdalmasabb.

A mezei munkásság kultúrája még kevesebb ezeken a tájakon. Egyetlenegy kis csoport él kultúréletet, nevezetesen az, amelyik a szocialista szervezetekbe tartozik. Valóságos megvilágosodás és megnyugtatás az ellentétek közt hánykódó paraszt számára, hogy itt olvas, gyűlésre jár, beszél és belekóstol a művészetbe s minden gazdánál vagy munkástársánál kultúráltabb életet folytat. A többi mezei munkás persze még a gazdákénál is kevesebb kultúrával kénytelen megelégedni: úgy nyomorog kultúrigényeivel is, mint ahogy mindennapi szükségleteivel.

Az ünnep az egyetlen tiszta színfolt a bomlás és a válság birodalmában. Ilyenkor tisztább magasságokba emelkedik a vergődő paraszt és azt hiszi, sokkal több már annál, ami paraszt türelmessége idején volt.

Önmaga menekvésére lett ilyen az ünnepe ennek a válságos társadalomnak, de még ez a kegyes csalás is jólesik. Azt hiszi egy pillanatra, hogy szünetel a gyötrő és gyümölcstelen munka, amikor az nem is szünetel, azt hiszi egy-egy percre, hogy a művészet adott örökös formát vágyódásainak, amikor az nem is művészet s egy rövid napra a civilizáció komfortját érzi maga körül, pedig az nem is civilizáció, kívánt kábulatában elhiszi lakóhelyéről, hogy az város, holott csak bús és poros falu. Az ünnepi illúziók azonban csak egy napig tartanak, hat napon keresztül válság és lélekvesztő megoldatlanság uralkodik a megzavart embereken.

 

*

 

A Közép két országa közül egyik agrárország, a másik pedig félig ipari állam. Lengyelországban 76.2% a földművelők aránya, Magyarországon pedig 56.0%. A földbirtokmegoszlás azonban mindkét országban egyformán feudalista jellegű, még a háború utáni földbirtokreform végrehajtása után is.

Lengyelországban 1921-ben a következő volt a birtokmegoszlás:

Nagybirtok a terület ………………35% - a
Nagyparasztbirtok ………………..2%    »
Középparasztbirtok ………………24%    »
Kisparasztbirtok …………………20%    »
Törpebirtok ………………………19%    »

 

Magyarországon pedig 1930-ban a következő a birtokmegoszlás:

100 holdon felüli birtokosok és bérlők ……………..25.139lélek
10 – 100 k. holdas birtokosok és bérlők ……………757.655»
0 – 10 k. holdas birtokosok és bérlők ………………2,021.164»
földnélküliek ……………………………………….1,644.855»
100 k. holdon felüli birtokok területe ………………7,238.926 k. hold
10 – 100 k. holdas birtokok területe ……………….5,153.285»
0 – 10 k. holdas birtokok területe …………………..3,218.285»

 

Földreform volt mindkét országban, de lényegesen nem alakította át egyik helyen sem a gazdaság struktúráját. Lengyelországban kisajátítható volt minden 180 ha.-nál nagyobb birtok s azon legfeljebb 15 ha.-os új parasztbirtokokat létesítettek. Megváltásul a forgalmi ár felét határozta meg a törvény. Magyarországon már csak részleges kisajátítást engedett meg a törvény s azokat is teljes értékben kártalanította. Új parasztbirtokot is keveset alapított, mert legfeljebb 6 ha.-t adott egy igénylőnek.

A társadalom válsága élesen nyilatkozik meg két ország népmozgalmi statisztikájában. Az élveszületések száma 1881-90-ben még Magyarországon 440 volt 10.000 lélekre számítva és ugyanebben az időben az Oroszországhoz tartozó Lengyelországban 350, addig 1934-ben már Magyarországon lecsökkent 208-ra és Lengyelországban 266-ra.

Mindkét országban tett kísérletet a parasztság, hogy a háború utáni reformokra alkalmas években megváltoztassa országa struktúráját, azonban mindkét helyen sikertelen maradt a kísérlet. Lengyel országban száműzetésbe kényszerítette Pilsudszky marsall uralma a parasztpárt vezérét, Witost és a mozgalmat visszaszorította, Magyarországon pedig a Nagyatádi Szabó-féle kisgazdamozgalom békét kötött a feudalista erőkkel és még a földreformot is kiengedte a kezéből. Tovább élt még a kisgazdamozgalom, mint enyhén radikális ellenzék, azonban arra már nem volt elég ereje, hogy magához ragadja a politikai vezetést.

 




Hátra Kezdőlap Előre