A falak közt különös kultúra tenyészik. A természeti ember, aki munkás, őstermelő és mezei szállások zárt közösségeiben él, sajátos kultúrát nevelt s ez éppoly jellemző rá, mint munkája, lakó helye és alázatossága a természet és társadalom hatalmai iránt. A parasztkultúra nem primitív. Akkor primitív az ember világa, ha nyitva a végtelen előtte és abból lépésnyit ha birtokba tud venni. Primitív a vadak kultúrája, mert még nem érkeztek odáig, hogy egész világukat a maguk képére formálják s egészen mindegy, hogy ebben környezetük kényelme vagy a maguk tehetetlensége akadályozta meg őket. Parasztok kultúrája megcsökött és visszaszorított hajtás, nem zsenge, fiatal ág. Olyan, mint a japánok apró edénybe szorított fái, kész növény már, virágzik és terem, de fanyar és aprós a termése.
A parasztkultúra nem olyan, hogy termékeit el lehetne választani termőközösségétől. Ez a kultúra csakugyan olyan, mint a virág: egy táj és egy nép virága, amely elfonnyad és meghal, ha kiszakítják talajából. A parasztmúzsa legszebb szavai játékos kedvteléssé üresednek, hogyha kíváncsi idegenek előtt mondják el kitanult utánzók. Parasztműveknek csak ott van értelmük a szükségletet érzők és a velük élők között. S ez nem attól van, mintha olyan primitív lenne, hogy nem tudna mit leválasztani a kultúratermő alkalmakról. Nagyon gazdag a szépség, ami parasztok egy-egy életmozzanatát ékíti, de az oly szorosan az alkalomhoz, helyzethez és a közösség testéhez szabatott, hogy üressé és értelmetlenné válik, mihelyt elválasztják onnan.
A parasztkultúra nem is fejlődő. Nem kezdő kultúra, amely végtelen lehetőségek birtokában kivirágzásának az elején tart. Mindenütt, ahol már megvan, a teljességet valósítja meg, természetesen azt a teljességet, amely parasztfeltételek mellett lehetséges. Parasztkultúra csak arra képes, hogy kiterjedjen, de sem arra, hogy magas kultúrává fejlődjék, sem arra, hogy ilyenné átalakuljon, nem való.
Viszont elemi kultúra. Azoknak a megoldásoknak a rendszere, amelyeket az ember szorult helyzetében legközvetlenebbül kitalál és megvalósít. Nem az ember és az emberségéből fakadó kultúra a primitív, hanem a helyzet, amelyben e megoldások születnek. Az ember lehet akármilyen gazdag képzeletű és erős, parasztszorosságok közt kisszerű és kényszerűségekkel küszködő megoldásokra lesz csak képes.
Közösségi kultúra a paraszté. Nem egyéni teljesítményekből épül és nem egyéni helyzeteket old föl. Az a társadalom, amely nem ismeri a magában álló egyént, ellenben családi egységeken keresztül egy közös tudatot alakít és visel, kultúrájában is a mindenki által egyformán érzett közös sorsnak a megoldásait keresi. A paraszttermelés, társas érintkezés és mindennapi élet kultúrája egyéni kívánságok és egyéni tehetségek tekintetbevétele nélkül azt szabja meg, hogy parasztembernek ilyen helyzetekben mindenkire érvényesen hogy legjobb viselkedni. A kultúra egyes láncszemeit tágíthatja, tovább fűzheti az egyén, meg is teszi mindenkor, azonban a közösség hagyja jóvá, hogy teljesítménye beleillik-e a többi sorába s a közösség szentesíti a vele való élést.
Mindezeken fölül a parasztkultúra általános. Sem úgy nem rétegeződik, hogy egyes csoportok magasabb szintjén élnek, sem úgy, hogy egy rész inkább termeli, alakítja, fejleszti, tágítja, a másik rész pedig inkább él vele, mint ez a városokban van. Mindkét irányban általános a parasztkultúra: mindenki egyformán él vele és mindenki egyformán részt vesz alakításában. Ami kikerülhetetlen eltérő részvétel az egyén igényei, tehetsége révén mégis lehetséges, azt a közösség tökéletesen elhomályosítja azzal, hogy nem tartja számon. Lehet hogy nagy alkotó egyéniségek hoznak létre egy-egy föltűnő teljesítményt, de hasztalan, már közvetlen társaik is úgy tudják, hogy nekik is részük van abban és a sajátjukként élnek vele.
Mindösszevéve tehát a parasztkultúra elemi, közösségi és általános. Mindez együtt érthetően mutat rá arra, hogy egy különleges társadalmi helyzet emberi kitöltéséről van szó és e kultúrának minden töménysége, kisszerűsége és tehetetlensége nem emberi erők híjának, hanem a társadalmi helyzet szorosságának következményeképp állott elő.
A parasztcivilizáció egyenesen maga a paraszttermelés kultúrája. Hogy milyen módszereket alkalmaz a paraszt termelése során, hogyan él együtt társaival és egyáltalán milyen rendet tart az életében, annak egyedül irányadó mértéke, hogy mit követel meg a javak előállítása és ivadékainak szaporodása. Minden civilizációs teljesítménye annak az eszköze, hogy javai és utódai bőségesen teremjenek. A parasztcivilizáció egészben eszközök rendszere és ez nemcsak származtató okként értendő, hanem úgy is, hogy ez egyben határa is a parasztteljesítményeknek. A termelés eszközei csak arra valók, hogy az emberkéz által folytatott munkát sikeresebbé tegyék, nem pedig, hogy maguk termeljenek, vagy kitalálásuk önálló gonddá növekedjék. A parasztcivilizáció nem ismer technikát. Olyan nincs paraszttájakon, hogy önálló törekvéssé lehessen az élet megkönnyítésének a gondja. Igyekszik mindenki ügyes fogásokat és alkalmas szerszámokat kitalálni, a közösségi hagyomány gazdag is ilyenekben, de az nem juthat paraszt eszébe, hogy az egész életberendezés és termelő rend valami hatalmas eszköz segítségével végképpen megkönnyíttessék. Csak addig terjed az eszközök előteremtésének és megjavításának a gondja, amíg az egy teljes súlyosságában vállalt termelést könnyít; abban a pillanatban, amikor ennek a termelő kötelességnek a föloldását csillantaná meg az emberek Előtt, már veszedelmes és parasztok által nem szívelhető ördöngősség.
De nem ismer a parasztság életrendje önállóan ható és irányító előírásokat sem. A paraszttörvény soha nem kinyilatkoztatott és kívülről szankcionált szabály, hanem olyan jellegű, mint más társadalmakban a morál. Köztudat és közértékelés, amely minden cselekvőben él. A közösség külső kényszerítésben is megnyilatkozó megtorlása már nem a törvények tartozéka, hanem a közösség spontán védelme, amely nem is tiszteli az előírások határait. Nem lehet külön megtanulni a parasztélet szabályait e úgy alkalmazni esetenként való megfontolással. A parasztság morális és konvencionális szabályai olyanok, mint a nyelv törvényei: az ember tudja s akkor már nem törvénytisztelet kérdése, hogy helyesen beszél. Legföljebb gyermek számára válik kérdésessé, hogy jól cselekszik-e vagy nem, azonban néhány fejbeütés megtanítja arra, hagy mi való a parasztnak, s őt is beavatja a paraszttörvény tudásába.
A civilizáció két nagy birodalma: a termelés munkája és az együttélés rendje egyformán tükrözi minden mozzanatnál a paraszt társadalom kiszolgáló jellegét.
Az együttélés két parasztegysége: a család és a község egyként termelő célok szolgálatában áll és minden lépésnél csak erre szorítkozik. A család az ivadékok felnevelésének a helye és munkaszervezet. Az szóba sem kerülhet, hogy két személyiség harmonikus együttélésének és kiegészülésének legyen alkalma. Ilyen fölszabadult egyéni igények elképzelhetetlenek a paraszttársadalomban. Van egy köteles szolgálat, amit mindenkinek el kell végezni, s ebben társ az asszony, célok és eszközök egyben a gyermekek s mindez együtt megleli keretét a családban. A község pedig a föld megmunkálásának eszközéül szolgáló szervezet. Akkora területre; terjed, amit egy csoport meg tud munkálni és olyan beosztású, hogy ezt a munkát minél jobban elősegítse. Széles udvarokból, tágas portákból tevődik vissze. A házak a gazdaság szükségletei szerint tagozódnak, semmi olyan nincs egy község berendezésében és szervezetében, ami szemben fölszabadult vágyát vagy igényét elégíti ki. Istálló, csűrök, magtárak és szerszámállások tökéletesen egyenrangúak a benne dolgozók házaival. A termelésnek és a községnek az igazgatása is annak a kezében van, aki ebben a termelésben legjobban részesedik, vagy a legtöbb érdeke fűződik hozzá.
Maga a termelés kivitele legfőképpen mutatja a parasztcivilizáció tökéletesen termelést szolgáló jellegét. Parasztok nem ismernek munkamegosztást, szigorú törvényeik még azt sem engedik meg, hogy elosszák a termelés súlyát. Mindenki viselje a teljes terhet, ez a mottója a paraszttermelésnek. Gyakorlatilag kétféle munkamegosztás is van, de egyik sem biztosítja a szakmunka nyugalmát és technikus elmélyülését.
Az egyik a családi munkamegosztás. A családi állás különbsége szerint ki-ki különböző szerepet visz a munkában, azonban mindenki végigmegy végeredményben az összes fokozatokon, férfiak a férfiakén és nők a nőkén. Ám a munka egysége egy pillanatra sem kétséges köztük. Éppígy nem igazi munkamegosztás a férfi és nő eltérő munkaköre sem. Nagyon egy munkáról van szó, nagyon is egy teher viseléséről, úgyannyira, hogy a fele-fele rész vállalása egy pillanatra sem érzik résznek: a másik részének súlya is benne érződik mindig a saját teherben.
A másik munkamegosztás sem osztja meg a termelés terhét. Van parasztok közt iparos és kofálkodó is, de annak mindnek kiskertje és veteményföldje, vagy éppen szőleje és szántói vannak. Egyszerűen elviselhetetlennek tartaná, hogy ő ne csinálja végig ugyanazt, amit a többi, még akkor is, ha saját munkája után jobban és könnyebben élhetne. Erkölccsé mélyült már az a tudat parasztok közt, hogy mindenki a termelés teljességét vállalja s ez alól akkor sincs fölmentés, ha valaki éppen egy rész munkát végez is.
De nem ismer munkamegosztást a parasztcivilizáció úgy sem, hogy a termelés mestersége megtanulható szakmákra különülve. Először is nincsen szakma. Mindenki egyformán általános termelő s még akkor is, ha valami ipar vagy kereskedelem folytatására adja magát, vigyáz arra, hogy földművelő karakterét el ne veszítse. A földművelésben pedig föl sem merülhet az elkülönödés gondolata. Ki-ki az egész földművelő munkára vállalkozik s a természeti viszonyok különbsége szerint gyakorolja egyik vagy másik ágát. Másodszor pedig nem megtanulni való szakma a földművelő mesterség. Megtanulni való a parasztmunka: ebbe kell beletörődni s ezt kell egyetemes érvénnyel tudni. Nem szakmát tanul a paraszt, – az jön magától – hanem a sorsát elviselni, egyszóval parasztnak lenni.
Könnyen elgondolható, hogy olyan jellegű civilizáció, mint a parasztoké, csak tág területen lehetséges. Nagyon is külterjes ahhoz, hogy akár egy nagyobb csoport rendjét fönt tudná tartani, akár kis területen nagyobb eredményű termelést tudna folytatni. A paraszttársadalom kiterjedésének határát a külső gátakon kívül maga a parasztcivilizáció természete is megvonja ezáltal. Nagy területen csak kevesen élhetnek parasztmódon az emberek s ha nem tágítható tovább a kör, akkor belső okoknál fogva válságba kerül a parasztélet. Az európai parasztváltozás egyik oka nagyon sokhelyt ez a telítettség volt, amely fogékony talajt adott a technika meggyökeresedésének. A technikai fejlődéstől akár a múlt század közepén is bekövetkezhetett volna a parasztság változása, azonban akkor még a külterjes paraszti fejlődésnek is megvolt a megfelelő tere.
A parasztkultúra magasabb régiói már nem annyira a termelés nyomását érzik, mint a paraszt egész társadalmi állásának az összeszorítottságát. A parasztkultúra az a terület, ahol a szolgaság legkevésbé érzik, hiszen a parasztszolgálat az, amely minden terhessége mellett is egy szűk területen szabadságot enged. Persze ez a szabadság csak olyan, amilyen paraszté lehet. Ráveti árnyékát a nehéz és terhes sors akkor is, ha minden erejével szabadulna is az ember. A parasztság kultúrája az árnyékban nőtt virághoz hasonlatos. Nem együgyű és primitív próbálkozás, hanem nagyon is sok erőfeszítés megnyomorított virága. Egyszerűen a társadalmi fekvés különbsége tükröződik abban, hogy a parasztkultúra nagyon lényegesen különbözik a nem parasztitól.
A parasztkultúra nem ismeri az egyént. Ahogy a társadalom nem ismeri a paraszt különálló egyéni igényét az élettel szemben, úgy a kultúra sem tiszteli az egyén kezdeményezését. Igaz, hogy minden, ami kultúra, végeredményben csak egyéni lehet, csak a tartalom s a kicsiszolt forma közös, de az átélés nem. Hát a parasztkultúra világában ezen az eggyen kívül valóban minden közös. Mintha minden paraszt egyforma lenne, annyira közös ez a tartalom és mintha mindenki kezemunkája rajta lenne, annyira közös ízlés műve a forma. Az emberi egyformaság végeredményben meg is van. A vérmérséklet, jellem és munkabírás semmiesetre se egyforma, ám nagyon is egy a szerep, amit ezek a különböző emberek betöltenek. Hogy az emberek nem egyformák, az olyan magánügy, hogy senki sem kíváncsi rá s ha már a társadalom nyilvánossága elé lép az egyén, nem is egyén többé, hanem a parasztszerep viselője. Gazda, gazdaasszony vagy valamelyik várományosa s ebben a szerepben előírások mondják meg, hogy miképpen kell viselkedni. Persze a kultúratermelésben ilyen szerepemberek vesznek részt s ezek nem a maguk privát ügyeikkel hozakodnak elő, hanem csak olyan élmények megjelenítésére vállalkoznak, ami a szerephez tartozik. Tehát minden élményben társul kapja az egyén az összes többi hasonló szerepbelit. Már most, hogy miképpen alkot a sok egyén egyszerre, annak nagyon egyszerű módja van: az, ami végeredményben minden közös munkának a módszere. Egyvalaki javasol s a többi helybenhagyja vagy elveti. A parasztkultúra minden műve ilyen kollektív alkotás, éppen ezért tökéletesen tükrözi a társadalom világát.
Nem ismeretes parasztok közt az alkotó s a közönség különbsége. Mindenki alkotó és mindenki közönség. Nem szakma a műtermelés, mintahogy egyéb szakma sincsen, mert mindenki ugyanazt a szerepet éli át és minden átélése alkalmával hozzákapcsolódik a hagyományos formulákhoz. Ilyen alkotó és közönség viszony mellett természetesen soká tart, míg egy »mű« készen lesz, viszont ha egyszer készen van, föl sem merülhet, hogy tetszik-e a közönségnek vagy nem. Természetes, hogy tetszik, hiszen maga is ott volt az alkotásnál, sőt mint szerzőtárs közre is működött.
Nincs is mű végeredményben. Sem az élményektől, sem a szerzőtől nem választható el egyetlen kultúrtett sem, még kevésbé vihető át szabadon más helyzetekre. Egyszerűen nincsen önálló életű mű, nincsen festmény, szobor, dallam, felismerés és hit egymagáért, minden ilyesféle csak megformálása vagy stilizálása valamilyen paraszthelyzetnek, amely mindenki számára előfordulhat, sőt előírás szerint elő is fordul. A parasztmű nem más, mint konvencionális élményekben tökéletes és formailag is kifogástalan átélése, az átélés pedig csak megismételhető, de át nem vihető.
Stílust sem ismer a parasztkultúra. Helyesebben egyetlen stílust ismer csak. Minden parasztkultúrtett állandó és azonosan ismétlődő helyzeteknek a kifejezése vagy stilizálása. Nem változik maga a társadalom, nem változhat a kultúrája se. Helyesebben a változás csak kettő lehet: a maga határai között kiteljesedik vagy átalakul nemparaszt-kultúrává és mint parasztkultúra megszűnik. De a kiteljesedés stílusváltozása nem úgy értendő, hogy egyideig viszonylag is tökéletlen megoldások születnek s azok helyesbítődnek jobbakkal, hanem abban van fejlődés, hogy előbb csak egy-egy kiválasztott helyzet nyer kultúrformát s csak utána a többiek. Akkor teljes a parasztkultúra, ha minden paraszthelyzetnek megvan a kintúrformája. Egészben véve a parasztkultúra – most már a teljesség firtatása nélkül – nem mis, mint minden helyzetnek a tökéletes kiművelése. Mivel pedig a helyzet és tökéletesség foka nem változik, a művek, ha egyszer készen vannak, többet nem esik rajtuk változás, más parasztkorok sem fognak másfajtát teremni.
A parasztkultúra teljes és zárt kultúrkör. Változásra is csak kettőre képes ez a kultúra: kiteljesedni vagy megszűnni; nem lehetséges tehát, hogy más kultúra elemeivel itatódjék át. Az különösen képtelenség, hogy a felső rend kultúrájának az utánzására hajolhatna. Hogy elemeket vegyen át a parasztság, az könnyen lehetséges és természetes, hogy azonban egyszerűen másolná az úri kultúra alkotásait, az annyira lehetetlen, mint kopoltyúval levegőn lélegzeni. Annyira eltérő a két kultúra minden élettörvénye, hogy kölcsönösen másolhatatlanok. Amennyiben pedig a lesüllyedt kultúrjavak föltevése azt akarja jelenteni, hogy a parasztság képtelen kultúrára, akkor evvel egyenesen a saját kultúrafogalmát rúgja föl. Ha azt értjük kultúra alatt, hogy minél nehezebb helyzetekben minél tökéletesebb megoldásokat és mentségeket találjon az ember, akkor a parasztkultúra klasszikusan tökéletes. Nincs szorosabb helyzet a világon, mint a paraszté s nincsenek bölcsebb megoldások, mint a parasztkultúra teljesítményei. Hogy a paraszthelyzet maga annyira tökéletlen és minden erőfeszítés mellett is megnyomorítja az embert és meggátolja abban, hogy magasabb szintű kultúrát neveljen, arról a paraszt igazán nem tehet. Úgy amint van, klasszikusan tökéletes és a legnagyszerűbb emberi teljesítményt jelentő tett a parasztkultúra s ha szabad ember számára mégis tökéletlen, annak csak a paraszt társadalmi helyzet az oka. Ám van vigasztalás is. A parasztkultúra csak a parasztság társadalmi létével együtt állhat fönn, mivel pedig ez az állapot megszűnőben van, a parasztkultúrának is meg vannak számlálva a napjai. Szép volt, de nem kár érte.
*
A parasztszerep és mindaz, ami vele jár, végtére mind csak lénytelenség. Kötelezettség, ami elől nem lehet kitérni. De ilyen dolgokban mindig megvan az az érzésünk, hogy erőnek engedünk és nem a magunk akaratából van így a világ. Amikor azonban nem ezekről a dolgokról van szó, hanem magunk vagyunk mezei tanyáinkon és hagyhatjuk magunk mögött a terhes kötelességeket, akkor már nem kénytelenség az élet. Lehet, hogy mikor vasárnapi szabadságban érezzük magunkat, még olyankor is nyomják a terhek a vállunkat és valami még olyankor is beárnyékolja hajlékainkat, de nem törődünk vele. Vannak perceink, amikor nincs más előttünk, mint az, hogy kedvünk és vágyunk szerint éljünk. Ilyenkor az erőfeszítés a magunk mulatsága és nem adunk számot róla senkinek. Ilyenkor csak egyetlenegy a gondunk, hogy aminél több virtussal és minél több emberséggel álljunk helyt abban a dologban, ami éppen sorba következik.
Még a mesterségünk is emberséges próbának tetszik, ha jó nekifeszüléssel erőt veszünk a nehézségein. Maga a gazdálkodás nehéz és sokszor keserves gond, de jól forgatni föl a földet, egyenletesen vetni el a magot, fáradhatatlanul kaszálni hajnaltól estig, az virtus és a fogásait biztosan tudni jóleső teljesítmény. Nem az a virtus, hogy jól megtanuljuk, abban nem is hiszünk, de hogy túrni tudjunk és eszünk legyen ahhoz, hogy valaminek a nyitját megleljük, az már valami s az ilyennek van becsülete köztünk. Öntudatot és biztonságot ad az az embernek, ha jól meg tud állani a lábán és naponként való próbán bizonyul embernek a talpán. Ez az igazi parasztmesterség. Nem a sokféle eszelésben való jártasság, hanem vállalni és legyűrni a munkát úgy, ahogy kínálkozik, csak éppen a hozzányúlásban lenni okosnak és leleményesnek. Helytállani s megfogni a dolgot, ez a mesterségünk titka és ha úgy nézzük, mint mesterséget, akkor már nem olyan nehéz, sőt inkább jólesik, azt pedig nem nézzük mindig, hogy bizony le nem rázható kötelességünk is.
A mindennapi életnek is megvannak a jóleső gondjai. Amikor már egyszer túlestünk azon, hogy nem lehet másként, akkor már az a gondunk csak, hogy minél jobban és szebben rendezzük be napjainkat. Haszontalanságokat nem csinálunk akkor sem, azonban úgy igyekezünk, hogy mindennek formája legyen. Szerszámainkat ügyes mesterkedésekkel formázzuk meg és mindannyiunknak az a gondja, hogy jól hajlítsuk az anyagot és szolgálja is a célt a szerszám. Az is jó, ha dísztelen szerszámainkra játékos ékességet illeszthetünk, magában úgy sincs értelme ilyesféléknek. Asszonyaink meg különösen vigyáznak arra, hogy mindennek formája, színe és ékessége legyen és ez nekünk is jólesik.
Istenhátamögötti szállásainkon élni együtt hasonszőrű társakkal nem könnyű, ha arra gondol az ember, hogy így kiesik a világból, de aki már kinn van, úgy fogódzik egybe társaival, hogy ne érezze a kivertséget. Ez az értelme minden gyülekezetünknek. Hogy olyan bokrokba egyesülünk, amilyenben éppen vagyunk, arról nem mi tehetünk, de az már a mi művünk, hogy ezekben a közösségekben olyan szigorú és mégis jól viselhető rendet tartunk. Az az első cselekedetünk minden társulásban, hogy nem ismerjük el egyvalakinek a saját esze szerint való eszeléseit. Csak az lehet szószóló egy társaságban, aki úgy viselkedik, ahogy a másikkal összeférő embernek kell és csak arról beszél, ami mindnyájunk közös gondja. Egyszerűen nem ismerünk haszontalan magánakvalóságot. Mindent csak úgy lehet közösen intézni, ha mindenki úgy gondolkozik, mintha a másik helyében volna. Ezt mindenfajta gyülekezeteink meg is valósítják s ennek köszönhetjük, hogy kivert állapotunknak nem fordulunk ellene, hogy kiki kisebb részt húzzon a teherből.
De hinni sem hiszünk haszontalanságokban. Úgy érezzük, hogy az embernek tartani kell magát valamihez: hisszük, hogy van igazság és valamikor ki is kell annak derülnie. A mi igazságunk az, magunk közt azt tartjuk, hogy az ember ne keresse saját magában mindennek az értelmét, hanem legyen tekintettel a többiekre is. Nem tudunk nagyobb vétket, mint ha valaki kivonja magát a többiek ítélete alól és a maga esze szerint csinál mindenféle istentelenségeket. Lehet jól enni, inni, fiataloknak cicázni, de hogy valaki dologra való időben is ilyent cselekedjen, vagy családos ember létére is bitangoljon, azt szigorúan elítéljük. Egyszerűen rossznak és kivetendőnek tartjuk azt, aki a többiekre való tekintet nélkül él.
A természeti és az emberi világ titkai nem nagyon izgatnak bennünket. Ha megtudunk valamit, nagyon keveset vigasztaló az, minek keressük hát értelmét annak, amin úgysem lehet segíteni. A dolgokról való tudomány akkor is, ha a magunk kedve szerint tesszük, csak annyi, hogy éppen vaksötétben ne legyünk. Látjuk, ami szemünk előtt lefolyik, de okául beérjük annyival, amennyit hirtelen elgondol az ember. Elég annyi bölcsesség, amit őseink reánk hagytak, legfeljebb ha megtoldva hagyjuk mi is az utódainkra. Amennyit mi forgolódunk a világban, annak útmutatására elég ez a tudomány is.
De van egy országa az emberi világnak, ami mindenestül a miénk. Amikor ünnepi vagy hétközi napok csendjében együgyű szerszámokon nem ránkparancsolt hang szólal meg, hanem magunk szólunk tiszta és nyomorítatlan emberséggel. Amikor minden öröm és bánat összegyűlik a szánkban s nincsen hova lenni hév lelkünknek, akkor vérrel buggyanó szavakkal tör föl az ének a torkunkból és csodálatos játékokra képes az elme. Elmarad ilyenkor a hátunk mögött minden, ami ebből a világból való. Nincs gyötrelmes munka, nincs alázat hatalom előtt, csak ember van, aki sír és örömében kiált föl, vágyakozik és kielégül: szabad lesz egy-egy pillanatra a parasztlélek.
Szürke és kegyetlen szerszámaink felékesülnek, pántlika leng az ostornyélen, cifra faragás ékesíti a jármot, a kapuoszlop beszédes fővé formálódik és az asztali edényeken a teremtett világ állatai és növényei jelennek meg a mi szemünk tükröződése szerint. Ilyenkor nyájas és pihentető lesz a mezei szállás. Komor bútorokon virágok futnak föl és a párnákon hímes varrások csomósodnak. Gyülekezeteinkben énekszó lesz úrrá és sír vagy vigad a hang, de úgy szól, mint szabad mezőkön szárnyaló harangszó. S hiszünk is ilyenkor. Fölenged az alázat és az ember egyetlen valóságként hiszi, hogy érdemes az élet és szabadságos része minden lélek a nagy mindenségnek.
Ez a szabadság lesz egyszer majd az egyetlen emlékezésre méltó élményünk. El fogjuk felejteni a sanyarú sorsot, amelyben részünk volt, mások is elfelejtik majd, hogy voltak parasztok, de műveink akkor is élnek még és megtalálják az utat minden emberhez, mert ezekben voltunk egy-egy tűnő pillanatra szabadok és rejtett kívánságunk szerint emberek.