A paraszt csak akkor igazi paraszt, ha saját földje van. Ez az a szabadság, ami minden szolgasága mellett is megkülönböztetett emberi állást biztosit számára és ez az, ami kultúrára teszi képessé. Mindazok a paraszttípusok, amelyek Európa különböző vidékein más-más arcát képviselik a parasztságnak, a földes parasztok csoportjaiban valósítják meg jellegük teljességét. Ők az igazán polgárosodott nyugati parasztok, ők a paraszterényekben is bővelkedő északi kultúrparasztok, ők a ma is valóságosan parasztkeletiek és ők azok, akik a parasztfejlődés minden stációját válságos gondok közt élik át középen. Mögöttük, mint második vonal, áll a földetlen parasztság, minden típuson belül egy fokkal színtelenebb jelleggel. A nyugati és északi földetlen paraszt se paraszt, de nem is polgár, hanem munkás, a keleti zsellérparaszt ugyan szintén paraszt, azonban mind öntudatában, mind kultúrájában a gazdák követője s a közép munkásparasztja éppúgy nem leli a helyét paraszt kényszerűségei között, mint a gazdák, ő azonban még félmegoldásokkal sem segíthet magán. Nem külön paraszttípus tehát egyik helyen sem a földetlen paraszt, hanem ugyanannak a parasztcsoportnak alsó osztálya s azt közelebbről vagy távolabbról követi aszerint, hogy milyen szabadságot enged számára a társadalom.
Van azonban egy fajta földetlen paraszt, amely minden más parasztok között szigetként áll külön, de egymásközt nagyon is egyforma, akár északon, akár keleten, akár pedig középen lakik. Azok a parasztok ezek, akik a más földjén élnek és még csak parasztok sem lehetnek igazán. Cselédek, akik birtokos urak szolgálatában állnak, úgy mint régen a jobbágyok s még odáig sem jutottak el, hogy legalább a parasztnak kijáró szabadságot birtokba vehetnék. Mintha ma is jobbágyok lennének, úgy élnek és egymásközt való csoportosulásuk ma is nagyon apró körökre kényszerül.
Egyformán jobbágyparasztok ezek európaszerte és mindenütt ugyanazok a terheik, akármelyik országban is élnek, viszont mindenütt elkülönödnek a többi parasztok országonként eltérő típusaitól.
Termelők, munkások és természeti emberek ők is, de még csak nem is parasztmódra, hanem úgy, mint a jobbágyok: a más földjén termelnek, mások szolgálatában és mások irányítása alatt. Nem önálló szolgái vagy harcos ellenfelei a természetnek, hanem más kezelábaképpen olyan akaratot és termelőszándékot szolgálnak, amelyikhez maguknak semmi közük. Akkor is jobbágyparasztok, ha a legtermészetibb gazdálkodást folytatják is és akkor is, ha gépekkel folytatott kapitalista termelést űz a gazdájuk. Munkások is, de nem vérbeivódott erkölcs és nem tisztességes bér a mozgatójuk, hanem a parancsszó, amely követi minden lépésüket. A bérük annyi, hogy éppen csak megélhetnek, ezért inkább kevesebbet igyekeznek dolgozni, mint többet. Természeti emberek éppúgy, mint a jobbágyok voltak. Egyetlen nagy egység számukra a világ s azon belül a gépeket, gazdájukat és sorsukat egyformán természettől valónak fogadják el a fölkelő nappal. Egyáltalán nem érzik magukat külön testnek a világban, hanem egy valaha megteremtett egység részeseinek s rajtuk kívül minden teremtett lény ugyanannak a világnak a részese, csak éppen másfajta szereppel.
Nem falukban és tanyákon, hanem urasági majorokban laknak. Nem egymás között sokan, hanem úri gazdák mellett a szükséges apró bokrokban. Ez a legfőbb nyitja életüknek. A paraszt önállóságig azért nem juthattak el, mert sem a munkájuk, sem egymással való társas érintkezésük, sem a gazdáikkal szemben való viszonyuk nem engedte soha, hogy a saját lábukra állhassanak; nyugati szabású munkásokká pedig azért nem lehettek, mert maga az üzem, amelyben dolgoznak, nem engedi meg az ilyen szabadságot. Teljesen és változatlanul kivert emberek ezek ma is és elszigetelt helyzetük nagyon sokáig megtartja még őket ebben a tehetetlenségben. Ha történik valami a parasztokkal, azt nem ezek a pusztai cselédek fogják megcsinálni, hiszen őket is úgy kell majd talpra állítani, ha valaha sor kerül erre.
Van saját világuk ezeknek a parasztoknak, de ez nem külön társadalmi csoport, hanem csak különös lelkialkat: sajátos cselédlélek. Csoportjaikban úgy helyezkednek el, ahogy a gazda megszabja s nem is egymással tartoznak egybe, hanem a közvetlenül parancsoló gazdájukkal. Egymáshoz csak hasonlók, de beszélni sem lehet mindenkor társaikkal, nemhogy még társaságokat alakítani velük.
Ilyen a közlekedésük is gazdáikkal. Nem parasztelvű alárendelődés az övék, hanem törvények nélküli alávetettség. Nem közlekednek az urakkal, hanem közvetlen parancsra engedelmeskednek.
Ilyen világban mi lehet a kultúra? Sem idejük, sem anyaguk nincsen ahhoz, hogy maguk építgessék, ahhoz pedig közel sem jutnak, hogy a városokból tanulják el. Egyszerűen sem maguk teremtette, sem eltanult kultúrájuk nincsen, hanem úgy élnek, mintha nem is Európa belsejében, hanem távoli szigeteken lenne a hazájuk. Egyetlen kultúrájuk van, ha ez kultúrának nevezhető: a szolgálatban való viselkedésé. Kora gyermekségüktől fogva azt tanulják, hogy mi az illő magatartása a cselédnek urával szemben s ebben biztos formuláik vannak immár, ami nemzedékről nemzedékre öröklődik.
A cselédnek az a hazája, ahol szolgál, avval tartozik egy közösségbe, aki parancsol neki. Egymásközt nagyon kevés ügyük lehet, hiszen a munka veszi el idejük túlnyomó részét, s közben nem kerülnek szembe cselédtársaikkal. Ezért szolga-egység a cselédek társadalma, amely voltaképpen még akkor sem társadalom, ha nagyon sokan élnek is egymás mellett. Nem egymással élnek, csak egymás mellett s egy közös gazdával állanak komolyan társas viszonyban.
Osztályaik sincsenek, hiszen ők együttvéve egyik osztálya a parasztságnak. Mindössze annyi tagozódásuk van egymásközött, hogy a szolgálatban egymás alá vannak rendelve: az egyik parancsoló béresgazda, a másik dolgozó béres, azonban gazdájuk előtt nagyon is egyformán cselédek mindannyian.
A nemzeti és pártbeli hovatartozás viszont olyan távoli dolog számukra, hogy nagyon sok nem is tud ilyesmiről. Pártról egyáltalán beszélni sem lehet. Szolgák s mindenkor kitűnő anyag arra, hogy oda rendeljék ki gazdáik szavazni, ahova éppen nekik tetszik; sem ellenvéleményt, sem ellenállást nem mernek megkockáztatni a jámborok. De majdnem így vannak a nemzeti hovatartozással is. Hogy melyik ország urai uralkodnak rajtuk, az nagyon kevéssé befolyásolja szolgaságukat, csupán annyira, hogy nyugatfelé emberségesebb a szolgálat és keletfelé mind szigorúbb. A legtöbbjük jó ha a nevét tudja az országnak, ahol él, de az államfőét már nagyon kevés.
Nincsen gondjuk saját tájékozódással és saját vezetéssel sem. Szolganép, amely parancsot követ és a saját fajtájabelivel csak egy törvényt ismer közösnek: a szolgálat kötelmeit. Hogy közelebbről ki parancsol, maga a gazda, vagy fogadott cselédje, nem változtat azon, hogy mindent külső akaratra cselekszenek.
Ilyen az ellenőrzés is. A gazda szigorúan és megszakítatlanul ellenőrzi minden lépésüket s ez alól semmiképpen sem szabadulhatnak. Saját közösségi ellenőrzésük nincs már csak azért sem, mert közösségük ki sem alakíthatott ilyet. Ami nyilvánossága van cselédek életének egymás közt, azon a szolgaerkölcs uralkodik s eszerint folytat ellenőrzést az összeverődő cselédsereg: kinézi, kineveti és elfordul attól, aki más elveket próbálna megvalósítani, mint ami tudott és elismert. Ez az ítélet határozott és szigorú, de nem olyan, mint gazdaparasztoknál, mert van föllebbezés ellene a gazda elé, akinek döntése ellen már szót sem mer emelni a cselédek közvéleménye.
Maguk a cselédek nem találnak annyi gyönyörűséget az életükben, hogy sokat törődnének vele, így könnyen érthető, hogy sehol a civilizált világon olyan vad és gondozatlan életet nem él az ember, mint puszták cselédei. Az egészség védelmét nem szolgálja más, mint a napsugár, mely mindenkire egyformán süt s a tiszta mezei levegő, amely mindenkinek egyformán betölti tüdejét. Sem a lakások, sem a táplálkozásuk, sem a munkájuk nem sokat ad az ember egészségére. Ha megbetegszik, csak akkor jut orvoshoz, mikor már késő és van úgy, hogy még akkor sem. Házi orvoslásra sem idejük, sem eszközük nincs annyi, mint a gazdaparasztoknak. Nekik nem jut egyéb, mint a kuruzslás és a ráolvasás, de ezzel aztán élnek is buzgón öregasszonyaik, akiknek egyéb hasznát úgysem veszik.
Nem nagyobb a becsülete a születendő gyermekeknek sem. Kötelező és gyermekkel áldott a házasélet, azonban sem a szülőknek, sem a gyermeknek nem nagy áldás ez. A gyerekkel annyit sem törődnek, mint amennyit a gazdaparasztok, de a gyerek sem áll olyan szoros családi szigor alatt, mint amott. Addig azonban, amíg odáig jutnak a fiatalok, hogy házaséletet kezdhetnek, nagyon sok mindenen kell keresztülmenni. Közös munkákon és hevenyészett közös szállásokon nem sokkal több a lánynak s a legénynek becsülete és gátlása, mint az állatok hímjeinek és nőstényeinek, parancsoló tisztek és botosok előtt pedig éppenséggel semmi. Törvényen kívüli állapot uralkodik ezen a téren és csak akkor rendeződik valamennyire a nemek élete, ha már házasságot kötöttek. Nem is való itt többre a házasság, mint hogy rendezze a nemek és ivadékod életét. Család nem keletkezik azáltal, hiszen sem saját gazdaság, sem ilyenben dolgozó gyermekek nincsenek. A gyermek amíg kicsi, addig nevelendő apróság, de ha megnő, rögtön szolgálatba állítják s akkor már nem is tartozik mindenestől a szülői hajlékba.
A cselédek életnívója nem jellemezhető még paraszt mértékkel sem. Nyugaton és északon természeti szükségleteinek mértékéig legalább van ellátása, ha ezen felül nincs is más biztonsága, azonban középen és keleten messze elmarad még ettől a mértéktől is. Hihetetlenül egyhangú és szegényes a tápláléka s a lakása maga a kiáltó nyomorúság. Nagyon gyakran több család él együtt egy szobában, de a konyhán majd mindenütt többen osztoznak. Ruhára alig telik a bérből, mindig piszkosak, rongyosak és fázósak. Kíméletlenül rideg ez az élet és nemhogy azt a kérdést lehetne fölvetni, hogy van-e kultúrájuk a mindennapi életük berendezésében, hanem az a kérdés jogosult, hogy élet-e ez egyáltalán?
Ha élni is ilyen nehéz a más földjén, úgy kultúrát teremteni nyilvánvalóan lehetetlen. Sem az élet technikai berendezése, sem az ember szellemi eszmélése nem jut odáig cselédek között, hogy kultúrált formákat alakítson. Az életük berendezése annyira a nyomor állandó fenyegetése alatt áll, hogy itt az a kérdés állandóan, vajon van-e és lesz-e valami, nem pedig az, hogy milyen legyen. A szellem pedig szóhoz sem juthat ott, ahol a lélek szolgaságba szegődött és a maga nevében nem nyilatkozhat meg egy percre sem.
Még ünnepi megállása sincsen a cselédparasztnak. Az állatokat vasárnaponként is éppúgy el kell látni, mint más napon. Nem, ebben a parasztvilágban nincsen enyhülés és nincsen menekülés. Csak egyetlenegy út van: elhagyni a pusztákat és városba menni szolgának, vagy falvakba vándorolni és ott szabad munkásként próbálni szerencsét. Meg is teszi ezt mindenki, aki elég bátor és vállalkozó ahhoz, hogy a biztos nyomorúságot kockára tegye a bizonytalan fölszabadulásért, azonban aki gyenge, az később újra visszahull s utódaira örökíti tovább a legnehezebb parasztsorsot.