8. A pusztákon

A parasztság ma élő típusai mind földművelők s minden ország társadalmának nélkülözhetetlen alaprétegét alkotják. Egyeznek abban is az összes parasztok, hogy elődeik jobbágyok voltak s mint jobbágytársadalom alakították ki mai erkölcseiket. Van azonban egy különös fajta paraszt, amelyik nem osztozik a többi parasztok mesterségében s a múltja is lényegesen különbözik a többiektől. Ezek a pásztorok. Ma már csak Közép- és Kelet-Európa nagyobb legelőin élnek pusztai magánosságban s olyan paraszttípust képviselnek, amely kevés száma mellett is érdekes, jellemző és vonzó megjelenése a paraszt embernek és társadalomnak.

A pásztorok ősei nem jobbágyok voltak, hanem nomádok. Szilaj pásztorkodással nevelték a marhát elvadult pusztaságokon és annyira kiestek minden uralom alól, hogy bízvást illethetők a »nomád« névvel. A török harcokban elvadult Magyaralföld földje és vizei olyan pusztaságú és nádas ingovánnyá kietlenedtek, hogy minden szántóföldi kultúra lehetetlenné vált rajtuk. Visszavadult a termelés nomád állattenyésztéssé s akik ezen a vad tájon télen-nyáron át őrizték a jószágot, azok voltak a szilaj pásztorok.

Nem volt ezeknek társadalmuk: névlegesen mindegyik hozzátartozott valamelyik városhoz, faluhoz, azonban egész életét a pusztán töltötte néhányadmagával alkotott kis bandákban, s szomszéd pásztorokkal is csak nagynéha jött össze. Ez az emberfajta azonban mégis hasonlított ahhoz, aki paraszttársadalmak közösségeiben munkálta a földet. A szilaj pásztor is magára maradt a természettel, őt is kivetette egy társadalom és minden szabadsága mellett is szolgálatokra szorította olykor. Kultúrája is volt önálló és parasztnyelvűen tömény, mely minden mozzanatában különbözött az urakétól. Nem dolgozott olyan földtúró módon, mint a paraszt, azonban az ő élete is kemény próbák között telt el és éppúgy nem ismerte a kényelmet, mint a paraszté, sőt sokkal ridegebb volt annál. Messze minden lakott helytől, kitéve az elemek állandó háborgásának, úgy élt, mintha szabad lett volna. De ha ezt a szabadságot meg akarta tartani, állandóan viaskodni és bujdokálni kellett érte.

A nomád szilaj pásztorok utódai nyilvánvalóan nem lehettek olyan jámbor és földtúró parasztok, mint a jobbágyokéi. Ha a puszták meg is szelídültek idők multával s ha a pásztorság engedett is szilajságából és ridegségéből, mégis lényegesen különböző maradt a szántó-vető gazdaságtól. Ehhez hasonlóan a pásztor is, aki ennek a termelési ágnak a parasztja, végig megőrizte különállását minden másfajta paraszttal szemben. Igaz, az is velejárt a fejlődéssel, hogy a legeltető állattenyésztés háttérbeszorult s az amúgy sem nagyszámú pásztornép még kisebb arányúra zsugorodott össze. Számuk és gazdasági jelentőségük miatt nem is volna érdemes külön szólani e ritka változatokról, azonban különös ízű és ma is romlatlan parasztságú kultúrájuk és világszemléletük miatt alkalmasan egészítik ki az általánosan elterjedt, de színtelenebb paraszttípusok rajzát.

A pásztor ma sem olyan paraszt, mint a többi, hanem nomád ősei után nagyon sok nomád vonást őrzött meg, amit tökéletesen beépített parasztkultúrájába. Éppen ezért nomád parasztnak lehetne nevezni s ehhez képest különböztetni meg a többiektől.

A pásztornak nincsen olyas társasközössége, mint más parasztnak. Különleges pásztori szervezetben legelteti a jószágot és más társaságot nem is ismer. Polgára ugyan valamelyik községnek, azonban rövid téli tanyázásra költözik csak haza, élete nagyobbik felét kint tölti a mezőn. Családja is benn lakik a városban s emiatt családi élete sem hasonlít semmi más parasztéhoz: egyedül gyermekei számára tölti be a szokott paraszt szerepet. A munkaszervezethez semmi köze, mert az egy nyájat őrző pásztortörzs idegen emberekből tevődik össze, akik különleges munkateljesítmények szerint rendelődnek egymás alá. Az összes többi társadalmi egységek, amikhez pedig más parasztoknak is van közük, pásztorok előtt ismeretlenek. Egyház, állam, pártok és osztályok mind távol esnek hozzájuk. Parasztok ezek, akik szerződésben vannak ugyan az állatok gazdáival, azonban önálló hatáskörrel rendelkeznek s azon belül tökéletesen a maguk urai, tehát még zselléreknek vagy gazdáknak sem mondhatók. Egyszerűen nomád pásztorparasztok minden egyéb csoporthoz való tartozás nélkül.

Egyetlen érvényes közösségük van csak s az olyan, mint maga a pusztai élet. Keményen szervezett, de mindenki számára nyitva áll, hogy e szervezet minden állását elérje. A vállalkozó a számadó, aki felelős a jószágokért és irányítja a legeltetést. Mellette segédekként működnek bojtárjai, akik alkalmazottai. Rendszerint fiatal emberek s idővel számadógazda is lehet belőlük. A bojtárok alatt növendék gyermekek vannak, akiket ide-oda küldözgetnek s időnként tanítgatják is őket a pásztori tudományra. Ebben a szervezetben rideg és kíméletlen a fegyelem és az alárendelődés. Olyan mint a földművelő család, megszigorítva azzal, hogy a jószág őrzése nagyobb éberséget és figyelmet követel, itt úgy kell engedelmeskedni, akár a háborúban; ezenkívül pedig nem családtag a segítő, hanem idegen, akivel szemben nincsen atyai elnézés.

A másik pásztori társasviszonylat a különböző pásztorbandák viszonya máshoz. A hagyomány rangsort tart a pásztorok közt gulyás, csikós, juhász és kondás, azonban ez soha nem jelent valóságos viszonyt, hanem mindenkor csak vetélkedést és olyan rangot, amely csak külsőségben és nem a másik fölött való hatalomban nyilatkozik meg.

A pásztor nem munkás. A paraszt termelőtörvény őrá alkalmazva kemény helytállást és állandó vigyázást ír alá, ami természetesen éppen annyi fáradságot és gondot jelent, mint az állandó munka, mégis változatosabb és szabadabb foglalkozás annál. A pásztori törvény nem szüntelen szorgoskodást és állandó görnyedést követel, hanem virtust vált ki az emberből és a mindig helytálló bátorságot. A másik főtörvény messze alul marad a pásztorélet irányításában. Az asszony és a család messze van a tanyázó helyüktől, időnként ha kijár és télen, ha otthon van a férfi, akkor élnek csak együtt, ami avval jár, hogy a férfi fölszabadul a családi gondoktól és a tanyázások alkalmával könnyebb erkölcsre hagyja csábítani magát.

A pásztortársadalom az ellenőrzés fegyelmében is különbözik minden más paraszttól. Nem ellenőrzés ez voltaképpen, hanem állandó vetélkedés. Vetélkedik az egyik pásztorbanda a másikkal, az egyik bojtár a másikkal és nem az a szégyen, ha áthág valami törvényt, hanem az, ha lemarad a másiktól, akár törvényteljesítésben, akár törvényszegésben. Szinte harci erkölcsök honosultak meg a pásztorok között, annyira az edzést és a kitartást szolgálja minden társadalmi elvük. Bűntetteket sem olyanokat ismernek, mint a városiak vagy a többi parasztok. Állapotuk társadalmon kívüli, erkölcsük a virtus és a vetélkedés s bizony városiak és szántó-vetők terhére sokféle csínyt elkövetnek anélkül, hogy ezt egyáltalán véteknek éreznék. Virtus s ezt a csoportjuk helyesnek tartja. Innen van az, ha nincs túlságosan jóhírük a pásztorok erkölcseinek, városi és paraszti erkölcsök mértéke szerint.

A pásztorélet berendezése tökéletesen nomád. Nincsen semmi állandó és beépített darabja: lakást és minden szükségleti cikket magukkal visznek állataik után. Primitív és rideg az ilyen élet, azonban mind a nyomortól, mind az egészségpusztító terheltségtől nagyon messze esik. A táplálék mindig megvan s legalább olyan jó, mint más parasztoké, alvás és pihenés pedig, ha rideg is, de inkább edzi és építi az egészséget, semmint támadja. Nem is sokat adnak ilyenekre. A legelemibb szükségleteik kielégítéséről minden körülmények között gondoskodnak s a többiről azt tartják, hogy nem is olyan fontos.

Rideg, de szabad életük mellett idő is, alkalom is van arra, hogy az ember igazi kedve szerint való dolgokkal is foglalkozzék, szóval kultúrává fejlessze cselekvéseit és gondolatait. A pásztor igazi kultúrparaszt. Legtöbbet van szabad magánosságban, legtöbbször ülhet össze a tűz mellett társaival és legkevesebb gonddal terheli a munka. Itt a magyarázata annak, hogy a pásztoroknak csudálatos a művészeti kultúrájuk. A mezőn elheverve minden faragható anyagból ékes használati tárgyakat készítenek: fésűt, dobozt, bicskát stb. s mind ősi hagyományokra visszamenő elemekkel díszítik. Állatbőrökből viselnek ruhát, de azt színpompás ékítményekkel díszítik föl, s utólérhetetlen méltóságú megjelenésben hivalkodnak ünnepélyesebb alkalmakkor. Dalaik és kezdetleges hangszereik muzsikája olyan érett és eredeti zenekultúrát tart ébren, amilyennel csak kiváltságos parasztvidékek dicsekedhetnek. Maga a végtelen puszta szólal meg hangjukon s a legszabadabb paraszt tiszta embersége érez együtt a végtelen életével. Szabadok ezek az emberek, ha maguk vannak, kultúrájuk pedig úgy fejlett, amennyire csak szolgát nem tartó emberé lehet.

A pásztornak az ünnepe összefolyik a hétköznapokkal. Munkája nem ismer szünetelést, de nem ismer fojtogató nyomást sem. Mindig ébernek kell lenni, de mindig jut idő arra is, hogy szét nézzen a világban és avval töltse kedvét, amit éppen megkíván. Az ő vasárnapja a hét minden napján jelen van s azt amit szántóvetők csak ünnepnapokon tehetnek, arra neki hétköznapokon is van szabadsága.

Minden másfajta paraszt alakul, fejlődik s egyszer csak odajutnak, hogy nem is lesz paraszt már. Nomád parasztokkal nem történhet ilyen. Ők is fejlődtek, kifürkészhetetlen ősidők óta nomádok voltak s lassan megszelídültek kisebb helyre telepített pásztorokká, de ezentúl nem szelídülhetnek már. Az ő életük egy a szabad mezőkével s a szilajon legelő jószágéval. Ha ezek eltűnnek egyszer, eltűnnek ők is, de meg nem változhatnak. A pásztorkultúra egy életformának teljes és tökéletes kiművelése, azon már nem lehet változtatni. Úgy is áll a pásztor a világban. Értetlenül nézi a változásokat, gépeket, embereket, az ő mesterségén mit sem változtathatnak azok. Elpusztíthatják s akkor ő maga is elpusztul, addig azonban így él egyenes derékkal és méltán, mert ő az egyetlen paraszt, aki primitív fokon is szabad és független ember tudott lenni.

 




Hátra Kezdőlap Előre