1. Parasztnak lenni most már nem lehet

A parasztság kultúrának, társadalomnak egyaránt a mohé, akkor is, ha megvan még. Szükségességét és érvényességét régóta elvesztette már azoknak az okoknak az eltűntével, amelyek annak idején létrehozták. Most már csak a saját tehetetlensége és a társadalomvezetés kényelmessége tartja fönn, de így is csak a múlt él benne tovább, jelene már pusztulása és letűnése felé mutat.

Akár ítéljük szépnek és jónak a parasztállapotot, akár nem, azt el kell ismernünk, hogy a fejlődésnek egy fokán érdemes és szükséges rendje volt a társadalomnak. Semmi más nem biztosíthatta oly jól a termelés gyarapodását, városok növekedését és egyáltalán a kultúra nyugodt fejlődését, mint a parasztok megbékélése mostoha sorsukkal.

Napjaink távlatából tekintve vissza a fejlődés menetére, kétség nélkül írhatjuk a parasztok javára az európai kultúra és civilizáció fejlődésének komoly megindulását. Lehetett fejlődés az európai államokban, mert a parasztság megbékélése és sorsába való beletörődése megalapította azt a békét, melyben állandó megszakítás nélkül megindulhatott a munka. Talán az európai népek vérmérsékletén, talán az európai uralkodók államművészetén, talán az európai ember elpusztíthatatlan építővágyán múlott, hogy ez a béke bekövetkezett, mert a gazdasági tényezők hatásaképpen történhetett volna úgyis, hogy soha nem adja meg magát a munkára szorított csoport, hanem állandó harcot folytat a szabadságért s másképpen, mint láncos-fegyveres szolgaságban nem hajlandó dolgozni. Egyszóval parasztnak lenni nem volt kikerülhetetlen szükségesség s ha mégis parasztokká lettek az európai földművelők ősei, úgy az az ő érdemük, ha békéjük eredményét értéknek és fejlődésnek tartjuk. A másik történeti érdeme a parasztmegoldásnak, hogy ugyanakkor, amikor örökös munkára kötelezett egy csoportot, azt nem kényszerítette teljesen önmaga megtagadására; hanem engedett neki annyi szabadságot, hogy emberré és kultúrlénnyé művelje magát. Nem csak azért érdem ez, mert a parasztkultúra időálló értékű műveket produkált, hanem azért is, mert emberek nagy tömegei a teljes szolgaság és megalázkodás helyett megmaradhattak emberi méltóságuk és szabadságuk valamelyes birtokában, s ezen a szinten készen állottak arra, hogy bármikor magasabbra tudjanak emelkedni.

A paraszt társadalmi rend szükségességének és viszonylagos értékességének az elismerésénél is továbbmenő történeti megítélés sem juthat máshova, mint hogy most már se nem szükséges, se nem értékes ez az állapot. A társadalmi élet minden vonalán erre az eredményre jut a tájékozódás és minden részletjelenség csak megerősíti azt a sommás ítéletet, hogy parasztnak lenni mos már nem lehet. Ha értékes volt valaha a fejlődés számára a parasztok megbékélése, úgy ma nem a további megbékélést, hanem parasztságuk fölszámolását követeli a történelem a paraszt ősök ivadékaitól.

Amikor még nem állott rendelkezésre más termelő erő, mint az ember karja és az igavonó állatok izmai s a termelés eljárásai is olyan tökéletlenek voltak, hogy csak nagyszámú munkáskéz állandó munkájával jutott eredményre a termelés, akkor másképpen nem szabadulhatott az ember a termelés nyűgei alól, mint hogy másokat vetett szolgaságra. A parasztszereposztás kikerülhetetlen volt s ha a fölszabadult emberek és csoportok is produkáltak értékeket s az alávetettek pedig nem süllyedtek egészen állati szintre, akkor még értékesnek is ítélhető. A parasztszereposztás értékes volt s benne a feudalista gazdasági társadalmi rend lényegét kitevő alá-fölérendelődés a legszerencsésebben ölt testet. Az őstermelő-munkás parasztszintre szorult, de egyúttal maga is parasztként bástyázta körül magát: ez a megoldás fejlődést biztosított fölfelé és védelmet a teljes lealacsonyodás ellen lefelé.

A kapitalista árutermelés idejére azonban minden gyökeresen megváltozott. Nagy termelőenergiákat szabadított föl az ember, hatásos gépeket és termelő eljárásokat talált ki, most már nem parasztmunkás kellett a termeléshez, hanem olyan, akit nem köt semmiféle hagyomány vagy megbékélés, hanem egyszerűen munkaerő s hajlandó és tud is idomulni a gépek törvényeihez. S az önálló paraszt is idegen test ebben a rendben. Itt már nincs értelme annak, hogy valaki termeljen elkötelezettség alapján, itt a piacra termel mindenki, és ha mása nincs, munkaidejét viszi a pástra. Ennek a termelési rendnek nincsen szüksége parasztra s ha örökségül mégis parasztot kapott, úgy kettőt cselekszik vele egyfelől kihasználja, másfelől pedig kezébe adja azokat az eszközöket, amelyek által fölszabadíthatja magát.

A kapitalista termelőrend kihasználja a parasztot úgy is mint munkást, úgy is, mint piaci felet. A parasztmunkás, igénytelenebb és kevesebbet érő, felét harmadát fizetik neki csak, mint a városi munkásnak, akár ipari, akár mezőgazdasági üzemben. De ha önálló is a paraszt s eladó és vásárlóként jelenik meg a piacon, akkor is minden ügyletére ráfizet: a termékeiért kevesebbet kap, mint amennyi munkája után járna neki, – mert ez a termelőrend az iparnak kedvez – ha pedig vesz valamit a maga szükségletére, azért magasabb árat kell fizetnie, mint amennyi indokolt lenne. Mindenképpen csak teher ebben a rendben parasztnak lenni ha munkás, bért kap kevesebbet, ha önálló gazda, az agrárolló metszi le a jövedelmét.

Kihasználja a parasztot a tőkés termelőrend, de ugyanakkor kényszeríti és segíti is, hogy ne legyen paraszt. Egészen új termelőrendet testesít meg s annyit a paraszt is lát belőle, hogy érdemesebb a piacra termelni, mint saját szükségletre. De ennél többet is tapasztal: a gyárak elárasztják minden anyaggal és áruval, amely elől nem lehet kitérni, mert jobban használható és kevesebbért megszerezhető, mintha maga állítaná elő. De még tovább is: olyan szerszámokat, gépeket szállít a parasztnak, amikkel gyorsabban, jobban és kevesebb erői elvégezheti a munkáját, mint a maga kézi szerszámaival; végül pedig olyan közlekedési hálózatot teremtett a kapitalista termelés, ami kiemelte elszigeteltségéből a paraszt szállásokat s nem lehet többé kitérni a városokkal való forgalomból.

Sommásan: kellett a paraszt a feudalista gazdasági rendben, de nem kell a kapitalizmus korában.

A társadalom fejlődése sem követett más utat. Kellett a kötött társadalom, amikor a termelés rendje csak mindenféle lekötelezések és jogosítványok révén állhatott fenn. A paraszttársadalom szövevényes szabályrendszere kellett ahhoz, hogy a paraszt békességgel végezze a munkáját és fölötte nyugodtan országolhasson a fölső rend. Nem más volt ez a társadalom, mint a termelőszervezet törvényesítése, rendezése és állandósítása. Értelme és sorsa ugyanaz tehát, ami a hűbéres gazdasági rendé. Kikerülhetetlen volt és nem is a legrosszabb, ami történhetett. A paraszttársadalom kétszeres szabályozottsága olyan biztos medret szabott az egyének életének, hogy azt nem volt nehezebb viselni, mint magát a munkát, amit ez a rend kötelességül szabott. Viszont az ilyen társadalom éppúgy értelmét vesztette a fejlődés során, mint az alapjául szolgáló termelőrend.

A kapitalista termeléshez nem kell semmiféle kötöttség és szövevényes szabályokkal egybetartott társadalom. A tőkés termeléshez tág lehetőségek és szabadság kellenek. Az kell, hogy szabadon csoportosulhassanak az emberek és minden korlátozás nélkül vállalkozhassanak vagy vállalhassanak munkát. Szabadnak kell tehát lenni a társadalomnak s a csoportosulások sem követhetnek más elvet, mint a szabad választásét. Paraszt nyilván nem soká maradhat fönn az ilyen rendben: az élete csupa elkötelezettség és belülről is csupa megkötöző törvényt ismer, nem csoda, ha nem leli helyét ebben a világban. Abban a pillanatban azonban, amikor termelésében idomul a megváltozott rendhez és hajlandó a piacra termelni és a piacról fogyasztani, már késznek mutatkozott arra is, hogy társadalmi kötöttségeit feloldozza. Nem is történhet másként: minthogy – ha már egyszer a termelésében megváltozott társadalmi helyzetében is változnia kell: itt is föl kell szabadulnia.

Egyszerűen nem lehet paraszt egy csoport abban a társadalomban, amelynek minden szabálya és minden összetevője ellene van az efféle kötöttségeknek. Még akkor sem maradhat meg a paraszt, ha a polgári társadalom menteni akarja. Mert hogy mentheti? Iskolában tanítja, hogy jó és érdemes parasztnak lenni, de ugyanott mást is tanít mellette: Amerika fölfedezését, a föld kémiáját, növények és állatok életének titkait, a jog rendszerét, somi együttvéve nagyon elég arra, hogy saját szerepe ellen lázítsa a parasztot. Vagy példát mutatnak a parasztnak. De mit ér az olyan példa, amely csak a szép parasztruházat viselésében jár elől s minden más magatartása ellenkezik a parasztéval? Végül föltarthatatlan a paraszttársadalom széthullása s ez még nagyobb értékű történelmi esemény, mint a keletkezése volt.

Így a parasztkultúra is. Jó ott, ahol más nincsen. Amíg aközött volt a választás, hogy tökéletesen kultúra nélküli szolga vagy kezdetleges kultúrájú paraszt legyen az ember, addig nagyon értékes volt a parasztkultúra. Ahol egyébként állatiasság, vadság és kietlenség tanyázott volna, ott teremtette meg a kultúra bíztató kezdeteit. A hűbéres társadalomnak semmiféle eszköze nem volt ahhoz, hogy a vallási nevelésen túl valamilyen kultúrában is részeltesse a parasztot. A legtöbb, ami tőle kitelt, hogy legalább nem állta útját annak, hogy maguk a parasztok teremtsenek kultúrát.

Nyomban alászállt azonban a parasztkultúra értéke, mihelyt úgy fejlődött a társadalom, hogy kultúrjavait mindenkihez eljuttathatták, sőt megvolt ahhoz is a módja, hogy neveléssel egyetlen kultúrterületté alakítson városokat és falukat. Akkor pedig, amikor magasabb kultúra is lehetséges a legelhagyatottabb pusztán is, akkor már nincsen értelme a primitív parasztkultúrának, akármilyen színes legyen is az. Parasztok maguk nem ok nélkül teszik azt, hogy minden parasztkultúrát megtagadnak: a jobb és a magasabb reményében cselekszik s ez a remény tökéletesen alapos. Ha nem vonható komolyan kétségbe, hogy a társadalomnak ma rendelkezésre álló eszközeivel általánosan magas kultúréletet lehet teremteni, akkor semmi nem indokolja, hogy a parasztkultúra fönntartásáért kelljen küzdeni. A parasztkultúra nem elég már, amikor a helyén magasabb is lehetséges, elpusztulása tehát éppannyira indokolt és helyes, mint a megszületése volt.

 

*

 

Volt egy biztos és megnyugtató tudatunk: jól van így ez a világ, mert nem lehet másképpen; kell a paraszt, mert nem lehet mindenki úr. Evvel a tudattal tán az idők végezetőig is eléltünk volna. Igaz, nehéz parasztnak lenni, olykor már-már tűrhetetlen is, mégis viseli az ember, ha nem lehet másképpen. Magunk soha nem vetettünk volna véget ennek az állapotnak, mert nem is tudtunk komolyan hinni abban, hogy másképpen is lehet. Minden és mindenki azt bizonyította, hogy nem lehet s néhány szerencsés kivételével parasztnak hal meg az, aki annak született. A magunk erejéből és a magunk szándéka szerint legföljebb arra telt; hogy ahol már nagyon szorongatott volt a helyzet, ott megkötötték magukat s megtagadták a paraszterkölcsöket, de akkor sem gondoltak egy más világra, hanem egyszerűen úgy tettek számvetést, hogy így élni nem érdemes, másképpen nem lehet, legyen hát vége az egésznek.

De mostanában, tőlünk függetlenül, úgy változik a világ, ahogy remélni sem mertük s a változás, ami a világgal történt, elpusztította sorsunkba belenyugvó, jámbor hitünket.

Hitet nem kaptunk másikat helyébe, magunk pedig csak egyetlen hitet ismertünk s most azt elvesztvén, úgy állunk a világban, mint a fészkéből kiesett madárfiók. Megyünk arra, amerre egy kis út nyílik s ha eltévedtünk, visszafordulni sem tudunk már, mert amit egyszer elhagytunk, attól végképpen menekülni akarunk.

A föld, amely istenünk volt valaha, a szemünk előtt alacsonyodott le tőkévé és termelőeszközzé. De még tőkének is a legmostohább, mert a legfukarabban fizet. Menekülünk tőle, ha lehet s kedvetlenül munkáljuk, ha magához köt.

Megzavarodtunk. Nem érdemes parasztnak lenni, mert mindenki más jobban él. De hát mit csináljunk akkor? Megyünk a magunk esze után: az egyik a földjéből akar gyárat csinálni, a másik egyéb mesterség után néz, a harmadik legalább a fiát menti át becsültebb pályára. De egyben mindnyájan megegyezünk nem érdemes parasztnak lenni s földművelőnek is csak akkor és ott, ahol méltóképpen megbecsülik.

A társaságainkkal is kételkedésben vagyunk. Milyen jó volt szorosan egybetartozni a falubeliekkel s tökéletesen együttélni a családi közösség melegében. Nem voltak az embernek olyanfajta gondjai, hogy kihez forduljon, ha valami baj a van, kivel jöjjön össze, ha társaságot kíván, kivel dolgozzék együtt és kire bízza a kis gyermekeit, ha valami dolga akad. Még csak az sem volt vitás, hogy hol és milyen pályát kezdjen az ember, mert ott volt a családi ház s a föld, adott az munkát és pályát. Most vége mindennek. Fölbomlottak paraszt közösségeink s köszönés nélkül megyünk el már egymás mellett. Ám ha jó is visszagondolni a biztonságra és a nyugalomra, mégsem kívánjuk vissza a régi állapotot. Tudjuk, szolgaság jár vele s abból már igazán elég volt. Mindennel leszámoltunk s ha emlékezünk is olykor, nem kívánjuk a folytatását. Szabadabb társadalom után vágyakozunk s úgy hagyjuk sorsára a régit, mint levetett és eldobott ruhát.

Sokat dicsérik régi kultúránkat. Mondják, szép volt, különb volt, mint ami a helyére állt. Nekünk abból is elég volt. Nem érezzük a szépségét és nem tudjuk az igazságát. Mindent egy hitre építettünk s hogy ez a hit megcsalt, most már semmiben nem tudunk hinni, ami arra épült. Könnyű szívvel cseréljük föl a műveinket városiakkal. Nekünk az új a jobb, a különb, mert ez hoz magával szabadabb világot s ennek a reményében könnyű a felejtés és a múlt megtagadása.

Nem mi kezdtük. A világ változott meg körülöttünk s mi a látottak után megyünk, amikor magunk is megváltozott lélekkel szemléljük a világot. Most már nem kell a paraszt gazdasági rend, sem a társadalom, sem a kultúra és mindenki gyanús előttünk, aki arról beszél, hogy mentsük meg ezeket. Másik világot akarunk és régi hitünk ledőlte a kezes arról, hogy parasztnak lenni most már nem lehet.

 




Hátra Kezdőlap Előre