Ez a paraszt: természeti ember, munkás őstermelő, aki mezei szállásokon lakik, külső és belső konvenciók által összetartott egységben él, folytonos és különlegesen rendezett közlekedésben áll a társadalom felső rendjével és sajátos kultúrát hordoz.
Az egész parasztság egyazon egységbe tartozik: nem tudnak egymásról, de egyforma a sorsuk. Van köztük különbség, de az nemhogy elválasztaná, hanem egy sorba állítja a különböző nemzetek parasztjait. Az nem is különbség, hogy más nyelven beszélnek és kultúrájuk formai elemekben eltérő: társadalmi sorsuk annak ellenére egy. Egy-egy nép parasztja csak annyira különbözik egymástól, mint egy-egy községé vagy kisebb vidéké. Az az egyetlen különbség más-más nemzetek parasztjai között, hogy országonként más-más uralmi rend érvényes, tehát országonként eltérő nyomás nehezedik a parasztságra s az ennélfogva különböző stációját éli a paraszt állapotnak.
Hosszú és nehéz századok kovácsolták egybe a parasztságot s olyan keményre formálták vonásait, hogy a jelenbeli szemlélő joggal kérdheti: vajon nem örök időkre megalkotott ember-e a paraszt? Örök parasztról sok és szép beszéd szól s minden, ami meg nem bomlott paraszttársadalmakban szemlélhető, mintha emellett bizonyítana. Olyan zárt és szigorú rendje van az életnek sok nemzedékek óta, hogy föl sem meri tenni az ember, tán változhat is még. Mintha az évszakok reymonti váltakozása lenne az egyetlen mozgás ebben az örökkévalóságban s a világ nemzedékek során keresztül egykedvű mozdulatlanságban szemlélné ezt a változást. »Örök paraszt«, evvel mintha azt mondaná az ember, hogy nem is társadalom, amit lát, hanem természet, mely emberi akaratok és harcok fölön áll, tehát nem is változhatik.
Az tehát a kérdés: természet-e a parasztság vagy társadalom? Ha természet, akkor örök. Végső béke a természettel és örökreszóló megbékülés a társadalommal. Boldog paradicsomi állapot, amely nem vesz részt a harcos és küszködő világban, hanem mint fennmaradt éden, tovább őrzi az emberek s a természet békéjét. Ha társadalom, akkor a végtelen fejlődésnek csak állomása, amely lett, van és elmúlik. Akkor nem elszigetelt paradicsom, hanem szüntelenül kavargó és hullámzó társadalmi felszín alvilága, amely nem a maga jószántából őrzi nyugalmát, hanem a ránehezedő nyomás tartja tehetetlen nyugalomban.
A feleletet már megadtuk: nem természet a parasztság, nem is paradicsomi békesség, hanem társadalom, harcok árán vett leigáztatás és állandó lekötözöttség. Nem örök, hanem nagyon is változó: társadalom a társadalomban, tehát kétszeresen alá van vetve a változásnak. Leigáztatott, leszorítva és lekötözve él, majd meglazul fölötte az uralom és visszaszerzi szabadságát. De változik a nagyobb társadalom is, amelynek a parasztok társadalma is egyik összetevője. Megváltozik termelőrendje, idomul uralmi szervezete, átalakulnak emberideáljai és vele változik a parasztság is. A nagy társadalom változásai szerint módosul a paraszti állapot és ehhez igazodik a belőle való kiemelkedés.
Egy örök a parasztságban: kultúrájának maradandó művei. Örök egy-egy cserépedény színe és vonala, örök néhány dallam utánozhatatlan szépsége, örök egy csomó díszítő elem vagy a parasztház szerkezete. A parasztságnak ezek a klasszikussá érett művei, amelyeket nem önálló életre, hanem a maga gyönyörűségére és a maga szolgálatára teremtett, túlélik majd.
A parasztság maga nem örök. Emberi társadalom szülte s a természet törvényeinek csak ártatlan szerepe volt abban, hogy megszületett.
Addig marad mozdulatlan állapotában a parasztság, amíg maga is nem érzi az idők változását, akkor is még tehetetlen és mozdulatlan egy darabig, hiszen maga is megkötözte magát. De ha egyszer neszét vette a változásnak, soká nem késik és előbb-utóbb fölmondja a parasztszerződést, mind a szívébe gyökerezett alázatosságában, mind a szolgálatok hűséges teljesítésében.
Éppen most változik a parasztság. Most már ezer jel inti arra, hogy vége azoknak az időknek, amikor ilyen állapotában szükség volt rá s ezer alkalmat kínálnak az idők, amikkel föl is emelheti magát. A változás nemzetenként különböző, de egyformán útban van. Nagyon sokhelyt az egyszerű szemlélődés sem szólhat már örök parasztról. Akit öröknek ítélt elhamarkodott ítélet és természetinek gondolt nem is nagyon ártatlan társadalom, a szemünk előtt változik és harcot folytat: fegyvere a sztrájk, a menekülés, az elszánt könyöklés és a lázadás. Ennek a harcnak a kimenetele nem kétséges, az öröknek hitt parasztság el fog tűnni a történelem porondjáról. Egészen mindegy, hogy közeli törekvései milyen sikerrel járnak. A harc olyan okokból és olyan célokért folyik, amik nem kendőzhetők és többé hatalommal sem szoríthatók vissza.
*
Okos mese szól a természet bölcs intézkedéseiről, amiknek nyoma a földbegyökerezett fában és a földön járó élőkön szemlélhető. A gyökérzet gyűjti az erőt, örök sötétségben fúrja magát a földbe és tápláló nedvekké dolgozza föl a korhadó földet; magasba fut a derék és szorgalmasan szállítja a tápláló nedvet az ágakon keresztül s az ágak végén napsütésben és szabad levegőn levelek szívják a szálló táplálékot és a csúcsokon virágok ülnek és henyeségben pompáznak. Vagy a tagok fáradásig gyűjtik a táplálékot és szállítják a gyomorba. A fej töri magát az okoskodásban, a fogak csikorogva rágnak, a lábak rogyásig futkosnak s a gyomor csak terpeszkedik henyén és dologtalanul. S tovább a mese: föllázadtak a tagok, a gyökér, a fesletten pompázó virágok és a lomhán emésztő gyomor ellen, ám hasztalan: ez a bölcs rend, – mondja a mese – maradni kell mindennek a régiben, mert a gyomor vért szaporít a tagok táplálására e a virág magvakká érik jövendő életek csírájaképp.
Így mondogatták ezt nekünk az emberi társaságok igazolására, s mi hittünk is neki, hiszen valóban úgy is van, nem tagadhatjuk. Ha lázadni akartunk, jött a mese és hinni kellett neki.
De most vége a mesének. hogy a fa úgy tenyészik és a test úgy él, az igaz, anélkül is tudtuk azt, de hogy az emberek társasága élő test lenne vagy virágzó fa, azt nem hitetik el velünk többet ezen a világon.
Fagyökerek és tagok voltunk, de nem akarunk azok lenni tovább. Nem mi kezdtük a lázadást: megváltozott a világ körülöttünk s nekünk nem kellett mást tenni, mint élni az alkalommal. Élünk vele s nem maradunk örökké parasztok, akárhogy mondja a mese.
Persze kétségünk is van elég. Néha megcsal az újfajta mesterkedés a földdel és alább maradunk, mint mikor paraszti módon termeltünk. Nem tudunk mit kezdeni a gyerekeinkkel, lányaink földművelővel szóba se állanak, asszonyaink nem segítenek a mezei munkában, s mi magunk minél hamarabb haza igyekszünk a tanyáról a városi élet változatosságába. S bizony közben hol a termés gyönge, hol az adó nagy, vagy a kamat magas, s igen gyakran elviszi a földet az újfajta mód.
De hasztalan már, nincs az a kincs, amivel visszatéríthetné valaki egyőnket is, hiszen a régi hitünkből semmi sincsen már. A jövő rejti még, hogy miben hiszünk. majd., de egy bizonyos: a mesékben többet soha.