Erdei Ferenc a „Parasztok” c. könyvét az 1937. év végén és 1938 elején írta. Túl néhány nyugat-európai országban tett tanulmányúton, túl első könyvének, a „Futóhomok”-nak sikerén és bizonyos mértékig már túl a népi írók mozgalmának felvirágzásán, de még a Nemzeti Parasztpárt makói megalakítása előtt Erdei Ferenc ebben a könyvében számot vet a paraszti léttel, de ezzel egyúttal leszámol a jobboldali népiesek parasztromantikájával is, hiszen a mű alapgondolata és végső kicsengése az, hogy „parasztnak lenni most már nem lehet”.
Nem vállalkozhatunk természetesen arra, hogy a harmincas évek Magyarországának társadalmáról képet adjunk, bármilyen vázlatosan sem, mégis a munka megértéséhez és értékeléséhez néhány dolgot fel kell elevenítenünk.
Bevezetésül két adat: 1935-ben az ezer holdat meghaladó földbirtok kategóriájába esett a földterület egynegyede, holott ez a kategória csak a gazdaságoknak mintegy 0,1 %-át fogta át. Ugyanekkor viszont több mint hárommillió ember tartozott a földnélküli agrárproletariátushoz, illetőleg a törpebirtokosokhoz, ők voltak azok – „a hárommillió koldus” –, a lakosság közel egyharmada, akiknek helyzete elviselhetetlen lévén az ország legnagyobb társadalmi problémáját jelentették, és akik számára az adott társadalmi struktúrában semmiféle kiút nem kínálkozott.
Nem kétséges, a megoldatlan parasztkérdés egyik, de legfontosabb összetevőjeként, ez a probléma egyre inkább magára vonta a figyelmet, szinte minden politikai áramlatnak számot kellett vetni vele. Ennek a számvetésnek tartalma és eredménye azonban már különbözött egymástól. S ha itt most nem is szólunk arról a jobboldali, demagóg változatról, amelyet különböző időszakokban különböző eredménnyel az uralkodó politikai hatalom is igyekezett saját szolgálatába állítani, akkor is megállapítható, hogy a parasztkérdés megoldásának keresésében a falukutatók egy részét a paraszti lét és állapot idealizálása is vezette, és ezek a társadalom egészének kérdéseit is a parasztság problémáinak megoldásán keresztül igyekeztek megválaszolni. Éppen ezért igen nagy jelentőségű Erdei Ferenc munkája, és az a világos felismerése, hogy a parasztság válsága nem szüntethető meg csak a paraszti lét meghaladásával. Innen azonban már csupán egy lépés annak felismerése is, hogy a paraszti lét felszámolása csak az egész társadalom struktúrájának átalakításával, az adott hatalmi viszonyokon túllépve érhető el. Ennek a „lépésnek” az előjele egyébként már megmutatkozott Erdei Ferencnek a Válasz 1937. évi decemberi számában írt cikkében is, ahol azt ajánlotta írótársainak, hogy műveik hatását „annak a munkás-paraszt politikának a szempontjából mérlegeljék, amelyért maga az írói lázítás folyt és folyik”. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ezért a cikkért – „A szabadság politikája” szerzőjét perbe fogták és kéthónapi fogházbüntetésre ítélték.) A Nemzeti Parasztpárt 1939. évi megalakításának kezdeményezése, majd Szabad Szónál és más szervezetekben az illegális kommunista párt képviselőivel való együttműködés azután politikai tettekre váltotta a paraszti léttel kapcsolatos eszmei – és nyugodtan állíthatjuk: tudományos – felismerést, s egyben nyitánya is volt annak az útnak, amelyet Erdei Ferenc a felszabadulás után – együtt a munkásosztály képviselőivel – tett meg a: magyar parasztság és az ország egésze felemelkedése érdekében.
A parasztság romantikus képétől, esetenként idealizálásától való megszabadulás éppen a két világháború közötti időszakban tehát igen nagy jelentőségű volt. Tudományosan azért, mert a paraszti lét valóságának feltárását, a társadalomban való tisztánlátást akadályozta a társadalom e részét idealizáló, vagy csak a nem egyszer hasonlóan romantikus jellegű, csak a „nyomor szenzációját” hajszoló szemlélet. Politikailag pedig – és ez az adott időszakban semmiképpen sem volt elszakítható a tudományos törekvésektől – ahogyan említettük, éppen a romantikus népi szemléletet használta fel az a jobboldali „népies” politika, amely a magyar parasztságban a „nemes konzervativizmust”, a megújulás „őserejét” látva a társadalmat vagy a feudális adottságoknak megfelelően kívánta konzerválni, vagy valamiféle paraszti közösségre építve keresett kiutat a társadalom válsághelyzetéből.
Nem állítjuk természetesen, hogy a „Parasztok” mentes minden tévedéstől, túlzástól, esetenként még némi idealizálástól sem. Hangsúlyozzuk azonban: az egész mű sugallja már azt a gondolatot, hogy a parasztság csak „felszámolásával” menthető meg, és ennek a „felszámolásnak” sikeréhez az egész társadalom átalakítása szükséges. A parasztság válságából a kiút a társadalom válságának megoldásán át vezet. A „Parasztok” ilyen módon saját korában és társadalmában előremutató mű volt, olyan, amely a felvirágzó marxista szociológia számára ma is értéket jelent.
A könyv kétségtelenül egyik legérdekesebb – szociológiai szempontból pedig talán a legérdekesebb – kérdése, ki a paraszt, mi a parasztság. Erdei Ferenc megválaszolja ezt a kérdést, éspedig nagyon alapos összehasonlító és történeti elemzés alapján gyűjti össze a paraszti társadalom jellemző jegyeit. Érdemes egy kissé ennek az elemzésnek a módszerével is foglalkozni.
A szociológia történetében ismert a típusalkotás módszere, és a weberi értelemben vett ideáltípus jelentősége is. Az ideáltípus kialakításának módja – kiesé leegyszerűsítve – a vizsgált jelenség történeti elemzésével összegyűjteni azokat a vonásait, amelyek lényegesnek tűnnek, és ezeknek a vonásoknak segítségével megalkotni a jelenség tipikus képét. Max Weber – mint ismeretes – az általa kimunkált típusalkotásra jellemzőnek tartotta, hogy az olyan ideáltípust eredményez, amely teljes tisztaságában empirikusan sehol nem valósul meg. A parasztság képének megalkotásával Erdei Ferenc is tulajdonképpen azokat a tipikus jegyeket gyűjtötte össze, amelyek meglátása szerint a paraszti társadalomra lényegileg jellemzőek, és amelyek – ahogyan a könyv olvasása alapján kiderül – mindösszességükben empirikusan aligha valósultak meg. A paraszti társadalomnak ez a képe tehát akár a weberi értelemben vett ideáltípusnak is felfogható, bár semmi adatunk sincs arra, hogy megalkotója tudatosan követte volna Max Weber módszertani elveit.
A lényeg nem is az, hogy Erdei Ferenc tudatosan követte-e Max Webert vagy nem, hanem az, hogy ő is összehasonlító történeti elemzésből vonta ki a paraszti társadalom lényeginek tartott ismérveit, azután ismét történetileg vizsgálta, a kialakított típus történeti előfordulását, amiből az olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy a tipikus paraszti társadalom a maga teljességében tulajdonképpen történetileg nem vagy nagyon rövid ideig létezett. Vajon következetlenségnek kell-e tekintenünk ezt? Ha elfogadjuk a típusalkotás weberi logikáját, akkor nem, hiszen annak egyik eleme éppen a típus és az empirikus valóság közötti különbség. (Mint ismeretes, Max Weber a tudomány érettsége jelének tartotta, hogy a megalkotott típus empirikusan ne legyen feltalálható.)
A paraszti társadalomról Erdei alkotta képet itt nem ismertetjük, az olvasó a szerző szövegében a műben sokkal jobban kifejtve találhatja meg, mint ahogyan mi ezt itt megtehetnénk. Mindössze egy-két elemére utalnánk, a továbbgondolkodás és gondolkodtatás igényével.
Nem kétséges, a paraszti társadalom tipikus jegyeinek megrajzolása – ha vannak is vitatható pontjai – néhány érdekes szempontot adnak a további kutatás számára. Különösen ilyen az az elem, amelyet szerzője valószínűleg a legfontosabbnak tartott: a parasztság társadalom a társadalomban, amely mintegy a társadalom egésze alá szorulva élte sajátos életét. „Olyan szolgarend a parasztság – summázza Erdei Ferenc – amely maga is beletörődött az igába s nem csak a fölöttük uralkodó rend törvénye, erkölcse, konvenciói tartják egybe és szolgálatra szorítva, hanem maguk is hasonló szabályokkal kötik magukat.” Nem minden földművelő paraszt tehát, csak az, amely a jobbágyi létben, a jobbágyság „nevelő rendjében” törvényekkel és az elnyomás eszközeivel úgy „megnevelődött”, hogy saját közösségeiben ennek a létnek megfelelő sajátos magatartásszabályokat és életformát alakít ki. A jobbágyság ennek a létnek az előiskolája volt, de még nem volt paraszt. Ahogyan azonban – a jobbágy még nem volt paraszt, úgy az első világháborút követő időszak Európában szinte mindenütt megbontotta már azt az alávetettséget, életformát és magatartásszabályokat is, amely az igazi parasztságot jellemezte, így azután e kor parasztsága vagy polgárosodott, vagy válságba került, de már nem paraszt.
A földművelő és a paraszt közötti különbség tehát az alávetettség belső elfogadásából adódik, amelynek fejében a társadalom – ahogyan Erdei Ferenc hangsúlyozta – biztosítja, hogy a paraszt úgy rendezze be az életét, ahogyan akarja és ahogyan tudja. A társadalom egysége annyiban és abban nyilvánul meg, hogy „kiosztotta” a szerepeket az úrnak is, a parasztnak is. Ezek a szerepek nyitják azután a kapukat a „nagy társadalom” és a paraszti társadalom között, ezek a csatornák, amelyeken keresztül a szerepteljesítés kibomlik, és amelyeken keresztül a „két” társadalom érintkezik egymással. A társadalom a társadalomban koncepció azonban sok tekintetben mégis kérdéses marad. Mindenekelőtt utalnék Erdei Ferenc következő mondatára: „A nagy társadalom változásai szerint módosul a paraszti állapot és ehhez igazodik a belőle való kiemelkedés” (57. old.). Ez a mondat azt jelzi, hogy magának a szerzőnek a felfogásában sem olyan merevek a falak a paraszti társadalom és a társadalom egésze között: nem csupán a kiosztott szerepek alkotják a kapukat, hanem a társadalom egész berendezkedése, alapvető viszonyai, tulajdonviszonyai, a termelés rendje, fejlettsége sokféleképpen kondicionálják és alakítják a parasztság életét is. Igaz természetesen, hogy a parasztság (különösen az Erdei Ferenc által megrajzolt típus) sok tekintetben azonos vonásokkal rendelkezik mindenütt, különösen az életforma azonos és szembetűnőek a hasonló vonások is – ezeket egyébként a „Parasztok” hitelesen ábrázolja – kérdés azonban, hogy az életforma azonos vonásai valóban csak vagy elsősorban az alávetettségből, az elfogadott szolgálatból származnak-e, vagy pedig a földművelés bizonyos fejlettségi fokán megjelenő, és egy ideig a fejlettségi fokot meghaladó állapotban is tovább élő vonásokkal van-e dolgunk? A termelés módja, fejlettsége, a tulajdonviszonyok alakulása stb. természetesen formálja az uralmi viszonyokat is, mégis – úgy tűnik – közvetlenebbül is hatással van a paraszti lét, a paraszti életforma alakulására, mint csupán az alávetettség tényén keresztül. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az alávetettség önmagában, a „szolgálat, vállalása” valamilyen elmosódó társadalmi szerződés alapján, vagy akár a földdel való „mitikus” kapcsolat önmagában elegendő lenne a paraszti lét és életforma kialakítására, vagy alkalmas lenne arra a megkülönböztetésre, amelyet Erdei Ferenc a földművelő társadalmak között kialakít, és amelynek folytán a földművelő társadalom egy meglehetősen szűk történeti periódusban és pusztán az európai földrészen történő megjelenését tekinti paraszti társadalomnak. Az imént idézett mondatával egyébként saját elméletének logikája ellenére, de mindenesetre a valóságnak megfelelően maga Erdei Ferenc is szélesebb összefüggéseket lát a paraszti lét és a társadalom egésze között.
Néprajzi megítélés dolga elsősorban e „társadalom a társadalomban” kulturális termékeinek elemzése és abból a szempontból való értékelése, hogy ezek mennyire függenek össze szorosan a paraszti életviszonyokkal, mennyire következményei ezeknek a viszonyoknak, és mennyire találhatók fel bennük a nagyobb társadalom kultúrájának nyomai, hogyan keverednek évszázadok során az „elemi” paraszti életviszonyokhoz tapadó termékek a társadalom általánosabb termékeivel. „Hogy milyen módszereket alkalmaz a paraszt termelése során – írja Erdei Ferenc –, hogyan él együtt társaival és egyáltalán milyen rendet tart az életében, annak egyedül irányadó mértéke, hogy mit követel meg a javak előállítása és ivadékainak szaporodása.” És tovább: „A civilizáció két nagy birodalma: a termelés munkája és az együttélés rendje egyformán tükrözi minden mozzanatnál a paraszt társadalom kiszolgáló jellegét.” (47 – 48. old.) Azok a következtetések, amelyeket szerzőjük e megállapításokból levon, sok tekintetben helytállóak, ám nem bizonyos, hogy csupán ezzel a „szolgálati” szereppel vannak összefüggésben. A család kétségtelenül termelési közösség is a paraszti társadalomban, valóban nem válik el a lakóhely és a termelés helye, ám mindezek a momentumok, és más, most nem idézettek is – valamennyi földművelő létformára jellemzőek voltak a legutóbbi időkig, a nagyüzemi mezőgazdasági termelés megjelenéséig és előretöréséig. Erdei Ferenc pl. nem tekinti parasztnak az amerikai farmert, vagy akár a nyugat-európai polgárosodott földművelőt sem. Az előbbi soha nem volt paraszt – írja –, mert hiányzott a szolgálat iskolája (ami egyébként vitatható, hiszen az európai parasztok vándoroltak ki Amerikába), az utóbbi pedig már túljutott a paraszti létén. Mind az amerikai farmer, mind a nyugat-európai földművelő családi munkaszervezetben dolgozott általánosan szinte napjainkig, és bizonyos részben ma is. A családi munkaszervezetet és ezzel a család termelő funkcióját a nagyüzemi gazdálkodás általánossá válása és korszerű fejlődése szünteti meg nyugaton éppen úgy, mint a szocialista társadalmakban. És ezt legutóbbi írásaiban Erdei Ferenc is világosan látta. Gondoljunk csak a „Város és vidéke” kitűnő bevezető fejezetére. Megmaradt azonban a családi munkaszervezet a fejlődő országok földművelői között mindenütt, ahol a szélesebb, pl. törzsi kötelékrend felbomlott, sőt ha a törzsi kötelék nagyon széles közösséget fogott át, azon belül is. Világosnak tűnik tehát, hogy pl. a család termelési egység volta, termelési funkciójának az életformában, kultúrában stb. megnyilvánuló jelentősége inkább a mezőgazdasági termelés meghatározott fejlettségi szintjével és az ebből fakadó jellegzetességekkel volt kapcsolatban, mintsem a paraszti társadalom „kiszolgáló” jellegével.
A parasztság – a mezőgazdasági tulajdonviszonyoknak, a mezőgazdaság termelési szintjének megfelelően – meghatározott, helyet foglalt és foglal el a társadalom szerkezetében, s e helyhez a társadalom típusának megfelelően meghatározott uralmi viszonyok is kapcsolódtak és kapcsolódnak. Ezeknek az uralmi viszonyoknak a jelentőségét természetesen nem lehet vitatni, de a többihez képest abszolutizálni sem. Erdei Ferenc igen nagy érdeme, hogy a parasztságot vizsgáló szociológiai irodalomban éppen ő mutatott rá az uralmi viszonyok jelentőségére, életformát kondicionáló, életmódot és kultúrát alakító hatására. A szociológia története azt mutatja, hogy minden igazán jelentős felismerés abszolutizáltan jelentkezik első megjelenésében, és a későbbi kutatások feladata, hogy helyét és jelentőségét, a többi elemmel való összefüggését meghatározza. Azt hisszük, a marxista faluszociológia még nem teljesítette ezt a ma már egyre erősebben történeti vizsgálódást is igénylő feladatát. Nem értékelte még kellő alapossággal a paraszti társadalom történeti kialakulásának folyamatát, a parasztság helyét a társadalom egészének szerkezetében és kultúrájában és ennek megfelelően nem értékelte még Erdei Ferenc munkásságának ide vonatkozó részét sem. Ennek az értékelésnek elvégzése azonban feltétlenül szükséges a mai parasztság helyzetének, kultúrájának, életmódjának stb. megértéséhez is.
A parasztság történeti kategória, átmeneti állapot – hangsúlyozza Erdei Ferenc, de vajon teljes egységként mutatkozik-e meg, vagy differenciálódik. Találunk-e a paraszti társadalmon belül olyan folyamatokat, amelyek – történetei jelleggel – részekre szabdalják ezt a társadalmat, vajon a valóságot tükrözi-e akár ideáltipikus ábrázolásában a paraszti társadalom mint egység. Ha a kérdést a felszabadulás előtti úri osztályok köztudatából kiindulva vizsgálnánk, akkor a kép egységes: paraszt az paraszt, legfeljebb vannak jó parasztok és rosszak, elégedetlenkedők, lázadók. Ha ugyanennek a kornak paraszti tudatából indulnánk ki, akkor lehetetlen lenne nem észrevenni, hogy van bizonyos differenciáltság, sokszor nagyon fájdalmasan érzett különbségtudat pl. a szegényparaszt és a gazdag között, vagy akár a mezőgazdasági cseléd és a „falusi” paraszt között (ahogyan ezt Illyés Gyula ábrázolta), de van bizonyos, leginkább külsődleges jegyekre épülő azonosságtudat is. S sok tekintetben ez a sajátosság mutatkozik meg a „Parasztok”-ban is. A paraszti társadalom differenciáltságának megítélésekor jelentős szerepet játszik a munka írójának és tárgyának azonossága, a belülről való szemlélet ereje itt bizonyos értelemben kötöttséggé változik.
A paraszttársadalom tagozódását vizsgálva Erdei Ferenc a következőket írja: „A két közösségi sejten: a községen és a családon kívül a paraszttársadalom nem ismer más összetevőt. Osztályai vannak, de ezek nem külön csoportok, hanem ugyanazon csoport eltérő rétegei. Tökéletesen ismeretlen viszont a paraszttársadalomban mindaz a különbség, amit nemzet, nemzetiség, felekezet és párt idéz elő a főtársadalomban.” (91. old.)
Természetesen világos, hogy abban a paraszttársadalomban, amelyet Erdei Ferenc elsődlegesen ábrázol, tehát abban, amelyet tipikusan parasztinak tekint, azaz nálunk a jobbágyfelszabadítás és az első világháború közötti paraszti társadalomban igen sok olyan vonás élt, amely egyaránt jellemezte a gazdag- és szegényparaszti életet. Helyes az a megállapítás is, hogy a nagybirtokkal, az úri társadalommal szemben bizonyos érdekazonosság is megnyilvánult, hogy azonos „helyzetben kiszorult a közéletből, jórészt el volt zárva a kultúrától és a művelődési lehetőségektől. Sok helyen életvitele csak a táplálkozás mennyiségében és minőségében különbözött más parasztrétegekétől”.* Mindezt jelentőségének megfelelően ábrázolja a „Parasztok”, és az is igaz, hogy Erdei Ferenc tipikus paraszti társadalmának ez az egysége, mivel a „nemesi-úri társadalmi képződmények fennmaradása a paraszti kirekesztettség fenntartását is jelentette” a első világháború után is olyan tényező volt, amelynek következtében a parasztság egyes osztályai és rétegei „nem válhattak paraszti létüktől már-már elszakadóban tőkéssé, kispolgárrá, illetve proletárrá, pontosabban: ezekben a társadalmi folyamatokban mindvégig megőrizték közös paraszti mivoltuk megkülönböztető jegyeit”.* Mindez igaz, de a rétegződés mégis megvolt, és a tipikusan paraszti társadalomban is élt, sőt a gazda és cseléd vagy gazda és napszámos patriarchális viszonyában is nem csupán potenciális, hanem tényleges társadalmi ellentéteket hordozott. Erdei Ferenc egyébként a paraszttársadalom válsága idején, azaz saját korának középeurópai parasztságára vonatkoztatva már látta a belső tagozódást, az ellentéteket, de ez – úgy tűnik – a válság jele számára, s nem lát pl. összefüggést a jobbágyság tagozódása és a haza paraszti társadalmának tagozódása között. (Ez egyébként azért is érdekes, mert következő könyvében, a Magyar Faluban e történeti összefüggés már jelentős szerepet játszik.) Érdemes azonban idéznünk a „Parasztok” megfelelő szövegrészét.
„Osztálykülönbség viszont nagymértékben van ilyen paraszttársadalomban. A parasztbirtokosok tehetősebbje legsikeresebben polgárosodott s egészen fagy viselkedik, mint tőkés vállalkozó réteg; egységes az urakkal és a tőkés polgárokkal s ha egyébként nem is veszik be maguk közé, de mihelyt osztályérdekek megvédéséről van szó, mindjárt szolidárisak egymással és keményen tartják a frontot szemben a többi paraszttal és a munkásokkal. A kisebbföldű gazda a városi kispolgárokkal talál érintkezést, azokkal közlekedik, azoktól tanulja a magasabb civilizációt és azokkal elegyedik el. A munkásparasztság öntudatosabb része viszont a városi polgárokkal tart együtt és csak elesettebb pusztai-falusi rész az, amely mint parasztmunkás továbbra is a paraszterkölcsök szerint él.
Van még egy nagyon jellemző tagozódása a változó paraszttársadalomnak, s ez tünteti föl legláthatóbban az eltérést és összetartozást: hogy az egyik csoport egészen polgárosodott, a másik egyáltalán nem mozdult ki paraszt nyugalmából, s közben van egy széles réteg, amely ide is húz, oda is, szóval a két szélső vonal között imbolyog. A polgárosult parasztok olyanok, mint a nyugatiak, a »romlatlanok« a keletiekkel azonosak és ami közben van, az az igazi középeurópai átmeneti parasztállapot.” (143. old. )
Nem kétséges, a sajátos magyar viszonyok között is az első világháború után is hatott az úri társadalom alá szorított parasztság ténye, és ez a politikai cselekvés számára is sajátos alapot adott: Erdei Ferenc a szegényparasztért is, a birtokos parasztért is küzdött. Nemcsak elméletileg, hanem politikailag cselekvően is - mondhatta róla Nyers Rezső, és hozzátehette: „Talán jobb lett a nemzetnek, talán jobb lett a parasztságnak, és a szocializmus ügyének is, hisz később sok-sok paraszttal, nagy tömeggel tudott döntő időszakban csatlakozni teljesen és véglegesen a kommunistákhoz, a szocializmus ügyéhez.”* A sajátos magyar viszonyokra vezethető vissza, hogy jóllehet az osztály- és rétegtagozódás világosan jelen volt – az első világháború után természetesen még inkább, mint előtte – a demokratikus átalakulásért folytatott küzdelemben legalábbis bizonyos mértékig azonosak voltak az egész parasztság érdekei, sőt a későbbiek során, a ténylegesen meglevő paraszti osztályok és rétegek nem sematikusan hatottak közre sem a polgári demokratikus politikai igényeket is jelentő földreformban, de azon túl, a mezőgazdaság szocialista átalakításának folyamatában sem. Az egyes osztályok és rétegek politikai állásfoglalását alapvetően természetesen sajátos osztályérdekeik határozzák meg, de az osztály- vagy réteg-érdekek nem függetlenek az adott történeti helyzet viszonyaitól sem, és még kevésbé azok ezeknek az érdekeknek az adott helyzetben való megnyilvánulását befolyásoló tényezők. Az objektív osztály- és rétegérdekek léteznek, megvannak, akkor is, ha az osztálynak vagy rétegnek cselekvését az adott történeti helyzetben és a kitűzött politikai célokkal kapcsolatban sok más tényező is befolyásolja.
Az osztály- és rétegtagozódás természetesen már közel visz a társadalom – és így a parasztság – politikai problémáihoz. A magyar társadalom történeti sajátosságai – ismételjük – sajátosan alakították a parasztság politikai állásfoglalását is. Bizonyos fokig azonban a magyar politikai és történeti valóságtól való elvonatkoztatás is megjelenik Erdei Ferenc egyik megállapításában, amely szerint „a forradalmi párt… olyan a parasztnak, mint a felekezet nélküli pogányság. A jól tudott rendet akarja felforgatni, tehát nem lehet hozzá semmi köze tisztességes parasztnak”. (92. old.) Azt hisszük, ez a megállapítás ismét összefügg a parasztság egységes társadalomként való szemléletével; mert igaz ugyan, hogy tipikusan a kisbirtokos paraszti réteg kevéssé volt talaja a forradalmi mozgalmaknak, éspedig a kistulajdonosi jellegből fakadó következmények miatt, de az is igaz – történeti példák – még az első világháború előtti időszakból is –, de napjaink tömegmozgalmai pl. a fejlődő országokban is igazolják – hogy a szegényparasztság, különösen a földesúri birtokokon dolgozók és a forradalmi mozgalmak, forradalmi pártok nem álltak mindig távol egymástól.
Ezt egyébként – a tipikus paraszti magatartás ellenében – Erdei Ferenc is látta. Korának paraszti társadalmáról szólva már megállapítja, „a mai parasztság lázadói az osztályharcos parasztok… akiknek… szocializmusa nem különbőzik az ipari munkásokétól, tehát az ilyen parasztok nem csak a parasztnyomorúság ellen lázadnak, hanem a munkás emberi és társadalmi nyomorúsága ellen”. (185. old.) S ezzel az idézettel tulajdonképpen be is fejezhetnénk nem csupán a paraszti társadalom differenciált jellegével kapcsolatos probléma értékelését, de akár az egész könyvét is. Hiszen Erdei Ferenc ezzel a mondattal már előrevetíti annak a megállapításának későbbi tartalmát is, amely szerint nem szabad parasztnak maradni, nem lehet parasztországot építeni. Mégis foglalkozni szeretnénk ezzel a problémával kissé bővebben is, hiszen itt formálódik tulajdonképpen az a szemlélet, amely a „Parasztok” írójának későbbi pályafutásában, politikai tevékenységében is megmutatkozott, még akkor is, ha ebben a könyvben nem minden ellentmondás nélkül, és nem teljes határozottsággal keletkezett.
„Az építés és a szabadság ott kezdődik – írja Erdei Ferenc – ahol a világ nem paraszt.” A tagadás határozott, s idézhetnénk még jónéhány mondatot, idézhetnénk a könyv fejtegetésének egész logikáját, amely igazolja ezt a tagadást: Erdei hisz az emberben, aki paraszt, de nem hisz a parasztságra alapozott társadalomban. Nem tartja azonban lehetségesnek a polgárosodás útját sem. Jól látja, hogy Keletér Közép-Európában nincs, nem alakult ki olyan polgári társadalom, amely magába fogadhatná a parasztságot, amely a biztosítaná számára a polgári felemelkedés útját. Igaz, nehézségeket lát a parasztságnak a szocialista társadalomba való beilleszkedésében is. A beilleszkedés nehézségeit történeti és világszemléleti okokra vezeti vissza: történeti, a parasztság belefáradt a munkába, a fegyelmezett életbe, ez az élet pedig elfedi előle, hogy a szocialista társadalomban munkájával nem az urak, hanem saját társadalmuk javát szolgálja. A másik ok, a világszemléleti kevésbé világos. A paraszt teljes kultúrát akar, mondja Erdei Ferenc, így egyképpen szembenáll azzal a kultúrával, amely „dogmatikusan anyagelvű vagy dogmatikusan spiritualista”. Azt hisszük, felesleges most arról értekezni, hogy Erdei kicsit a korabeli sablonnak, a szocialista társadalomról még a jóindulatú szimpatizánsok esetében is sajátosan eltorzult képnek megfelelően ítélte meg a szocialista társadalmat, így ellenvetései, pontosabban a beilleszkedés nehézségeinek a jelzett módon való meghatározása is ezzel a képpel szemben alakult ki, amelytől a későbbiek során maga is elszakadt. Fontosabbnak tűnik egy másik ellenvetés: ahol szocialista társadalomban él a parasztság, ott „szüntelenül polgárias indokkal ellenkezik az uralkodó rendszerrel és hovatovább ellensége lesz annak”, jóllehet: „egyáltalán nem a tőkés ellenkezéséről van itt szó, hanem a parasztéról tekintet nélkül arra, hogy gazda vagy földtelen.” (202. old.) Itt – legalábbis részben – valószínűleg ismét információhiánnyal van dolgunk. A munka megírásakor élő egyetlen szocialista társadalom, a Szovjetunió fejlődésének tapasztalatai még a kollektivizálással kapcsolatos ismert problémák ellenére sem támasztják alá ezt a feltételezést. Nem mintha nem alakultak volna ki beilleszkedési nehézségek akár a szovjet, akár később a magyar szocialista társadalom építésének időszakában. Ezek a nehézségek azonban – eltekintve pl. a magyar fejlődés egy sajátos időszakától, az ötvenes évek elejének mezőgazdasági politikájából fakadó problémáktól – nem az egész parasztság viszonylatában nyilvánultak meg, hanem differenciáltan, más és más időszakokban is. A mezőgazdaság kollektivizálásának magyarországi példája azt mutatja, hogy jóllehet átmeneti nehézségekkel, de a parasztkérdés immár az egész parasztság számára megoldható ezen az úton, anélkül, hogy a parasztság a rendszer ellenségévé válna.
Nem kétséges, ezeket a történeti tapasztalatokat egészében nem értékelhette Erdei Ferenc, a szovjet fejlődéshez még a magyar fejlődés negyedszázada is szükséges volt ahhoz, hogy a parasztpolitika Lenin által meghatározott elveinek alapvető igazsága a gyakorlatban és hazai talajon is világosan igazolódjon. Magának a szocialista társadalomnak kellett olyan szintre fejlődni – természetesen a paraszti dolgozókkal együtt –, hogy a társadalom és a paraszttársadalom, éppen az utóbbi megszűnésének folyamatával teljes egységbe olvadjon, azaz a parasztság, pontosabban a mezőgazdasági fizikai dolgozók – belső rétegeződésével együtt, és ezt a belső rétegeződést már a mezőgazdasági termelés új jelenségei alakítják – a társadalom osztály- és rétegszerkezetébe most már mindenfajta visszahúzó történeti sajátosságtól egyre inkább megszabadulva beilleszkedjen.
Erdei Ferenc természetesen nem láthatta pontosan előre a kivető út minden összefüggését, feltételeit és következményeit. Egyet azonban tudott és ezt világosan ki is fejezte: „… a paraszttársadalom széthullása… még nagyobb mértékű történelmi esemény, mint a keletkezése volt… amikor a magasabb kultúra is lehetséges a legelhagyatottabb pusztán is, akkor már nincsen értelme a primitív parasztkultúrának, akármilyen színes legyen is az… elpusztulása tehát éppen annyira indokolt és helyes, mint a megszületése volt.” (58. old.) Tulajdonképpen ezek a szavak teljesülnek a fejlett szocialista társadalom viszonyai között, ennek a folyamatnak vagyunk ma tanúi. Megteremtődött a parasztság megszűnésének társadalmi alapja, és ha nem is zökkenőmentesen, ha nem is olyan gyorsan, ahogyan ezt kezdetben képzeltük, a folyamat feltartóztathatatlanul halad. Új jelenségeket is produkál, olyan új problémákat és feszültségeket is hordoz a múlt következményein túl is, amelyek már a szocialista társadalom sajátos gondjai, de ez a fejlődés már azon a talajon folyik, amelyen a parasztság megtalálta a helyét a társadalomban.
„A falukutatók – írja Révai József – a parasztság önmagából való kivetkőzésének azt a sajátos folyamatát ábrázolják, amikor a paraszt nem akar már paraszt maradni, de muszáj neki, amikor menekülni szeretne a mezőgazdaságból, de ott kell maradnia, mert nincs hová menekülnie.” És hozzáteszi: „Lásd Erdei Ferenc „Parasztok” című érdekes és sok tekintetben kitűnő művét.”*
Minden szellemi alkotást – a tudományos alkotást is – kora és társadalmi viszonyaival együtt értékelve érthetünk meg. Így van ez Erdei Ferenc „Parasztok” c. könyvével is. Révai József idézett mondata azért is találó, mert nem csupán azt a problémát ragadta meg, amely a „Parasztok” alapkérdése, de az összefüggést is, ami e kérdés és a magyar társadalomban ténylegesen végbemenő folyamat között fellelhető. S talán azt sem tekinthetjük puszta véletlennek, vagy az újonnan megjelent könyv friss benyomásának (Erdei Ferenc említett munkája ugyanis éppen abban az évben jelent meg: 1938-ban, amidőn Révai írta a Marxizmus és népiesség c. tanulmányát), hogy e folyamatnak a falukutatók műveiben való ábrázolása kapcsán Révai József éppen Erdei Ferenc írását idézi. Nem mintha más falukutatók nem észlelték volna a parasztság válságát, nem keresték volna a kiutat, sőt nem látták volna azt is, hogy ennek a kiútnak lehetősége a korabeli magyar társadalomban bonyolult módon jelentkezik, ellenkezőleg. Erdei Ferenc munkásságának azonban egy olyan sajátos vonása mutatkozott meg két első könyvében, a Futóhomokban és a Parasztokban, amely jelzi, hogy írójuk bizonyos értelemben túljutott a parasztságon, pontosabban túljutott a parasztság idealizálásán. Ezt a momentumot a korabeli kritika egy része is érezte. Bibó István pl., amidőn a „Parasztok”-at a falukutatók más művei közül kiemeli, azt írja, hogy e műnek különösen „a leszámolás bátorsága, teljessége és termékenysége” ad hitelt.* S ugyanezt a vonást emeli ki – más szavakkal – Robotos Imre is a Korunk hasábjain: „Erdei Ferenc könyve enzimei elhajlásai és túlzásai ellenére is, a szociográfiai irodalom jelentős munkája, mert a felmagasztosított paraszti lét legendáitól terhes időben járult hozzá legalább a parasztság történeti helyzete tisztázásának feltételeihez.”* Végül: bizonyos…, hogy Erdei Ferenc tiszta látású könyve után a magyarországi parasztkérdés megszabadul a romantikus lepeltől.*
A két világháború közötti Magyarország haladó erői tehát – a tisztánlátástól függő kisebb-nagyobb fenntartásokkal – alapvetően egyetértve fogadták Erdei Ferenc nagy jelentőségű munkáját. A korabeli folyóiratokban – akár tanulmányban, akár szemlében emlékeznek meg a könyvről* – az elismerés dominál, és mint utaltunk rá, az elismerés a feltárás és az elszakadás bátorságának szólt elsősorban, pontosabban a kettőnek együtt. Idézzük még egyszer Bibó István cikkét: „a »Parasztok« tartalmazza a leszámolást az idillikus, természeti környezetben élő, egészséges s a társadalom erőtartalékát jelentő parasztság illúziójával. Az egész mű hitelének a legnagyobb támasza és erőssége az, hogy amennyire történeti és társadalmi analízis, ugyanannyira személyes vallomás is… Teljességgel szemben áll Erdei azzal a parasztromantikával is, amely a parasztságot paraszt minőségében akarja politikai hatalomhoz juttatni, s egy parasztországtól, a paraszt életforma általánossá tételétől várja a társadalom válságának megoldását.* S még valami: „A többi falukutató mondanivalójából a közvélemény elsősorban azt jegyezte meg, ami elburjánzott visszaélésekről, ezek kirívó példáiról és a nyomor mélységeiről szólt. a eszébe jutna egy külsőséges reformpolitikának, hogy a falukutató irodalom nyomán támadt felbuzdulást vakvágányra vezesse, akkor a visszaélések tüneti és demonstratív orvoslása mellett a kezdeti falukutató irodalom egész frazeológiáját kisajátíthatná, anélkül, hogy a bajok gyökerét még csak érintené is. Erdei megállapításai túl vannak azon, hogy ilyen módon félre lehessen őket érteni… megállapításai egy teljes és végiggondolt helyzetképet állítanak szembe egy töredékes és érdekeltség által meghomályosított helyzetképpel.”* A helyzetfeltárás, az állapot és a ráépülő illúziók tagadása, mint a „Parasztok” legfontosabb értékei tehát a korabeli világosan látó kritika számára is szembetűntek. Ám ugyanúgy szembetűnik az is, hogy a mű nem tud kiutat mutatni. Bibó István ezt azzal magyarázza, hogy a kibontakozás a „történeti eshetőségek sorozatán múlik”, csak azt kell ismételni, írja, hogy a „megoldás nem a romantikus népiesedésen és parasztkodáson keresztül vezet”* Bibó István természetesen még nem láthatta annak a néhány, esetenként a mű logikáját megtörő felsejtésnek későbbi jelentőségét, ami jelzi, hogy szerzőjének ez a későbbi gondolkodása és politikai pályafutása nem előzménytelen. Egy másik kritikusa, Kemény Gábor a „Korunk”-ban viszont talán még túlértékeli Erdei akkori felfogását a paraszti társadalommal kapcsolatban: „Miegyéb ez – írja – mint az osztályharc elmélete – a parasztságra alkalmazva.”* És a következtetés is hasonló: eljutott Erdei annak belátásához, hogy „valamely osztály felszabadításához soha sem elég egy másik osztály jóakarata„.* Amennyiben itt a parasztság aktivitásra való felhívásáról van szó, igaza van Kemény Gábornak, de a parasztságot egységes osztálynak tekintve, ilymódon félreismerte a valóságos viszonyokat. Robotos Imre ugyancsak a Korunk hasábjain emeli ki: „eléggé, nem hangsúlyozható érdeme… a szerzőnek, hogy nem fonja át a paraszti létformát erkölcsi igazolásokkal, az ősi kultúra elhivatottságának hamis mázával… Egy egész korszak hamis eszmeiségét szaggatja szét E. F. Azét a korszakét, amelyben az uralkodó osztály a társadalmi igazságtalanságok bűnét kívánta a szolgaság és primitívség felmagasztosításával kiegyenlíteni.”* Az elbizonytalanodást a kiúttal szemben természetesen ő is látja; de nem csak Erdeire, hanem az egész magyar szociográfiai mozgalomra vonatkoztatja Szabó Zoltánnak a vidéki értelmiségre tett megállapítását: „Hajlandók látni a jót, de nem hajlandók eszerint cselekedni.” A vívódást és bizonytalanságot állapítja meg Kerék Mihály is – a „Parasztok” végső konklúziójaként a művet rendkívül alaposan elemző kritikájában – amelyből talán nem árt kiemelni egy érdekes meglátást, azt ugyanis, hogy felismeri, Erdei ideáltípust alkot, de nem idealizál.*
Idézhetnénk még kritikákat. Valamennyi elismeréssel szól a munka alaposságáról, mélységéről, és ha egyes tévedésekre is rámutat, pl. túlzásnak tartva, hogy az egyénnek nincs szerepe e koncepció szerint a paraszti társadalomban és kultúrában, vagy ha hangsúlyozza azt a típusalkotásban szinte törvényszerűen jelentkező és túlzottnak tűnő általánosítást, amely egyes bírálók szerint már történetbölcseleti szinten mozog – mégis valamennyi kritikusa és méltatója a változás, és a változtatás momentumának jelentőségét hangsúlyozza. (Pl.: „Erdei Ferenc tiszta szándékú, becsületes munkái bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy minden megváltozzék.”)*
Nem kell mondanunk, hogy a könyv megjelenése távolról sem csak elismerést és dicséretet váltott ki. Az uralkodó politika képviselői, vagy ezt a politikát támogatók természetesen más hangon nyilatkoztak. Nem volna azonban értelme az elutasító álláspontok taglalásának, ez nem befolyásolja az Erdei Ferenc munkásságáról kialakítható képet. Annyit azonban megjegyeznénk, hogy a „Parasztok” is megjárta az ügyészséget. Érdemes idézni Lee királyi ügyész véleményét: „Erdei Ferenc szerzőnek Parasztok cím alatt megjelent értekezésében a szerző kétségtelenül szembe állítja a paraszt elnevezés alatt ismert osztályt az uralkodó osztályokkal és az úri-osztállyal. Ez a szembeállítás azonban nem olyan, amely gyűlölet keltésére alkalmas lenne és így izgatás bűntettének megállapítására kellő ténybeli és jogi alapot szolgáltatna. A bűnvádi eljárás megindítása, illetve e kérdés elbírálása szempontjából az alább megjelölt oldalakon kijelölt szöveg jöhet számba, azonban a kijelölt részeket egybevetve a mű egész tartalmával és szerkezetével úgy vélem, hogy bűncselekmény megállapítására nem alkalmas: 16, 23, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 44, 56, 57, 93, 129, 150, 151, 152, 153, 154, 171, 173, 204.”* A kijelölt szövegrészek éppen az uralkodó osztályoknak a parasztság kialakulásában játszott szerepével kapcsolatosak. Pl. „Paraszt nem a természet rendeléséből született, hanem emberi akaratból lett társadalmi harcok árán. Paraszttá kellett lennie, mert hatalmasabb csoportok urak lettek felette.” (23. old.) Aligha várhatott tehát Erdei Ferenc megértést éppen az uralkodó osztályoktól.
Erdei Ferenc könyvének korabeli értékelése azonban csak egyik oldala a munka fogadtatásának. Felmerül a kérdés, hogy fogadjuk ma? Vajon kiadását „pusztán” az a tény indokolja-e, hogy Erdei Ferenc életművének jelentős része, vagy pedig többet is ad a mának a tisztelet kifejezésére nyújtott alkalmon kívül.
Azt hisszük, a könyvről eddig írottak is jelzik, hogy itt többről van szó. Utaltunk már rá, hogy a magyar faluszociológia sokkal adós még a parasztság és a falu világának feltárásában. Rendkívül jelentős, valóban történeti méretekkel mércetó változások mentek és mennek végbe a magyar parasztságban, olyan átalakulások, amelyek kívánatosságát a „Parasztok” már a harmincas évek végén nagyon erőteljesen ábrázolta. Kicsit paradoxon, hogy a magyar szociológia – éppen a parasztságra és a falura vonatkozó nagy kutatási hagyományok birtokában – a legutóbbi időkig nagyon kevés figyelmet fordított a parasztságra és a falura. Erdei Ferenc életének utolsó napjaiban megjelent munkája a „Város és vidéke”, és megelőzően szerzőjének tudományszervező tevékenysége ugyan rendkívül instruktív módon hatottak a magyar szociológiára, és erőteljes fordulat észlelhető az érdeklődésnek a parasztság, a falu felé való irányulásában, de az eredmények még csak most vannak kibontakozóban. Éppen ezért Erdei Ferenc munkássága és különösen a „Parasztok” c. könyve felbecsülhetetlen segítség a ma kutatója számára. Szociológiánk alapelve, a történeti konkrétság megköveteli, hogy az empirikusan feltárható jelenségeket szélesebb társadalmi és történeti összefüggésekben értelmezzük, e jelenségek csak így válnak érthetővé, így ismerhetjük meg valódi helyüket a társadalom egészében. S ha olyan történeti sajátosságokkal kialakult „társadalmat” vizsgálunk, mint a parasztság, mindez még fokozottabban érvényes: Napjaink parasztsága sok olyan vonással telített, amelynek értelmezése feltétlenül megköveteli a történeti szemléletet, és ezzel együtt feltétlenül megköveteli a magyar parasztságra, de a parasztságra mint társadalmi jelenségre általában is vonatkozó eddigi szociológiai és szociográfiai teljesítmény ismeretét.
Az „Utószóban” egyes pontokon vitatkoztunk Erdei Ferenccel. Ez a vita természetes a tudományban, és különösen természetes egy három és fél évtizede megjelent könyv esetében, amelynek szerzője maga is vitatkozna saját régebbi írásával, mint ahogyan meg is tette már életében. Ennek a vitának közös alapja azonban már a „Parasztok” egyik mondatában megtalálható, abban, amit Révai József úgy jellemzett, hogy a korabeli magyar kritika „elengedte a füle mellett”, abban, amit Erdei Ferenc a szocialista társadalomról írt:… „A parasztok türelmetlenebbjei és a földtelenek különösen kapnak ennek az új világnak az ígéretén, annál is inkább, mert parasztsorsuk leghitelesebb magyarázatát a szocialista világ-szemlélet adta. Ígéret és felszabadulás a parasztnak az a társadalom, ahol mindenki munkás és a termelőeszközök egyformán illetnek minden munkást, ahol nincsen uralkodó osztály, hanem csak állandó kiválasztás és ellenőrzés alatt álló vezető csoport…” (201. old.) S talán nem tiszteletlenség vagy kegyeletsértés, ha valaki – mint ennek a rövid írásnak a szerzője is – mesterének tisztelte Erdei Ferencet, és folytatja ezt a vitát. Meggyőződésünk, hogy ezt is Erdei Ferenc szellemében tesszük, akit mélységesen sértene, s művének tudományos értékét csökkentené, ha egyik legjelentősebb könyve kapcsán nekrológ és nem értékelés születne.