3. Az előd

A parasztélet maga nyugalmas állapot. Akkor paraszt egy csoport, amikor parancs nélkül is tudja már, mi a kötelessége és nyugodtan élhet azzal, ami a szabadsága. Parasztnak egyensúlyban van már az élete s ha lázadni akarna, egyensúlyt kellene megbontania. Egyik oldalon békét teremtett a szerződés a társadalommal: megszabta a szolgálatot, a másik oldalon pedig megadta ugyanez a szerződés a nyugalmat a megmaradt szabadság kihasználására. Ezen a fokon nem mindennap gyötrő probléma az élet, mert minden cselekedetnek határozott és kétségtelen rendje van s aki azt tudja, már nem is mozog bizonytalanul a világban.

Az a parasztság azonban, amely nem Istentől függve van, hanem társadalmi harcok hozták létre, nem ebben az állapotban teremtetett meg; amíg idáig jutott, hosszú nevelésen ment keresztül. Volt idő, amikor mindennap kényszerítették a szükséges szolgálatra, amikor mindennap törvénnyel szorították a paraszt illendőségre e mindennap újabb önkénnyel gázoltak bele az életébe. Ebben az időben még nem vált vérévé a parasztsors. Sem életszabályai, sem kultúrteljesítményei nem alakultak ki végleges formában: nem volt mihez tartania magát és nem volt hova menekülnie.

A jobbágyság az a korszak, amikor a paraszt még nem volt paraszt, de felülről szoktatták, alulról pedig maga szokott erre az életre. A jobbágy élete paraszti már, de maga az ember nem paraszt még.

Jobbágy: nem jelent élesen kiformált és eleven emberarcot. A jobbágyság jogi állapot, amelyet országos törvények írnak körül és önkényes urak alkalmaznak. A jobbágyság az iskola s nem maga a gyermek. Emberek a legkülönbözőbb tájakról kerültek ebbe az iskolába; egyfelől nagyobb szabadságból: nomádságból, uratlan földművelői állapotból, vagy kiváltságos szolgaságból, másfelől teljes szolgaságból: rabszolgaságból, hadirabságból és büntetésből. A jobbágyság többet jelent már, mint a jogtalan szolgaság. A szolgáknak jobbjai a jobbágyok és állapotuk szerződött szolgaság, nem pedig kényre-kedvre kiszolgáltatott alávetettség. Ebben az állapotban nem érzi jól magát az ember, de nem is érzi a sorsát reménytelennek, mert a jogállapot megteremtése nyugalommal és biztonsággal kecsegteti.

A paraszt már kiformált és határozott emberarc. Az, aki szolga már lélek szerint is, de megőrzött kis szabadságát igaz embersége szerint művelte ki. Paraszt, aki minden pillanatban tudja mit kell csinálnia, akit nem kell már sem szolgálatra, sem emberségre tanítani. Aki megalkudott már mindennel, de mégsem adta el magát tökéletesen. Határozott lélekalkat, különös kultúra, egyszóval különös emberfajta.

A jobbágy ennek az emberfajtának csak az elődje. Egy vonása sem olyan éles még és semmi nem olyan magától értetődő neki, mint a parasztnak, mindez most van kialakulóban. Helyzete, munkakötelezettségre, társadalmi alárendeltsége és megengedett szabadsága ugyanaz már, mint a paraszté, de még nem tanult meg bánni vele magától értetődő bizonyossággal. A munka elől még húzódozik, az alázatosságra még rá kell szorítani olykor, s a szabadságát még henyélésre használja inkább, mint kultúrája csinosítgatására. Jobbágy volt a paraszt, ez látszik meg minden magatartásán, de kinőtt ebből az iskolából, azt minden lépése mutatja.

Közvetlen elődje a jobbágy a parasztnak s mind az előddel való öröklött azonosság, mind az utód különbsége minden pillanatban szembeötlő.

A jobbágy is természeti ember. Tehetetlen és alázatos az elemek háborgásával szemben, de kevesebb hódolattal nyúl a termelő erőkhöz: a vadak rablóösztönével és a minden emberi befolyástól mentes természeti lény bátorságával avatkozik a tenyészet gazdálkodásába. Éppen ezért nem igazi őstermelés a gazdálkodása: nemcsak földet művel, hanem halászik, vadászik is és szilajon legeltet. Mindenütt zsákmányol a természetben, mint ahogy őt magát zsákmányolja a társadalom. Földművelésre évenként válogatja a legjobb földeget, legeltetésre harmadik falu határába is elhajt a halászatra és vadászatra szabadon portyázik minden természeti és emberi tilalom ellenére.

Munkás a jobbágy is, de éppenséggel nem úgy, mint a paraszt. Erőfeszítése nagyobb, mint a paraszté, de a munkája sokkal kevesebb azénál. Hitványabbak még a szerszámai, de különösen gyöngébb a termelő kedve. Akár dologtalan szabad volt azelőtt, akár dologra szorított szolga, nehezen törik be a látszólag önmagáért való munkába, melynek a gyümölcse úgysem az övé. Törvény, bot, fegyver s minden egyéb kényszerítés kell ahhoz, hogy a kiszabott munkát úgy ahogy elvégezze. Itt a legkomolyabb különbség az előd és az utód között. Az elődöt még kényszeríteni kell arra, amit az utód kényszerből ugyan, de már folytonos rászorítás nélkül végez. Az a dolgosság, ami olyan magától értetődő parasztoknál, még éppenséggel nem volt az jobbágyok számára. Parasztok nem ismerik az amerikázást és szabotálást, hiszen erkölcsük már a munka, a jobbágyság története ellenben tele van idevágó példákkal. Úri panaszos levelek, királyi rendeletek és bírói ítéletek számtalan esetben bélyegezték meg a dologtalan jobbágyokat, akiknek, ha a sarkukban nem állanak, nem sok hasznát veheti a földesúr, de gyakran még akkor is csak hátramaradást okoznak. A paraszt munkásságot a társadalomszabta kötelesség is jobban hajtja, de van egy másik mozgatója is: a saját szükséglete. Parasztok előtt állandó és rendszeres szükségletek vannak, amelyekért minden mértékig tudnak szorgalmasak és takarékosak lenni. A jobbágyságnál ez az állandó szükséglet még hiányzott. Egyfelől a primitívebb életigény, másfelől az úri gondoskodás eltávoztatta annak a szükségét, hogy minden percet munkára szorítsanak. A jobbágyi munka hézagosabb, gondatlanabb és kénytelenebb, mint a paraszti s ha nem is könnyebb, akkor sem fogható a paraszt buzgolkodáshoz.

A jobbágy is mezei szállásokon lakott, azonban olyan aprók voltak ezek a szállások, hogy egy-egy község nem jelentett többet, mint egy-egy nemzetséget. De nem az a legnevezetesebb a jobbágyi lakóhelyekben, hogy kicsinyek voltak, hanem az, hogy minden csoportjuk úri lakáshoz kapcsolódott, ami híven tükrözte az állandó felügyeletet és parancsolást. A magános tanya vagy az önálló parasztszállás a jobbágyi kötelékek lazulását jelenti, már és paraszti önállóságra mutat. Ahol eredetileg is magános szállások keletkeztek, ott kezdettől fogva nem volt döntő a jobbágyi jogállapot, ott kezdettől fogva parasztak omoltak. Ahol pedig a késői település, vagy időközi veszedelmek hoztak létre nagyobb községeket, ott viszont szintén nehéz volt jobbágyi rendet tartani, mert a nagyobb tömegű jobbágy erőre kapott és megváltotta terheit, sőt olykor egyenesen meg is merte tagadni azokat. A tanyák és faluk igazi paraszt telepek, ellenben a majorságok és az úri udvarok körül letelepedő apró kis faluk tisztára jobbágyiak. Ahol ilyenek vannak, ott ma is fennmaradt a jobbágyi időknek nagyon sok emléke s minden jogi változás ellenére magatudatlan cseléd a paraszt.

A jobbágyság csoportjait is törvények tartották egybe, amik falakat emeltek fölső és alsó rend közé, de ezeknek a törvényeknek a fala még nem volt kettős. Az úri törvény emelte a falakat s a pórok belenyugodva vagy ellenkezve ezt tartották szem előtt cselekedeteikben, mert különben ennek mentek neki fejjel. Saját jobbágyi törvények nem voltak kifejlődve még s éppen ezeknek a kifejlődéséhez kellett a külső kényszerítés. Itt van a fejlődés: mire a belső paraszti törvények kifejlődnek, már nem is jobbágy többé a pór, hanem paraszt s ezzel akkor is könnyített magán, ha országos törvények nem tágították volna egy csöppet sem a sorsán.

A jobbágy minden kézbentartás ellenére sem volt annyira szolga, hogy saját élete tökéletesen a szolgálattal telt volna be, megszabott utakon közlekedett tehát a felső renddel. Nem úgy, mint a paraszt, aki maga is tudja a távolságot és éppen ezért önállóságot élvez az urakkal való érintkezésben, hanem olyképpen, hogy minden lépését úri parancs írja elő. Az uraság nem rendelkezik vele úgy, mint a belső szolgával, de hogy mi módon álljon rendelkezésre, azt a mindennapi előírás szabja meg. Parasztnál kétoldali szabályozás teremt rendet a közlekedésben, a jobbágyság idején egyoldalú parancs rendelkezik a jobbággyal: ez a különbség a két korszak között.

A paraszti iskola a paraszti kultúrának is iskolája. Abban az állapotban, amikor nem leli még helyét az ember szoros helyzetében, nem támadhat kultúra sem. A paraszti élet nyugalma és megállapodottsága kell a paraszti kultúra kifejlődéséhez s mindebből semmi sem volt még a jobbágyság idejében. Voltak természetesen hevenyészett és rideg formulák az élet legtöbb alkalmára, ezek azonban nagyon különböznek a paraszti kultúra emberi magasságaitól. Amíg a ház csak, szükségépítmény s a szerszám szükségeszköz, addig nincs mit beszélni sem paraszti kultúráról, sem egyáltalán kultúráról. A jobbágyok kultúrája valóban primitívkultúra. Miként a természeti népeké az általános emberi kultúra minden kezdetét, magában rejti, úgy a jobbágyi kezdeményezések a paraszti kultúra minden teljesítményét. Röviden: primitív parasztkultúra a jobbágyság kultúrája, mint ahogy a társadalmi helyzetük is primitív paraszti állapot.

A jobbágyság is alaprétege egy hierarchikusan szervezett társadalomnak, akárcsak a parasztság, azonban mind maga a hierarchia, mind a jobbágyság helyzete nagyon különbözik a parasztokétól. Az a társadalom, amely a jobbágyságon nyugodott, jog szerint is rendekbe szerveződött és kötelezőn írta elő a szerepet az egyes rendeknek. Viszont a parasztság idejebeli társadalom szabadelvű és nem ismeri a kötelezően előírt szerepeket, de ismeri a foglalkozások tagozódását, amelyek között teljes közlekedést enged és ismeri a munkaeszközök birtoka szerint való osztálytagozódást, ami elvileg szintén szabad; a munkásból minden további nélkül lehet polgár, ha meg tudja szerezni a hozzávaló eszközöket. Ennélfogva más a parasztság helye a társadalom egészében, mint a jobbágyságé. A parasztság idegen test egy más elvű világban s úgy áll benne, mint árván maradt sziget, amely régmúlt időkre emlékeztet. Amíg rendekbe volt szervezve az egész társadalom, a jobbágy a rendeken kívül állott; most pedig, mikor az egész társadalom nem rendi szerkezetű már, olyan a parasztság, mintha rend volna. A jobbágy egységes világot szemlélhetett maga körül s nem is juthatott eszébe egy másrendű világon való tűnődés. Innen van az, hogy a jobbágyi parasztszemlélet egységes: egyetlen érvényes társadalmi rendet ismer s ha azt nehéznek találja is, csak annak a világába tud belehelyezkedni; a paraszti világkép viszont eleve kettős: ismeri a maga világának törvényeit, ami társadalmi vonatkozásban továbbélő rendi szemléletet jelent és lát maga körül egy egészen más elvű világot, amelyből kizárva érzi magát.

A parasztősök fejlődésrendje és a parasztság születése időrendben tekintve különös és izgalmas történet.

A távolabbi ősök nem döntő fontosságúak. Lehettek primitív természeti népek, akik apró törzsekben művelték a földet, vagy vadásztak Európa rengetegeiben, lehettek nomádok, akik ázsiai pusztákról vándoroltak Európa síkjaira s lehettek szolgák, akiket hadizsákmányolásban ejtettek foglyul, vagy éppen büntetésből fosztottak meg szabadságuktól. A jövendő szempontjából tökéletesen mindegy, hogy honnan eredtek az első ősök. Mindössze annyi a jelentősége ennek az eredetnek, hogy a jobbágyi járomba fogott ember eszerint érzi állapotát viszonylagos fölszabadulásnak vagy szolgaságra vettetésnek. A paraszttörténelem szempontjából csak az a fontos, hogy a jobbágyság nevelőrendjén keresztül menjen az ember. Itt beletörődik a szerződésbe és a parasztsorsba akkor is, ha szabadabb volt s akkor is, ha még nyomorultabb volt azelőtt. Ha szabadabb volt, megtanult lemondani a szabadságáról és beletörődni egy kiváltságos szolgasorsba, ha pedig még szolgább volt, akkor megtanulja föladni a föltétel nélküli szolgaságot s vele együtt a föllázadás reményét. A jobbágyság nagy iskolájában annyira egységessé válik minden eredeti csoport, hogy mire jog szerint véget ér ez az állapot, részesei már kötetlenül is egybetartoznak.

A paraszt világrendet örökbehagyó jobbágyság történeti letűnése és a parasztság megszületése a legérdekesebb mozzanata az újkori történelemnek s a parasztság szempontjából egyértelmű összes létkérdéseinek a fölvetődésével.

A jobbágy mindenesetre paraszttá nevelődött jogi korlátai között s ez akár korábban, akár későbben, de egyszer mindenütt bekövetkezett. Európa nyugatán legkorábban, utána északon és délen, majd középen és legvégül keleten. A paraszt érettség bekövetkeztét nem követte rögtön a jogszerű fölszabadítás, hiszen senki nem garantálhatta, hogy kényszer nélkül is épp oly jó szolgák lesznek, mint a törvény által kényszerítve. Legjobban egyezett a fölszabadítás a belső érettséggel nyugaton, ahol polgári forradalmak puhították meg az úri rendet s tették engedékenyebbé a parasztsággal szemben is. Utána jött észak, dél és közép, és legutoljára maradt kelet.

Végre mégis mindenütt Európában bekövetkezett mind a jobbágyság paraszttá érése, mind pedig, a jobbágyság jogszerint való eltörlése.

A nagy fordulat látható valóságokban kettőt jelentett: megszüntette a jobbágyságot és megteremtette a parasztságot, nevezetesen azt a társadalmat, amely jogszerű korlátok nélkül is külön világ a másik társadalomban.

Az elvek tiszta magasságában többet is szándékolt ez a fordulat, sőt a megfordítók legjobbjai a jobbágyság eltüntetésével nem parasztságot, hanem egységesen szabad társadalmat akartak teremteni. A szabadság, egyenlőség és testvériség világossága mellett elképzelhetetlen volt, hogy a jogi korlátok ledöntése egy nagyon nagy területen tovább is életben tartsa a rendi világot. Okolni nem lehet itt senkit, de letagadni sem a következményt. A nagy lelkesedés eltörölte a rendiséget felépítő korlátokat és szabadságot adott kinek-kinek: az úrnak, aki jogi védelem nélkül is úr, a polgárnak, aki jogi segítség nélkül is tőkés, a munkásnak, aki jogi rendelés nélkül is a munkapiacra dobja karjai erejét s a parasztnak, akit a jobbágyság jogi korlátai jól fölneveltek parasztnak, és paraszt marad már jogi korlátok nélkül is. Az egyező föltételek teremtése távolról sem egyenlőséget eredményezett, hanem a hozott örökség értelmében való boldogulást, vagy boldogtalanságot. A paraszt nehéz örökséget kapott, a fölszabadulás tehát boldogtalansággal verte meg.

A szép és nagyszerű hevület, amellyel urak és polgárok keblükre ölelték a parasztokat, egyrészt fölösleges volt, másrészt pedig nagyon okos cselekedet. Fölösleges volt azért, mert a parasztság maga jobban és sikeresebben megkötötte magát, mint ezernyi országos törvény, és nagyon okos cselekedet volt azért, mert a paraszt úgyis paraszt volt már, tehát teljesen haszontalan volt fönntartani egy fékentartó és rendszabályozó szervezetet.

A parasztság tehát nem változtathatta meg a helyét a világban: ugyanúgy hátraszorított és lenézett világ maradt, mint azelőtt volt, megtetézve azzal, hogy most nyargalva gázolt keresztül rajta a fölszíni világ és még jobban eltávolodott tőle.

Viszont az is igaz, nem volt megírva sehol, hogy a jobbágy paraszt legyen, ha fölszabadul. Rajta is állott, lehetett volna szabad munkás vagy polgár is, ha van ereje hozzá. Bizonyos, hogy ehhez a legtöbb helyen hiányoztak a tárgyi föltételek. Kezdetleges technika a termelésben, rossz közlekedés, kevés város és még ehhez hasonlók vetettek gátat a fölszabaduló jobbágyságnak, hogy ilyen ugrást tehessen, de nemcsak ezek miatt maradt el a fölfelé törés, hanem alanyi föltételek híján. Oly magatudatlanul és kiszolgáltatva élt a parasztság kezdetleges és nyomorult körülményei közt, hogy nem is álmodhatott ilyenekről. Azt tette, amire legközvetlenebbül hajtották mozgató erői s ezen az úton nem juthatott máshová, mint paraszti életrendjének további kiépítéséhez, nem pedig az abból való fölszabaduláshoz.

A fejlődés vonala napjainkra lezárult. Mindenütt paraszttá érett a volt jobbágy, mindenütt leomlottak a jobbágyság rendi korlátai, a parasztok mindenütt fölszerelték magukat a paraszt állapotból való kifejlődés eszközeivel, nem következhet más, mint hogy a parasztság is kihull az idők rostájából és átadja helyét szabadabb és emberségesebb társadalmi formáknak.

A parasztállapoton való túlfejlődés még nem általános a paraszt társadalomban azonban maga a túlérett paraszt világrend most van lehanyatlóban. Szinte értelmetlen a mai szemlélőnek: miért parasztak még mindig az emberek, amikor semmi okuk nincsen már rá?

A tény azonban letagadhatatlan: annyi előd után ma még van parasztság s az örökébe lépő társadalmi forma kialakulásáig olyannak kell elfogadnunk Európa földművelőit, amilyennek a jobbágyi előd meghatározta.

 

*

 

A jobbágyság sorsa sem egyforma nem volt Európa egyes országaiban, sem egyenlő ideig nem tartott.

A hódítatlan északi társadalmakban nem is volt igazi jobbágyság. Sokféle szolgáltatásokat tartozott teljesíteni a paraszt, azonban azt a személy szerint alávetett helyzetet, ami délebbre kijárt a jobbágynak, itt elkerülte. Ezekben a társadalmakban mindig sok volt a kiváltságos és a szabad paraszt, ami jobbágy mégis meghonosodott, az lényegesen kisebb részét érte a földművelő népességnek, mint másutt. Dél-Európában a latin civitás önkormányzatának a fönnmaradása megkülönböztetett állást biztosított a parasztnak. Örökös jobbágyság helyett bérleti rendszer fejlődött ki s a községek együttesen fizették a bért és az adót. Középen, Keleten és Nyugaton viszont, ahol erős hódítások alapították meg az államrendszert, mindenütt a legszigorúbb jobbágyi rendszer uralkodott s állandó és hatalmas nemesség tartotta kézben a földművelőket.

A mai parasztság arculatán az mindenesetre meglátszik, hogy milyen jobbágyságnak volt a részese, azonban még inkább meghatározta a sorsát az, hogy mikor lett vége földhözkötött állapotának.

Legelőször vége lett ott, ahol nem is fejlődött ki tökéletesen. Nagy-Britanniában és a skandináv országokban már a 17. században is csak csökevényes jobbágyi törvények vannak érvényben és a következő századra már azok is kiesnek a gyakorlatból. Nyugaton pedig, ahol erős nemesi uralom tartotta magát sokáig, megtörtént a jobbágyság fölszabadítása a 18. században. Franciaországban 1789-ben, Belgiumban 1790-ben, Hollandiában 1798-ban és Dániában 1784-től 1807-ig. Csak ezek után következtek sorjában a német államok hasonló fölszabadító törvényei a 18. és 19. század fordulója körül. Magyarországon, a középrész legtipikusabb államában, 1848-ban következett be a fölszabadítás. Legutoljára maradt földrészünk keleti része. Romániában 1864-ben, Oroszországban pedig 1883-ban szabadultak meg terheik egy részétől a parasztok.

A fölszabadítással mindenütt párhuzamos volt a parasztok földhözjuttatása. Kelet és a közép kivételével mindenütt birtokban maradtak a fölszabadult jobbágyok s később a forgalom teljes szabadsága révén állandóan gyarapíthatták birtokukat vagy hozzájuthatott a földhöz az is, akinek a fölszabadítással nem jutott. Keleten és középen, viszont sem a földjeiket nem tarthatták meg mindet, sem a forgalom nem lett tökéletesen szabad, aminek az lett a következménye, hogy a nagybirtokrendszer továbbra is fönnmaradt és a parasztság nem gyarapodhatott erői szerint.

 




Hátra Kezdőlap Előre