5. A lázadók

A parasztság beletörődött sorsa viselésébe és nem kívánt mást magának hosszú időn keresztül. Parasztnak lenni legelsőbben is ezt jelenti: belenyugodni egy olyan sorsba, amely ellen elég ok lenne lázadni. Ám a beletörődés még parasztok között is csak tökéletes, de nem teljes. A többség, a túlnyomó nagy többség belehelyezkedik az alávetett állapotba és úgy él, ahogy ilyen helyzetben lehet, azonban mindig maradtak kivételek, akik kirúgnak a hámból és megszegik a parasztkötést. A megbékélő és sorsába belenyugvó többség mellett kezdettől fogva húzódott egy vonal, amely az ellenkezést és a lázadást képviselte a megalkuvókkal szemben.

A jobbágy elődök még lázadtak tömegesen is. Volt olyan lázadás, amely magát a paraszt alávetettséget akarta elkárhoztatni, de a középkori parasztlázadások legnagyobb része már nem ilyen fajta harc volt. Nem azért tört ki, mert parasztok nem akartak lenni a jobbágyak, hanem azért, mert a megszabott szolgáltatásokon túl annyira követelődzők voltak uraik, hogy az még paraszt számára is elviselhetetlen volt. Az ilyen lázadások, ha a parasztokat nem sikerült leverni, mind békekötéssel végződtek s a szerződés csak megerősítette az íratlanul amúgyis érvényes parasztkötést. Ám ha a parasztok szétverettetésével végződött a harc, akkor csak annál jobban megszorították a paraszt helyzetét és még nagyobb terheket raktak vállaira.

A parasztlázadások nemhogy forradalmak lettek volna, de még igazi lázadásoknak sem tekinthetők. Ezek a fölkelések a jó parasztok művei voltak és végeredményben még erősítették is a parasztszerződést, nemhogy felrúgták volna. Természetesen minden parasztfölkelésben szóhoz jutottak az igazán lázadó szellemek is, akik nem elégedtek meg az elviselhetetlen sanyargatás ellen való fölkeléssel, hanem arra törekedtek, hogy egyáltalában az úri kiváltságokat szüntessék meg. A parasztok nagy többsége azonban sohasem követte az ilyen lázadókat és ha békére nyílt kilátás, vagy a legyőzetés veszélye fenyegetett, mindjárt cserbenhagyta lázadó vezéreit. A parasztlázadások legyőzetése vagy megbékélése után valóban mindig maradt egy-egy csapat lázadó paraszt, akik nem fogadták el a békét, vagy menekültek a megtorlás elől és mint portyázó szabadcsapatok éltek bitangságban.

A későbbi lázadó parasztok ezeknek utódai, nem pedig a közönséges parasztfelkelőké. Végig az egész parasztkorszak ideje alatt parázslott a lázadás tüze és amikor rég nem voltak már tömeges parasztlázadások, magános lázadók még mindig akadtak s törvényszegő magaviseletükkel ébrentartották az állandó tiltakozást a paraszt megalkuvás ellen. A katonaság elől, vagy éppen katonáéktól szökött el, aki semmiképpen nem bírta a komisz élet fegyelmét és a faluból bitangolt el, vagy kiverték a többiek, aki főbenjáró vétekkel szegte meg a paraszterkölcs szabályait.

A föllázadt paraszt aztán vagy magános szökevényként bujdokolt, vagy bandákba verődve bitangolt országrészeken keresztül és riogatta a jámbor és alázatos földművelőket. Különösen a pásztorok közül kerültek ki az ilyen bitangok, vagy éppen az elvadulás után adták, fejüket pásztorságra. Nevük országonként és koronként különböző volt: hajdúk, betyárok, komitácsik stb., de mind egyformán parasztok voltak, lázadó másai a jámbor földművelőknek.

Mindenre kaphatók voltak ezek, csak földművelő munkára nem. Pásztorkodtak, jószágot hajtottak egyik országból a másikba, réteken és ingoványokon pákásztak, solymásztak, madarásztak, elkötötték a pusztai jószágokat, utonálltak és kirabolták a pénzes utazókat. Parasztok voltak, de nem parasztmódon keresték kenyerüket. Könnyebben is, mert nem izzadtak mindennap a munkában, nehezebben is, mert gyakran játszottak az életükkel. Mindazonáltal az életük nem sokban különbözött a többi parasztokétól.

Az a tudatuk nem volt meg, hogy alávetettjei egy társadalomnak, hiányzott tehát a megfelelő alázat is az életükből. Ehelyett kiverteknek és üldözötteknek érezték magukat s ha ez több bátorságot és szabadságérzést adott is, ugyanakkor mérhetetlen bizonytalanságot és zaklatottságot is. Mindennapi életük törvényeit azonban ez az élet is hasonlóan szabta meg, mint a földtúróparasztokét a megalkuvás. Ők is csak szorongatott és megnyomorított helyzetben élhettek s egy talpalatnyi helyet mondhattak csak szabadon a magukénak. Különben is állandó érintkezésben álltak a parasztközségekkel, mégha nem is voltak a legjobb barátságban egymással. Hasonló volt tehát az életrendjük és azonos a kultúrájuk. Nem túrták a földet és nem maguk nevelték gyermekeiket, ez volt a különbség külső látszatra s ez majdnem feledtette azt a lényegbevágó nagy eltérést, ami érzületeikben volt meg. Az egyik behódolt és megalkudott, azért lett nyomorult, a másik pedig föllázadt és soha nem adta meg magát, azért lett kivert.

Az alapvető érzületbeli különbség nem engedte, hogy ez a kétfajta paraszt barátságban legyen egymással. A bitangoknak mindig voltak barátjaik, cinkosaik és orgazdáik a földművelő falukban vagy a pásztorok között, azonban a földművelő parasztok közvéleménye vagy éppen elöljárósága mindig elítélte őket. Minden pogányságot, istentelenséget s ami baj vagy szerencsétlenség csak előadta magát, azt mind az ő számlájukra írták. Könnyen érthető irigységgel szemlélték, hogy úgy is lehet élni, ha nem hajtja igába az ember a fejét, majd máskor nyugodt és biztosabb helyzetükből lenézték a kivert és bitangságban élő lázadókat. Érzés dolga azt eldönteni, hogy milyen elemek voltak ezek a bitangok a jobbjai a parasztoknak vagy a salakja. Az igazság bizonyára az, hogy jók és rosszak egyaránt voltak köztük, de mind rendkívüli emberek voltak, akik nem tudtak beleilleszkedni a többség által kitaposott medrekbe. Egyrészűkből nyilván bűntettes lett volna akkor is, ha másfajta társadalomban élnek, másrészük azonban bizonyosan alkotó, vezető vagy hódító egyéniséggé fejlődött volna, aminthogy a köréjük fonódó legendák így is ilyennek festik egy-egy kimagasló alakjukat.

De ma is vannak lázadó parasztok. Ma már nem lázadhat egészben a parasztság, ehhez nincsen tisztázott forradalmi tudata és érzülete, nincsenek képzett és mégis hűségesen paraszt vezetői, de meg szétszórtságánál és annyi elnyomottságban töltött század után tömegében nem is oly lázadozó a paraszt. Egy kisebbség azonban ma is lázad. Nem úgy, hogy elbitangolva és bandákba verődve élne kívül a társadalmon, hanem úgy, hogy a polgárosodottabb társadalomtól megszabott keretek között ellenkezik a sorsával s egy másfajta világrend után sóvárog, vagy ha politikai eszközei vannak hozzá, követeli is azt.

A mai parasztság lázadói az osztályharcos parasztok. Az efajta parasztok mindenütt vannak, és mindenütt kisebbségben, ahol egyáltalában élnek parasztok. Ezek már igazán a parasztsors ellen fordulnak és hisznek abban, hogy lehet olyan társadalom, ahol nincsenek osztálykülönbségek. Osztályharcos parasztok egyaránt vannak a földtelenek és a földes gazdák között. A földtelenek szocialisták. Nem csak abban hisznek, hogy lehetséges olyan társadalom, amelyben urak és parasztok nincsenek, hanem olyanban is, amelyben munkások és polgárok sincsenek. Az osztályharcos parasztok szocializmusa nem különbözik az ipari munkásokétól, tehát az ilyen parasztok nem csak a parasztnyomorúságok ellen lázadnak, hanem a munkás emberi és társadalmi nyomorúsága ellen. Tisztán parasztlázadók már azok a parasztok, akik gazda létükre is osztályharcosok. Ezek is lázadnak a parasztsors ellen és osztályharcot folytatnak, azonban nem szocialista társadalomért küzdenek és nem együttes osztályharcos föllépéssel lázadnak föl. Ők olyan társadalmat akarnak, amelyben nincsen úr és paraszt, de van gazda és munkás. S a lázadásuk is nem kollektív osztályharc, hanem egyéni törekedés osztályhelyzetük megszüntetésére. Mindegyik a maga módján igyekszik elfeledtetni parasztállását és minél hatékonyabban körülbástyázni polgári minőségét.

A munkások osztályharca kétirányú és együttes küzdelem föllázadnak a saját emberi és paraszti nyomorúságaik ellen és harcban állanak gazdákkal, urakkal, polgárokkal egyaránt. A gazdáktól közvetlen kizsákmányoltatásuk megszüntetését követelik, az uraktól és a polgároktól pedig egyáltalán a paraszt- és munkás osztályhelyzet eltüntetését. Ez a harc világos célokkal indul s módszerében kíméletlen. Nem tud megalkudni és addig nem lehet vége, amíg meg nem születik az a társadalom, amelyikért a harc folyik.

A gazdák osztályharca szintén kétirányú, de nem együttes osztályfellépés. Szemben állanak a munkással s védik magukat a túlságos bérkövetelések ellen és szembepállanak az urakkal és polgárokkal, mert a maguk uraságát vagy maguk polgárságát akarják elismertetni. A harc módja utánzás, alkalmazkodás, könyörgés, szembehelyezkedés, egyszóval minden eszköz, ami csak közelebb vezet a célhoz. Ez is kíméletlen harc, de csak addig tart, amíg minden parasztgazda el nem ismertetik polgárnak vagy úrnak, aszerint, hogy milyen az illető társadalom rendszere. S ha ezzel nem is tűnik el végképpen sem a paraszt, sem az úrirend, az nem érdekli már a befutott és elismert gazdákat.

A társadalom erőviszonyai azt is indokolttá tennék, hogy a parasztok egységesen teljes tömegükben lázadjanak föl. Az egész parasztság olyan, hogy könnyen lázadóvá lehetne, hiszen elegendő oka van erre. Akkor is alárendelt és másodrendű polgár, ha még olyan kiváló és független ember is, kulturális tekintetben akkor is barbár, ha igyekezettel meg is tanult már valamit a magasabb kultúrából. Nemzeti függetlenségért már ragadott fegyvert, de maga szabadságáért még soha. Nem lázadó fajta s ha rendkívüli okok miatt mégis lázadni kényszerül, csak addig tart tüze, amíg mérsékelt jólétet és biztonságot ki nem verekszik magának. Parasztok föllépéséből hiányzik a teljesség olthatatlan igénye: mindig meg tudnak alkudni apró okosságok tanácsára még akkor is, ha ezzel nagyobb ügyet vesztenek el. Ha a bibliai példázat az emberi társadalom rendjéről szólna, úgy a paraszt lenne az az Ézsau, aki egy tál lencséért mindig odaadja elsőszülöttségi jogát. Eddig legalább mindig odaadta s hogy valaha ne adja oda, ahhoz új és különleges történelmi élmények nevelő iskolája kell.

 

*

 

A középkori parasztlázadások már nem a paraszt státus ellen és még nem az osztálykülönbségek megszüntetéséért folytak. Okaikat és céljaikat jellemzi a német fölkelések híres 12 pontja, amelyben a keresztény vallásszabadságot, a földesúri terhek könnyítését és az úri tilalmak megszüntetését követelik. Így volt ez a többi parasztfölkelésekkel is. 1381-1450. években Angliában, 1437-1440-ben Svédországban, 1340-1441-ben Dániában, 1418-1437-ben Csehországban, 1395-1479-ben Spanyolországban és 1514-ben Magyarországon. A reformáció idején hajlott el a parasztfölkelések célkitűzése a vallási alapon átérzett egyenlőség és kommunizmus eszméi felé, de általánosan soha nem lettek ilyen irányúak a fölkelések. Még kevésbé jutottak győzelemre, akár egyik, akár másik célkitűzésükkel.

A modern parasztlázadásoknak két iránya van. Az egyik felé sajátságos parasztmozgalmak, amelyek osztályharcos jellegűek, de nem internacionalista szocialisták. Ilyenek hatalmasodtak el a Balkánon, különösen pedig Bulgáriában, ahol uralomra is jutottak egyidőre, de elterjedtek Jugoszláviában és Romániában is és felütötték a fejüket Lengyelországban éppúgy, mint Csehországban.

A másik irány a szocialista osztályharc egységes mozgalma, amelybe a parasztság igen sok helyen bekapcsolódott. Legjellemzőbb e tekintetben a németországi helyzet. Az 1924-es májusi választáson az országos szavazati arány pártonként a következő volt: Nacionalista 19.5, centrál 13.4, szocialista 13.4, kommunista 12.6. Ezzel szemben a vidéki kerületekben nacionalista 38.3, centrál 8.3, szocialista 15.3, kommunista 11.7. Ugyanazon év decemberében még tovább romlott az arány a szocialisták és a kommunisták rovására. Viszont az északi demokráciákban a szocialisták szavazataik legnagyobb részét vidéken kapják. Az derül ki ezekből az adatokból, hogy a parasztság képes szocialista osztályharcra, de könnyen ki is téríthető ebből a mederből.

 




Hátra Kezdőlap Előre