1. Társadalom a társadalomban

Mialatt az európai ember utakat és vasutakat épített, városokat emelt, háborúkat viselt Istenért, királyért, császárért vagy a szabadságért és változatos sikerű küzdelmet folytatott az ember méltóságáért, azalatt a parasztbirodalom, mint a harcos Európa alvilága, korszaktalan egytörvényűséggel élt a fölszín alatt s csak anyagot és vért adott a vállalkozásokhoz. Nem volt független a parasztok világa egy percig sem a szüntelenül változó fölső rendétől, de soha részt nem vett érdemben amazok életében. Valami kegyetlen ősi szerződés úgy szabta meg határait, hogy a szolgáltatásokon túl, amelyekre szüksége volt a fölülmaradt félnek, sorsukra hagyta és mindenből kirekesztette a parasztokat. Korlátaik között úgy élhettek, ahogy akartak vagy ahogy tudtak.

S a paraszt alvilág megformálta a maga primitív életét. Kifejlesztette az emberi kultúra ridegen egyszerű formáit és azokba szorított bele minden életet. Kialakította a közösségi élet szigorú rendjét, amelynek első törvénye lett a paraszt minőség és szerep szentesítése és szolgálata, s a szűkmarkú élet rideg gerendázatát a szolgává alacsonyított emberi szellem műveivel vakolta be. A parasztok az ősi termeléssel, a földműveléssel és állattenyésztéssel nőttek össze elválaszthatatlanul, s faluikban és tanyáikon uralkodó erkölccsé avatták a minden pillanatot lenyűgöző munkát. A városok távoli világával való közlekedésre csak óvatos kapukat nyitottak törvényeik kemény falán és századokon át buzogtak ember és anyag termelésében mint kiapadhatatlan ősforrás, amely népeket és országokat táplál bőséges áradással.

A parasztok vállain nyugvó világ pedig lelkifurdalás nélkül elfogadta a parasztok köteles szolgáltatásait, és hol komor aggodalmakkal, hol jámbor gyönyörködéssel nézte a furcsán virágzó alsó rend életét. Parasztok, amíg vannak, egyfélék, de ezt az egyet más-más korok stílusa szerint élő városiak más-más szemmel nézték. Volt idő, amikor a romlatlan természeti élet bálványaivá avatták s romlottnak érzett saját életük tisztább másaként csodálták őket. Volt idő, amikor ridegebbnek, önzőbbnek és állatiasabbnak látták lényüket, mint amilyenek valóságosan, s undorodva csukták be ablakaikat még a hírük előtt is. Csak egyben nem különböztek a változó korok: nem kételkedtek soha: Istentől rendelt és helyén való ez a kétfelé osztott világ.

Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Ha senki nem szorít le egy csoportot szolgálatra és alvilági életre, az soha nem lesz paraszt. Primitív és nomád egy darabig, de aztán, ha szabad levegőn nő és fejlődik, már kultúrát teremt saját képének hasonlatosságára. A parasztok valakik miatt parasztok és valakiknek a parasztjai. Az európai parasztok európai uralkodók parasztjai, olyan ember és kultúra fajta, amilyen csak az európai civilizáció árnyékában teremhet.

Paraszt: több ez mint rend, osztály, vagy nép, olyan közös sors ez, amely rendek alatt, osztályok között és népek fölött kísérteties egyformaságot, közös múltat és jövőt jelent, akkor is, ha maguk a parasztok mit sem tudnak róla. Külön társadalom a parasztság: önálló életű kisebb körű világ, amely bele is illeszkedik a társadalom nagyobb körébe, de el is szigeteli magát attól; szóval: társadalom a társadalomban.

Nem rend a parasztság. Rend volt az uraké: fegyverrel és jogokkal körülbástyázott állás; rend volt a polgároké: vásárjoggal, pénzzel és kiváltságokkal védett biztonság városok falai között. Paraszt az volt, akinek semmi minősítés, semmi védelem és semmi biztonság nem adatott. Paraszt, akinek soha nem volt rendi állása, s akinek minden rendi kiváltság a bőrére ment.

Nem is osztály a parasztság. Semmi köze ahhoz az osztályozódáshoz, amely a városok népét tagolta szét. Számára polgár és munkás egyként idegen. A paraszt-birtokos akkor sem polgár, ha birtoka bőven jövedelmezne munka nélkül is, a parasztföldtelen akkor sem proletár, ha munkája naponként való béréből tartja is fönn magát. Paraszt: egy sors, ha gazda, ha zsellér az ember s a föld birtokában való részesedés különbsége nem osztálykülönbség, hanem ugyanazon sors fokozatbeli eltérése.

És nem is nép a parasztság. Dán vagy magyar, német vagy albán paraszt: kevesebb különbség egymásközt, mint ami egy nemzetbeli úr és paraszt között van. Más a nyelv, mások az élet külső formái, de a sors olyan egy, mintha csak örökösen együtt éltek volna. Más nyelven szólnak és más köntöst viselnek, de amit mondanak és ahogy viselik öltözetüket, az annyira egy, mintha csak egymástól tanulták volna el.

De az európai ember számára csak egy parasztság van, amely érthető: Európa parasztsága. Az ázsiai civilizációk földművelői, szolgái, páriái és kulijai nem a mi parasztjaink. Vagy több a szabadságuk és kiváltságuk ahhoz, hogy parasztoknak kelljen lenniök, vagy kevesebb annál, hogysem azok lehetnének, az uraik azonban mindenféleképen mások, mint a mieink. Afrika dolgozói vadak, primitívek, nomádok, vagy szolgák, ezeknek a szabadságuk is, kötésük is több annál, mint amennyi paraszttá neveli az embert. Az új világ földművelői pedig, a farmerek, gyarmatosok és telepesek mind szabadabbak annál, hogysem paraszttá kellett volna lenniök. Ha vannak uraik, nagyon messze vannak ahhoz, hogy naponként való alázatra szoríthatnák őket. A föld munkálására sem urak szorították őket, maguk vágtak neki a vadonnak és igázták le az elemeket.

Ám ha egység is a parasztság, mégsem egy annyira, hogy egyetlen emberként lehetne megmutatni arcát. Parasztnak lenni: félreérthetetlenül egyet jelent, azonban parasztok Európa más-más részein más-más állomását élik ennek az egyformán rideg sorsnak. Nyugaton és északon már meghaladták a legnehezebb stációkat: voltak ők is földhöz ragadt szolgák, de uraik egyre engedtek a kötéseken, s maguk egyre több szabadsággal tanultak meg élni. Mintha nem is lennének már parasztok, csak itt-ott tartották meg a szép paraszt köntöst és a földművelő munka vonzó szigorúságát. Keleten még nagyon parasztok. Újak és kevesek még az uraik, s maguk nagyon jól kiépíthették az élet paraszt sáncait; úgy élnek most is, mint századokkal ezelőtt. Középen most élik a parasztlét minden izgalmát. Erősek és uralomvágyók az uraik, de maguk is fölszerelték magukat a parasztiaknál hathatósabb eszközökkel s nagyon szeretnének már kiszabadulni a paraszt falak közül. Az urak nem igen engednek, a parasztok nagyon szabadulnának: izzó és szikrázó a levegő, nagyon nehéz itt parasztnak lenni már.

A parasztság, akármely stációnál tart, mindenütt az európai élet izgalmát rejti. Ha külön világ is a kultúra és civilizáció fölszíne alatt, mégis mása annak. Közük nem sok volt egymáshoz látható valóságok szerint, ám tudattalanul vagy tagadva annál több: egyik oka a másiknak s egymás nélkül nem fejlődhettek volna ki soha. Hogy az európai fölszín mai válságai között is oly rejtelmesen szép, annak parasztok adták meg az árát, s hogy a parasztok sorsa olyan nagyon kemény, azt úri hódítás okozta egykor s polgári uralom tartja máig.

Ám az a civilizáció, amely az emberegyén méltóságának művét megalkotta s az Istent személyes ügyévé tette minden embernek, az szolgálatra sem örökös és változhatatlan szolgarendet nevelt. Csak tömegében szorította le az alsó rendet s arra vigyázott remegve, hogy tömegében föl ne lázadjon a szolgahad, de nyitva hagyta a kapukat a közlekedésre s az egyenként való fölemelkedésre. Még gondoskodott is az alávetettek neveléséről és engedte, hogy javai lesüllyedjenek azok szintjére. Nem ellenséges falakat emelt közbe, hanem egy hatalmaskodó bátya-öcsi viszonyt teremtett, amelyben az öcs is érezhette a közös származás rokonságát, de mindenből a kevesebbet és a terhesebbet kapta osztályrészül.

Nem is tértek el végképen parasztok soha a közös származás vonalától. Nekik is az a föld volt a lábuk alatt, rájuk is az a nap sütött s az ő hátuk mögött is az a múlt állt, csak minden elem más formában volt az övék és más törvények szerint volt része életüknek. Európai ember a paraszt is, de ennek a hősies emberarcnak egy árnyékosabb és durvább vonalú formáját rajzolták ki a naptalan oldalon eltöltött századok. Egyének ők is, de csak egy közösség szoros mértékéhez képest, tudni akarják ők is a teremtett világ titkait, de csak egy falu határain belül, rávésik ők is kezük nyomát a természet világára, de csak az alázatosan folytatott termelés erejéig, Istent hisznek ők is, csak az európai Istenek ridegebb másait. Egymásközt való harcaik is olyanok, mint a városok népéé, csak kegyetlenebb és hamarabb vérteresztő. Minden vonásuk olyan, hogy a rokonság messziről lerí róla, de szintúgy a mostohább szerep bélyege is.

 

*

 

Megismerjük mi egymást magunk is. Nem tudunk arról mit sem, hogy a parasztság egyetlen nagy társadalom, melyet egyfajta ok teremtett és egyforma szálak tartanak össze, de ha találkozunk, nincsen kétségünk testvérségünk felől.

Találkozni nem szoktunk sűrűn. Szürke hétköznapjaink szülőföldünk határai között telnek, csak rendkívül nagy esemény szólít el olykor más tájak parasztjai közé, s akkor is ritkán a magunk akaratából.

Találkoztunk háborúk idején és öltük egymást, mert úgy szólt a parancs. Nem az ölésért tettük, mert a magunk életét védtük, s a halál ellen viaskodtunk csak. Ám ha elült a harci zaj és közös forrás vizére jártunk inni, vagy kölcsönösen megszállottuk egymás földjét, úgy nyílt csodálkozásra a szemünk, mint gyermeké a megfejtett titkok előtt. Megéreztük a testvért egymásban, olyan atyafiságot, amilyet soha nem éreztünk vezérlő uraink felé. A titkok fejtése azonban nem a mi dolgunk. Ráismertünk egymásra és tovább nem kerestük soha nyitját a meg nem érthető különbségeknek. Annyit tudtunk csak mindig, hogy parasztok mindenütt vannak, legalább is azon a világon, amelyről hírek jutottak hozzánk és bizonyára így kall ennek lenni.

De egyet egyformán tudunk. Ahol csak paraszt van, mindenütt van úr s az urat mindenütt egyformán tiszteljük. Úgy szoktuk mondani: az úr a pokolban is úr – és nem mást jelent ez nekünk, mint hogy köztük sem tudunk különbséget tenni. Idegen országok uraival találkozunk olykor, épp annyi az nekünk, mint a magunké, ugyanazt a tiszteletet adjuk nekik is, mint saját urainknak. Kiismerhetetlen sors, ha összekevert olykor bennünket idegen ország urait és parasztjait, nem történt másképen soha, minthogy urak urakkal, parasztok parasztokkal barátkoztak össze.

Azt nem állítjuk, hogy egyformán ellenségnek tartjuk az urakat, de azt megvallhatjuk, hogy egyformán messze tudjuk őket magunktól, s van szemünk, hogy lássuk: ők meg minket tartanak távol maguktól. Lehet, hogy ez a tudatunk nem közös, de nagyon is egyforma és ha találkozunk, közös is lesz nyomban.

Éppígy egyformán és közösen idegennek tudunk még valakit. Nem olyan az, mint az úr, nem is tiszteljük úgy, rajtunk uralkodónak se tudjuk, de látjuk, hogy más, mint mi vagyunk. A polgár ez: aki városok védő falai közt él és lenéz bennünket. Mi minden országban egyformán visszacsodálkozunk rá és tovább nincs dolgunk vele. Ha akar valamit velünk, nem úgy teszi, mint az urak. Ad és vesz s mi, ha jónak látjuk a vásárt, meg is kötjük. – Nem értjük egymást. Az urakat se értjük, de őket értetlenül is tisztelni és szolgálni kell. Polgárok iránt nem vagyunk semmire kötelezve, de ha jó szóval vannak, szóba állunk velük. Sokat nem várunk tőlük, akármilyen sima a beszédjük; hogy javunkra lettek volna, nem vettük még észre.

Kölcsönösen ráismerünk egymásra, ha úgy fordul a sorja, közösen tudunk rajtunk uralkodókról és tőlünk idegenekről, de mindezen túl van egy közös érzésünk, ami szintén összeköt bennünket parasztokat: ha eltűnődünk olykor a világ folyásán, nem tudjuk elcsitítani azt a gyanúnkat, hogy ezt a világot nélkülünk csinálták. Nem kezünk munkája nélkül, azt tudjuk, de megkérdezésünk és szándékunk nélkül.

 




Hátra Kezdőlap Előre