A vígjáték

Az újkomédia

A hellenizmus tragédiaköltészetéből csak pár soros emlékek maradtak fenn, s egy-egy filológiai adat vagy summás értékelés. Pedig a görög világ minden táján építettek színházakat, amelyek ugyanúgy hozzátartoztak a városi kultúrához, mint a templomok vagy tornacsarnokok. Mi sem jellemzőbb a színházi élet pezsgésére, mint hogy társulatokba szerveződött színészek barangoltak egyik városból a másikba, s műsorukban a klasszikusok felújításai és új darabok egyaránt helyet kaptak. Tragédiaköltők sokasága működött ezekben a századokban is, maguk az új művek azonban vagy a klasszikus alkotások silány utánzatai voltak, vagy a mesterkélt hatásvadászat jegyében születtek. Alexandriában alakult ki a tragédiaírás viszonylag legélénkebb központja – a színészek is a királyi ceremóniák fényét voltak hivatottak emelni –, de a mennyiségi növekedés sem kendőzhette el a tartalmi bágyadtságot.

A drámairodalom másik ágának, a komédiának továbbra is Athén maradt az otthona. A klasszikus kori vígjátéktól való távolodás azonban – amely az i. e. IV. század derekán kialakított „középkomédiával” kezdődhetett – annyira meggyorsult, olyan mélyreható szemléleti, tematikai, formai újításokra vezetett, hogy a hellenizmus kori vígjátékokat már az ókorban az „új” jelzővel különböztették meg. A szórakoztatás és nem a szatirikus „világfelforgatás” lett a művészi cél.

Ez a hanyatlás azonban nem egyetlen pillanat műve volt: az i. e. IV. század végén élt komédiaköltők művei még élénk társadalmi felelősségtudatról vallanak. Ha tematikai világuk és látószögük beszűkült is, ha a hatalmasok elleni kritikát egy-egy kisembertípus kinevettetésével cserélték is fel, a maradiság, szőrösszívű önzés, műveletlenség, ostoba hencegés kifigurázásával mégis a társadalmi és egyéni kisszerűséget akarták kigyomlálni.

Olyan haladó eszméket is megszólaltatott az új kor irodalma, amelyeket a klasszikus korban még nem ismertek, vagy a közgondolkodás peremére szorítottak – például a szerelem házassági törvényesítése, az áldozatkész önzetlenség, a szolgákkal szembeni emberséges bánásmód, az elnézés egymás hibái és óvatlan ballépései iránt, a szellemi-erkölcsi betolakodás elutasítása, a kisparaszti szűklátókörűség és garasoskodás „urbánus” elmarasztalása. Azok a komédiaköltők tudták a lelkek világát, a gondolatok s érzések ellentmondásait és mozgását a leghívebben ábrázolni, akik az objektív társadalmi indítékokkal egységben ragadták meg hőseik szubjektív vonásait. Azok viszont, akikben kisebb lánggal égett a művészi igazmondás szenvedélye, sematikussá szegényítették az elődeik által teremtett típusokat, hőseiket pedig olyan kalandokba keverték, amelyekben már csak a cselszövényes bonyodalom s erotikus pikantéria fakasztott nevetést, nem a botlás és butaság közérdekű kicsúfolása.

Menandrosz (i. e. 342–kb. 293) az újkomédia legnagyobb mestere, de sajnos az egyetlen is, akitől hosszabb részleteket, a közelmúltban pedig egy teljes vígjátékot hoztak napfényre a kutatások. Alig huszonegy éves volt, amikor első darabját bemutatták – nem sokkal az athéni felkelést elfojtó makedón megszállás után. A város szerencséjére egy sokoldalú irodalmár és Theophrasztosz-tanítvány, a phaléroni Démétriosz lett a helytartó, aki békés politikával és a gazdaság fejlesztésével akarta megédesíteni a makedón uralmat. Menandrosz – maga is Theophrasztosz tanítványa és Epikurosz barátja – Démétriosszal is baráti viszonyba került, annak bukása (i. e. 307) azonban őt is kellemetlen helyzetbe sodorta. A századfordulón még fellobbant a függetlenség és demokrácia visszaszerzésének reménye, de amikor a Nagy Sándor birodalmának felosztását eldöntő ipszoszi csata után a makedón királyság uralma ismét megszilárdult a Balkánon, a fegyveres erőszak szétfoszlatta az illúziókat.

Menandrosz rendkívül termékeny költő volt, állítólag száznál több komédiát írt. Régészeti leletek tanúsítják, hogy az ókor utolsó századaiban a legismertebb szerzők közé tartozott a római birodalom távoli tájain is. Még a középkori Bizáncban is huszonnégy darabját őrizték, de azután szinte nyomtalanul eltűnt az irodalmi köztudatból – alig néhány aforizma őrizte meg emlékét. Igaz, ezeknek a Theophrasztosz hatására valló és Epikurosszal is szellemi rokonságot mutató – részben eredeti, részben későbbi hamisítványnak tűnő – töredékeknek pompás frissesége, kedves mosolyú embersége Goethét is elragadtatott rajongásra ihlette. Menandrosz igazi feltámadása mégis csak a múlt századi papiruszkutatásokkal kezdődött. 1905-ben találták meg egy nyolcvan sornál hosszabb töredékét, majd további négy vígjátékának terjedelmesebb részleteit, s ezek egyike (az Ítéletkérők) kétharmad részben, a másik (A levágott hajú nő) fele részben vészelte át az évezredeket. 1957-ben pedig egy svájci magángyűjteményben megtalálták azt a huszonegy lapból álló papiruszkódexet, amely – jelentéktelen hézagoktól eltekintve – teljes egészében tartalmazza Menandrosz i. e. 317-ben (vagy 316-ban) bemutatott s első díjjal jutalmazott vígjátékának, az Embergyűlölőnek a szövegét.

Egy szegény, öreg, mogorva attikai paraszt, Knémón megcsúfoltatásáról szól a darab. A címszereplő egész életét megkeseríti saját korlátoltsága és merevsége. Özvegyasszonyt vett feleségül, akinek első házasságából már volt egy fia, Gorgiasz, s Knémóntól is született egy leánya. A zord lelkű Knémón azonban feleségét is, fogadott fiát is eltaszítja magától; leányával és egy rabszolganővel küszködik silány kis földjén, minden embert megutálva, senkiben sem bízva, nyomorú szegénységben. Egy módos gazda fia, Szósztratosz beleszeret Knémón leányába, s mindenféle furfanggal próbál az öreg paraszt közelébe férkőzni – szolgáival puhatoltatja ki a helyzetet, sőt maga is parasztgúnyát ölt, és kapát fog –, de csúful megjárja; Knémón elzavarja, megdobálja Szósztratosz szolgáit, vele meg szóba sem áll. Ott fordul meg a dolog, hogy Knémón szolgálója beejt egy vödröt a kútba, aztán maga a gazda is a kútban reked, amikor ki akarja húzni, de szerencsére Szósztratosz emberei kimenekítik. Ő pedig csak bámul, hogy mégis van emberi jóság… A szolgák kicsúfolják, meghurcolják, s az összetört Knémón – belátva felfogásának és teljes addigi életének csődjét – visszafogadja elűzött feleségét és fiát. Nincs már akadálya annak, hogy Szósztratosz elnyerje Knémón leányát, sőt, hogy teljes legyen a boldogság, húgát is örömest adja feleségül a derék Gorgiaszhoz. A megmentett, de alaposan megleckéztetett Knémón morogva fogadja a vidám esküvői készülődést, végül azonban kénytelen eltűrni, hogy őt is elcipeljék a mulatságba…

Az Embergyűlölő irodalmi rangját elsősorban nem is az adja meg, hogy Arisztophanész és a római Plautus között az egyetlen épségben fennmaradt vígjáték – ez még csak mennyiségi adat volna az irodalomtörténet számára –, hanem a témaválasztás társadalmi igényessége, a jellemek reális ábrázolása, az ügyes cselekményszövés, a helyzet- és jellemkomikum társítása s a stílus csillogó eleganciája. Knémón egy egész társadalmi réteg helyzetét, gondjait, csökönyösségét, érzelmi beszűkülését testesíti meg – azét a rétegét, amelynek tragikus tönkrejutása komikus mozzanatokat is tartalmazott: annyiban volt tragikus, hogy egy szép múltú, serény, a termelőmunkában aktívan részt vevő, maradiságában is becsületes paraszti réteget emésztett fel a gazdagok pénze és hatalma; s annyiban komikus, hogy az elavult gazdálkodási módszerekhez ragaszkodó és kulturáltabb életmód kialakítására képtelen parasztok semmi pozitívumot nem tudtak szembeállítani a fejlődéssel, tehát minden makacskodásuk önsanyargatássá, értelmetlenné, nevetségessé torzult. Az adja Menandrosz szemléletének és ábrázolásmódjának az igazságát, hogy – különösen ebben a darabjában – egyszerre ragadja meg a kisparcellás paraszt elszegényedésének és megkeseredésének tragikumát és ésszerűtlen szellemi-lelki bezápulásának komikumát.

Ki is ez a Knémón, a zsémbes, embergyűlölő paraszt? Egy Khaireasz nevű élősdi ilyen képet fest róla és sorstársairól:

Földhözragadt
paraszt: nehéz természetű, de nemcsak ez,
hanem jóformán mindenik…
 
(129–131. sorok)

Ezt a jellemzést azonban nem akárki adja, hanem egy olyan naplopó, aki csak utálatot vált ki minden tisztességes emberből. Menandrosz így, közvetett módon sugalmaz megértést a „nehéz természetű” paraszt helyzete s gondolkodása iránt. Amikor pedig mindjárt ezután magát Knémónt halljuk acsarkodni a földjére betörő mihaszna városiak ellen, s panaszkodik amiatt, hogy már egy békés zugot sem találhat, ahol felkötheti magát keserűségében, részvétté mélyül a megértés. Jogosan büszke munkás életére még nyomorúságában is, van erkölcsi alapja, hogy gyalázza a fizikai munkához nem szokott, jól öltözött ficsúrokat… A költő újra meg újra, más-más szereplők szavaival motiválja Knémón helyzetét, arra is utalva, hogy korántsem egyedi vagy véletlen helyzet az övé:

Három gonosz lakik szivében. És hogy él!
Valódi, Attikát lakó paraszt, ki csak
köves földjével küszködik, hol nem terem
csak tímián meg zsálya, jó nem érheti –
 
(603–606. sorok, Trencsényi-Waldapfel
 Imre fordítása)

– mondja egy rabszolga, bizonyos Getasz. Ő persze mérgesen ócsárolja Knémónt, de lehet-e megtagadni a sajnálatot attól az öreg paraszttól, akinek élete alkonyán is azon kell keseregnie, hogy nincs a házában se egy cserépedény, se bárd, se egy csipetnyi só, se ecet? Amikor tehát a komédia végén a hőst alaposan és kézzelfoghatóan megleckéztetik a gazdagok szolgái, s a zord öreg ráébred egész addigi életének s életfelfogásának elhibázottságára – Menandrosz egy csepp sajnálatot is vegyít a kárörömbe. És nem egyszerűen azért sajnálja Knémónt, mert ő is ember, hanem mert a parasztot senyvesztő körülmények is felelősek Knémón lelki elkorcsosulásáért.

Párhuzamokkal és ellenpólusokkal is gazdagítja a címszereplő ábrázolását. Szósztratosz apja, a jómódú Kallippidész, ugyancsak gazdálkodó ember, de nem földet túró paraszt, hanem kincset érő birtokon gazdálkodik s már városi műveltségben részesítheti fiát; Szósztratosz meg éppen nevetségessé válik, amikor paraszti gúnyát öltve nekilát a kapálásnak, hogy így keltse fel Knémón figyelmét. Menandrosz számos töredékéből csendül ki bírálat a származási gőggel, a pénz undok uralmával, a hatalmaskodással vagy a szegények megalázásával szemben, s nem egy alacsony sorú mellékszereplőjének esze és igaza pirít rá a felfuvalkodott urakra. Demokratikus embersége – ha a legsúlyosabb társadalmi ellentétek és bajok okait nem is bolygatta – az érzelmi szabadságot hirdette, az önzetlen barátságot és a kölcsönös szerelemre épülő házasságot dicsérte. A menandroszi Szósztratosz – apjának okos nagylelkűségével összhangban – az érzelmek őszinteségét tartja a legdrágább kincsnek, ezért köt szerelmi házasságot, s ezért adja a húgát feleségül Gorgiaszhoz.

Ez a demokratikus emberség azonban szükségszerűen torpant meg egy pontnál: nem harcos – amilyen az arisztophanészi demokratizmus volt –, hanem elnéző, megbocsátó, úri szemlélet. Azért nevetteti ki Knémónt, mert – a mentő körülmények ellenére – főleg az ő anakronisztikus merevségét, hóbortos csökönyösségét, embertelen és önsanyargató butaságát okolja a rázúduló bajokért, tehát úgy egyesíti a külső (objektív) és belső (szubjektív) indítékokat, hogy az utóbbiaknak tulajdonít nagyobb jelentőséget. Ezért faraghat komikus figurát Knémónból, ahelyett hogy magasztos-tragikus fénnyel övezné bukását: a jómódú, kulturált és az új viszonyokkal könnyedén megbarátkozó városi polgárok fölényével néz a maradi parasztra. Derűjének objektív alapját a „kallippidészi” világ tényleges fölénye és biztonsága adja meg, ezért nem engedi teljes bukássá válni Knémón komikus vereségét.

Az ábrázolási módot is meghatározta a menandroszi demokratizmus megtorpanása – a konfliktus felépítésétől és megoldásától kezdve a jellemrajzon át a komédia nyelvezetéig. Mihelyt ugyanis a gazdagság és szegénység ellentétének helyébe a derűs – epikureus – műveltség és mord maradiság ellentétét léptette, vagyis a szociális tartalmat kulturális tartalommal cserélte fel, immár könnyű szívvel tudja kikacagtatni Knémónt; hiszen ha egyszerűen elhatározás kérdése, ha kizárólag az ember lelki beállítottságán múlik a boldogság, akkor igazán semmi szükség arra, hogy bárki is dacoljon a világgal, vagy annak megváltoztatásán törje a fejét…

A felvilágosult Szósztratosz (a költővel együtt) lekicsinylőleg csúfolja anyja vallási vakbuzgóságát, abban azonban valamennyien hisznek, hogy a sors a jókat megjutalmazza, a makacsokat és gőgösöket pedig megbünteti. Ez a bizakodás – Tükhének, a Szerencse és Véletlen megszemélyesített istennőjének emlegetésével együtt – sokszor megszólal, s a végső megoldással igazolódik is. A „happy end” az ókomédiában is törvény volt, de ott a régi világ győzelmes felforgatása eredményeként jött létre. Az újkomédiában viszont mások a frontok, helyzetek, hősök, itt nem harcolni kell az újért, hanem felismerni és elfogadni: a Knémón földecskéjét övező világban gyakorlatilag már az új viszonyok és erkölcsök győztek, a harc tehát ezek maradéktalan kiterjesztéséért folyik. Így szelídül a komédia a társadalmi-politikai igazságtalanságok kritikájából egyes emberek ósdi felfogásának kicsúfolásává.

Az Embergyűlölő nemcsak tendenciájában kanyarodik el az attikai ókomédiától, hanem hangulatában, nyelvezetében, kompozíciójában is. Az arisztophanészi harsányságot csaknem teljesen kiszorítja a szellemes derű, a jellemek vaskosságát pedig a finomabb gúny és érzelmesség. A drasztikum kis mozzanatokra szűkül, s a megható motívumok kerülnek előtérbe. Kisebb területen mozognak, s kizárólag személyes célokért harcolnak a hősök, az ellentéteket is sikerül végül kibékíteni – semmi akadálya hát annak, hogy a költő halkabbra fogja iróniáját. A szociális mondanivaló gyengülése, a szerelmi téma s az érzelmesség az egész újkomédiát jellemzi, a darabok szórakoztató funkciójának erősbödése viszont a fordulatosságnak és a bonyolításnak kedvez.

Az ókomédia első felének szigorú összpontosításával és második felének epizodikus szétaprózásával szemben, az expozíciótól a végkifejletig egységes a cselekmény. A bonyolításnak viszont két szála van (ezt már a szín elrendezése is sejteti két ház homlokzatának a rajzával), amelyek csak cikcakkos kitérők és kereszteződések után fonódnak össze a boldog befejezésben. Knémón és Szósztratosz „vonala” sokáig egymás mellett fut, s csupán Szósztratosz „kémeinek” kudarca teremt közvetett érintkezést közöttük, egyúttal a feszültség fokozását és a jellemek kiteljesítését is szolgálva. Csak Knémón kútba pottyanása után terelődik egy mederbe a sokféle sors, de a mellékszereplők mozgatásával egészen addig halasztja a költő a megoldást, míg Knémón vereségének komikumát és a tanulságot hiánytalan vidámsággá nem fokozza.

Az újkomédia későbbi termékeiben még több szerepet kap majd a több ágú bonyolítás, a váratlan fordulatok, véletlen események s felismerések halmozásával, aminek a gyökerei a messzi időkbe, még az euripidészi tragédiába (például Ión) nyúlnak vissza. Az Embergyűlölő öt felvonásra oszlik, s ezeket olyan dalok kapcsolják össze, melyeknek a szövegét alkalmasint más-más költő írta. A kar szerepe már Arisztophanész kései komédiáiban is összezsugorodott, az újkomédiában viszont semmivé foszlik, éppen mert ezeknek az összekötő daloknak már alig lehet közük a cselekményhez; indokolt is ez a megoldás, hiszen a néptömeget megjelenítő kórus eleve nem juthatott szerephez az olyan színműben, amely magánemberek magánügyeiről szólt.

Menandrosz másik műve, az Ítéletkérők is hasonló környezetben játszódik, és szerkezetileg is hasonlóan tagolódik: istenprológus vezeti be az expozícióul szolgáló I. felvonást, a következőkben kezdődik a kifejlés, a harmadik felvonásban a hátráltató mozzanatoké a szó, a negyedikben bontakozik ki a felismerés és megoldás, amit a zárófelvonás tréfás ugratásokkal szélesített és mélyített tovább. Kompozíciója azonban jóval „ravaszabb”, a cselekmény görbéje nagyobb hullámokat vet, s a derék hősök külön-külön bonyolódó sorsa távolról és a mélypontról jut el a közös boldogságig.

Az expozícióban egy athéni ifjú (Khairisziosz) rabszolgájának, Onészimosznak s egy szakácsnak a beszélgetéséből tudjuk meg, hogy gazdájuk elhagyta ifjú feleségét, Pamphilét, s egy citeráslányt vett magához. Az asszonyka apja, Szmikrinész, nyugtalankodva indul el, hogy a bajok okát megtudja. – A második felvonásban lép a színre egy szénégető s egy pásztor, a darab két címszereplője. Az utóbbi nemrég egy kitett csecsemőt talált, s az előbbinek adta át, de most visszaköveteli a gyermek pólyájába helyezett értékes amuletteket. Éppen Szmikrinészhez fordulnak ítélet végett – innen a darab címe –, s ő a csecsemő felnevelésére vállalkozó szénégetőnek ítéli az ékszereket. Onészimosz azonban meghökkentő jelet fedez fel: ifjú gazdája, Khairisziosz gyűrűje is az ékszerek között van! Ez pedig annyit jelent, hogy ő az ismeretlen csecsemő apja, s bizonyára emlékbe adta gyűrűjét az anyának, vagyis kedvesének. Közben azonban kiderül Khairisziosz és Pamphilé összekülönbözésének oka is: az asszony öt hónappal házasságkötésük után fiúgyermeket szült, s férje a nyilvánvaló hűtlenség miatt hidegült el tőle. – A harmadik felvonás újabb bonyodalmat hoz: a citeráslány elkéri a gyűrűt, hogy a csecsemő anyjának hazudva magát, megnyerje Khairisziosz szívét. Valóban, a férfi magáénak ismeri el a kisbabát, mire Szmikrinész haza akarja vinni a lányát, hiszen egy ilyen férfi otthonában semmi keresnivalója nem lehet. – A negyedik felvonásban azután minden tisztázódik. A citeráslány ugyanis felismeri Pamphilében azt a nőt, akit Khairisziosz egy ünnepen, boros fővel megerőszakolt, s aki elől a sötétség elrejtette a csábítót, vagyis későbbi férjét. Megkerült hát az apa is, az anya is. Khairisziosz most már önmagát vádolja egykori ballépése és felelőtlen ítélkezése miatt, de végül kiderül minden félreértés, s a gyermeküket visszanyerő házastársak boldogan élnek tovább. – Az ötödik felvonásnak már csak az a funkciója, hogy a nehézkes észjárású Szmikrinésszel is megértessék a történteket. A maradi öregnek bizony nem könnyen megy a fejébe, hogy mi okozta a kavargást, de jó lélekkel nézi a fiatalok boldogságát.

Menandrosz optimizmusa, a bajba jutott, becsületes fiatalok iránti rokonszenve és a konzervatív merevséget elítélő életbölcsessége sugárzik az Ítéletkérők cselekményszövéséből és jellemrajzaiból. A citeráslány önzetlen jóakaratának és becsületességének kibuggyanása, Khairisziosz megrendülése és bűnbánata, Pamphilé szerelmének és hűségének töretlen tisztasága, a mellékszereplők szívbéli jósága és sok okos intelme – mindez a hagyományos férfigőg ellen, a származási és vagyoni nagyzolás ellen irányul, a felvilágosult életfilozófia és a demokratikus emberség nevében. A cselekményben s a jellemekben szinte mindaz megvan, ami az újkomédiát éltette: az elcsábított leány, a kitett csecsemő, a szerelmesek félreértésből származó perpatvara, a lassú gondolkodású öreg naiv okvetetlenkedése, a bonyodalmak többszörös hurkolása, a becsületes hetéra, a népi mellékfigurák földhöz ragadt logikája és uruk iránti hűsége, a gőg megcsúfoltatása, a felismerést követő boldogság diadala… Menandrosz pedig, mintha hajszálrugókon mozgatná hőseit, fölényes dramaturgiai biztonsággal szövi a történés szálait, olyan színpadi atmoszférát teremtve, amelyben sziporkázó játék igazítja valódi helyére a tragikus megrázkódtatást, a szereplők tudatának és a valóságnak a kergetőzése pedig végesvégig fokozza a komikumot. Magának a történetnek persze nincs világrengető súlya, a véletlen többszörös bekapcsolása is csökkenti az ábrázolás belső logikáját és általánosító érvényét, ám a véletlenek szerencsés összejátszása pontosan megfelel Menandrosz sors- és emberszemléletének: szilárdan bízik benne, hogy a jók elnyerik jutalmukat, de nem kíméli meg őket attól sem, hogy ballépéseik vagy fennhéjázó ítélkezésük miatt keservesen megkínlódjanak.

Khairisziosz nem rossz ember, még a vélt csalódás után sem küldi vissza apósához Pamphilét, bár jog szerint módja lenne rá, mégpedig a hozomány megtartásával. De azért a gyanúsítás az ő fejére hull vissza, s amikor kihallgatja Pamphilé és Szmikrinész egyik beszélgetését, őrjöngő önvád rohanja meg. Onészimosz beszéli el kétségbeesési rohamát; a szolgának egyébként is fontos szerepe van a darabban – nemcsak a bonyodalom kibogozásában, hanem okos kritikai megjegyzései révén is. Amikor például a szigorú Szmikrinész azzal állít be, hogy hozományostul hazaviszi a leányát, Onészimosz gúnyolódva fogadja, és az istenek emlegetésével a jellemet állítja szembe. Mondani sem kell, az epikureista Menandrosz felfogását fogalmazza itt meg Onészimosz. Másutt is hangsúlyozza a költő, hogy az ember igazi értékét a becsülete és jósága szabja meg, amit nem a családfához igazít a természet.

Minthogy a mellékszereplők fontos szerepet töltenek be a történet alakításában, s minthogy más-más réteghez és foglalkozáshoz tartoznak (a hetéra, az öreg dajka, Onészimosz, a gyermeken civódó két paraszt, Khairisziosz barátja stb.), a világos és sokoldalú jellemzés szükségessége az Embergyűlölőnél is igényesebb megoldásokat követelt. S valóban, Menandrosz nemcsak a felépítésben lépett előbbre, hanem a jellemek sokasításában és belső árnyalásában is. Abban nyújt újat a klasszikus kori drámaköltészethez képest, hogy a jellemek statikus ábrázolását feloldva kölcsönhatást teremt jellem és cselekvés között, részletesen motiválja főbb alakjai lelkivilágának belső ellentmondásait, s az okulás és boldogulás lépcsőin vezeti őket a tisztább emberség felé.

Menandrosz nyomatékosan hangsúlyozta a szerelmen és házasságon belüli egyenjogúságot, ami – egyes alacsonyabb rendű emberek jóságának és eszességének, a kölcsönös megértésnek, az anyagiasságtól mentes vonzalmaknak sok-sok ábrázolási mozzanatával együtt – az osztálygőg, hiú pöffeszkedés, pénzhajsza, magatartásbeli merevség ellen irányult. A lenyírt hajú nőnek is ez a mondanivalója – szövevényes bonyodalmakban, tévedések és felismerések sorozatában, érzelmes és mulatságos jelenetekben. A címszereplő, Glükera, szegény származású asszony, hajdani kitett gyermek, egy nyers lelkű, eldurvult katonával, Polemónnal él együtt; az oktalanul féltékeny férj azzal alázza meg, hogy lenyírja hajfürtjeit, s ezzel a hetérák szintjére taszítja le. Glükera azonban hű feleség marad a szomorúságban is, hiszen látja, hogy Polemón is szenved; amikor pedig egy gazdag asszony fia (Moszkhión) próbálja elnyerni kegyeit, elutasítja a szemtelen udvarlót. Kiderül, hogy Glükera és Moszkhión valójában édestestvérek, csak a kegyetlen sors rejtette el előlük származásukat. Polemón – akárcsak az Ítéletkérőkben Khairisziosz – rádöbben ítélkezésének ostoba elhamarkodottságára, s önmagát átkozza. Végül azonban rendbe jönnek a bajok: Glükera megbocsátja az ellene elkövetett vétket, törvényes házasságot kötnek, s mindazok, akik érdemesek rá, elnyerik boldogságukat.

A nyers lelkű, de gyermetegen naiv katona az újkomédia egyik kedvelt figurája lett, akárcsak a mogorva s értetlen öreg, a szerelméért küzdő ifjú, a jellemtelen parazita, a furfangos szakács, az ügyes és locska cselédlány, a gonosz kerítő, a homályos származású és a sors kegyetlensége folytán lejtőre taszított leány stb. Hasonlóképpen ismétlődnek a cselekményvezetés fő mozzanatai is. Épp az az egyik bizonyítéka Menandrosz tehetségének, hogy akár csak egy-egy hős jellemének vagy sorsának megváltoztatásával is új életet tud lehelni a kompozíciós sémába – például a szokványos „öreg” vagy „feleség” jellemének a házsártosságtól a megértő kedvességig terjedő variálásával, a „katona” hetvenkedésének gúnyosan kritikus vagy elnéző mosolyú ábrázolásával, a „szolga” mesterkedéseinek elítélő vagy a derűs kifejletet segítő bekapcsolásával.

A mindennapos élet magánkonfliktusait ábrázolta vígjátékaiban, olyan szereplőkkel népesítette be a színpadot, akiknek hasonmásaival saját környezetében is sokszor találkozhatott a kor nagyvárosi polgára. Ezek a polgárok nem a népgyűlésen vagy a törvényszéken töltötték napjaikat, hanem kellemesen berendezett otthonaikban, s nem a közéleti dicsőségnek éltek, hanem a szórakozásnak. Ebből merít, és ehhez igazodik Menandrosz is, de nem szolgai kritikátlansággal: úgy védelmezi a rabszolgatartó polgárok létformáját, hogy az észnek és szívnek szolgáltat igazságot, és megszégyeníti az oktondi hibának minősített gőgöt. Más szóval: a társadalmi ellentétek harcát a jellemek harcává oldja fel, amelyben csak járulékos – nem determináló – tényező kinek-kinek a társadalmi hovatartozása. A megoldást sem feltétlenül az ellentétes erők összecsapásából, a konfliktusok belső logikájából eredezteti, hanem inkább a Szerencse istennőjének beavatkozásából, amely a jó embereket juttatja diadalra a rosszakkal és butákkal szemben. Játékká szelídíti a harcot, az ellentéteket pedig erkölcsi-kulturális síkra vetíti át, és optimista harmóniában egyesíti a kölcsönös kiengesztelődés révén.

Az egyes jellemek, az egyes részletek az igazán elevenek s valószerűek Menandrosz vígjátékaiban. Rájuk a művek egészénél is érvényesebb a hellenisztikus kor egyik jeles filológusának, a bizánci Arisztophanésznak elragadtatott ítélete: „Menandrosz és élet, melyikőtök is utánozza a másikat?” – Nem csekély része volt Menandrosz sikerében a stílusának. Párbeszédeinek frappáns szellemessége, a köznapi nyelv természetes közvetlensége, a különböző helyzetű és jellemű szereplők stílusának finom árnyalása ugyanolyan tudatosságról tanúskodik, mint műveinek kompozíciója vagy a jellemek kimunkálása.

Menandrosz hatása túlcsapott a görög nyelvterület határain: ő volt az a vígjátékíró, aki az i. e. III. és II. század fordulóján élt római Plautusra s a következő nemzedékhez tartozó Terentiusra legerősebben hatott. Témákat, komponálási és jellemzési megoldásokat kölcsönöztek tőle, de nagy művészekhez méltóan, alkotó módon „utánozták”, korszerű tartalmat s új problémákat lopva a görög újkomédia formájába.

Számunkra elsősorban Menandrosz jelenti az újkomédiát. Pályatársainak emlékét csak apró töredékek, hézagos adatok és római átdolgozások őrzik. Az élénk technikájú és mitológiai témákat is feldolgozó Philémón (kb. i. e. 365–264) s a vaskosabb humorú Diphilosz (kb. i. e. 360–?) volt közülük a legnépszerűbb. A későbbieket már inkább a könnyű siker csábította, mint a merész és új mondanivaló vágya: bevált sémákat variálgattak, harsány és olcsó eszközökkel törekedve a látványos, izgalmas mulattatásra. A vígjáték elsekélyesedése is a kulturális hanyatlás kórtünetei közé tartozott.

A mimosz

Az újkomédia szervesen nőtt ki a „könnyű műfaj” athéni hagyományaiból. A hellenisztikus világ más tájain is továbbéltek a vígjátéki tradíciók, az Attikán kívüli színpadokon azonban nem a menandroszi típusú vígjáték, hanem a népi bohózat, az ősi mimosz jelentette „a” komédiát.

Dél-Itáliában, ahol álarcos, mókás utánzók (phlüaxok) adtak elő mimikus jeleneteket – hol a köznapi élet jellegzetes alakjait figurázva ki, hol egy-egy mítoszt parodizálva –, a régi tematika virágzott. Az i. e. IV. és III. század fordulóján élt Rhintón a tragédiaköltők témáit és hőseit vitte színre ún. „vidám tragédiákban” Médeia, Héraklész, Oresztész, Iphigeneia s más közismert hősök és hősnők kalandjait parodizálta. Másutt is arattak sikert a mitológiai tárgyú csúfolkodások, főképp Alexandria művelt közönsége előtt.

A tömegigény azonban mást követelt: nyersebb bohóckodást, durvább élceket, vaskos erotikát – ezt az igényt pedig sem az újkomédia finom szellemességével, sem a tragédiák és mítoszok parodizálásával nem lehetett kielégíteni. A trágár eszközű utánzás, a rövid jelenetekből álló, rögtönzés jellegű mimosz lett az igazán népszerű műfaj. Zenés áriák és próza, szerelmi csetepaték és orvgyilkosság, duhajkodás és akrobatika, csiklandós pikantéria és gátlástalan szabadszájúság vonzotta a nézőket az előadásokra – nem utolsósorban pedig az a tény, hogy e „modern” mimoszokat álarc nélküli színészek, közöttük színésznők adták elő. Eleinte még fel-feltűntek közérdekű vonatkozások is a játékban – politikai élcek, közismert emberek kigúnyolása –, de azután az olcsó eszközű mulattatás minden mást kiszorított a színpadról.

A mimoszjátékok szövegét nem is kellett pontos részletezéssel kidolgozni, hiszen az előadást megnyitó áriák – vagy inkább: kuplék – után szabad rögtönzés következett a megadott témákra, a főszereplő (az arkhimimosz, illetve nő esetében arkhimimé) vezérletével. Éppen ezek a dalok maradtak meg legalább a költészet peremén: az ügyes „slágerszövegek” – amelyek persze mind a szerelemről szóltak, pajkos vagy érzelmes stílusban és jó ritmikával – különös népszerűségnek örvendtek, s olykor-olykor még felvillantottak valamit a lírából is. Kedves emlék ebből egy i. e. II. századi dal, Az elhagyott leány panasza: hagyományos, a klasszikus korig s azon is túl visszanyúló témát verselt meg az ismeretlen költő. Szapphóhoz persze nem lehet hasonlítani – érződik a versen a mesterkéltség, az érzelgős „túlmesélés” pedig elnyújtja a szöveget –, de stílusa a korabeli epigramma-líra finomságával rokon.

Hasonló témájú és megformálású, pajzán vagy szentimentális hangú verseket igen sokan költöttek, olykor pedig kis prózai monológot adtak a szerelmes asszonyt, kerítőnőt, becsípett férfit stb. alakító színész ajkára.

A mimosz finomabb, igényesebb formája volt az egy szereplő által előadott jelenet: nemcsak a bevezetőül alkalmazott csintalan dalokat, hanem a cselekménybe bevont valamennyi komikus hős szövegét ugyanaz a színész adta elő, érzékletes arcjátékkal s hanglejtéssel emelve ki a kontrasztokat.

A gúnyversek egyik klasszikusától, Hippónaxtól vette át a versmértéket – az ún. sánta iambust – ennek a vígjátékformának (az ún. mimiambosznak) egyetlen ismert művelője, az i. e. III. század derekán élt Hérondasz. A hétköznapok poros-verejtékes embereit, kicsinyes gondjait ábrázolta mimoszaiban, a „kisrealizmus” részletekhez tapadó pontosságával, az alakok éles körvonalazásával, a stílus markáns egyénítésével – és persze harsány humorral. E rövid lélegzetű jelenetekben ott mérgelődnek, acsarkodnak, pajzánkodnak a hellenisztikus város közismert vagy éppen hírhedt figurái: az iszákos kerítőnő, aki egy szalmaözvegy asszonyt szeretne árucikknek megkaparintani; a kegyetlen úriasszony, aki egyik rabszolgája szerelméért epekedik, s nem jutván célhoz, már-már kivégeztetné a szerencsétlent, ha a többiek meg nem mentenék; a műhelyben alkudozó és udvarló cipész, aki a hasznost szeretné összekötni a kellemessel… Ezek a témák és hősök a későbbi irodalomban is teret kaptak, mind a római kori mimoszirodalomban, mind a novellisztikában; sőt akad olyan Hérondasz-darab is (Az Aszklépiosznak áldozó nők), amelynek tárgya Theokritosz egyik költeményével rokon, éppen nem véletlenül, hiszen a hétköznapok világa és a képzőművészet iránti bámulat a hellenisztikus irodalom legkedvesebb témái közé tartozott.

A gondos cizellálás is a „tudós költőkkel” rokonítja Hérondaszt. Igaz, szereplőinek legtöbbje vulgáris stílusban beszél, s a káromkodások és veszekedések lármája is a mimoszban kötelező közönségesség jele, de a stiláris egyénítés sok finomsága vagy a pontos és szép verselés arra vall, hogy nem hangos bohóckodásnak szánta darabjait. Nem azonosul hőseivel, hanem kívülről figyeli őket, szépítés és durvítás nélkül elevenítve meg nyüzsgésüket, ami a színpadra másolt világ minden pórusából szivárog. Fullánkjaival hol ide, hol oda szúr, nem a megsemmisítés, csak a mulattató csipkelődés szándékával adva meg kinek-kinek a magáét.

Az iskolamester című darabjában például egy kétségbeesett anyát elevenít meg, amint ezerördög fiát elcipeli a veréssel nevelő tanítóhoz, hogy szoktassa le pokoli csínytevéseiről. Az asszony ötvenhét (!) soros sopánkodása vezeti be a jelenetet, s a megállíthatatlan szózuhatag őt magát is nevetségessé teszi, mint ahogy azóta is tragikomikus figura az a szülő, aki hasonló sirámokra fakad. Persze, hogy gazember a kölyök, aki még az ütlegek közben is csúfolódva makacskodik – de tagadhatatlanul több esze van, mint akár tehetetlenül jajveszékelő anyjának, akár a primitív „pedagógiával” kísérletező iskolamesternek!

Gyors szituációváltás, hosszú monológok és szikrázó kis viták elegyítése adja meg a hérondaszi egyfelvonásosok atmoszféráját. A paraziták (Kerítőnő) és a gonosz gazdagok (A féltékeny nő) kigúnyolásában ugyanaz a szociális érzékenység szólal meg, mint más hellenisztikus költők – Menandrosz, Theokritosz vagy az epigrammaköltő Leónidasz – társadalombírálatában. Ez a kritika azonban felületes és csekély igényű, kézlegyintő humorral pécéz ki egy-egy tünetet, anélkül, hogy az összefüggések vizsgálatának és a valóság megváltoztatásának igénye akárcsak fel is merülne.

A mimikus rögtönzéseket a hellenizmus végén és a római korban váltotta fel az összefüggő meséjű előadás, amelynek stílusa a hérondaszi mimiamboszok előadási formájára hasonlított, vagyis a főszereplő monológjaként hangzott el a szöveg, megfelelő utánzó játék kíséretében. Egy i. sz. III. századi papiruszlelet alapján alkothatunk képet a mimosznak erről a terjedelmesebb cselekményű változatáról. Egy ismeretlen író-rendező utasításait tartalmazza a lelet, s a monologizáló főszereplő játékának fő mozzanatait írja elő, melyeket a mellékszereplők utánzó-illusztráló mozgása egészített ki. Maga a történet erősen hasonlít A féltékeny nő hérondaszi meséjére: egy gazdag nő szerelmes a rabszolgájába, Aiszóposzba, a fiú azonban egy rabszolgaleányhoz, Apollóniához vonzódik; különféle bonyodalmak keletkeznek a „milétoszi novella” ismert motívumai szerint: menekülés, leleplezés, halálos ítélet, tetszhalál; mérgezési cselszövés, a gonosz asszony férjének „feltámadása” s végül persze igazságtevés és boldogság. A hérondaszi mimiamboszokhoz képest nagyobb lélegzetű és szövevényesebb a történet, de a vázlatos szöveg csupán vezérfonalul szolgálhatott a főszereplő prózában elhangzó monológjához és az azt kísérő némajátékhoz. – Ugyanez a papirusz őrzött meg egy másik vázlatot is, amely egy Kharition nevű görög leány kalandos történetéről szól. Az előadásban nyolc mellékszereplő és valamiféle kórus – feltehetően tánckar – vett részt, a szövegben pedig próza és vers váltakozott.

Játék volt a mimosz – drámai mélység nélkül. A nézők figyelmét a szórakoztató, fordulatos mese s elsősorban az utánzó mozgás látványossága kötötte le. A szöveg és vele együtt a mondanivaló devalválódása nyomán a néma utánzás, a zenekísérettel előadott pantomimosz lett a divatos színműváltozat: gazdag hangszerelésű zenekar kísérte az egyetlen táncost, aki álarcban és pusztán mozdulatainak művészetével jelenített meg különféle embereket, többnyire valamely mítosz hőseit.

A cselekmény minden áron való izgalmassá tétele odáig fajult, hogy a császárkori pantomim-előadásokat a legcsillogóbb külsőségek sem menthették meg a tartalmi zülléstől.




Hátra Kezdőlap Előre