Bevezetés

Itália, latinok, Róma

Megszokásból szoktuk szinonimákként értelmezni s alkalmazni a római és a latin irodalom fogalmát. Esztétikailag indokolt ugyan, hogy így rögződött (az ókori Róma, a Róma uralma alá vetett Itália, még később pedig az Imperium Romanum latin irodalma művészileg tökéletesebb, mint a középkor és a reneszánsz részben szintén latin nyelvű prózája és költészete), történeti és művelődéstörténeti értelemben mégis jogtalan. A római kultúra körébe tartozik természetesen az ókor – de csak az ókor! – latin irodalma, de azoknak a „kettős kötöttségű” szerzőknek a munkássága is, akik más nyelvű (görög) alkotásaikkal illeszkedtek be a történeti, politikai és szellemi vonatkozásban is sajátosan római világba. Szinte kizárólag nyelvi ismérvek indokolnák például a Scipio-körben munkálkodó görög írók kiszakítását Rómából; a császárkorban még teljesebbé válik az asszimiláció – azonos társadalmi alapon és évszázadokon át egy történeti-politikai formációban, kölcsönhatásokban, eszmeileg és a művészi törekvésekben, irányzatokban, formákban egységesülve fejlődik a latin és a görög irodalom. Elsősorban nem nyelvi, hanem történeti és eszmei meghasonlások törik ketté ezt a dialektikus egységet az antikvitás alkonyán: nem a nyelvhasználat, hanem a hagyományos („pogány”) és az új (keresztény) eszmék tartalmi ihletése húzza meg az igazi frontokat, azt pedig több évszázados hagyományok indokolják, hogy a mind sajátosabb alapon és körülmények között fejlődő keletrómai birodalom épp ezen a néven váljék a középkori Bizánc közvetlen előzményévé.

Az ősi Róma s Itália latin kultúrája is hosszú és bonyolult folyamatban alakult ki. Az i. e. VII–VI. századra keltezhetők a legrégibb latin nyelvű írásos emlékek: néhány aranyba, bronzba és kőbe vésett felirattöredék. Az ezután következő századok hagyatéka is töredékes, sőt rejtélyes, hiszen a latin szókincs és nyelvtan rendkívül sokat változott. Már a klasszikus kor irodalmárainak is nyelvi és értelmezési problémákat okoztak azok a hajdani varázsmondókák, papi énekek, melyek a latinság legősibb s hosszú időn át csupán szóbelileg hagyományozott rétegét közvetítették.

Az Itáliára, Rómára és a latin népre vonatkozó régészeti leletek és mondák még régebbi idők társadalmi és szellemi hagyományait őrzik. Az archeológusok kutatásai egészen a csiszolt kőkorszakig terjednek, a nyelvészek munkássága pedig az Appennini-félsziget őslakosságának etnikai mozgását is felvázolja. Még mindig sok azonban a megválaszolatlan kérdés – például a századokon át leghatalmasabb s legcivilizáltabb nép, az etruszkok hovatartozásának és nyelvének problémája. A Róma alapítására és őskorára vonatkozó hagyományok is sejtelmesek, sok esetben megbízhatatlanok, nemcsak a legendás elbeszélések természete – a hősök isteni származása, félisteni hatalma stb. – miatt, hanem azért is, mert hagyományozóik és formálóik önnön szemléletük szerint színezték tovább a mítoszokat. Így volt ez az irodalom előtti korban, de így maradt később is – Vergilius epikájában csakúgy, mint Livius történeti könyveiben.

A hagyomány i. e. 753-ra teszi Róma városának alapítását. A leletek azonban arról tanúskodnak, hogy a Tiberis-parti kis paraszti-pásztori település alapjait régebben, még az i. e. X. század végén vethette meg a latinok törzséből kiváló – önállóságra törekvő – egyik csoport. Maga a Róma szó, melyet hangzása okán később természetszerűleg kapcsoltak össze a mitikus városalapító király, Romulus nevével, valószínűleg etruszk eredetű. Az Itália kifejezéssel eredetileg a Calabria végében élő italus törzs területét jelölték, s csak az i. e. III. század második felétől alkalmazták az egész félszigetre – úgy, ahogyan ma is él a szóhasználatban.

Abban az időben, amikor a folyó menti hét dombra kiterjedő Róma hőskorát élte, a félsziget tarka etnikai képet mutatott. Északon ligur, Szicíliában siculus és sicanus törzsek települései húzódtak. Legnépesebbek a jórészt Közép-Itáliában honos sabellus, umber, oscus és latin törzsek voltak, melyeket nyelvi és kulturális (vallási) vonások rokonítottak. E szétszórt, állandóan háborúskodó és primitív törzsek mellett az etruszkok és görögök képviselték a szervezettséget és fejlettebb civilizációt. Az előbbiek Etruriában – a mai Toscana területén – alakították ki városaikat, királyi uralom, majd arisztokratikus vezetés alatt; öntözéses földművelésük, majd kézműiparuk s tengeri és szárazföldi kereskedelmük révén Itália legjelentősebb városállam-szövetségét teremtették meg, főképp az i. e. VI–V. században. Az utóbbiak, tehát az anyaországból kivándorló görögök, az i. e. VIII. századtól kezdve alapítottak városállamokat Dél-Itália partvidékein és Szicíliában, melyek gazdasági erejét ugyancsak a földművelés és a kereskedelem adta. Bár az egyes városállamok politikai berendezése eltérő s változékony volt – arisztokratikus, türannikus, demokratikus formák követték, illetve keresztezték egymást –, a görög tudomány, képzőművészet és irodalom számos remekének a „Nagy-Görögország” névvel illetett Dél-Itália volt szülőhazája. Kultúrájuk – a kerámia, sok vallási képzet és szertartás, a későbbi latin írás alapjául is felhasznált görög betűformák – az etruszkok szellemi fejlődését is serkentette. Hatalmi versengésükbe hamarosan beleszólt az észak-afrikai Karthágó, e mind hatalmasabb kereskedő- és rabszolgatartó állam, mely előbb az etruszkokkal szövetségben, később – amazok fokozatos gyengülése láttán – már önállóan lépett fel, s az i. e. IV. századtól kezdve erősen megvetette lábát Szicíliában.

Hosszú s nehéz utat tettek meg a Tiberis alsó szakaszától délre elterülő Latium ősközösségben élő pásztorai, amíg kis falvaikat a legerősebbnek bizonyuló és társadalmilag differenciálódó Róma egyesítette.

Az ősi Róma

Azok a legendák, melyek a Mars isten fiainak tekintett Romulus és Remus megmeneküléséről, hősiességéről, városalapítói vetélkedéséről, majd a „hét király” harmadfél évszázados koráról szólnak, a későbbi római szellem és irodalom sajátosságait érzékeltetik – azt a történeti-politikai telítettséget és uralmi hivatástudatot, mely a virágkori alkotásokat is áthatja. Számításba véve, hogy e legendás történetek „végső” megformálására csak az időszámításunk kezdetét övező századokban került sor, a tudatosságnak ez a visszavetítése ugyanolyan természetesnek tetszik, mint a régmúlt megszépítése. Sok-sok hős – Romulus, a három Horatius, a zsarnok királyt megölő s a köztársaságot megalapító Brutus és mások – idealizálása mellett számos valóságelemet tartalmaznak. Ezekből az elbeszélésekből a szomszéd törzsekkel vívott rablóháborúk szakadatlan lánca s a társadalmi mozgás rajzolódik ki. A törzsi szervezeten belül mind nagyobb súlyt kapnak az „ősi családok” sarjai (a patríciusok), akik megdöntik a királyságot – a hagyomány szerint i. e. 510-ben –, s a köztársaság vezető rétegévé lesznek.

Az i. e. VI. század vége után is megmarad a családi-nemzetiségi-törzsi szervezet sok vonása – főként a családfő (pater familias) sokáig korlátlan hatalma a vér szerinti rokonok s a szolgákat is magába foglaló háznép fölött, és a törzsek (tribusok) helyi egységenként való szokásrendszere. Az ősi vallási képzetek is ennek a társadalmi tagozódásnak felelnek meg: az elhunyt ősöket a család védőistenségeiként (penates, lares) tisztelték, az ősi időkben pedig a totemisztikus állatimádat is élt (legmarkánsabb példája a Romulust és Remust tápláló, a város istenségének tisztelt farkas mítosza). A vallás e korai formáját védő és ártó szellemek népesítették be. Az élet minden rezdülését elvont – testileg nem konkretizált – istenek képzetével társították.

Ember formájú isteneket elsősorban etruszk, később pedig görög hatásra alkottak maguknak a rómaiak, mind nagyobb számban. Legfőbb istenük a mindeneken úr Juppiter, a hadisten Mars és a mennybe ment Romulusszal is azonosított Quirinus volt. Juno és Minerva – e két ősitáliai istennő – kultuszát az etruszkoktól vették át; Juppiterével közös tiszteletükre emelték a capitoliumi templomot, állítólag a köztársaság első esztendejében. Mind több idegen isten lelt otthonra Rómában, ünnepeiket pedig versenyjátékok ékesítették – előbb kocsihajtók és gladiátorok mérkőzései, majd költői versenyek is.

Róma nemcsak a „királyok korában” volt kicsiny, bár igen harcias paraszttelepülés. A köztársasági kor első (i. e. V.) százada sem változtatott sokat a képen. A kisparcellás gazdálkodás, a nemzetségi-törzsi szervezet és a külső háborúk sorozata jellemezte. Egyre erősebb megrázkódtatásokat eredményezett a befogadott idegenek s más jogtalan polgárok (plebejusok) szembeszegülése a hagyományos vezető réteg hatalmaskodásával. Az osztályharc felszíni jelenségei a jogi egyenlőségre vonatkoztak ugyan, de valójában sokkal többről volt szó: az általános földéhség, a rabszolgák egyre intenzívebb alkalmazása, az adósrabszolgaság intézménye, az áruforgalom és a kincsfelhalmozás megélénkülése, az uzsoraügyletek kegyetlensége, a leigázott népek és az állami tulajdonba bekebelezett földek problémája szülte e harc tartalmát. Az i. e. 451 körül elfogadott Tizenkéttáblás törvények tulajdonvédelmi szabályai, a polgári jogok s kötelességek – főképp katonáskodási kötelességek – vagyoni helyzet szerinti rögzítése, az adósszolgaság és a kamatláb korlátozása, demokratikusabb házassági, földfoglalási és tisztségviselési jogok jelezték a plebejusok harcainak fokozatos sikerét. Bármily jelentős volt is azonban a köznép (plebs) jogegyenlőségének kivívása és politikai súlyának megnövekedése az arisztokratákból álló vezető testület, a szenátus (senatus) rovására, az i. e. III. sz. elejétől új formában jelentkeztek a szabad polgárok érdekellentétei: a hagyományos arisztokráciából és a gazdag plebejusokból ötvöződő új nemesség (nobilitas) vált Róma vezető osztályává, az elnyomottak és kizsákmányoltak tömegét pedig megsokszorozta az itáliai népek fokozatos leigázása.

Ennek az időnek is megvoltak a maga legendás hősei. A tűzpróbát szótlanul álló Mucius Scaevola, az ellenséghez pártoló, de anyja s felesége kérlelésére megtérő Coriolanus, az eke szarva mellől diktátornak választott Cincinnatus, a sértődöttségét is legyűrő és városát megmentő Camillus, a hősi halált haló Fabiusok, a szerénység s hadvezéri kiválóság példaképének tekintett Manius Curius Dentatus és sok más hazafi köré vont dicsfényt a későbbi nemzedékek rajongása, illetve képzelete. Bennük látták azoknak az eszményeknek a megtestesülését, melyeket a köztársaság későbbi századai, de még Augustus kora is a „római férfi” legfőbb jellemzőinek vélt: a város és a vallás parancsainak feltétlen vállalását, az ősök és a családfő iránti engedelmességet, a katonásan egyszerű életmódot, az önmegtartóztatást és szerénységet. Az állampolgári erények idealizálása olykor leplezetlenül tárta fel a történetírók által is szentesített mítoszok osztálytartalmát, legkirívóbban talán a lázongó népet szónoki ügyeskedéssel lecsillapító Menenius Agrippa magasztalásával.

Honvédő és hódító háború között nem tett különbséget a római utókor – mint ahogy az itáliai népek meghódítását s a félsziget politikai egyesítését (i. e. 265) szolgáló hadjáratokban is az „igazság”, „méltányosság”, „egyenlőség” jelszava mögé rejtették az „oszd meg és uralkodj!” valóságos tartalmát. Vér és verejték, korbács és uzsora, vakhit és intrika fegyvereivel lépett a világtörténelem porondjára Róma. Parasztpolgárainak és államférfiainak szigorú erkölcsűre színezett hazafisága mégis olyan többlettel gazdagította a korabeli valóságot és az irodalmat, melyet egyetlen vetélytársa sem volt képes felmutatni.

A fejlődés arányai és fázisai

Az itáliai félsziget más népeihez képest is bizonyos késéssel indult meg a latinok állami, civilizációs és kulturális fejlődése. Még szembetűnőbb az időbeli, társadalmi és műveltségi eltolódás a Mediterraneum keleti és déli népeivel s országaival szemben.

Miután azonban Róma a törzsi-nemzetségi szervezetnek, majd a rabszolgatartó államnak lényegileg ugyanolyan típusát teremtette meg, mint előzőleg a görögök, meggyorsult belső rendjének és külső hatalmának a fejlődése. Éppen az időbeli fáziseltolódás tette lehetővé, hogy gyorsabban járja meg az állam- és birodalomszervezés útját, kemény erőfeszítésekkel küzdve le a megkésés okozta hátrányokat. Amikorra jelentős hatalommá fejlődött, máris nagy ellenfelekkel és ellenségekkel került szembe: Karthágóval és a Balkán félszigeti királyságokkal. Ahhoz tehát, hogy akár a honvédő, akár a hódító háborúk szüntelen sorában győzelmet arathasson, technikailag, hadászatilag, politikailag, kulturálisan is utol kellett érnie, felül kellett múlnia ellenségeit.

Sajátos, kettős irányú fejlődés útjára léptek a rómaiak: egyfelől még sokáig őrizték a vérségi és jogi összetartozásnak azokat az elemeit, amelyek az állam stabilitását és a közösségtudatot éltették, másfelől viszont elsajátították azokat a műszaki – hajóépítési, földművelési stb. –, államszervezési, gazdasági, műveltségi, vallási értékeket, amelyek az etruszkok, görögök vagy karthágóiak erejét megalapozták.

E két tendencia harca és kulcsolódása mindvégig jellemezte az ókori Róma történetét – a politikai csoportok küzdelmeiben s a vallási szokásokban és képzetekben egyaránt. A „honi istenek” – ősök, védőszellemek, természeti és családi, nemzetségi, állami istenségek – kultuszával párhuzamosan vagy szemben leltek otthonra Itáliában a görög mitológia halhatatlanjai. Így történt ez már az antropomorf istenhit korai szakaszában, amikor Juppiter tisztségét és alkatát Zeusz mintájára formálták ki; Marsot a görög Arészhez, Juno és Minerva kultuszát pedig Héra, illetve Pallasz Athéné imádatához és szertartásaihoz kezdték közelíteni.

Így lett később a latin Saturnus a hellén Kronosznak, Neptunus Poszeidónnak, Diana Artemisznek, Bacchus Dionűszosznak, Venus Aphroditének, Vulcanus Héphaisztosznak, Mercurius Hermésznek, Aesculapius Aszklépiosznak stb. a megfelelője. Csak betűnyire különbözik a latin Apollo a görög Apollóntól, Hercules Héraklésztől, s ez nem csupán az istenek nevére, hanem hatalmi tisztségére, legendáira és kultuszaira is érvényes. Az etruszk közvetítésen túl s annál sokkal nyomósabban jutott szerephez ebben az átplántálásban a dél-itáliai görögség, majd pedig sok görögös műveltségű államférfi és író.

A mondák és szertartások átörökítése azonban nem jelentett puszta utánzást, hiszen a görög isteneket is sajátosan római vonásokkal ruházták fel. Mars nem egyszerűen a háború istene lett a római köztudatban, hanem egyúttal a római nép halhatatlan ősatyja is; Venus nemcsak a szerelemnek testet-lelket megigéző vagy leigázó istennője, hanem – a görög mitológiában még csak járulékos mozzanat kiteljesedésével – a honalapító Aeneas anyja, s így a város mindenkori védasszonya.

Az ősitáliai hagyományok (képzetek, kultuszok) az olümposziak itáliai honfoglalása után is tovább éltek, különösen a falusiak körében. A hivatalos államvallás formálói is ügyeltek arra, hogy megőrizzék vagy alkalmazzák a római jelleget. A görög vallás ugyanis – bizonyos közösségi rítusokon túl – Hellasz polgárainak magánügye volt, Rómában viszont a családi-nemzetségi-állami összetartozás ideológiai kelléke és szentesítője. Amott a naiv hit, emitt a szertartások aprólékos vagy rideg formalitása határozta meg a vallás tartalmát s a római polgár gondolkodásmódját, sőt aprólékos-hétköznapi cselekvéseit is sokáig kötelező érvénnyel befolyásolta (imádkozási parancsok, a szellemek vendégül hívása, jóslatkérés, az ősök és állami istenek gondos ceremóniájú tisztelete). A forma volt igazán fontos, nem a meggyőződés belső igazsága.

A köztársasági kor végétől új meg új, idegenben született képzetek hatolnak be a római állam polgárainak és alattvalóinak vallási tudatába: elhalványulnak a helyi hagyományok, de még az Olümposz görög-latin halhatatlanjai is defenzívába szorulnak az új istenekkel szemben.

A történeti helyzet és a társadalmi politikai formák változásait, az evilági és vallásos eszmék vagy életérzések eltolódását fejezi ki a római irodalom története is – a gyarló kezdetektől a próza és a költészet csúcsáig ívelve, majd mind erőtlenebbül hullva a középszer és a szokvány művészi sírjába.

Az első írásos emlékektől az irodalomig

A köztársaság első évszázadainak Rómájában bizony nem sokan tudtak írni-olvasni, s még e keveseknél is kevesebben értek volna rá ilyesmire. Vagy az eke szarvát, vagy a fegyvert markolta a kezük, a stílusszal (az íróvesszővel) nem bíbelődhetett. A tudós papokra, később meg a görög rabszolgákra bízták, ha valamit okvetlenül írásban kellett rögzíteni.

Az i. e. V. század közepétől fejlődött ki az írásos törvényhozás, a hallatlanul precíz és bonyolult jogi s kultikus eljárások taglalása. Az a szőrszálhasogató formalizmus, amely az adásvételi s egyéb magánjogi szerződéseket csakúgy jellemezte, mint az állami testületek határozatait, a más népekkel kötött megállapodásokat vagy az imákat és áldozati szertartásokat, semmiféle öncélú esztétikumot nem tűrt meg. A szakrális szövegek fogalmazásában a későbbi szépirodalomnak még csak néhány jegye (alliteráció, ritmizáló igény) csírázik. Annál nagyobb volt e gondolkodási és stílusforma jelentősége a római jog, általa pedig az egész európai jogtudomány számára.

Hasonlóképpen gyakorlati célokat szolgáltak a papok (pontifexek) által vezetett naptárak, amelyekben az ünnepek, nap- és holdfogyatkozások, hivatali napok rendjét és időpontját rögzítették. Az ún. „lenvászonkönyvek” az i. e. IV. – vagy talán már az i. e. V. – századtól kezdve a consulok évenkénti névsorát és a diadalmenetek jegyzékét tartalmazták. A főpapot később megbízták, hogy az év fontosabb eseményeit egy fehér táblán rögzíttesse, s közszemlére tétesse ki. Az évkönyvek (annales) tartalma fokozatosan bővült, az egykorú feljegyzéseket a legendás régmúlt „adataival” s új kitalálásokkal egészítették ki. De csak sokára – i. e. 130 körül – került sor az évkönyvek összegyűjtésére s átvizsgálására. A bennük felhalmozott anyag tartalmilag, az időrendi csoportosítás pedig módszer tekintetében lett a későbbi történetírók fontos forrása. Sőt, a naptári feljegyzések formája is megihlethetett egy zseniálisan találékony s könnyed művészt, Ovidiust.

A kőbe – főképp sírkövekre – vésett, olykor metrikus és alliteráló, már-már vers jellegű feliratok híres emberek emlékét örökítették meg, az i. e. III. század elejétől mind nagyobb számban. Ezekben már elszabadul a fantázia: az elhunyt érdemeinek mértéktelen dicsőítése, valóság és képzelet egymásba játszása sok bosszúságot okozott a hitelességet kereső íróutódok számára. A halottak magasztalása, a „temetési dicsőítő beszédek” túlzásai azonban éppúgy hozzátartoztak a szertartáshoz, mint a hajdani nemzetségősök tisztelete a nemesi házakban és maszkos megjelenítése ünnepek, temetések alkalmával. A dicsőítő beszédek érzelmes szónokiassága mellett a szenátusi, népgyűlési és bírósági felszólalások alapozták meg a művészi igényű latin prózát.

A nemzetségi ünnepek és a közéleti fórumok, állami rendezvények nemcsak az ékesszólás kialakulásának kedveztek. A régóta hagyományos versenyjátékokat – melyek közül az ún. római játékok szeptemberi ünnepe vált ki pompájával – az i. e. IV. század közepétől rendszeresített színjátékokkal élénkítették. Az i. e. 364. évi járvány mágikus legyőzésére etruszk táncosokat hívtak meg; mutatványuk bizonyára meghaladta a primitív népek engesztelő szertartásainak vagy a római Marspapok „ugráló táncainak” művészi nívóját, s az előadási mód követésre csábíthatott. Ennél is jelentősebb ösztönzésül szolgált a római színjátszás számára a dél-itáliai oscusok szabados farsangi rögtönzése, melyet – az ugyanott élő görögök ünnepi bolondozásaihoz hasonlóan – torz álarcot viselő műkedvelők adtak elő, csípős gúnnyal csúfolva ki akár a falu valamelyik emberét, akár egyes típusokat és szokásokat. Fontos eleme volt a mulatságoknak, hogy a rigmusokat fuvolazenével kísérték, amit a római komédiások is átvettek, a többnyire szóbeli előadásra épülő görög vígjátékoktól eltérőleg. Ennek az atellanának – vagyis az oscusok Atella nevű városából elterjedt bohókás játéknak – állandó komikus hősei voltak: a folyton éhes bohóc, a buta hencegő, a totyakos aggastyán meg a csúf és gonosz bajkeverő. A későbbi római vígjátékírók általában finomabb eszközökkel dolgoztak, s görög példaképeiktől kölcsönözték típusaikat, de az atellana nyers duhajsága is hathatott a megformálásra.

Utalások, idézetek, újabb keletű versikék – például katonarigmusok – mutatják, hogy az itáliai népek, s közöttük a latinok, ugyanúgy kedvelték a mondókák, munkadalok, imák ritmizálását, mint bármely más nép fiai az ókortól máig. Csakhogy éppen ennek a ritmusnak a jellegét nem sikerült máig sem egyértelműen tisztázni: ütemes verselés lehetett-e, vagy pedig időmértékes. Az bizonyos, hogy a latin beszédnek a nyomatékos hangsúly volt a sajátja – eltérően az ugyancsak indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó görög zenei hangsúlyától –, s hogy e nyomaték eleinte a szavak első szótagjára esett, csak a történeti korban tolódott el az utolsó előtti két szótag egyikére. Az ütemesség feltételezését erősíti nemcsak az a tény, hogy az első költőknél a természetes hangsúly olykor legyőzi az időmérték szabályát, hanem a későbbi korok köznyelven költött verseinek lüktetése is. Az ősi siratóénekek, lakodalmi vagy győzelmi dalok s gúnyversek gyér töredékei nem nyújtanak döntő bizonyítékot, de még a római költészet hajnalát jelölő saturnusi vers sem, hiszen ütemesnek is, időmértékesnek is értelmezhető a ritmusa – mint például ebben a naeviusi sorban:

Malum dabunt Metelli // Naevi- o po- etae
(Prózai fordításban: Majd ellátják a baját a Metellusok Naevius poétának.)

Az ütemes-hangsúlyos ritmizálást segíthette a latin nyelv másik jellemzője: az alliteráció kedvelése, főképp mágikus-ünnepélyes szövegekben, amit a költők hangutánzó megoldásokra is felhasználtak. A trombita zengését utánzó enniusi sor (at tuba terribili tonitu taratantara dixit) kezdetlegesnek tűnik ugyan Vergilius vagy Ovidius versművészetéhez képest, az elődökéhez viszonyítva azonban óriási lépést jelentett a plautusi-enniusi nemzedék teljesítménye – többek között azáltal, hogy ők tették egyeduralkodóvá a római költészetben is a görög versformákat. Az ősi latinság művészi eszközei közül az alliterációt, a hangfestő és ritmizálási igényt örökíti át a későbbi próza és költészet, de az irodalom stílusa fokozatosan eltávolodik a – különben is sok dialektusban beszélt – köznapi latin nyelvtől.




Hátra Kezdőlap Előre