A III. századi alapvetés

Az i. e. 312. év censorának, Appius Claudiusnak szállóigévé lett mondása, hogy „ki-ki a maga szerencséjének kovácsa”, abból a saturnusi versekben költött szentenciagyűjteményből való, amely a római irodalom első s máris jellegzetes alkotásának tekinthető. Hasonló típusú gyűjtemények az i. e. VI. századtól kezdve forogtak közkézen Hellaszban. Ő tartalmilag ezeket követi, de az ősi – hangsúlyos-ütemes – latin ritmusban ír. A tartalom és forma arányai, módjai sokat változtak a későbbiek során, s mindinkább a görög forma és a római tartalom szintézise vált jellemzővé. Maga Appius Claudius egyébként korának kiemelkedő nagyságai közé tartozott. Ő kezdeményezte a Rómát Capuával összekötő Via Appia s az első vízvezeték építését, s a vagyontalan polgárok és felszabadított rabszolgák ügyét pártfogolta a régi arisztokráciával szemben. Emellett a latin írásmód tökéletesítése, a jogtudomány és a naptárvezetés szorgalmazása s a dél-itáliai görögöket támogató épeiroszi király – Pürrhosz – elleni beszéde (i. e. 279) tette híressé nevét. Ez az első írásban is hagyományozott beszéd, amely egyúttal a római ékesszólás mintája lett.

Az idézett szentencia igazsága persze nagyon viszonylagos, hiszen a boldogulás társadalmi meghatározói kíméletlen nyerseséggel érvényesültek. A plebejusok harca politikai győzelemmel végződött – vagyis az i. e. III. századtól kezdve minden teljes jogú római polgár bármely közhivatalt elnyerhetett –, s egyes földbirtok-maximálási s kereskedelemjogi rendeletekkel próbálták fékezni a vagyoni különbségek mélyülését. A rabszolgák számának növekedése, a meghódított területek igazgatása és kizsákmányolása, az arisztokrácia szinte töretlen befolyása – a személyi függőviszonyokat állandósító patronus-cliens kapcsolatok révén –, a vagyonos rétegek gyakorlati monopolhelyzete a fizetéssel nem járó tisztségek viselésében, a nagyhatalmi pozícióból s az új meggazdagodási lehetőségekből következő érdekellentétek azonban tovább szították az osztályharcot. A földfoglalás, a rabszolgaszerzés, a leigázottak megsarcolása, az új piacok és kedvező kereskedelmi lehetőségek megkaparintása nemcsak gazdasági haszonnal járt, hanem a civis Romanus tettrekészségét s öntudatát is ébresztgette. Ez tette kemény katonává, városára és hagyományaira büszke férfivá, más törzsek és népek határozott kezű urává az összitáliai lakossághoz képest csekély számú római polgárt.

Itália egyesítése máris új háborúk sorozatát szülte. Az első pun háború (i. e. 264–241) Szicília birtokáért folyt, s végül Róma győzelmével végződött. Ezzel egyidejűleg hódították meg csapatai Szardíniát és Korzikát, melyeket római tartománnyá (provinciává) szerveztek, területét állami földdé nyilvánították, római közigazgatás alá vetett lakosságát pedig súlyos adófizetésre kötelezték. A második pun háború (i. e. 219–201) kimenetele határozta meg a földközi-tengeri térség jövőjét; hiába volt Karthágónak zseniális hadvezére Hannibál személyében, s jelentős gazdasági-katonai ereje, Róma seregei – súlyos vérveszteségek és Itália jelentős részének pusztulása árán – ezúttal is diadalmaskodtak. Az Ibériai-félsziget déli részét is Róma birtokává tették, megerősítették korábbi pozícióikat, kisajátították Karthágó tengeri-kereskedelmi hatalmát.

Róma diplomáciai és hadi gépezete a Balkán ellen is megindult; az illír s a makedón királyság erejét hadjáratokban és ügyes szövetségi politikával őrölték fel, a kisebb görög államcsoportosulások ellenállását pedig gyors erőszakkal törték le. A jelszó – a görög városok szabadságának visszaállítása – óriási lelkesedést keltett. A valóság a megszálló csapatok kivonása ellenére az, hogy Róma – a konzervatív arisztokrata csoportokkal szövetkezve – immár Keleten is politikai döntőbíróként lépett fel, s ezt az i. e. II. században újabb hódítások céljaira aknázta ki.

Az i. e. III. század még az irodalmi útkeresés és a formatervezés kora. Amit az Appius Claudiust követő nemzedék prózaírói és költői adtak Rómának, az bizony nehézkes teljesítmény a klasszikusok alkotásaihoz képest, s mégis monumentális: valójában ők teremtették meg azt a latin nyelvet, amely már nemcsak imádkozásra, átkozódásra, jogi formulákra és parancsolásra volt alkalmas, hanem bonyolultabb gondolatok, finomabb érzések művészi kifejezésére is. A második pun háború győzelmes befejezésének idejére esik Plautus fellépése – azé a római költőé, akinek a hagyatéka már nemcsak irodalomtörténeti adalékként, hanem esztétikai gyönyörűség forrásaként él ma is.

A kezdeti időkben igen lazán értelmezték a műfordítás, átdolgozás és utánzás fogalmát. Az eredeti mű latin nyelvű kivonatolását éppúgy alkotómunkának tekintették, mint ahogy több görög darab tartalmi mozzanatainak összeszövését (a contaminatio módszerét) is művelték. Csupán azt kívánta meg az illem, hogy a műfordító-átdolgozó költő jelölje meg, hogy melyik görög író melyik művét vagy műveit ültette át latinra, azt viszont – legalábbis a komédiában – szigorúan tiltotta, hogy római költő által már felhasznált alkotáshoz más is hozzányúljon. Ezt már tűrhetetlen plágiumnak tekintették, s ha csak a gyanúja is felmerült – mint például Terentius egyik vígjátéka esetében –, bizony győzködnie kellett a költőnek, hogy ártatlanságát bizonyítsa…

Cato tanúsága szerint az irodalmi honfoglalás katonáit tekergőknek tekintették. Legtöbbjük valóban nem büszkélkedhetett olyan származással és társadalmi ranggal, mint Appius Claudius: vagy felszabadított rabszolgák, vagy nincstelen szegénylegények voltak, semmivel sem becsülték többre őket, mint a bohócokat s más csepűrágókat. A közönség durva rögtönzésekhez szokott, s az éhkopp diktálta mutatványosjáték ízléstelenségét eleinte csak néhány görög műveltségű nagyúr bőkezűsége törhette szét. Egy-egy archaikus kori mecénásnak csupán a nevét ismerjük – éppen felszabadított rabszolgájának híre révén –, de magukról az első írókról sincs sok életrajzi adatunk.

Görög hadifogoly, egy plebejus család felszabadított rabszolgája volt Livius Andronicus (meghalt kb. i.e. 204-ben), az a költő, aki a római költészet csaknem valamennyi későbbi műfajának alapjait megteremtette. Munkásságának egyetlen biztos időpontja: i. e. 240 – az első pun háború győzelmes befejezését köszöntő ünnepségek dátuma –, amikor drámáját adták elő a hagyományos „római játékok” keretében. Drámafordítói-költői munkássága során a klasszikus kori görög tragédiaköltőktől s az újabb komédiaíróktól vette témáit, mellőzve a tragédiák kardalrészleteit, a vígjátékokba viszont zenés kíséretű dalbetéteket iktatva – mindkét formai újítása szabályként hagyományozódott utódai számára is. Korszaknyitó jelentősége volt epikai munkásságának is: az Odüsszeiát ültette át latinra, saturnusi versmértékben, s műve századokon át maradt kötelező olvasmány – pontosabban: könyv nélkül megtanulandó anyag – az iskolákban. Ő áll a római líra élén is: immár nem patrónusa biztatására, hanem állami megrendelésre írt kardalt egy ünnepi leánykórus számára, amelyet azonban maga is oly darabosnak ítélt, hogy restellte idézni.

Hasonló műfaji sokoldalúság és még nyíltabb, még bátrabb közéleti érdeklődés jellemezte az i. e. III. század második felének másik nagy költőjét, Gnaeus Naeviust. Campaniai születésű szabad polgár; katonaként harcolt az első pun háborúban, s aktív részese volt az ezt követő, minden eddiginél viharosabb évtizedeknek, Hannibál itáliai dúlásának és a római arisztokrácia súlyos válságokat előidéző pozícióféltésének. Költői munkásságának gyér – de a jelentéktelen Livius Andronicus-töredékeknél valamivel terjedelmesebb – hagyatékából bátor ember és hivatott művész portréja rajzolódik ki. Bellum Poenicum (A pun háborúról) című, saturnusi versformájú eposzában a személyesen átélt témát a mitikus múlt felidézésével – az Itáliában is már három évszázada ismert Aeneas-monda előadásával s önállóan komponált istenjelenetekkel – vezette be. A történeti-politikai tudatosság s a mítoszoknak, az egész vallási istenapparátusnak a római nép igazságát és eljövendő nagyságát szentesítő megelevenítése immár olyan szemléletre s ábrázolási módra vall, amely a görög epika formai hagyományait tökéletesen új mondanivaló szolgálatába állítja, Ennius és Vergilius számára törve utat.

Tragédiáit is a politikum fűtötte. Nemcsak görög műveket dolgozott át, hanem ő maga írt olyan drámákat, melyekben a római múlt s egykorú jelen hőseit léptette fel. Ez a műfaj, melyet az előkelő szereplők bíbor szegélyű tógájáról praetextatának neveztek, jobbára aktuális ünnepi szükségleteket elégített ki, de művészileg sem Naevius, sem utódai munkásságában nem bizonyult maradandónak. – A költő plebejus szenvedélye komédiáiban tört ki leghevesebben. Színészei görög köpenyben játszottak ugyan (erről is nevezték ezt a vígjátékfajtát fabula palliatának, megkülönböztetésül a római szereplőket mutató, későbbi fabula togatától), s görög környezetben zajlott a cselekmény, ám a külsőségek mögül a korabeli Itália fonákságai bukkantak elő. Ez a megoldás – csakúgy, mint a Naevius által meghonosított contaminatio módszere – folytatódott közvetlen utódai munkásságában is.

Végül is komédiái hoztak bajt Naevius fejére. Elég merész volt, hogy még Hannibál legyőzőjét, Scipiót is megtámadja egyik darabjában. Az arisztokrata Metellusok, akiket vad gúnnyal csúfolt ki, nem nyugodtak, míg be nem börtönöztették, majd száműzették Rómából. Ez a tragikus sorsfordulat a költészet társadalmi súlyának megnövekedését is tanúsítja – egy jelentéktelen komédiástól bizonyára nem féltették volna tekintélyüket a város urai… Töredékei nyelvi és formai szempontból is tehetséges újítónak mutatják Naeviust. Trochaikus lejtésű és a középső sormetszetet szigorúan alkalmazó sorai, metrumlazító könnyedsége (vagyis hogy a versláb hosszú, de rövid tagját is két vagy több gyors szótaggal helyettesítette) és – sejthetőleg – szókincsének rugalmassága lehetett sikerének s önbecsülésének egyik forrása. Saját költésű sírversében azt jósolta, hogy az ő halála után a latin szót elfelejtik Rómában. Ellenkezőleg történt: példája és teljesítménye a művészi latin szó további tökéletesítésére serkentett.




Hátra Kezdőlap Előre