A szatirikus regény

Petronius

A kor követelte a szatírát. A Claudius császár istenné avatását parodizáló Seneca tehetsége is valósággal újjászületett, amikor szabadjára engedhette undorát és megvetését, jellemző azonban – az íróra is, a körülményekre is –, hogy csak halottat mert kicsúfolni. Nero vagy Domitianus terrorja vérbe fojtotta a bíráló szót, másfelől viszont éppen a hatalom demoralizálódása és az egész társadalom erkölcsi-szellemi elsatnyulása, az igaz értékek halála és a nyüzsgés, rothadás, önzés fertője követelte a leleplezést. A közéletben végzetes kockázattal járt akár a leghalványabb kritika is, s a legbátrabb szellemek is csak a keserű kacagásba menekülhettek.

Korábban önálló műfaj volt a szatíra. Most viszont mind általánosabbá vált maga a szatirikus hang, a hibák és vétkek kipellengérezése – műfaji kötöttség nélkül. Seneca gúnyiratában és Petronius regényében is tudatos játék a próza és vers hagyományos váltogatása, éppen a költői-fennkölt és a triviális-prózai kontrasztjának kiemelésére; csak akkor csap át versbe az elbeszélés, ha valóságos vagy fiktív idézetek, polémiák, egy-egy szereplő mániája vagy a külső-belső körülmények parodizálása indokolja. Juvenalis a horatiusi szatíra formájából indul ki, mégis a petroniusi ábrázolással rokonítja verseit a kétségbeesett kacaj: a hexameter csupán tradicionális köntösként érvényesül. Martialis epigrammáinak metruma, szubjektív kiindulása és frappáns tömörsége ugyancsak formailag őrzi a műfaji önállóságot, de ugyanaz a célzat és szellem hatja át a gyűjteményt, mint a mulattatva leleplező regényt vagy a fullánkos hexametereket.

Valamennyien torzítanak is persze, végletessé nagyítva vagy nyomorítva az illusztratív figurákat és helyzeteket, valójában azonban nem is torzítaniuk kellett, hanem kikeresniük és lemezteleníteniük a legostobább, leghitványabb „hősöket” és szituációkat. Bátorság, lelemény és sűrítési tehetség nélkül semmire sem mentek volna, ám az élet tragikus módon könnyítette meg a dolgukat: hitvány és rothadó kornak tartva tükröt, görbíteniük sem kellett a tükör lapján – eleve gúnyban fogant a tényekhez tapadó ábrázolás.

A Satyricon az első európai regény. Egyetlen forrás szól az író, Petronius Arbiter (megh. i. sz. 66) életéről: Tacitusnak egy részlete, ahol elmondja, hogy a fővárosi aranyifjak léha életét élte, s választékos finomságával érdemelte ki az „ízlés mestere” (arbiter elegantiae) nevet; később derekasan látta el helytartói hivatalát, de azután ismét a semmittevésbe süppedt. A Piso-összeesküvésben való részvétel gyanúja miatt Nero halálra ítélte, ő azonban úgy menekült meg a kivégzéstől, hogy egy vidám lakomán felvágta ereit, s miután végrendeletében a császár arcába vágta bűneit, könnyű lélekkel, állítólag kellemes csevegés közben, világfi módján halt meg.

Igen terjedelmes mű lehetett a Satyricon: a megszakításokkal fennmaradt, 141 fejezetnyi töredék a regény 14–16. könyvéből való, s az egésznek talán csak tized- vagy huszadrészét tartalmazza. Ezen a nagyjából összefüggő töredéken kívül idézetek őriztek meg szemelvényeket a verses betétekből, s más szerzők utalásaiból hézagosan rekonstruálni lehet az előző könyvek cselekményét.

Egy ágrólszakadt, hétpróbás csavargó, Encolpios elbeszélése fogja össze a történetet. A sok száz mellékfigurát felvonultató, új meg új epizódokkal bővülő regény mégsem egyszerű monológ: a társszereplők vitái, meséi, hallomásból ismert históriák közbeszúrása, Encolpios barátainak, szeretőinek és ellenségeinek hol hirtelen élénkségű, hol folyamatos megszólaltatása, idézetek, elméleti és költői rögtönzések örvénylése kíséri Encolpios elbeszélését.

Hasonlóképpen változatos maga a történés. Az elveszett első könyvekben mondhatta el a főhős, hogy milyen vétkekkel hívta ki Priapusnak, a férfiúi nemiség istenének dühét, ami miatt rengeteg baj zúdult a nyakába. Ő maga is szaporította a bajokat: elárulta a gazdáját, a rabszolgaságból megszökve templomokat tört fel, embereket ölt meg, lopott, hazudott – a gladiátori porondról is csak szökéssel menekülhetett meg. Egy ifjú legénnyel, Gitonnal kerül szerelmi cimboraságba, s hol tolvajlással, hol vendégeskedéssel enyhítenek nyomorukon. Egy gazdag kereskedő hajójára is sikerül meghívást kapniuk, de drága árat fizetnek: Encolpiost a kereskedő, fiúszerelmesét a gazdag úr ringyója kényszeríti szeretkezésre. A hős úgy áll bosszút, hogy elcsábítja a kereskedő feleségét, majd Gitonnal együtt kereket old. Kóborlásuk során ismerkednek meg az Encolpiosszal egyidős – tehát harminc körüli –, faragatlan modorú Ascyltosszal, s ettől kezdve hárman járják a világot. Egy dél-itáliai városban állapodnak meg, s persze megint sötét utakon-módokon igyekeznek boldogulni, miközben Encolpios a Priapus-templomban les meg egy feketemisét. Új meghívásra pályázva, a város úri negyedében barangol, s az egyik ligetben összeakad egy bizonyos Agamemnonnal, a szónoklás nagy tudományú tanárával… Itt kezdődik a regény fennmaradt része.

Agamemnon némileg zagyva, de a mértéktartó és magvas szónoklást dicsérő monológját végighallgatva, lakására tér a hős (közben eltéved, csavarog, s mint annyiszor, most is kerítők és kéjencek közé sodródik). Ascyltosszal rettenetesen összevész, mert az el akarja csábítani Gitont. Verekedések, ócsárlások, piaci viták után Priapus papnője kényszerít rájuk egy duhaj éjszakát, majd – Agamemnon protekciója révén – a dúsgazdag Trimalchio lakomájára kap meghívást a három jómadár.

Trimalchio lakomájának (27–29. fejezet) elbeszélése a regény legterjedelmesebb összefüggő egysége. A rabszolgasorból milliomossá emelkedett nagyúr tivornyáján a parvenük és talpnyalók egész légiója vesz részt. A mesébe illő, száz meg száz fogásból álló evés-ivást bohóc- és szakácsmutatványok, ostoba hencegésáradatok, elképesztően és mulatságosan tudománytalan kiselőadások, ízléstelen kéjelgések és hancúrozások, hízelgő szózatok és ordító civódások fűszerezik. A hajdani, Horatius által kicsúfolt lakoma sznobsága eltörpül a Trimalchióé mellett. Egy egész réteg – a gazsággal és csalárd ügyeskedéssel magas polcra emelkedett, dúsgazdag és befolyásos szabadosok – féktelen életmohóságát, hiúságát és szellemi sivárságát mutatja be Petronius. Az undorító figurák tucatjait eleveníti és szólaltatja meg.

A zavaros végű lakoma után elölről kezdődik a három cimbora viszálykodása, majd Eumolpus költővel – a klasszicizáló elveket valló, de mindenünnen kihajított és kikacagott öreg poétával – ismerkedik meg Encolpios. Dermesztő és mulatságos perpatvarok támadnak Giton kegyeiért. Ascyltost végül lerázzák, s egy nagy hajóra szöknek – persze ugyanannak a kereskedőnek és szeretőjének a fogságába, akik egyszer már megkínozták őket. Lelepleződnek, s nincs menekvés a szeretkezési rohamok elől, mígnem egy hajótörés megmenti őket. A piszkos erkölcsű Crotonba, az örökséghajhászók városába vetődnek, s egy ideig kitűnően élnek a szélhámoskodásból, csak Encolpios szenved végig egy új szerelmi kálváriát. A crotoni polgárok gyanúja elől nemsokára menekülniük kell – talán Afrikába. A fennmaradt rész utolsó jelenetében Eumolpus olvassa fel gusztustalan végrendeletét, hogy azokra hagyja – nem létező, de zsarolásra kiválóan alkalmas – vagyonát, akik hajlandók lesznek holttestéből lakomázni…

Encolpios és cimborái a gaztettek és csirkefogóságok kifogyhatatlan kelléktárával dolgoznak, s az egész korabeli alvilág megelevenedik körülöttük. Szerelmi orgiák, misztikus vajákolások, fogadói botrányok, piaci civódások, rendőri nyomozások, lopások, hamisítások, bujkálások, betörések forgatagában nyüzsögnek sorsuk lapjain. Semmivel sem különbek azonban a társszereplők sem – akár a hajótulajdonos visszataszító társaságé, akár Trimalchio vendégserege vagy a dél-itáliai városkák kerítőnői, ringyói és férfitársaik, a szabadosok, katonák, tengerészek, örökséghajhászó polgárok, nagyképű sznobok népsége. A színhely villódzó váltakozása a mimus elevenségét biztosítja e szedett-vedett társaság művészi mozgatásához: hajó, képtár, bordély, kocsma, bérház, úri birtok, fürdő, templomudvar, női lakosztály, piac, temető, városháza, külvárosi sikátor, előkelő villanegyed ezerszínű világában kavarog a történet. Hősei között alig találunk tiszteletre méltó vagy rokonszenves figurát – talán csak a jó szándékkal okoskodó Agamemnon s a műveltsége ellenére (sőt: amiatt) mindenhonnan kiebrudalt Eumolpus nevezhető többé-kevésbé annak.

Ha Statius megérdemli az elismerést, mert szemléletes adalékokkal rajzolja elénk a korai császárkor úri világát, Petronius ellenállhatatlanul vívja ki a rajongást, amiért a polgári jólét kulisszái mögé kalauzol bennünket.

Az elbeszélő szépirodalom Petronius előtti hagyományait csak a gyér töredékű görög novellisztikából sejtjük. Az ilyen sikamlós vagy hátborzongató történetkék mintájára illesztett be ő is néhány meseepizódot a regénybe. „Az ephesusi özvegy” és „A három felajánlás” tartozik az előbbi csoportba, s már ezek a finomabb, illetve nyersebb hangú erotikus részletek is Petronius bámulatos variálókészségét tanúsítják. „Az emberfarkas története” vagy „A cappadociai óriás és a boszorkányok” fantasztikus ördöghistóriáját az elbeszélők butasága teszi az ekkoriban és később is oly divatos rémtörténetek paródiájává.

Ha novella volt is Petronius előtt – az is csak görög nyelven –, regény aligha. A késő-ókori görög regényektől azonban mérhetetlen távolság választja el a Satyricont, hiszen épp az idillikus szerelemábrázolást parodizálja. Amott mindvégig légiessé eszményített ifjú daliákat, ártatlanul szenvedő s vitézül helytálló szerelmeseket sodor kalandokba, szenvedésekbe, tetszhalálba a gonosz sors vagy szüleik zordsága, s hamvas mesehősökként ejtik rabul az olvasó szívét. Emitt a közelmúlt vagy egykorú élet véres, poros, verejtékes, csipás evilágisága elevenedik meg, mert Petronius nem elandalítani akarja olvasóját, hanem harsány röhejjel bevezetni a kis és nagy tolvajok, élvhajhászok, felkapaszkodott tökfilkók környezetébe.

Kritikai állásfoglalásának nincs pozitív támasza. Abból, amit megmutat, mindent aljasnak és kisszerűnek ítél. Nincs a regénynek egyetlen olyan figurája vagy helyzete sem, amely az egészséges erő, az értelmes cselekvés, a becsülendő emberség benyomását vagy illúzióját keltené. Egy velejéig rothadt világ haláltáncát mutatja be, cinikus nevetéssel. Senkiben és semmiben nem bízik, mert a társadalom krémje és mocska csak modorban vagy kaliberben különbözik Encolpiostól és cimboráitól. Legfeljebb azt tartja becsülendőnek, hogy hősei nem is csinálnak titkot züllöttségükből, nem álszenteskednek.

A regény felépítése – a változó színhelyű, novellisztikusan zárt kalandok füzére – is ezt a látásmódot érzékelteti. Ide-oda hempergeti hőseit az író, de bárhová vesse is őket sorsuk vagy gazemberségük, mindenütt ugyanaz a színjáték kezdődik elölről, csak a díszletek változnak. Ezt sugározza az elbeszélés egyes szám első személye is: azáltal, hogy egy átlagos kis gazfickó szájába adja a történetet, s így az ő szemével láttatja a világot, önmagát eleve felmenti a közvetlen ítéletmondás alól, de sejteti azt is, hogy édes mindegy, ki meséli el a kalandokat, a megélt, látott vagy hallott ocsmányságokat – fő az, hogy jó szemű, őszinte és józan ember legyen, hiteles tanúja a valóságnak, amelyen változtatni aligha lehet, s talán nem is érdemes. Utálni kell az adott világot és a szemébe nevetni, hogy ha szégyenkezni már nem képes, legalább annyit vegyen tudomásul, hogy nem mindenki hajlandó bókolni előtte.

A klasszikusan bravúros felépítést és formát a jelenetek, jellemek és stílusváltások művészi konkrétsága telíti élettel. Bármiről szóljon az elbeszélés, a helyszínt és a szereplőket rendkívül határozott és gyors vonásokkal egyéníti Petronius, őrdöngős ügyességgel pazarolva tárgyakra és emberekre olyan jelzőket, részletező leírásokat, innen-onnan ellenfényt vető adalékokat, amelyek eleven, sajátos alkatú egyéniségekbe sűrítik egy-egy réteg vagy életforma általános vonásait.

A hellenizmus korától tért hódító újszerűség – az egyéni vonások érzékeltetése – Petronius regényében éri el csúcspontját, de a bizarr részletek túltengése a látásmód szűkösségére utal: bármily viharosan ötletes is a kalandok megelevenítése vagy elbeszélése, hőseit zárt körben hajszolja egyre tovább az író, sem számukra, sem mások számára nem látva lehetőséget a csibészkedésen kívül. A külső izgalmasság ellenére egy helyben topog a történet, sziporkázó részletekkel, de kiút nélkül.

A tárgyi leírások elevensége, a környezetrajz dinamikus árnyalása és a hősök jellembeli egyénítése tanúsítja Petronius vonzódását a részletek iránt. Trimalchio lakomájának az elbeszélése – mint legmarkánsabb példa – kacagtatóan és elképesztően gazdag az adalékokban: a fogások végtelen felsorolása, a résztvevők ruháinak, ékszereinek, mozdulatainak és hízelgésének ízekre bontott rajza, a fő- és mellékfigurák, fontos és jelentéktelen mulatozási mozzanatok aprólékos elbeszélése, a buta és még butább szónoklatok hosszadalmas idézgetése – mindez egy zajos, de borzasztóan üres és kisszerű világ anatómiai rajzát nyújtja.

Az itt megjelenített figurák elvesztettek minden józan távlatot és értékelő, megkülönböztető készséget: talmi értékekért rajonganak, s önhittségükben vagy a nagyúr szemléletéhez és ízléséhez alkalmazkodó hízelgésükben bármi ostobaságra képesek. A pillanat testi öröme, a perverzitásba csapó bujaság és a pénzszerzés vágya tölti el egész lényüket – nagyon is illik életformájukhoz és jellemükhöz a részletek válogatás nélküli árasztása. Ez a módszer azonban; amely a városokban vagy a hajón játszódó fejezeteket is jellemzi, Petronius keserű cinizmusának is eleme: szinte riporteri hűséggel sorolja elő minden bonyodalom lényeges és lényegtelen előzményét, tényezőjét, következményét, s ragyogó átéléssel tárja fel hőseinek belső reakcióit – itt azonban megtorpan, s fel sem ötlik benne az arányítás igénye.

A stiláris egyénítés eszközeit villogtatva, pompás egységet teremt alakjainak jelleme és modora között. Valósággal kizsigereli hőseit – s egyúttal áldozatait –, amikor beszélteti őket: a pöffeszkedés, kéjvágy, tudatlanság, ravaszkodás, hiúság condráit lobogtatják nagy büszkén, máskor pedig az alvilág rendkívül gazdag szókincsével káromolják egymást. A latin irodalom hagyományos nyelvi mértéktartásával szemben – amelyet csak az „alantas” bohózatok szerzői, Catullus vagy az ifjú Horatius mertek semmibe venni – Petronius bámulatos stiláris bátorsággal szólaltatta meg a beszélt köznyelvet, finomítás és kendőzés nélkül reprodukálva a történés színhelyeinek megfelelő és a szereplők jelleméből fakadó, görög szavakkal is megtűzdelt, vaskosan népi stílust. Nem ismer semmiféle nyelvi normát, páratlan hajlékonysággal alkalmazkodik az adott helyzethez. Mégsem közömbös a kor stílusharcaival szemben. Agamemnonnal – mindjárt a fennmaradt rész elején – szigorú beszédet mondat el a dagályos és tartalmatlan ékesszólás divatja ellen; Eumolpus ajkára pedig egy szabályos kis „Anti-Pharsaliát” ad, amely vergiliusi apparátussal (mitológiai háttérrel) mutatja meg, hogy miképpen kellett volna Lucanusnak eposzt költenie (CXIX–CXXIV. fejezet).

Átélő és parodizáló tehetsége ragyog a Satyricon verses részleteiben is. A természetfilozófiai tanköltemény, a catullusi vagy ovidiusi típusú elégia, a bukolikus idill, dal formájú rögtönzés, csipkelődő epigramma, hevenyészett ritmusú asztali versike egyaránt mesterére lelt Petroniusban. Ezek a verses betétek is a regény szatirikus-kritikai célzatát erősítik, ha mondanivalójuk és szellemük az adott környezettel kerül összeütközésbe – mint például a Trimalchio lakomáján elszavalt iambikus vers.

Különösen szépek azok a hexameter vagy disztichon formájú Petronius-költemények, amelyeket a regény elveszett részeiből őrzött meg a hagyomány. Amikor a természet titkain és szépségein ámul el Petronius, az olvasót is meglepi, hogy e különben cinikus és vaskos szemléletű író milyen természetes és bensőséges hangon szól e szelíd és megkapó témáról. Tematikailag is, hangban is artistaügyességgel képes hirtelen váltásokra. Egyéniségéhez és igazi stílusához mégis a szerelmi epigrammák illenek leginkább. Nehéz lenne megállapítani, hogy mennyiben újszerűek ezek a versek, hiszen a görög és a latin irodalomban is tekintélyes hagyományai voltak a műfajnak; ismert és ismeretlen görög költők ekkor és a következő századokban is százával, ezrével írtak erotikus epigrammákat, a latin nyelvterületen viszont megcsappant a termés.

A tehetség és a népszerűség annyiban „ártott” Petroniusnak, hogy sokan utánozták is költészetét – főképpen epigrammáit –, így aztán jogos a kétség egyes neki tulajdonított versek eredetiségét illetően. A klasszikus rangot természetesen maga a Satyricon biztosítja számára, amelyet később ért utol a versek sorsa: a XVIII. század végén a francia Nodot „egészítette” ki a regény szövegét, ügyes hamisítással. Sokáig volt népszerű ez a „teljes” kiadás más országokban is, ma azonban a tudósoknak és az olvasóknak közös a véleménye afelől, hogy a zseniális eredeti nem kívánja, nem is tűri az efféle korrekciót. Apuleiuson és Boccacción át a legjobb kópéregényekben él tovább a Satyricon módszere.




Hátra Kezdőlap Előre