A szatíra- és epigrammaköltészet

Persius

A horatiusi szatíraformát a gomolygó szellemű Aulus Persius Flaccus (kb. 34–62) kelti életre a Nero-korban. Etruriában született, s lovagi rangja és nagy vagyona az előkelő társasághoz kapcsolta. Senecával csak később ismerkedett meg, s kevéssé lelkesült érte, de az ékesszólás és filozófia más kiválóságaitól – többek között a 66-ban kivégzett sztoikus Cornutustól – jó képzésben részesült. Lucanushoz szívélyes barátság fűzte, s csodálatát vívta ki költeményeivel. Nehezen, gyötrődve írt; különféle műfajú, de bátor hangú zsengék után fordult a szatírához. Összesen hat darabból álló gyűjteménye is, amelyet Cornutus és másik barátja, a lírikus Caesius Bassus rendezett kiadásra – néhány politikai célzás eltüntetésével –, befejezetlenül maradt. Teljesen visszavonult életet élt, s gyomorbajban halt meg, alig huszonnyolc éves korában. Talán csak a halál mentette meg a még szörnyűbb végtől: a nyíltan is, burkoltan is támadott császár bosszújától, amely alig két esztendő múlva Senecára, Lucanusra, Petroniusra és még sok más kiváló rómaira lecsapott.

„Sánta iambusokban” költött rövid Prologusában a fenséges poézis mestereitől szerényen, a bértollnok versfaragóktól büszkén határolja el személyét, munkásságát. Később is visszatér erre a gondolatra, egy Cornutusszal folytatott fiktív vitában (az V. szatíra elején): a pátosz vagy múzsai ihletés maradjon csak a tragikus költők sajátja, neki az a dolga, hogy köznapi nyelven, éles fordulatokkal és fennkölt gúnnyal marjon az erkölcsi hibákba – emelkedett stílusra csak akkor van szüksége, ha baráti mesteréről szól.

A képzelt párbeszéd egyébként is kedvelt formája, akárcsak Horatiusnak. Ritka azonban a néven nevezett vitatkozótárs – majdnem mindig egy-egy általános, elterjedt nézet szószólóját lépteti fel, mint ahogy a társadalmi, erkölcsi vagy irodalmi élet visszásságainak lázas szavú kipellengérezése során sem az egyedi jelenségek, hanem az általános tünetek vonják magukra figyelmét. Ez a nézőpont a szatírákban megjelenített személyek és helyzetek bemutatását is meghatározza. A leírásokban, jellemzésekben, vitákban egyaránt részletekre korlátozódik az emberek vagy tárgyak egyénítése, a tüzes érvek és ellenérvek jobbára elvi-elméleti síkon csapnak össze.

Az I. szatírában irodalmi elveit rajzolja meg: a luciliusi ostorsuhogtatásért és a szívélyes kritika horatiusi művészetéért lelkesedve a maga nyomorult korában, amikor erőszak hallgattatja el az igazi szót, s amikor Vergilius hagyatékát lihegve pöffeszkedő, mitológiai közhelyeket daráló dilettánsok és görögmajmolók szorítják háttérbe. Sistergő utálattal támadja az ódon latin emlékeken csüggő vagy a „sima ficsúrok” kedvét kereső, bárgyún zengzetes írókat, a züllött Róma „ékességeit”. Horatiushoz hasonlóan, a görög ókomédia nagyjait vallja mestereinek, az élet valóságából meríti tárgyát és stílusát. A vitaforma nehezen bontakozik ki, ellenfeleinek megszólaltatása csupán arra szolgál, hogy saját érveit sorakoztassa fel. Vad indulat tombol a versben, de a hagyományos szatírai gúny is érvényesül, legalábbis az ellenfelek okoskodásának idézésében és egy-egy pillanatképben.

Az irodalmi élet és az úri közízlés támadását már itt is mélyreható társadalomkritikába ágyazza Persius, további műveiben pedig még inkább. Macrinushoz, atyai barátjához címzett II. szatírájában a képmutatás és erkölcstelen pénzhajsza tüneteiből állít össze füzért. Néhány sornyi epizódok sorakoznak egymás mellé: nagyravágyást és kapzsiságot bizonyító imák, kis monológok, biztos vonásokkal rajzolt jelenetek (például 31–40. sorok), melyeket a költő keserű kérdései és felkiáltásai kísérnek, az „isteni s emberi jog szent összhangját” tartva a legdrágább kincsnek.

A kommentáló indulat és a kisepikai vagy dramatizáló előadás kulcsolása a persiusi módszer állandó vonása. Ha saját véleménye robban a versbe, szaggatott, rövid mondatokban fogalmaz. Átkai, óvintései és szónokias kérdései ugyanabban a gondolatkörben mozognak, s a versek szerkezeti egységeit sem mindig csiszolja össze, ami – a homályosnak szánt vagy csak annak tűnő célzásokkal együtt – nehézkessé teszi a koncepciót. Pedig kitűnő érzéke van a biztos kezű helyzetrajzoláshoz – például a III. szatíra bevezetésében, ahol egy tunya és tehetetlen írót állít elénk –, tematikailag Horatiusra emlékeztetve, de sötét indulattal, idegesen vibráló stílusban.

Megkapó illusztrációként érvényesül egy-egy helyzetkép és a könnyed ifjúságot felidéző lírai emlék. Másutt történeti példával indítja a verset, hogy mind mélyebbre nyúljon a jelen titkolt sebeibe (IV. szatíra), majd ismét az ellenfél titkos gondolatainak monológgá formálása és tajtékozó elemzése szolgál keretül.

Életrajza szerint barátai óvták meg attól, hogy olyan verseket vagy sorokat is publikáljon, amelyekben félreérthetetlenül támadta magát Nerót. Amikor Róma közállapotait, a zsarnokságot és a legfelső rétegek züllését sújtja meg-megújuló átkokkal (például III. szatíra, 31–43. sorok), világosan érzékelteti, hogy nem ennek vagy annak az embernek személyes hibáit, hanem a rendszer politikai és erkölcsi egészét marasztalja el. Ezért zsúfolja a kitalált példákat: nem a szereplők neve a fontos, inkább állásuk vagy foglalkozásuk megnevezése, hiszen cselekvéseik vagy nézeteik ezreket jellemeznek.

Csapong a hangulat és a tárgy, ha a bölcs életfilozófia riadalmas ellentéteit gyűjti csokorba – a hiúság, élvezetvágy, érzéki rabság példáit (például leghosszabb, 191 soros V. szatírájában). A hasonlatok, jelzők, egy-egy magatartási forma indítékainak vagy külső környezetének markáns rajza s a befejezés hirtelen fordulata mindig hatásos, de az érvelés zegzugos logikáját nehéz követni. A Caesius Bassushoz írt VI. szatíra elején a horatiusi hang és szerkezet a belső háborgás némi csillapulására vall, de azután Caligula császár őrült gazságának felidézése, a rangkórság és haszonlesés keserű kifigurázása következik.

Barátai kisebb rövidítéssel és módosítással adták ki a gyűjteményt, más írásait pedig óvatosságból semmisítették meg. „A megjelent könyvet – olvassuk ókori életrajzában – a közönség tüstént csodálattal fogadta és szétkapkodta”; mai olvasása türelmet és alapos magyarázatokat kíván.

Görög epigrammaköltők

Az epigramma az egyetlen műfaj, ahol az I. századi görög költők tevékenykednek. A legtöbbször variált téma – ekkor, de ezután is – a szerelmi játék marad, amelynek megverselésében a tömör pikantéria és a fordulatosság jelenti a művészi eszményt. Jórészt csak névről ismerjük a poétákat, életükről vagy körülményeikről mit sem tudunk, verseik pedig – bár az ügyes csattanó vagy az ízléses erotika olykor vérbő tehetséget sejtet – annyira szűk sugarúak, hogy úgyszólván mindegy is, hogy mikor éltek, vagy miből merítették mondanivalójukat. Onesztész és Markosz Argentariosz tetszik olyan mesternek, aki az epigramma aszklépiadészi–meleagroszi–parthenioszi hagyományát valóban bravúrosan tudja folytatni.

Az epigramma krinagoraszi vonalát, a hétköznapi fonákságok kicsúfolását építette tovább a Nero korában élt Lukilliosz. Harsány jókedve csupán látszat: minél féktelenebbül tréfál – sőt, viccel –, annál bosszúsabban ront neki egy-egy utált személynek, rajta keresztül pedig típusnak: a nagyképű ficsúrok, kéjencek, naplopók, szélhámosok, pöffeszkedő félműveltek hadának. Ennyi kritikát a hatalmon levők is elbírtak – feltéve persze, hogy másról szólt a vers –, annyi valóságérzéke pedig Lukilliosznak is volt, hogy kisstílű csirkefogókon verje el a port. Szatirikus fullánkja épp ezért csak a felületbe hatol be, de ott aztán élesen csíp. Hatásában is jelentős költő lehetett: Martialisnak bizonyára példaképe, de számos kisebb görög és latin tehetség hangja is őrzi a rokonságot, amely azután majd Lukianosz életművében folytatódik.

Az epigrammaköltők többsége azonban megreked a szellemeskedő játéknál, vagy formalista verseket fabrikál – például olyanokat, amelyeknek a sorait visszafelé is lehet olvasni, vagy amelyekben a betűk számjegyekként értelmezendők, s ezáltal megkettőződik az értelem. Mennyiségileg ugyan bő a termés, művészileg azonban keveset ér.

Martialis

Petronius egy gyökértelen gazfickó szemével láttatta, Persius a jobbra áhítozó, tisztes módú fiatalember indulatával támadta a Nero-kor aljasságait. A véres császár öngyilkossága után az új dinasztia – a Flaviusok – alatt is megmaradt Róma olyannak, amilyenné az augustusi „aranykor” elmúlása óta züllött. Az udvar tékozló pompája, a cirkuszi játékok – ez idő tájt épült a Colosseum – és kocsiversenyek tömegőrülete, a néhány ezer kegyenc, tisztviselő és nagykereskedő zsíros jóléte hátterében a rabszolgák, tartományi népek, itáliai kisemberek nyomora, a megalázkodás és protekcionizmus dúlt. Számos-számtalant sújtott a börtön, száműzés vagy a kereszt kínja – tényleges és átvitt értelemben egyaránt.

Az epigramma modern görög vívmányai – Lukilliosznak és néhány tehetséges követőjének a mindennapi élet groteszk vonásait kicsúfoló megoldásai – Itáliában is érdeklődést keltettek. Ez a műfaj tetszett a legalkalmasabbnak arra, hogy valamit megmentsen a leleplező szatíra értékeiből. A retorikus stílus divatozása is kedvezett a latin nyelvű kezdeményezésnek – a frappáns, csapongó szellemű, váratlan lekerekítéssel végződő, eleven hatású verselésnek. A catullusi epigrammák és iambusok gyilkos indulatát persze nem lehetett szabadjára engedni, de a csípős él, a disztichonos, „sánta iambusos” vagy hendecasyllabikus forma az utódok elegáns és óvatosabb költészetében is őrzi a római hagyományt.

Seneca, Lucanus és Quintilianus után Hispania adta Rómának a császárkori epigramma első és legnagyobb mesterét is, Marcus Valerius Martialis (kb. 42–102) személyében. Otthon végezte iskoláit, mert arra nem futotta a családnak, hogy a fővárosban vagy valamely görög egyetemen taníttassák, de amikor Rómába került (64-ben), szíves fogadtatásra és jó összeköttetésekre tett szert neves földijei segítségével. Lucanus özvegye férje tragikus halála után is egyengette az útját. Martialis már élete ötödik évtizedében járt, amikor publikálni kezdte verseit, elsőként a Libellus spectaculorumot (Látványosságok könyve), amelyben az újonnan épített Colosseum ünnepségeit festette le és Titus császárt magasztalta. A leíró epigramma módszerét alkalmazta a néhány év múlva közzétett Xenia (Ajándékok) és Apophoreta (Nyeremények) verseiben is – egy-egy lakomán kiosztott vagy jó ismerősöknek és patrónusoknak küldött apróságok (csemege, könyv, írókészlet, ruha, játék stb.) irodalmi mellékleteként. 85–86-tól mind gyorsabb ütemben írt, s adta közre gyűjteményeit, régi verseit is felhasználva az új kiadáshoz.

Volt ugyan falusi birtoka, a fővárosban pedig háza, de igazán úri megélhetést soha nem tudott biztosítani magának – hiába arattak versei óriási sikert, s kapkodták szét könyveit, sőt kéziratos rögtönzéseit is. Úgy próbált boldogulni, hogy maga is beállt a gazdagok kegyeit kereső, pénzért, kölcsönért, lakomáért kérincsélő cliensek csapatába, verseit pedig – nagyon közepes honorárium ellenében – könyvkereskedőknek adta el.

Bosszúsan kesereg vagy gúnyolódik ezen a megalázó életformán, de egyszerűen nincs módja a változtatásra. Írni és lehetőleg jól élni, kihasználni az érvényesülés és a viszonylagos szókimondás ugyancsak viszonylagos lehetőségeit: ez marad egyetlen célja.

Költői teljesítménye újszerűségének tudatával és a várva várt, majd egy időre meg is szerzett dicsőséggel vigasztalja és vértezi fel magát a bántásokkal s csalódásokkal szemben. Nagyon is érthető, hogy indulása éveiben hetykén és erőszakosan fogalmaz. Pályája delén már nincs szüksége a szellemes önreklámozásra: tényként szólhat népszerűségéről.

Korántsem csapodár morálú vagy alkatilag epés ember és költő. A sztoikus és cinikus elemekkel tarkázott epikureizmust vallja az alkotói és magánéleti tisztaság vezérlőjének. Erkölcsi és művészi háborgása főleg az irodalom spekulánsai, a féltékeny pályatársak, értetlen kritikusok, a könyvre minden garast sajnáló polgárok és – elkoptatott, de még sokáig divatos témákat variálva – rossz orvosok, ügyefogyott férjek, buja nők ellen irányul. Átlagosan száz epigrammából áll egy-egy könyve, s az utolsót, a tizenkettediket már Hispaniában írja.

Visszavonulásának fő oka a politikai alkalmazkodás túlhajtása lehetett: Domitianust magasztaló verseit nem tudták neki megbocsátani a zsarnok meggyilkolása (96) után, hiába próbálta szépítgetni írói múltjának ezeket a foltjait és az új császár (Nerva) kegyeit keresni. Meg is fáradhatott a hajszás életben, s a nyugalmas otthon szomorkás önvigasztalásával küldi búcsúüdvözletét szellemi utódának, az élet sűrűjébe merülő Juvenalisnak.

Valamennyi könyvében tematikai és formai változatosságra törekszik, hogy az epigramma életképességét a folytonos élénkítéssel is igazolja, s hogy a kényesebb témák megverselését vagy az ironikus támadásokat elegáns ügyességgel elegyítse. A leíró epigrammák vagy az alkalmi versikék még csak átlagos képességű, bár szellemes meglepetésekkel szolgáló költőnek mutatják. „Igazi” – tehát sajátos és mind irodalomtörténeti, mind esztétikai vonatkozásban jelentős – egyénisége személyes indítású, bátor és markáns epigrammáiban bontakozik ki. Nem okvetlenül választ jelentős ellenfeleket gúnyos nyilai céltáblájául: olykor bizony beéri könnyű megoldásokkal, vagy éppen fiktív személyeket csipked, és mégis megmenti az elvontságtól vagy a szokványosságtól, hogy mindig tipikus helyzeteket és gondolkodási, erkölcsi, magatartásbeli módozatokat csúfol ki.

Az „ezüstkori” irodalomnak új – vagy inkább: viszonylagosan új, hiszen a Catullustól Ovidiusig ívelő hagyományokat továbbfejlesztő – és jelentős vonása a köznapi valóság lemeztelenítése és a közvetlen stílus. Ez bizsereg a martialisi módszerben is. Ugyanakkor az ábrázolás gyengéjét is világosan megmutatja: darabkákra forgácsolódik a valóság, elvi általánosítás és távlat nélkül – ez azonban éppen az epigramma műfajában tűnik bocsánatos véteknek.

Az epigramma gyér latin hagyományai miatt kellett a módszert és formát Martialisnak megindokolnia és megvédelmeznie szellemes riposztban (II. 1.) az okoskodó kritikusok véleményével szemben. „Könyvem minden lapjának emberíze van” – vallja jogos büszkeséggel (X. 4. 10). A valósághűséget és aktualitásokra összpontosítást ugyanúgy helyezi szembe az ósdi mítoszok tudálékos vagy patetikus újraköltésével, mint Persius vagy Juvenalis a maga szatíráit. Ki nem fogy a panaszból a plagizátorok és irigyek ellen (például I. 53., X. 3. és 33.), a legtalálóbb formákban gúnyolódva a dilettáns költőkön.

A gőgös gazdagokat, a cliensek megalázóit (például III. 46., XI. 24.) már nem ilyen enyhe gúnnyal teszi nevetségessé. Az emberség megcsúfolása – mint ahogy a szellem éhkopja is – goromba keserűséget vált ki belőle (III. 38. stb.). Az irodalom árucikké süllyedése (például I. 117., XI. 108.) Martialis legszemélyesebb gondja – hiszen Vergilius sem lett volna Maecenas nélkül (VIII. 55.) –, a korabeli uraktól és ficsúroktól viszont bármi mást lehet várni, csak éppen művészi érzéket, megbecsülést, áldozatkészséget nem.

Sok-sok egyéb adalékkal is bővíti a kor erkölcsi látleletét, alig pár vonallal vázolva a mulatságos vagy riasztó szituációkat és kis monológokkal vagy párbeszédekkel hitelesítve a belső jellemzést. Nem tökéletesen újak ezek az eszközök – Catullus és Horatius óta alig van és lehet új bármi az egész római lírában –, de a tárgyi cikázás vagy az azonos témák más-más megoldása, a nevetség és bosszankodás váltogatása tartalmilag is, nyelvileg is biztosítja a martialisi epigrammák frisseségét.

Más-más súlya van az egyes epigrammáknak. Az álszemérem kicsúfolására két sor – de nem akármilyen sor, hanem az egyesben az általánost megragadó – is elegendő a költőnek. Ha viszont életkép formát választ valamely társadalmi típus leleplezéséhez, azért részletezi az adalékokat, hogy magától értetődőnek tűnjék a frappáns keretezés (például III. 63.).

Juvenalis lesz az egyetlen római költő, aki ezt a társadalomkritikai szenvedélyt a magáévá sajátítja. Sokkal több utánzóra leltek azok a Martialis-epigrammák, amelyek szerelmi pajzánkodásból vagy nőcsúfolásból születtek. Kétségkívül ügyesen kihegyezett versikék ezek is, s mindig megnevettetik az olvasót, ha megfeledkezik arról, hogy akár a görög epigrammaköltők, akár Catullus hasonló témájú és szellemű verseivel vesse őket össze.

Az utolsó könyvekben csillapul a költői hév – nyugalomra áhítozik a kiábrándult költő: „Fáradt imádód, Róma, elbocsásd immár fáradt cliensed” (X. 74). Valóban a cliensi életmód és morál fárasztotta el, az az életforma, melyet művészi és szociális igazságérzete utáltatott meg vele, s amelyet mégis kénytelen volt elfogadni. Életművében azonban fontos igazságokat mondott ki, s ami nem kevésbé jelentős: új iskolát teremtett a latin epigramma történetében.

Juvenalis

Nero és Domitianus emléke kísértett a római birodalomban még akkor is, amikor a „jó császárok” következtek a trónon: Nerva, Traianus és Hadrianus. Sem a hódító terjeszkedés nem oldotta meg a szervi bajokat, sem a jogrend és a szabadságjogok formai restaurációja. A felül levők harácsolását és züllését, a felkapaszkodó polgárok és szabadosok törtetését, másfelől az alul levők kiszipolyozását, testi-lelki gyötrelmeit és kilátástalan életét sem a tartományok adóprésének megszorításával, sem gazdasági és kulturális reformokkal nem lehetett orvosolni. A belső pacifikálás – Tacitus komor igazságú szavai szerint – minden ellenvélemény elhallgattatását is jelentette, s a békés felszín alatt ugyanazok az erők háborogtak a századforduló utáni évtizedekben, amelyek már előzőleg is kétségbeesésbe taszították a legbátrabb szellemeket.

A domitianusi kor utolsó éveiben aratta első irodalmi sikereit Martialis valamivel ifjabb barátja, Decimus Junius Juvenalis (50 és 60 között–kb. 132). A campaniai Aquinum egyik jómódú szabadosának fiaként alapos retorikai képzésben részesült. Katonaként kezdte pályáját, magas tiszti rangot és polgári méltóságokat ért el, de a kilencvenes évektől az irodalomnak szenteli életét – előbb szónokként kelt mind zajosabb figyelmet, majd szatíráival.

Öt könyvre osztott, tizenhat szatírából álló gyűjteményét 102 és 131 között írta, s könyvenként publikálta. Ókori életrajza szerint egy befolyásos pantomimszínész kigúnyolása miatt száműzték Rómából – egy egyiptomi csapattest élére állítva a nyolcvanéves költőt (?) s hajdani katonát. „Azért választották számára a büntetésnek ezt a fajtáját, hogy a szellemes és tréfás sértésre méltó választ adjanak. Ő maga azonban a gyötrődésbe és unalomba hamarosan belehalt. Bizonyos, hogy a katonatiszteket pártfogoló színész kicsúfolása csak végső ürügy volt a száműzéshez… Juvenalis, érthető módon, abba a gyanúba keveredett, hogy a saját korát bélyegzi meg gúnyosan” – fűzi hozzá életrajzírója. 1. szatírájának zárósoraiban ugyanis úgy keres kibúvót a költő, mint aki csak a holtak hibáit kívánja felhánytorgatni, ezt azonban nagyon is részlegesen valósítja meg: Nerót és Domitianust támadja, de könyveit – első versétől az utolsóig – a maga korában élő nagyurak, szabadosok, ringyók százainak elrettentő példáival tömi tele.

Igaz, nem mindenütt lobog egyazon hőfokon a szatíra lángja. A IV. könyvtől (10–12. szatíra) elmélkedővé csillapul a hang, az V. könyvön pedig (13–16. szatíra), melyet már hetvenes évein túl írt, idillikus fájdalom is rezeg. Igaz az is, hogy egy-egy pillanatra (a 7. szatíra bevezetésében) valamelyik „jó császár” pártfogásába veti reményét, de azután vaskos tények felsorakoztatásával cáfolja meg az illúziót. Költészetének javát tüzes ostorának suhogtatása, féktelen indulat, a bajokat és embereket nevükön nevező – olykor személyeskedő – háborgás jellemzi.

Az egész császárkori irodalom sajátságaihoz tartozik, hogy a leleplező igazmondás nagyjai vagy a köztársasági arisztokratikus eszményekhez menekültek – Seneca körétől Tacitusig –, vagy a gyűlölködő és önkínzó szkepszis mérgével írtak. Juvenalis, a szabados fia, az utóbbiak közé tartozott: a köztársasági időkből is az „alulról jött” embereket – például Cicerót – dicsőítette, Catilina személyébe sűrítve az elfajzott arisztokraták típusát (8. és 10. szatíra).

Számára csak a római régmúlt tiszta erkölcse az eszmény, s arról is tudja – Horatiusnál végzetesebb bizonyossággal –, hogy a harácsoló és véres jelenben végleg megdőlt. Filozófiai tanoktól sem remél megváltást vagy vigaszt (például 13. szatíra, 120–124. sorok), ha itt-ott idézgeti is valamelyik iskola nézeteit; a tettekkel kivívott erény és nemesség (8. szatíra, 20. sor), a szabad véleménynyilvánítás (uo. 211. és következő sorok) és a demokratikus ősidők eszményítése – ez Juvenalis saját, mélységesen plebejus, de támasz nélküli és elvont ábrándja. Újra és újra rá kell döbbennie, hogy a római valóság félrerúgja az ő erkölcsi követelményeit. Ez szítja fel ismét és ismét a felháborodását, de ő is csak a rothadás tüneteit, s nem az alapvető okokat érzékeli. Ezért vagy elvontan és anakronisztikusan moralizál, vagy járulékos mozzanatokra – a görög „elpuhultság” és a szír, zsidó, egyiptomi szokások káromlására – pazarolja dühét.

A háborgó hevület öregkori módosulása a költői módszer megannyi tényezőjén érződik. Az első könyvekben szónoki kérdészuhatagok, a köznapi életet megjelenítő epizódok villámló sora, gúnyos példázatok és dühödt kitörések váltogatják egymást; a beszélt köznyelv szókincse, a mondatok frappánsan tömör és világos kapcsolása, az egyazon mondanivalót is új meg új módon dramatizáló egységek könnyed átmenete – ami alól csak a 4. szatíra kivétel, ahol egy császári halászat meséjét hosszadalmas eposzparódiaként adja elő a költő –, az erkölcsi fertő s az érvényesülési szabályok gúnyos felmutatása: íme, a luciliusi elvek programatikus követésének, a petroniusi és persiusi eszközök továbbfejlesztésének, Juvenalis plebejus indulatának kifogyhatatlan kelléktára.

Ez a folytonosan megújuló viharzás lassankint veszít erejéből. Nem mintha az élet szépülése vagy a közerkölcsök javulása csillapítaná a költő indulatait – ellenkezőleg: a hínár kiirthatatlansága, a tehetetlenség és elfásulás módosíttatja a stílus és kompozíció eszközeit. Ritkulnak a fortyogó kitörések, fáradtabbak a példák, közvetettebb az érvelés, s az aranykor végleges elvesztésének és a végső romlásnak a tudata némileg elnehezíti a nyelvezetet, terjengőssé lazítja a szatírák szerkezetét. Akárcsak Persius, Juvenalis is az élettől elszakadt, szépelgő költészet támadásával indítja gyűjteményét. „Én csak a másét hallgassam?” (1. szatíra, 1. sor); „Én legyek elnéző?” (uo. 52. sor) – zubognak kérdései. A „gaz város” sok-sok undokságát említi érvül, hogy amíg a besúgók, élvhajhászok, a tartományokat szipolyozó nagyurak, paráznák élik renyhe világukat, addig „difficile est saturam non scribere”: „nehéz szatírát nem írni!” (uo. 30. sor). „Hát nem elég anyagot nyújt nagy táblám teleírni (( bármelyik utca?” – kérdi (uo. 63. és következő). Maga a szatíra ad választ a költői-szónoki kérdésre, hiszen első része konkrét pillanatképek halmazával, személy szerint kipellengérezett gazfickók sorával illusztrálja Róma romlását.

A vers második egységét a vízözön mítoszának rövid felidézése indítja (uo. 81–86. sorok): az azt követő romlás tetőzik a jelenben (vö. például 146. és következő sorok). Ez a gondolat fűti majd a további szatírákat is, de ennek a kezdő versnek dárdavető harciasságát maga Juvenalis sem fokozhatja. Igaz, a második részben lanyhul a sodrás: a példák – Persiusra emlékeztető módon – kevésbé konkrétak, a személyek kipellengérezését egy-egy réteg vagy magatartásforma általánosabb jegyeinek felsorakoztatása vagy dramatikus megelevenítése váltja fel, s a szónokias részletezés deklamálásba csap át. A szatíra végén lendül csak vissza Juvenalis az expozíció stílusába, sokat sejtető vallomással:

„… Aeneast s Turnust hozd össze csatázni nyugodtan,
s kit sem bánt, ha nyil éri Achillest, s Hercules egyre
hívja Hylast, ki a vízbe esett korsója után hullt.
Ámde ha felmordul, mintegy kard-rántva haragvón
Lucilius, dermedve pirul, míg hallja a bűnös,
s titkolt vétke miatt a veríték üt ki a testén.
Innen a könny, a harag! Fontold ezt meg, mielőbb még
harcra rivallna a kürt! Késő csatatéren a bánat!”
Meglátom, mi szabod, ha azokról írok, akiknek
már a Flaminius és Latin útnál porlad a teste.
 
(Uo. 162–171. sorok, Muraközy Gyula fordítása)

Ez lenne tehát a megoldás? Mitológiai témák ósdi megéneklése vagy a régi megholtak vétkeinek kicsúfolása? Bizonyára nyugalmas, de gyáva vagy semmitmondó irodalom születne az ilyesmiből – pontosan az, aminek Juvenalis mindig epés ellensége volt. A megfontolás, az óvatoskodás nem az ő kenyere: egyelőre még erővel is, bátorsággal is, tehetséggel is győzi önként vállalt feladatát: az egykorú valóság lemeztelenítését.

A 2. szatíra a fajtalankodók és paráznák népségét ostorozza, az úri körök s az erkölcsprédikátor filozófusok (sztoikusok) magánéletbeli, de társadalmi jelentőségű undokságait sorolja elő. Az evilági pokol bugyrait festi le, a hajdani hősök alvilági irtózásának tárgyait. A befejezésben az idegenek beáramlását okolja a züllésért (159. és következő sorok).

Ez az indulat szólal meg a következő versben is (3. szatíra, 58. és következő sorok), ahol egy vidéki városkába költözött barátját „idézi”, horatiusi elvek szerint, de gyűlölködő indulattal állítva szembe a vidék becsületes nyugalmát Róma cifra nyomorával. A második rész stílusa is Horatius szatíráira emlékeztet (190. és következő sorok): a fővárosi nyüzsgés és könyöklés életképeinek árasztásával – de elnéző mosoly nélkül, egy megszállott dühével – alakítja ki a „modern nagyváros” elborzasztó és bámulatosan plasztikus mozaikját. Mert itt „most a bilincshez kell legtöbb vas! Szinte remegnünk // kell, hogy nem jut elég ásóra, kapára, ekére!” – jajdul fel (310. és következő sor), s nem is az a fontos, hogy a dédnagyatyák, az ősi királyok Rómáját állítja ellenpéldának, hanem a halállal is farkasszemet néző bátorság s a megelevenítés megannyi mozzanatának sok-sok igazsága. Ez az a két eleme Juvenalis művészetének – nemcsak itt, de a gyűjtemény majd minden darabjában –, amely a hanyatló Róma legnagyobb költőjévé avatja.

Elvek és ábrázolási mód tekintetében szinte már semmi újat nem nyújt a folytatás, de a részletek vonásai ugyanúgy megújulnak, mint Petroniusnál – akár a potyalesők lakomai megaláztatásából (5. szatíra), akár az asszonyok erkölcsi romlottságából (6. szatíra) meríti tárgyát. Ez utóbbiról írja leghosszabb, 700 sornyi szatíráját. A terjedelem nagysága éppúgy végletes kétségbeesésről tanúskodik, mint az az ars poeticai vallomás, hogy a korszerű és tisztességes szatíraírónak „tragikus mezbe” kell öltöztetnie műveit: csak a műfaj régi törvényeit és határait módosítva, sosem hallott tombolással lehet igazat szólni a mocskos jelenről (634. és következő sorok).

Hiába hát a császár – Traianus vagy Hadrianus – formálisan lelkes vagy talán leplezetten ironikus köszöntése az írók sorsát felpanaszoló 7. szatíra bevezetésében: a „semmi további remény” (30. sor) pesszimizmusa, Maecenas és a hajdani többi művészetbarát visszasírása (94. és következő sor), a dilettantizmus minden műfajt – költészetet, történetírást, ékesszólást, pedagógiát – megfertőző ragálya és a nyomor kényszeríti ki a keserű igazmondást.

Itt az irodalmi fonákságok okait kérte számon az arisztokraták és felkapaszkodottak korholásával. A nemesi családfa és a becsület ellentéte lesz a 8. szatíra témája, s ettől kezdve szinte teljesen eltűnik Juvenalis szatíráiból a gunyorosság és a csipkelődő tréfa: törvényszerű a tragikus felhangú tombolás vagy a keserű szomorúság. S amikor egyik régi témájához, a szerelmi erkölcstelenséghez vagy a magánélet más visszásságaihoz tér vissza, már erről is elnehezült stílusban és széteső kompozícióban tud csak írni (9. szatíra), s még inkább a hírszomj, a politikai hiúság ártalmairól (10. szatíra).

Bizony, frázisként hat a bölcselkedő befejezés, az erény dicsérete (uo. 363. és következő sorok) az annyiszor megcsúfolt, hiába hadakozó, lassan-lassan elszegényedő és öregedő Juvenalis önvigasztalása. A gyakorlati életbölcsesség, a régi idők patetikus eszményítése, a horatiusi életforma és szatíraforma kevéssé illik egykori költői alkatához. „Fut kikacagva Rómából a szemérem” (11. szatíra, 54. és következő sor), de elüldözőit csak megátkozni lehet, eltiporni vagy az uralmon levők, hasonszőrűek szemében nevetségessé tenni nem: menekülni kell előlük.

Születik hát egy jól csiszolt költői levél egyik barátja szerencsés kimenetelű hajótöréséről (12. szatíra); fáradt lelkű és ismét a múltba menekülő filozofálás arról, hogy a bűn magában hordja a bűnhődést (13. szatíra); vagy hogy az ősök és az otthoni környezet hibái miképpen folytatódnak az utódokban (14. szatíra). Hol Epikurosz filozófiájából merít érvet, hol a természet szavára és törvényeire hivatkozik, amikor egy rémes történetet, két egyiptomi város lakosainak emberevését foglalja versbe (15. szatíra).

Bölcselkedő kiseposz vagy – mint a gyűjteményt záró, befejezetlen 16. szatíra esetében is – kissé fáradtan évődő baráti levél lesz az utolsó korszak jellegzetes műfaja. Néha még most is felfrissül Juvenalis hangja, jut kedve és ereje egy-egy frappáns fordulatra, élénk hangulatú leírásra, idilli képre, de kívül-belül megviselte a kor – ha megtörni és elhallgattatni nem is tudta.

A kései antikvitástól kezdve illeti rangelsőség a támadó-leleplező szatíra római mesterei között. Valóban: Juvenalis sosem avulhat el – részint azért nem, mert a legjava műveiben kipécézett hibák, sajnos, még hosszú életűnek ígérkeznek, részint mert az általánost konkrét s érzékletes ábrázolásba sűrítő tehetsége az esztétikai élvezet kiapadhatatlan forrása.




Hátra Kezdőlap Előre