A római történetírás

Udvari történetírók

Az I. század számos irodalmi műfajában mutatkozik másodrendű tényezőnek a szerzők nyelvhasználata – ugyanazokat a tartalmakat fejezi ki, sőt még a stíluselvekben is párhuzamosak a latin és görög alkotások. A történetírásban azonban nyomós oka van annak, hogy a latinul publikáló szerzők a római hagyományok és jelen szószólóiként munkálkodjanak – ebben a műfajban egyelőre még nincs helye afféle kozmopolitizmusnak, mint például a filozófiában vagy az epigrammaköltészetben. Kezd eltűnni a korábbi idők görög történetíróit jellemző túlbuzgóság, és Plutarkhosz műveiben a görög múlt sok értéke rehabilitálódik – nem a rómaival szemben, hanem annak párhuzamaként, halk eszményítéssel. A századvég görög szónokai még tovább merészkednek: szóvirágos lelkesültséggel áradoznak Hellasz hajdani hőseiről, s a kultúra letéteményeseiként feszítenek hallgatóik előtt. A hellenizálás új hulláma Itáliában is érződik (Josephus Flavius számára is természetes, hogy görögül ír a zsidó múltról Rómában, Suetoniusnak pedig második írói anyanyelve a görög), és persze azonnali ellenállást vált ki a görög pályatársaikra amúgy is féltékeny vagy a római jelleget büszkén-gőgösen óvó római szerzőkből.

Majd csak a II. század közepétől alakul ki új szintézis – akkor, amikor a legjobb görög történetírók immár társadalmilag és szellemileg is egyenrangú partnerekként vállalhatják a múlt átfogó koncepciójú ábrázolását. A korai császárság latin szerzőinek a rómaisága persze csak a szavakban azonos, tartalmilag nagyon is különböző – egészen másképp értelmezték és érvényesítették a hazafiságot a császári tollnokok, mint a tudományos objektivitás programjával munkálkodó, meg nem alkuvó Tacitus.

A Tiberiustól Nerváig terjedő háromnegyed évszázad légkörében szükségszerűen senyvedt a történetírás. A szolgaság nyűgében, amikor egy köztársasági témájú drámát vagy bátrabb hangú szenátori felszólalást is száműzéssel, vagyonelkobzással, halállal torolt meg a hatalom, képtelen és reménytelen vállalkozás lett volna tudományos igénnyel s önálló koncepcióval vizsgálóra venni a múltat. Livius egyébként is elvégezte a nagy feladatot – a teljes és irodalmilag is színvonalas áttekintést –, s így a régebbi századok római történetének feldolgozása hivatalos szellemű kivonatolásra vagy kompilációkra zsugorodott. Ha a Silius Italicus típusú eposzköltők is Liviust használták forrásnak, hogyne merítettek volna belőle a történetírás művelői!

A közelmúlt búvárlóinak java termését a császári terror semmisítette meg, a hízelgő hangú vagy gyatra forrásértékű munkák pedig hamarosan feledésbe merültek. Ahogyan Livius műve valósággal fölöslegessé tette, muzeális érdekességgé degradálta elődeinek hagyatékát, úgy borította homályba az I. század valamennyi történetírójának teljesítményét Tacitus életműve. A kettőjük közötti korszak történetírásának gyér emlékei alig-alig érzékeltetik Tacitus körültekintő – néha elismerő, többnyire polemizáló vagy visszautasító – forráskritikájának súlyát.

A Tiberius alatt tevékenykedő Velleius Paterculus (i. e. 19–?) nyitja meg az alázatoskodó szerzők sorát. A katonai és tisztviselői pályától visszavonulva, i. sz. 30-ban tette közzé Historiae Romanae című kétkötetes római történetét, rövid áttekintést adva a kezdetektől a maga koráig. Az erősen megcsonkult első kötet tárgyi hibái és stiláris pongyolasága szerény képességű epigonnak mutatják. Ahogy közeledik a jelenhez, úgy burjánzanak el művében az udvaronc vonások, különösen Tiberius – a Tacitus által talán túlzottan is elmarasztalt zsarnok – dicsőítésében. Ami mégis említésre méltóvá teszi, az, hogy ő az egyetlen az általunk ismert történetírók közül, aki kortársként nyilatkozik az első két császárról.

A vele egykorú Valerius Maximus műve, a kb. 32-ben közzétett, kilenc könyvből álló Factorum et dictorum memorabilium libri (Nevezetes tettek és mondások) is ugyanebben a szellemben fogant. Tudományos érzék nélkül, ízléstelenül hízeleg Tiberiusnak és egy-egy előkelő családnak. Az anekdotafüzér jellegű gyűjtemény – moralizáló szemlélettel, címszavak szerinti csoportosításban – mintegy példatárul szolgált a szónokok és a szónokiskolák hallgatói számára, s ez biztosította népszerűségét a következő századokban is. Saját forrásai meglehetősen soványak, modorát pedig a dagályos deklamálás jellemzi.

A breviáriumformát később is igényelte a közízlés, mind a retorikai képzésben, mind kényelmi okokból, hiszen Sallustius vagy éppen Livius életművének áttanulmányozására csak kevesen vállalkoztak. Ezt a szükségletet elégítette ki többek között Tacitus kortársa, Florus, aki Róma alapításától Augustus koráig foglalta össze a fontosabb eseményeket, Livius alapján. Stílusa is a tetszetősséget szolgálta, hol finomkodó, hol bombasztikus fordulataival.

Suetoniuson és Gelliuson át úgyszólván az egész késő ókori történetírást jellemzi majd a szellemeskedés és pletykálkodó történetszemlélet. S ahogyan más műfajokban is mind ritkábban születik művész, aki oly bátran és tehetségesen képes kiaknázni a „jó császárok” korának viszonylagos szólásszabadságát, mint például Juvenalis – a Juvenalisszal egyidős Tacitus is elszigetelt óriás a korabeli történetírásban. Az ugyancsak egykorú Plutarkhosz életművében az aktuálpolitikától a múltba kanyargó-menekülő, tudósan moralizáló és csevegő történetírás éri el ókori csúcspontját.

Tacitus

Publius Cornelius Tacitus (kb. 55–kb. 120) a császárkor sok más írójához hasonlóan politikusként – vagyis e fogalom korabeli értelme szerint: tisztviselőként – kezdte pályáját, s már Domitianus uralkodása idején viselt hivatalokat. 97-ben, Nerva alatt, consuli tisztet kapott, majd proconsul lett Ázsiában. Ifjúkorától közismert szónoki tehetségét is ekkoriban kezdte az irodalomban kamatoztatni, hiszen előzőleg – a zsarnoki rendszerben – tudatosan tartózkodott minden irodalmi szerepléstől. 98-ban tette közzé első művét, a Julius Agricola életrajzát, valamint Germania című értekezését. Nerva és Traianus uralkodásának első éveiben még bizonyos illúziókat táplál, a béke és boldog rend hajnalhasadását reméli intézkedéseiktől. Ő maga a hivatali ranglétra mind magasabb lépcsőire jut, s Ázsia helytartójaként (113) a birodalom egyik vezető közigazgatási tisztét tölti be.

Néhány esztendő alatt azonban véglegesen kiábrándul. Egy-egy császár – például Vespasianus – uralmát boldog időnek mondja, de a 105 körül közzétett Dialogus de oratoribus (Beszélgetés a szónokokról) és a Historiae egyidejűleg publikált első könyvei a császárság egészét marasztalják el. Ez utóbbi műve folytatásában, majd a jóval későbbi Annalesben – tehát az Augustus halálától Domitianus bukásáig terjedő korszak tanulságainak általánosításában – mind következetesebben és szenvedélyesebben vallja, hogy a hajdani köztársaság a szabadságot, a császári rend a szolgaságot adta Rómának.

A legutóbbi évszázad eseményeinek és belső törvényszerűségeinek kortársaihoz képest páratlanul mély elemzését nyújtja, de mindvégig megőrzi arisztokratikus szemléletét. A társadalom alsó rétegei vagy egyáltalán nem foglalkoztatják, vagy csak negatív értelemben; s bár minden kegyetlenséget – a rabszolgák iránt tanúsított embertelenséget is – megvet, a szabadosokat és az élősdi proletártömegeket a zsarnokság támaszának tekinti. A birodalom sorsát csak a főváros, Róma eseményeinek tükrében ítéli meg, pedig ekkor már a tartományok (gazdasági és katonai szempontból is) mind nagyobb súlyt kapnak. A római nemes gőgjével ítéli el nemcsak a parvenüket, hanem a provinciák népeit – a görögöket, zsidókat és a többieket – is. A szenátusi arisztokrácia érdekeinek és hagyományainak védelmében támadja a véres kezű császárokat, majd a császárság intézményeit, olykor elfogult túlzásokra ragadtatva magát (például Tiberius megítélésében) saját, objektivitást hangsúlyozó elveivel szemben.

Első kismonográfiája, De vita et moribus Julii Agricolae (Julius Agricola életrajza) formailag a temetési búcsúbeszédet helyettesítette – azt távolléte miatt nem tarthatta meg –, tartalmilag azonban sokkal többet nyújtott: apósa jellemének és katonai-diplomáciai pályájának történeti, néprajzi betétekkel színezett rajzát történetfilozófiai fejtegetésekkel s egy egész korszak – a domitianusi terroruralom – rémületének érzékeltetésével és szenvedélyes bírálatával kapcsolta össze.

A római arisztokrácia szemléletével, a hajdani szabadság – tehát a köztársaság lényegében mindvégig arisztokratikus rendje-nevében, a letűnt világ politikai és erkölcsi eszméinek talajáról mond ítéletet az elfajult császárság felett. Saját korát minden kiválóság ellenségének s a szolgaság elviselőjének mondja (1–2. fejezet).

Az áldozatos hazafit és sikeres hadvezért méltatja Agricolában, aki Britannia meghódításában és részleges pacifikálásában szerezte legjelentősebb érdemeit, de már ebben a művében – közvetett módon, a leigázottak ajkára adva a szót – elítéli a római helytartók szokásos kapzsiságát és erőszakoskodásait (15. fejezet). Ugyanígy mondatja ki azt is, hogy a „birodalom” és „béke” jelszava mögött fosztogatás és öldöklés tombol, s hogy Rómát csak a leigázott népek széthúzása teszi naggyá (31–32. fejezet). Agricola szavaival és tetteivel rácáfoltat ugyan ezekre a kemény szavakra, de amikor a császár igazságtalan, zsarnoki és hiú intézkedéseit vagy magas tisztségű szolgáinak viselkedését írja le, ő maga erősíti meg az ellenség ítéletét. A szubjektív keretbe foglalt értekezést magvas – bár szokványos tartalmú – mondások, Domitianus maró jellemzése (42. fejezet) és szónoki beszédek élénkítik.

Hevülete és formakészsége már itt sejteti a nagy írót. Bármely kortársához – a baráti érzelmeket tápláló ifjabb Pliniushoz vagy Suetoniushoz – hasonlítsuk is, tartásban, színvonalban egyaránt kitűnik fölénye. Amit azonban még nem érzünk, az az érett műveket jellemző újszerűség.

Germania című értekezésében a római külpolitika szempontjából oly fontos tartomány néprajzi, történeti és katonapolitikai elemzését nyújtja. A hódító Rómának sok veszteséget és kellemetlenséget okozó germán törzsek társadalmi szokásait és erkölcseit ismerteti – természetesen római szemszögből, de a barbár törzsek szabadsághagyományainak a hatalom birtokában is nosztalgikus tiszteletével. A bevezetés rövid áttekintést ad az ország földrajzáról és népeinek származásáról. Azután átfogó, a közös vonásokat kiemelő leírás, majd törzsek szerinti ismertetés következik. Nagyon is aktuális politikai kérdésekre keresett választ Tacitus, hiszen az észak-északnyugati határvidék bizonytalan helyzete a domitianusi külpolitika ügyetlenségét tanúsította – beleértve a balsikerű britanniai hadműveleteket és Agricola leváltását is.

A germánok világának tudományos elemzésével Tacitus közvetett, de nem páratlan megoldást választott. Központi tárgyát alapos tájékozódás után – az utókor számára csodálatra méltó részletességgel, de ellenőrizhetetlenül – meríti ki, s a primitív népek és Róma szembeállítása során többször is elmarasztaló ítéletet mond a birodalom belső viszonyairól. Most már saját szavaival ismétli meg előző műve egyik fontos gondolatát: „Isten tartsa meg sokáig ezeknek a törzseknek ha nem is jóindulatát irántunk, legalább gyűlölködését egymás között, hiszen a birodalom végzet rendelte szorongattatásában nem adhat nekünk nagyabb ajándékot a jó szerencse, mint ellenségeink széthúzását” (33. fejezet). Idézett mondata stilárisan is jellemzi az értekezést. Az objektív elemzést szónoki-költői lendületű mondatokba öltözteti, feltehetőleg nemcsak azért, hogy a Seneca hagyományait őrző „új stílusban” való jártasságát csillogtassa, hanem azért is, hogy a szellemes és patetikus fordulatokkal elvi-politikai mondanivalójának hatásosságát fokozza. Egyes ellenőrizhetetlen adatokat és mondákat szinte hérodotoszi formulákkal zár le (például 3. vagy a záró, 46. fejezet). Óvatossága meggyőzően hitelesíti a biztos tudással előadott részleteket, de hozzátartozik történetszemléleti szkepsziséhez is (például Annales III. 55. és VI. 22.).

A cicerói dialógusok formájában, jellemzési módszerével és stílusában megírt harmadik kismonográfia, a Beszélgetés a szónokokról, tematikailag is kapcsolódik Ciceróhoz – a kérdések megfogalmazásában és megválaszolásában azonban az eleven gyakorlatból merít. Quintilianust és másokat is foglalkoztatott a gond, hogy miért hanyatlott le a császárkorban a római ékesszólás, a szónokiskolák elrettentő módszerei s a színészi pózban ágáló „mesterek” pedig napról napra igazolták az aggodalmat. Tacitus már a probléma megközelítési módjában is felülemelkedik kortársain: nem elégszik meg a tünetek és okok irodalmi síkú elemzésével, hanem azokat a társadalmi mozzanatokat kutatja, amelyek szükségszerűvé tették a sorvadást. A tragédiaköltő Maternus háza a színhely. Az ékesszólástól visszavonult, minden kapzsi és népszerűség-hajhászó szónokot megutált, csak a költészet belső gyönyörűségét és nyugalmát dicsérő házigazdának Aper – korának egyik ismert szónoka – az ellenfele. Az elsőbbség kérdését egyelőre művészetetikai érvekkel igyekeznek eldönteni.

A dialógus második részében, amikor a régi világért és irodalomért lelkesedő Messalla is bekapcsolódik a vitába, új irányba terelődik és mélyül a beszélgetés. Ő vagy Maternus – a töredékesség miatt nem tudjuk eldönteni, melyikük – mondja ki Augustus uralkodásáról, hogy „a hosszas béke és a nép megszakítás nélkül élvezett nyugalma, a szenátus folytonos rendje, valamint az államfő követelte szigorú fegyelem – minden egyébhez hasonlóan – magát az ékesszólást is békéhez szoktatta” (38. fejezet). Ez a „békéhez szoktatás” ténylegesen az elnémítást jelenti, mert a principátus – bizonyos érdemei ellenére – sem volt képes elviselni, s nem volt hajlandó eltűrni a szólásszabadságot. (Vö. Annales III. 28. és IV. 34–35.) Látszólag baráti derűben oldódik fel a feszültség, bár Maternus gúnyos ellenzékisége mind szilajabb hangban tör ki (40–41. fejezet).

A gondokat csitító – sőt, kategorikusan elutasító – és az elegáns ékesszólásért hevülő Aper esztétikai és politikai állásfoglalása – modernkedése és alkalmazkodó igyekvése – egy jellegzetes gondolkodásmód gyengéit leplezi le. Maga Tacitus nyilván Maternus és Messalla véleményével értett egyet, a „pártatlan” beállítás ellenére is. Az irodalomtörténeti részleteket is elemző (például 17–23. fejezet), máskor meg üde hangú dialógusban új színekben bontakozik ki Tacitus művészi tehetsége.

Kiforrott történetszemlélettel, sokoldalú írói adottságokkal fog hozzá fő műveihez: előbb a közelmúltat (a 69–96. év eseményeit) tárgyaló Historiae tizennégy könyvének, majd az előző, a 14 és 68 közötti periódusról szóló Annales tizenhat könyvének megírásához. Mind tudatosabban követi és fejleszti tovább Sallustius módszereit és stílusát is.

Mindkét mű töredékesen maradt fenn: az előbbiből csak az első négy könyv és az ötödik eleje, az utóbbiból az I–IV., részletek az V–VI. könyvből, s csaknem egészében a XI–XVI. könyv. Írói programját és a munka ütemezését politikai szenvedélye határozta meg. „Miután Actiumnál eldőlt a harc, és a béke érdekében egy emberre szállt minden hatalom, a nagy tehetségek elhallgattak, egyszersmind az igazság is többféle módon eltorzult, először a közügy nem ismerése következtében – mintha az mást illetne –, később pedig hazug becsvágyból vagy – ellenkezőleg – az uralkodók iránti gyűlöletből kifolyólag” – írja a Historiae bevezetésében (I. 1.), még keményebben ismételve meg a Beszélgetés következtetését. Itt is, a folytatásban is (például II. 101.) elutasítja a „szabadság hamis látszatát”, és undorodva mutat rá „a szolgaság rút bélyegeire”.

Ugyanezt a célkitűzést fogalmazza meg, ellenfeleit is pontosabban sejtetve, az Annales bevezetésében, miután az első császárok „uralkodásának történetét, amíg hatalmon voltak, a félelem miatt hamisították meg, haláluk után viszont a friss gyűlölet hatása alatt formálták” –, ő viszont „harag és részhajlás nélkül, mivel egyikre sincs oka”, tárgyalja a korai principátust (I. 1.). E híressé vált jelszó (sine ira et studio) személyes indoklását sem lehet figyelmen kívül hagyni: a Tiberiustól Neróig terjedő korszakhoz nem kapcsolódtak közvetlen élményei, a távolságtartás lehetősége tehát adott volt számára. Mi sem idegenebb azonban Tacitustól, mint a hűvös semlegesség: csak úgy süt soraiból a gyűlölet a zsarnokokkal és szolgáikkal szemben, néha a tények és jellemrajzok, hitelének rovására is. Objektív azonban annyiban, hogy a tragikus erővel vagy patetikus túlzásokkal megelevenített részjelenségekből az egész politikai rendszer funkcionálásának és erkölcsi lényegének döbbenetes összképét rakja össze.

Már ahogyan a Historiae elején a zsarnoki rendszer általános vonásait (2. fejezet) és a bámulatos, bár ritka ellenkező példákat (3. fejezet) felmutatja, a részek és az egész dialektikájának programját fogalmazza újra, „nemcsak a többnyire kiszámíthatatlan sorsfordulatokat és a dolgok kimenetelét, hanem az események okait és értelmét is” tekintve az ábrázolás tárgyának (4. fejezet). Minél messzebbre hatol a kor megrajzolásában – vagyis ahogyan közeledik a domitianusi rémuralom megelevenítéséhez –, annál motiváltabban érezteti, hogy még a viszonylag szerencsés mozzanatokat is legfeljebb „a szabadság pótlásául kell felfognunk” (I. 16.).

A Nero öngyilkosságát követő esztendő belháborúinak (II–III. könyv) elbeszélésében tetőzik a tacitusi drámaiság. A forgatagos eseményrajzot a különféle érdekek, állásfoglalások és személyek sokoldalú megvilágításával, az elborzasztó és megrázó epizódok részletezésével; külső és belső jellemzésekkel, hirtelen hangváltásokkal tüzesíti. Már a IV. könyv végén (85–86. fejezet) előrevetíti Domitianus jellemportréját, de a Vespasianus uralkodásáról szóló résznél (V. 26.) megszakad a kézirat. Az elveszett kétharmad irányzatosságát így is bizonyosan lehet sejteni, akár a Historiae, akár a többi mű utalásaiból.

Az Annales – teljes eredeti címén – Ab excessu Divi Augusti (Az isteni Augustus elhunytától) ábrázolja a történeti előzményeket. Már Augustus megítélésében is eltér Tacitus a hivatalos közvéleménytől: bár csupán visszamutató fejtegetésekben érinti személyét – figyelmesebben vizsgálja principátusa zárószakaszának politikai tartalmát –, a józan tudós és a szókimondó hazafi szavával mérlegeli a történeti helyzetet, a császárság legelső periódusának bizonyos érdemeit, főképp a békeszerzést, de mind aggasztóbb negatívumait, az egyeduralmat és következményét, a hízelgést és szolgaságot is.

Ez a koncepció avatja művét nem csupán a Historiae eseménytörténeti kiegészítésévé, hanem egész munkássága betetőzésévé is. Nemritkán tulajdonít túlzott jelentőséget a fontos személyiségek történelemformáló szerepének, s kinek-kinek a jelleméből, gesztusaiból, módszereiből túlságosan is közvetlenül következtet egy-egy időszak politikai és erkölcsi tartalmára, mindezt azonban a lényegében, tartalmában egységes császári rendszer motivációjának tekinti, az uralkodók személyének és módszereinek úgyszólván rohamos elzüllését pedig a rendszer szükségszerű következményének vagy kölcsönhatású tényezőjének. Az időbeli távolság sem csillapítja az elfajuláson érzett felháborodását (például III. 65. vagy IV. 32–33.), s a végzetnek és az istenek haragjának tulajdonítja, hogy Rómát saját fiai – torzszülöttei – taszítják romlásba.

Tiberius és Nero az Annales-tragédia két visszataszító főhőse. Az ő portréjukat festi meg legaprólékosabban, s az ő uralkodásuk eseményeit tárgyalja legrészletesebben, mint akiknek pokoli jellemébe és módszereibe – a féktelen hiúságból és hatalmi vágyból fakadó vétkek sorozatába – egy egész rendszer erkölcsi szennye sűrűsödik. A közöttük és körülöttük élő mellékfigurákat is bámulatos pontossággal egyéníti – Germanicus, Claudius, Agrippina és Britannicus, Seneca, Petronius s még sok száz kortársuk sorsát, tetteit és lelkivilágát alakítva zárt egésszé. Csak a politikailag és emberileg jelentéktelen, jellegtelen alakokat tekinti statisztának, a többieket egy vérgőzös pokol sajátos alkatú ördögeinek, illetve – nagy ritkán szeplőtlen, többnyire ellentmondásos jellemű – áldozatainak.

Az előző műnél is keserűbb pesszimizmussal halmozza Tacitus a megrázó epizódokat – tudatosabb célratöréssel, az érzelemkorbácsoló lehetőségek változatos kiaknázásával. Egy-egy jelentéktelen szenátusi vitát, császári rendelkezést, családi viszályt, udvari intrikát, katonai vagy diplomáciai balsikert, asszonyi mesterkedést, ünnepséget vagy kicsapongást is azért szed ízeire, hogy a részletek arányát ne annyira az események gyakorlati jelentősége, mint inkább általánosítandó tartalma szerint alakítsa ki, a történések és összefüggések politikai-erkölcsi lényegét illusztrálva önmagukban akár mellékes mozzanatokkal is.

„A szolgai tűrés és ennyi itthon elvesztegetett vér végleg és görcsös fájdalommal szorongatja szívünket. Nem is kérném olvasóimtól, csak annak az egynek az elnézését, hogy a sok beletörődő pusztulást nem gyűlölettel említem. Az istenek haragja volt ez a rómaiak ellen, amit nem lehet – mint egész seregek pusztulását, elfoglalását – egyszer elmondani és továbbhaladni” (XVI. 16.) – jajdul fel a mű utolsó könyvében, a 66. év véres eseményeiről írva, de az egész művet a tragikum folytonos érzése diktálja. Nero anyjának, Agrippinának a meggyilkolása (XIV. 1–9.) egymagában is olyan részlet, amelynek irodalmi értéke a császárkori epika és drámaköltészet egészénél drágább (beleértve Seneca tragédiáit is). Akár Tiberius ördögi mesterkedéseinek, akár egy-egy testőrparancsnok vagy kegyenc magasba törésének és mélybe hullásának, Róma égésének, Nero kicsapongásainak és tombolásainak, Seneca és Lucanus pályájának, az igaz ügyért halálba is menő néhány szenátor portréjának a rajza – egyáltalán az Annales egésze és ezernyi részlete az „ezüstkor” klasszikusának mutatja Tacitust.

Sajátos történeti helyzetben született meg s alakult a tacitusi életmű. A „már nem” és „még nem” szellemi vákuumában úgy tagadta és támadta Tacitus az adott rendet, hogy a régi, letűnt világ részigazságait választotta fegyverül. Ebben a választásban az objektív tényezőkön kívül szubjektív szempontok vezették: osztályhelyzete és arisztokratikus világnézete, amely nemcsak a titokban éledező, a társadalom mélyén munkáló új erők és ideológiák látását zárta el előle, de kategorikusan tagadtatta mindazt az újat, ami Augustus halála óta keletkezett.

Társadalomkritikája épp ezért marad mindvégig sötéten pesszimista és távlattalan nosztalgia – akárcsak az „ezüstkori” szatíraköltőké. Míg azonban emezek csupán a tüneteket, a kínos kacagásra ingerlő és elborzasztó részjelenségeket ragadták meg, Tacitus lényegesen mélyebbre hatol az okok és politikai mozgatóerők elemzésében s általánosításában, következetes szenvedéllyel tesz különbséget felületi jelenségek és rejtett indítékok, szavak és tettek, látszat és valóság között. A politikai harcokra és gazságokra összpontosítva figyelmét, a „fejlődés” tendenciájának szükségességét kutatta – azt, hogy a szabadság elvesztése nyomán kialakult császárságban törvényszerű a társadalom elfajulása, egy-egy tisztességesebb fázis közbeiktatódása ellenére is.

Tacitus természetesen – az ókor valamennyi történetírójához hasonlóan – nemcsak tudós, hanem művész is, aki egyedi jelenségek rajzába és meghatározott személyek arcképébe sűríti a kor lényegét, hogy ezer és ezer drámai illusztrációval igazolja történetfilozófiáját. Aprólékosan árnyalt részletekre bontja fel a kort, úgy elevenítve meg az eseményeket, hogy a társadalom – pontosabban: a politika – mozgásának emberi indítékait világítsa meg. A császárság és a szenátus, Róma és a tartományok harcát mindig meghatározott személyiségek intézkedésein, jellemén, kimondott és álcázott céljain keresztül, művészi konkrétsággal ábrázolja. A hatalom birtokosainak, bitorlóinak és szolgáinak legjellemzőbb tetteit, mesterkedéseit és jellemvonásait csakúgy a történtek tükrében eleveníti meg – tömör kommentárokkal utalva arra is, amit közvetlenül nem lehetne érzékelni –, mint ahogyan a kiváló emberek lelki-jellembeli nagyszerűségét és hősi bukását is Róma tragédiájának jellegzetes epizódjaiként láttatja. Császároktól hetérákig, szenátoroktól szédelgőkig, besúgóktól ellenséges királyokig, íróktól zsoldosokig terjed az ábrázolás skálája.

A történelem drámasorozatként való bemutatása nem önálló leleménye Tacitusnak – legalábbis formai értelemben nem: a hellenisztikus szerzőktől vagy a rokon szellemű Sallustiustól a módszer számos elemét vette át, egyebek között a szónoki beszédek tárgyi és jellemrajzi funkcióját, a megrázó események patetikus részletezését, a lélektani elemzéseket. Minden más római történetírónál tudatosabban és fogékonyabban kutatja viszont a jellemek hajszálrugóit és az események mögöttes okait. A mindent meghatározó lényegnek – az egyeduralomnak és szolgaságnak – s az egyéni sorsoknak kölcsönhatású ábrázolása képezi a tacitusi alkotások művészi dialektikáját, a szemléleti következetesség pedig az ábrázolás igazságértékeit.

Stílus dolgában is a latin hagyományok továbbfejlesztése, egyéniségének vasereje jellemzi Tacitust. Retorikai képzettsége valamennyi művén érződik – nemcsak abban, hogy a belső jellemzés eszközéül alkalmazott beszédeket a legigényesebb ékesszólás fordulataival és kompozíciós törvényei szerint fogalmazza meg, hanem a stílus megválasztásán és váltogatásán is. A munkássága első szakaszában írt három kismonográfia – a halotti beszédet helyettesítő életrajz, az etnográfiai-politikai értekezés és a párbeszéd, tehát három műfajnak egy-egy öntörvényű szülötte – ugyancsak három stílus jegyeit mutatja: az elsőt Sallustius, a közbülsőt Seneca és egyáltalán az „új iskola”, a végsőt Cicero modorában írta, a tartalom és a műfaj hagyományaihoz igazodva. Két nagy történeti munkájában is megőrzi a sallustiusi tömörség és a – mesterkélt vonásaitól megtisztított – retorika eszközeit, mindezt azonban egy új és csak rá jellemző stílus szolgálatába állítja.

Lényegre törő és tragikusan komor mondanivalóját pörölycsapás súlyú, utánozhatatlanul és lefordíthatatlanul magvas, szokatlan vagy addig ismeretlen fordulataikkal megdöbbentő mondatokba öltözteti. Egy-egy különös jelzői vonzattal, a konkrét és elvont fogalmak egymás mellé sorakoztatásával, az igeneves szerkezetek halmozásával – különösen okhatározó, megengedő és hasonlító-feltételes mellékmondatok beolvasztásával, akár a többértelműség tudatos játéka, akár a tettetés és valóság szembesítése céljából –, a közvetett idézés nagy lélegzetű mondatkapcsolásaival, híres vagy…vagy-os szerkezeteivel, a sötét iróniát legjobban kifejező mellékmondatok messzire mutató sejtéseivel, egy-egy kötőszó váratlan bevonásával, múlt és jelen időt váltogatva az egyszeri és az általános érzékeltetésre, olyan stílust kovácsol, amely lankadatlan összpontosításra készteti – sőt kényszeríti – az olvasót.

Egyetlen fölösleges szó vagy henye fordulat sem lazítja könnyeddé s a szokványos értelemben tetszetőssé ezeket a műveket. A szónoki kérdések vagy felkiáltások, közvetlen idézetek, a külső történések menetét siettető gyors és rövid mondatok olyan stílusritmust biztosítanak, amely – a különböző cselekvési és gondolkodási lehetőségek latolgatásával – az írói hitel súlyát is megnöveli, és az előadás művészi elevenségét érzelmi eszközökkel is árnyalja. A vigasztalan történelemlátás, a végső kétségbeesés és az oksági összefüggéseket kutató szenvedély klasszikus kifejezője e tragikus stílus.

Saját korában kevesen értették és becsülték. A hatalom és a kultúra birtokosai vagy nem mertek, vagy nem tudtak szembenézni a történelem igazságaival s tanulságaival. Egyetlen alkotó nem volt – s nem is lehetett – képes arra, hogy a felső rétegek (az olvasók) ízlését és látását átformálja – mint ahogyan Persius vagy Juvenalis szatírái sem némították el a dagályos költőket és a színészkedő, frázispufogtató szónokokat. Tacitus ezt is világosan látta, nem táplált illúziókat a népszerűség felől. A korcs és gyáva korszak más alkatú prózaírókért lelkesült – olyanokért, akik sohasem feledkeztek meg a jó modorról, az előadócsarnokokban vagy úri társaságban ildomos eleganciáról és a szórakoztatás kötelességéről. Más-más módon ugyan, de ugyanezt az igényt elégítette ki Plinius, majd Suetonius.

A kései ókor is lényegében értetlenül állt szemben Tacitus hagyatékával. Nem lehetett kegyesebb a középkor irodalmi közvéleménye sem – legalábbis erre utal, hogy az Annales mindössze egy kéziratban maradt fenn. A reneszánsz és a felvilágosodás századaiban fedezik fel ismét. Corneille, Racine és Alfieri tragédiaköltészetének egy-egy témája, Zrínyi, Rákóczi és Kazinczy rajongása a „nehéz, rögös, zordon-beszédű… hazudni büszke” Tacitusért, Napóleon ellenszenve a nagy zsarnokgyűlölővel szemben és Puskin lelkesültsége „a zsarnokok emez ostora” iránt jelzi utóéletének egy-egy jellegzetes állomását.

Plinius

„Kedves Tacitusom! Megjövendölöm, s e jövendölésem nem csal, hogy történeti könyveid halhatatlanok lesznek. Épp ezért szeretnék – bevallom őszintén – helyet kapni bennük…” Ezekkel a szavakkal kezdődik egy tartalmilag is, stilárisan is jellegzetes Plinius-levél (VII. 33.). A baráti tisztelet leplezetlen hiúsággal fonódik össze, majd egy szenátusi vita leírása következik – Plinius és ellenfele szavainak közvetlen idézésével –, amely természetesen az író-ügyvéd óriási sikerével végződik; az akkor még magánember Nerva – a későbbi, Pliniust felkaroló császár – is „egy rendkívül megtisztelő levélben kívánt szerencsét nemcsak nekem, hanem ennek a századnak, amely – mint írta – az ősökhöz méltó példával szolgált”; megérdemli tehát az eset is, hőse is, hogy Tacitus a valóságnak megfelelően örökítse meg…

A századforduló köz- és magánéletének színes krónikája bontakozik ki Caius Caecilius Plinius Secundus (61–kb. 114) tíz könyvnyi levélgyűjteményéből. Állhatatos szorgalommal és – hol indokolt, hol megmosolyogtató – önbecsüléssel írta leveleit, abban a meggyőződésben, hogy barátait is, a közönséget is rendkívüli módon érdeklik beszámolói. Ha hihetünk neki – s ezt a bizalmat fontoskodó magamutogatása ellenére is megérdemli –, csakugyan nagy sikert aratott a két-három könyvenkint kiadott sorozat. Szónokként is, levélíróként is cicerói babérokra pályázott. Az irodalmi levél hagyományos műfaja kitűnően illett frissen csevegő íráskészségéhez, tapasztalati gazdagságához és hiú természetéhez. Saját korának történetírója? Abban az értelemben igen, hogy a hétköznapok sok-sok tárgyi, politikai, kulturális részletét örökítette meg, de – bármennyire anakronisztikusan hangzik is – pontosabban illik hozzá a „riporter” megjelölés.

Jómódú észak-itáliai családból származott, s miután nagybátyja – a Vezúv 79. évi kitörésekor elpusztult híres tudós, az „idősebb Plinius” – végrendeletileg fiává fogadta, az „ifjabb Plinius” szép sikerrel haladt előre a hivatalos méltóságok ranglétráján. Ügyvédként is, szenátusi szónokként is diadalokat aratott, s ügyes vagy becsületes magatartása mindig tiszteletet ébresztett. Kedvelte Nerva, majd Traianus is – az ő kezéből nyerte el a consuli rangot (100), majd Bithünia tartomány helytartói tisztét (111). Megbízható, tiszta kezű, bár nem éppen határozott tisztviselőként látta el hivatalát, igazi szenvedélye azonban az irodalom maradt bithüniai haláláig.

Silius Italicust, Martialist, Quintilianust (szónoklattanárát), Epiktétoszt és a neves görög szónokot, Dión Khrüszosztomoszt személyes ismerőseként említi. Tacitusszal, Suetoniusszal és még sok-sok íróval állandó levelezésben állt, kölcsönösen küldtek egymásnak dedikált példányokat. Olyan lelkendezéssel dicsérgeti sokadrangú írótársainak a műveit is, hogy azt a benyomást kelti: a viszontelismerés vágya fűti, akár rajongva „bírál”, akár tanácsokat ad vagy kér.

Az első kilenc könyv anyagát – akár a levelek időrendjét is megbolygatva – a tematikai és formai változatosság elve szerint rendezte kiadás alá (I. 1.), s vallomása –, hogy „elvégre hatásos akartam lenni” (I. 2.) –, nemcsak stílusára, hanem a levelek tárgyára és szellemére is érvényes: mindenben a „közönyös, finomkodó közönség” (II. 5.) megnyerésére pályázott. Mégsem elvtelenül hajhássza a sikert: elítéli a szónoklatok „édeskés, hízelgő hangnemét” (III. 18.), s ha őt bírálják dagályossága miatt, azt az emelkedettség ürügyén utasítja vissza (IX. 26.). Levélíróként is hasznosítja ékesszólási tapasztalatait, de egykori verselői gyakorlatának (VII. 4.) fogásait is.

Tanulmányi tanácsok, irodalmi elvek, gazdálkodási gondok, hivatali emlékek, tájleírások, családi ügyek, ünnepi jókívánságok, közéleti pletykák, gyászesetre írt vigasztalások, protektori közbenjárások, néhány utált ellenfelének kigúnyolása, sikereinek hivalkodó elmesélése, szellemes, semmitmondó életelvek, felesége vigasztalása vagy hallomásból ismert érdekességek továbbadása: mindez csak ízelítő az olykor alig pár soros, máskor novellává kerekedő levelek tematikájából. Újra meg újra visszatér saját tehetségének, szónoki és irodalmi nagyságának vagy jellemi tisztaságának ecseteléséhez (például I. 9., III. 4. és 9., V. 3. és 8.; mint egyik barátjának írja: „te akkor írsz a legpompásabban, amikor barátaidról írsz, én pedig azt tartom a legpompásabbnak, ami rólam szól”; IX. 8.). Eközben élénk beszámolókat fest az irodalmi életről: egy-egy felolvasóestről (I. 13.). Traianust dicsőítő szónoklatának fogadtatásáról (III. 18.), Martialis haláláról és értékeiről (III. 21.), a közönség viselkedéséről (IV. 16. és VI. 17.), a felolvasás technikájáról (VII. 17.) és olvasmányélményeiről.

Az apró életmozzanatok iránti érdeklődése kifogyhatatlan. Hangulatos tudósítást közöl egy rossz szónok megtapsolásáról (II. 14.), diplomáciai tárgyalásáról (III. 9.), egy nemes úr elleni rabszolgamerényletről (III. 14.), egy izgalmas perről (IV. 9.), a szenátusban szavazó szenátorok elképesztő felelőtlenségéről (IV. 25.), az ügyvédi munkáról (V. 13.), különféle bírósági esetekről (VII. 6.). Legszebb írásaihoz tartozik az a Tacitushoz intézett két levél, amelyben nagybátyja tragikus haláláról (VI. 16.) és saját megrázkódtatásáról ír (VI. 20.) A novellisztikus kikerekítés egyébként is írói erőssége, akár múltbeli történetet elevenít fel – például Claudius egyik főemberének viselt dolgairól (VIII. 6.) –, akár egy örökösödési ügy viharait (VIII. 18.) vagy romantikus állattörténetet mesél el (IX. 33. ). Kitűnő érzékkel tesz szemléletessé valamely furcsa természeti tüneményt (IV. 30.), ha pedig birtokainak szépségeit és berendezéseit írja le (II. 17:, V. 6., VIII. 8.), az antikvitásban szokatlan bensőség melegíti át stílusát. Vidéki napirendjének taglalásában is pontos és érdekes elbeszélőnek bizonyul (IX 36.).

A gyűjtemény utolsó, tizedik kötete a Traianus császárral folytatott levélváltást tartalmazza. Plinius kérelmeire, javaslataira és helytartói beszámolóira a köteles – olykor alázatos – tiszteletadás és aggályos, bőbeszédű precizitás a jellemző, a császár válaszaira a katonás rövidség és jóindulatú leereszkedés. Ennek a résznek különös forrásértéke van a tartományi igazgatás menetének, de az uralkodó és főtisztviselő viszonyának megismerése szempontjából is.

Hatalmas terjedelmű – a levélgyűjteménynek csaknem egynegyedét kitevő – munka a Panegyricus Traiani (Traianus császár dicsőítése) című szónoklat, melyet consuli méltóságába való beiktatásakor a szenátusban tartott Plinius, s amelynek viharos sikeréről több levélben is büszkén ad hírt. Vitathatatlan a beszéd remek retorikai kidolgozottsága – a hajdani mester, Quintilianus hatása érződik a kompozíció és a stílus számtalan ügyes megoldásán –, tartalmilag azonban meglehetősen sivár. A hízelgés cikornyás túlzásaiért legalább annyira felelős a császárság hivatalos szelleme, mint a hála adóját lerovó szerző.

Nem tartozik az ókor legragyogóbb szellemei vagy legtehetségesebb és legigényesebb írói közé. Sokoldalúan képzett, lendületes íráskészségű krónikás – s ez sem megvetendő adottság egy finomkodó vagy nagy hangon szónokló korban.




Hátra Kezdőlap Előre