A III. századi válság

A vaskor háttere

Amikor Marcus Aurelius fiát és utódát, Commodust egy gladiátorkaszárnyában megölték (192), nemcsak a mintegy száz évig uralkodó Antoninus-dinasztia szakadt meg, hanem tágabb értelemben is korszakváltás kezdődött: polgárháborúk sorozata, a testőrtábornokok tróndöntő hatalma, a III. század második harmadától a véres kezű és primitív katonacsászárok uralkodása (egyikük – Maximianus – például soha életében nem járt Rómában), a bürokrácia erősödése, feltartóztathatatlan pénzromlás, a közbiztonság és az igazságszolgáltatás gyakorlati csődje, meg-megújuló zavarok a városok gabonaellátásában, katonai gyengülés – a barbárok támadása a birodalom egész keleti részét feldúlja –, az árutermelés hanyatlása, számos mezőgazdasági terület elnéptelenedése, a katonák, rablók, útonállók garázdálkodása – egyúttal pedig az elnyomás ellen lázongó népek és törzsek felkelései, a rabszolgák és szegények fegyveres tömegmozgalmai, az uralkodó osztály hatalmi marakodásai és züllése, a keresztényüldözés és minden más megtorlás iszonyatos tobzódása… Egy-egy katonai, pénzügyi vagy jogi reform sikere is átmenetinek bizonyult, s a lényegen – a folyamat szükségszerűségén, a válság mélyülésén – mit sem változtatott: a római birodalom a teljes bomlás és szétesés küszöbéig jutott.

A válság ténye és tudatosodása tükröződik a III. századi „pogány” kultúrában – pontosabban szólva, a kultúra elsivárodásában. A szépprózában csak a regény görög mesterei alkotnak érdemleges műveket, a költők között még ritkább a vérbeli tehetség. Mind jelentősebb viszont a görög és latin egyházatyák irodalmi munkássága – ekkorra értek meg annak feltételei és kívánalmai, hogy a térítők már ne csupán az emberek misztikus megváltásigényére és babonás hiszékenységére, hanem a hit és ráció társítási lehetőségére, sőt a művelt polgárok kulturális érdeklődésére is apelláljanak.

A gazdasági krízisektől sújtott, katonailag defenzívába szoruló, a hatalmi pozícióharcoktól vércsatakos, erkölcsileg és szellemileg meghasonlott régi világ alkotóerői hosszú időre megbénulnak – majd csak a IV. század második felében élednek újjá, amikor végső erőpróbára kerül sor a társadalomban, a politikában és az irodalomban egyaránt. Igaz, a kultúrában nem olyan éles a cezúra, mint az Antoninus-dinasztia bukását követő politikai életben (a III. századi görög regényben töretlenül folytatódik a hagyományos esztétikum, s Cassius Dio munkássága is ekkorra húzódik át), lényegileg azonban jogos az az ítélet, amely a Lukianosz és Apuleius utáni irodalmat az ókori műveltség „vaskorának” minősíti.

A császárok látszatreformjai legfeljebb időlegesen tudták késleltetni a hadsereg vagy a termelés és kereskedelem szétzilálódását. Kegyetlen és groteszk tréfája a történelemnek, hogy épp ekkoriban születnek meg a római jogalkotás klasszikus művei – még a II. században a rendszerezőkészségével és világosságával kitűnő Gaius, majd a 212-ben Caracalla császár áldozatául eső Papinianus és ifjabb kortársai, Paulus és a 228-ban meggyilkolt Ulpianus könyvei.

A legtöbb jogász csakúgy a tartományok fia, mint a katonacsászárok egész sora; a 212. évi rendelet pedig – amely a római birodalom valamennyi tartományának és rétegének szabad embereit teljes jogú római polgárnak ismerte el – csak a ténylegesen már kialakult helyzetet törvényesítette.

Mint főváros, maga Róma is rohamosan vesztett jelentőségéből. Bár ott székelt a császárral hol egyezkedni igyekvő, hol hadilábon álló szenátus – maga a szenátusi testület előkelő urak és ezért-azért kitüntetett, provinciális születésű tisztviselők árnyékkormányává silányult –, ott ünnepelték meg egy ideig a győzelmeket, s ülték meg a hagyományos vagy újonnan létesített játékokat, a város mindinkább szimbolikus és emlékeiből élő központként funkcionált. A III. század végétől azután Mediolanum (Milánó) lett a császári udvartartás otthona, amikor pedig Constantinus Bizáncban alapított új fővárost (330), véglegessé vált Róma és egész Itália detronizálása. Egy évszázadba sem telt, a nyugati és keleti országrészek külön államrendszerré szakadtak szét, s az így létrejött nyugatrómai és keletrómai birodalom sorsa egymástól függetlenül alakult tovább.

Szépirodalom és népszerűsítés

Juvenalis után másfél évszázadig nem született jó latin költő. A karthágói Nemesianus (III. század második fele) képes végre valami érdemlegeset nyújtani, legalább abban, hogy jelentős mestereket utánoz. Négy eclogája és Cynegetica (Vadászat) című tankölteménye maradt fenn. Vergiliusnak és a már Vergilius-tanítványként munkálkodó Calpurniusnak a stílusát tekinti eszménynek, amikor az erdei magány és a falusi idill szépségeit dicséri hexametereiben. Hasznosítja azonban az ékesszólás modoros fogásait is, különösen a képek érzékletes aprózásában és idillhőseinek szavaltatásában.

A latin széppróza állapota talán még sivárabb, s a III–IV. századi történetírók is legfeljebb Florus breviáriumának utánzásáig merészkednek el. Csak néhány görög szerző művelődéstörténeti munkája eredményezett egy-egy értékesebb alkotást, amikor – a műfaj gelliusi örökségét folytatva – a régi alkotások kivonatolásával és novellisztikus keretezéssel törekedtek a szórakoztató hagyománymentésre. A szórakoztatási igénynek persze hátulütője is volt: jó néhány áltudományos mű szerzője kalandozott át a regény változatlanul kedvelt birodalmába.

Az áltörténeti levélregények és a legendák divata ösztökélt több írót is Nagy Sándor életének romantikus újjáköltésére. Már az I. században „publikáltak” Sándor-leveleket, s részint ezek, részint más verziók szolgálhattak egy vakmerő dilettáns (Pszeudo-Kalliszthenész) forrásaiul: izgalmasan szórakoztató, de tárgyi tévedésektől hemzsegő regényt tákolt össze, amely nemcsak saját kora igényeinek felelt meg, hanem az újkor kezdetéig maradt közkedvelt olvasmány. A III. század végén terjedt el köznyelvi latinsággal készített fordítása, majd örmény átültetése is; Keleten a középkor minden irodalmi nyelvén önálló színezetű változata született, Nyugaton pedig az anyanyelvi költészetek kibontakozásában is ihlető szerepe volt. Talán csak a hasonló sorsú Trója-regény népszerűsége mérhető ehhez a sikerhez.

A III. század elején élt Athénaiosz Lakomázó szofisták című munkája gazdag s máshonnan nem ismert idézetanyaggal és régiségtani adalékok tömegével képviseli a hasznos kompilációt. Terjedelmes és részben csak kivonatosan fennmaradt művében egy fiktív lakomát ír le, melynek során huszonkilenc különböző irányzatokhoz tartozó tudós fejti ki nézeteit. Mintegy nyolcszáz (!) régi írótól idéz kisebb-nagyobb részleteket – nem utolsósorban komédiaköltőktől –, de inkább grammatikus elődök munkáiból, mint az eredeti forrásokból.

Ugyancsak a III. század első évtizedében írta meg Filozófus-életrajzok című tízkönyves munkáját Diogenész Laertiosz. (Melléknevét valószínűleg szülőfalujáról, a kisázsiai Laertéről kapta.) Hatalmas kivonatgyűjteményében a különböző filozófiai iskolákról és tanokról szóló hagyományt közli, amelyhez közmondás füzéreket és könyvlistákat mellékel – beható kritika nélkül s egyenetlen feldolgozásban. Az ő művét is főképp az idézetanyag és az elődök munkáinak tartalmi közvetítése teszi becsessé. Epigrammagyűjteményének első könyvében híres emberek halálát verselte meg; a filozófusokra vonatkozó epigrammákat filozófiatörténetébe is felvette.

A filozófia

A tudományos alapvetésű és racionális világfelfogás erői már régen elsenyvedtek, s a klasszikusok idézgetése is csupán a szórakoztató ékesszólás eleganciáját vagy – mint a kultúrtörténeti összegezésekben – a szűk körű művelődési igények ápolgatását szolgálta. Széthulló és hanyatló társadalomnak nem lehet életigenlő filozófiája. A sztoára sem csak az jellemző, hogy az elvont humánum fájdalmas sóhajú elemzésére korlátozódott, hanem az időszerűtlenség és tehetetlenség tudatosodása is. Marcus Aurelius titokban írta elmélkedéseit valahol a Garam menti katonai táborokban, s nem is remélhette, hogy bárki is meghallja és megérti szorongásait vagy az erkölcsi tökéletesedésre buzdító önvigasztaló szavát.

Lukianosz még jót nevetett a hagyományos ideológiák életképtelenségén és az újmódi babonákon. A III. században már csak tivornyázni tudtak a hatalom és a tradicionális műveltség birtokosai – a nevetés és az öngúny forrásai végképp elapadtak. A kibírhatatlannak érzett és tudott világgal szemben nemhogy alternatívát, de vigaszt sem lehetett meríteni a hajdani bölcsek műveiből – legfeljebb azzal kísérletezni, hogy a társadalom felső és alsó rétegeiben egyaránt dívó misztikum szellemében aktualizálják az idealista filozófiai örökséget. Ez érződik a kései sztoicizmuson, de még pregnánsabban jellemzi a császárkori püthagoreizmust és az ókor utolsó filozófiai áramlatát, az újplatonizmust.

A tüanai Apollónioszt követő püthagoreusok egy sokáig csak lappangó, felszín alá szorított világfelfogást igyekeztek megújítani a számmisztika továbbfejlesztésével, a transzcendens istenfogalom és mereven dualista világkép kimunkálásával. A Hermész Triszmegisztosz neve alatt megőrzött iratok az istenséggel való egyesülést vallják az emberi lét legfőbb céljának. Az egész püthagoreus hagyaték a misztikus-vallásos mozzanatok eluralkodásáról tanúskodik. A püthagoreizmussal több vonatkozásban rokon és a keleti démonizmusból ugyancsak merítő újplatonizmus sem a szellemi megismerést vagy az istenség szellemi megragadását tekintette céljának, hanem az istenséggel való misztikus eggyéolvadást.

Plótinosz (205–270) nevéhez fűződik a platonizmus megújítása és látomásos-vallásos átformálása. Sokfelé megfordult a világban, egy évtizedig Rómában is tanított, s utolsó éveiben foglalta össze tanait. A legfőbb istennek és minden létező ősanyagának tekintett „Egy”: Plótinosz princípiuma. Ebben a testetlen valamiben látja a „Sok” és minden „Nem létező”-ként felfogott anyagi organizmus rendező elvét, a különböző fázisokon át történő kisugárzás és mind alacsonyabb rendű materializálódás kezdetét és okát. Ebben látja az anyagon felülemelkedni képes emberi megismerés végcélját is, mely az eksztatikus egyesülésben (az unio mysticában) válik tökéletessé.

Tanítványa, a III. század második felében élt Porphüriosz rögzítette és rendszerezte Plótinosz elméletét, mégpedig a „pogány” vallás védelmében. Mások a mágikus-babonás világértelmezés szolgálatába állították az újplatonizmus bonyolult teológiai rendszerét (például a III. és IV. század fordulóján élt, khalkiszi születésű Iamblikhosz, aki minden vallást egy rendszerbe kívánt olvasztani, a kereszténység kivételével).

A hitviták kibontakozása

Az első keresztény gyülekezetek felépítését és szociális tevékenységét mélységes demokratizmus jellemezte: tagjaik vagyonközösségben éltek, áldozatkész jótékonykodással egészítették ki az új hit propagálását, a tisztségeket pedig érdem szerint osztották ki. Az adott társadalmi rend erőszakos megváltoztatására soha nem gondoltak, de megbélyegezték a „bűnös Róma” erkölcsi bomlását, és legalább passzív formában – az isteni végítéletben bízva, s a megváltást lelki megtisztulással óhajtván kiérdemelni – tiltakoztak az evilági igazságtalanságok ellen. Az államhatalom századokon át elutasította a keresztények közeledési kísérleteit, sőt a pogromok tömegét indította a Jézus-hivők ellen.

A II. század közepét követő időkben sorra jelentek meg olyan művek, melyeknek szerzői hevesen támadták a keresztény vallást. Lukianosz még csak egyszerű népámításnak és szélhámosságnak tekintette az új vallást, és ugyanúgy gúnyolta, mint bármely másikat. Kortársa, Kelszosz (latinosan: Celsus) és Fronto már komolyabb elvi igényekkel folytatták támadásaikat.

A kereszténység kényszerű defenzívájából született meg az apologetikus (védekező) irodalom. A régi görög bölcsek idézeteivel érvelő Ariszteidész, a mártír filozófus Iusztinosz (latinosan: Justinus) s más görög nyelven író szerzők mellett, a század végétől fellépő latin térítők zöme is egyszerre harcolt több cél érdekében: a vádak cáfolását a keresztény hit propagálására is felhasználták, és – a sztoikus filozófiából, korábbi kultúrtörténeti munkákból is merítve érveket – igyekeztek kimutatni a bálványimádás ostobaságát, az Ószövetség hatását a híres pogány művekben, valamint vallásuk és a görög filozófia szellemi rokonságát. A politikai vádakat is visszautasították, hangsúlyozva a világi hatalom iránti hűséget.

A III. századtól kezdve a keleti tartományokban és Afrikában szökken virágba a keresztény próza. Az előbbiekben görög az egyházi nyelv, s a legképzettebb, szónokként is legkiválóbb püspökök – Origenész, Klémész (latinosan: Clemens Alexandrinus) – tanai a nyugati, latin nyelven prédikáló és író egyházatyák számára is elsőrendű források.

A romanizált Észak-Afrika – Fronto és Apuleius szülőhazája, a birodalom ekkoriban talán legvirágzóbb tartománya – volt a latin apologetika első központja. Itt születtek és munkálkodtak az új hit legszenvedélyesebb s leghatásosabb hirdetői, a meg-megújuló üldöztetéssel dacolva, s vállalva a mártíromságot is.

Tertullianus (kb. 150–kb. 230) ennek az irodalomnak első s máris leghevesebb alkatú tehetsége. Egy százados fiaként született, keresztény nőt vett feleségül, majd maga is áttért, s élete derekán a hevesen ellenzéki, a keresztény életelveket szenvedélyesen valló és megvalósító montanisták szektájához csatlakozott. Nemcsak az államiság és nemzeti öntudat elveivel szállt szembe, hanem a világi műveltség – filozófia, irodalom, képzőművészet – egészével is. Sosem lohadó tűzzel támadta azokat a keresztényeket is, akik a házasság, böjtölés, vezeklés vagy vértanúság kérdéseiben enyhébb álláspontot vallottak. Végletesen türelmetlen; senki nála szenvedélyesebben nem követelte meg a vallás parancsainak és elveinek önfeláldozó védelmezését. Rendkívül széles körű munkásságában bölcseleti – a keresztény tanításokat igazoló és a pogányokat ostromló –, életelveket hirdető és az eretnekek ellen irányuló iratok sorakoznak. Mind érvelési módjában, mind stílusában bámulatosan határozott és erőszakos egyéniség. Hol tömören és darabosan, hol a korabeli ékesszólás hatásvadászó eszközeivel – ellentétekkel, szójátékokkal, rímekkel – görgeti mondatait. Legjelentősebb irodalomtörténeti érdeme, hogy kialakítja a keresztény dogmatika latin fogalmait, s ezzel egy új stílusirányzat alapjait veti meg. Korának legtermékenyebb latin írója; harmincegy műve maradt fenn.

Minucius Felix (II–III. század), az egy ideig Rómában ügyvédeskedő, klasszikus műveltségű és finom irodalmi érzékkel megáldott író, egészen más utakat keresett. Ő is hithű keresztény, de nem tudja, nem is akarja megtagadni rajongását Róma és a hagyományos műveltség iránt. Octavius című dialógusában a Cicero és Seneca elveit valló, illetve a görög egyházatyák és Tertullianus tanítványaiként érvelő filozófusok vitáit eleveníti meg; a bölcseleti és logikai igazság, nem a vakbuzgó szenvedély érveit adja a keresztény Octavius ajkára. Az igazságszolgáltatás őszi szünetében, Ostia tengerparti fövenyén zajlik a párbeszéd – ügyes dramatizálással és jellemzéssel, bár épp a dogmatikai okfejtésben elég laposan. Elsősorban a művelt közönség meghódítására törekedett, s nem is sikertelenül.

A 258-ban lefejezett karthágói püspök, Cyprianus is sajátos egyéniség: műveiben – különösen leveleiben – a türelmes térítés eszméit vallja, sokszor idéz az előzőleg kevéssé hasznosított Bibliából. Tertullianus tanításait is lágy és édes stílusban népszerűsíti. Amikor pedig a politikai bomlás és erkölcsi züllés tüneteit ismerteti, szónokias túlzásokkal ugyan, de eleven képet fest a tartomány hétköznapjairól.

A következő emberöltőhöz tartozó Arnobius hétkönyves (295 körül írt) pamfletjében is a művelődés- és vallástörténeti adalékok a legérdekesebbek. A kereszténység „szent iratait” csak felületesen ismeri, a korabeli görög-latin irodalmat és az újplatonizmust viszonylag jobban. Fortyogva gúnyolódik, pórias stílusban, s még egykori szónoktanítványa, Lactantius is hálából hallgatja el a nevét.

Az egyház szervezkedése természetesen egységes ideológiát követelt volna, közös álláspont azonban csak a Krisztus-hit legfontosabb elveiben és a pogányság megbélyegzésében alakult ki. A politikai gyakorlat, a vallási türelem és a bibliamagyarázat kérdéseiben ádáz csatákat vívtak a püspökök, s a szekták nézeteltéréseit a zsinatokon is csak látszatra és ideiglenesen tudták megoldani.

Az egyszerű emberek körében tevékenykedő apostolok elsősorban a misztikum iránti fogékonyságot használták ki. Kibontakozott azonban egy másik, „tudományosabb” irányzat is, a gnoszticizmus (gnószisz = megismerés), mely – a zsidó teológia és a sztoicizmus egyeztetésének példájára – az istenhit filozofikus igazolására törekedett. Valójában nem racionális elveket hirdetett, hanem a Logosz (az Ige) testté válásának misztikus tanát, bőségesen merítve az újplatonizmusból és a keleti vallások titokzatos-eksztatikus elképzeléseiből. A keresztény vallásban még fellelhető zsidó maradványok, a pogány és eretnek nézeték ellen hirdettek harcot a gnosztikusok, de a IV. században már a keresztény irányzatok hatalmi vetélkedései és hitbéli ellentmondásai is válságok sorozatát váltották ki.




Hátra Kezdőlap Előre