A költészet

A latin költészet

A késői ókor „pogány” költészetét ugyanazok a történeti körülmények formálgatták, mint az egykorú prózairodalmat, ezért hasonlók a példakeresés és a stílus legfőbb jegyei is: tudóskodó klasszicizálás és elegáns ügyesség a formában – annak leplezésére vagy egyensúlyozására, hogy a mondanivaló többnyire udvaronci szellemű vagy kisszerűen játékos.

A költői eszményekben és a személyes mondanivalókban olykor érződik bizonyos különbség a latin és görög költők között. Az előbbiek – önismeretből?, valóságérzékükre hallgatva?, netán múzsai gyávaságból? – csaknem mindnyájan megelégszenek a kis formák mestereinek utánzásával; Claudianus az egyetlen, aki klasszicizálva is a magasba akar törni. Ezt a visszariadást azonban még most is képesek néhányan a hagyományos politikussággal feledtetni: bármennyire időszerűtlenné görcsösült is Róma egykori fényeinek dicsérete és visszaálmodása, még a téves tudatú elkötelezettségben is születik egy-egy olyan vers, amely méltó az emlékekhez. – Görög kortársaik többsége gondtalanul éri be szellemes és pikáns epigrammák faragásával, de a legmerészebbek büszkesége is sajátosan görög: Homéroszból és a hellenizmus kori költészetből merít formai példát. Ez persze kevés volt a hagyományos szellemű irodalom érdemi megújításához, de ahhoz elég, hogy kis- és nagyepikai kísérletekkel tágítsák a költészet műfaji körét.

Közös vonás a két nyelvterület lírájában, hogy a költészetet csupán szellemi játéknak tekintő poéták tudatában és írói gyakorlatában jól megfér egymással a „pogány” életérzés és a keresztény hit – az előbbit még nem, az utóbbit már nem kellett titkolni vagy szégyellni.

A költőként a hagyományos „pogány” utat járó keresztény lírikusok típusának első megtestesítője, s egyúttal a IV. század jeles költője: Decimus Magnus Ausonius (kb. 310–395). Ugyanazt a témát újra meg újra megpendítő versikéi még nem többek a szokványos játéknál. Irodalomtanári és udvari megbízatása – Gratianus császárnak volt a nevelője – éppúgy rányomja bélyegét költészetére, mint a szülőföldje, a dél-galliai táj iránti rajongása. Mosella című lírai ciklusában a Rajnán és a Moselen tett utazásának emlékeit örökíti meg ékes képekben, a tárgyi pontosságban pedig Statiust követve. Hangja a Mosel köszöntésében személyes lírai csengést kap, egészében azonban cirkalmas, „túlírt” líra ez. Egy barátjához intézett költői levélben be is vallja Ausonius, hogy hajlamos a fecsegésre, de úgy látszik, nem elég erős a csábítás leküzdésére. Minden apróságot fontosnak lát és érez, s végül már lelkendezésként hat bizonyára őszinte lelkesedése is.

Közvetlenebb szavú lírikusnak mutatkozik az Ephemeris (Napló) ciklus verseiben, ahol hétköznapi foglalatosságát, családi és baráti érzéseit eleveníti meg, megkapó közvetlenséggel. A gyorsírójához írt verse (II. 7.) az emberi és munkatársi kapcsolat különleges intimitásával tűnik ki – mintha csak egy Kosztolányi-verset olvasnánk. Jó keresztényként szerethette a feleségét, s egyúttal tüzes férfiként is (vö. XIX. 40.), ami azonban egyáltalán nem gátolta abban, hogy sikamlós epigrammákat is írjon (vö. XIX. 38.).

A lírai őszinteség és politikai szenvedély e korban ritka és szerencsés találkozása teszi különösen megkapóvá Claudius Claudianus (kb. 364–404) költészetét. Alexandriában született, s görög műveltséggel átitatva kerül Itáliába, Honorius császár ravennai udvarába. Már akkor is, amikor az uralkodóról és főemberéről, Stilichóról költ ünnepi verseket, formai leleményességével tűnik ki. Elveti ugyan a sulykot, amikor „új Scipiónak” nevezi a nagyurat, egyébként azonban igyekszik kerülni a hozsannázás sémáit. Ehelyett inkább hexameteres kiseposzt vagy dicsőítő elégiát ír, ügyesen társítva a köteles távolságtartást és személyes becsülést. Még jelentősebbek azok a költeményei, amelyekben juvenalisi hévvel gúnyolja ki a bizánci udvar cselszövőit, a nyugat római birodalom dicső múltját magasztalva és örök dicsőséget jósolva Rómának. Elegancia, szónokias lendület, maró gúny váltakozik epigrammáiban. Ovidiustól Lukianoszig terjed példaképeinek skálája. Az alkalmi versek modorában – Ausoniushoz hasonlóan – ő is Statiust követi. Mitologikus tárgyú eposza, a Proserpina elrablása, a műfaj vergiliusi hagyományainak utolsó érdemleges felelevenítése az ókorban.

A gót támadás, alig pár évvel Claudianus halála után, végzetes sebet ütött Rómán. Dél-Gallián is végigsöpört a barbár dúlás, s éppen ennek a tartománynak volt szülötte Rutilius Namatianus (IV–V. század fordulója), a Rómában magas tisztségeket betöltő költő. Csonkán fennmaradt, disztichon formájú ciklusában – az ovidiusi és ausoniusi hagyományokat folytatva, Claudianusnál is csiszoltabb stílusban, a részek és az egész szép harmóniájával – azt az utazását örökíti meg, melyre 416 őszén vállalkozott, hogy hazai birtokait felkeresse. Forró szívvel szerette Rómát, s e keserves időszakban is hitt történelmi elhivatottságában. Ez az áhítat csendül fel már a bevezető sorokban, s ugyanez a lelkesült, a Symmachus-kör Róma-rajongásához hasonló szenvedély folytatódik a város csodáit festő részben, ahol nem is annyira a látnivalókra, mint a múlt felemelő tanulságaira irányítja a figyelmet (I. 91–138). Az út állomásai szerint verseli meg élményeit, s a lelkesedést vagy a közvetlen hangulatú apróságokat földrajzi, művelődéstörténeti és mitológiai eszmefuttatásokkal fűszerezi – például Ilua szigetének vasbányáiról (I. 351–370.), a Capraria szigetén látott remeték „tébolyult” önkínzásairól (uo. 439–452.), a Pisához fűződő személyes emlékeiről (uo. 559–578.), egy észak-itáliai városkában zajló vadkanvadászatról (uo. 615–644), s megannyi más tárgyi vagy érzelmi érdekességről.

Az alkalmi versikék divatozása a kései ókor görög és latin irodalmát egyaránt jellemezte: A martialisi hangvétele epigrammák műfajában jeleskedett a karthágói Luxorius (VI. század eleje), s egy-egy aggszüzet, iszákos papot, boldogtalan szeretőt kicsúfoló vagy – ritkábban – természeti szépségen elámuló versében jó képességű költőre ismerünk.

A szerelmi költészet legkedveltebb formája a Venus és Ámor kalandjáról szóló elégia vagy kiseposz. Viszonylag frissnek és eredetinek azok az ismeretlen szerzőktől származó költemények hatnak, amelyekből később (valószínűleg a VI. században), Afrikában állították össze a Latin antológiát. Képeik vagy leírásaik bájával és táncos ritmusukkal keltenek figyelmet az ősi kardalra emlékeztető vagy levél formájú szerelmes versek. – Valószínűleg egy IV. századi költő verse a Pervigilium Veneris (Venus virrasztása), a késő-antik szerelmi költészet gyöngyszeme. Természetrajongás, mítoszok idézése, panteista életöröm, boldog szerelmi mámor hangján szól a vers. Trochaikus lejtése és a refrén ugyanúgy a Carmina Burana előképeként hat, mint maga az életvidám hangulat, a tavasz és a szerelem lírai objektiválása.

Üdítő kivétel a Latin antológiában, ha az ovidiusi tradíció és a pajkos epigramma szokványait széttörve, a munka motívumát lopja be versébe a költő, mint például a Hajósének ismeretlen szerzője. Nem klasszikus értelemben népi eredetű munkadal: cizelláltnak tűnik a stílus, de a buján erotikus vagy mesterkélten szenvelgő költészet divatozása idején maga a tematikai érdeklődés és egy-egy kis megoldás is újnak és hatásosnak tetszik.

A görög líra és epika

Gyakorlatilag az epigrammára szűkül az ókor alkonyának hagyományos világképű görög lírája. Magányosnak látszik az V. századi filozófus, Proklosz himnuszköltészete: a régi polüteizmus és a lélek halhatatlanságának újplatonikus misztikuma, tudásvágy és révület kulcsolódik verseiben, de stílusa mesterkélten gomolyog; lírai frisseség nélkül.

Mennyiségileg igen gazdag az epigrammaköltészet anyaga, ritka viszont a vérbeli tehetség. Nemcsak stiláris, de tartalmi vonatkozásban is jellegzetes kortünet, hogy mennyire egyöntetű az epigrammák nyelvezete, ami – ha más források nem jelzik a költők életrajzi adatait – éppúgy megnehezíti datálásukat, mint a versbe buggyantott gondolatok, szituációk és életérzések szokványossága.

Valamennyi költő a tudós archaizálást tekinti stíluseszménynek szóhasználatban, mondatszerkezetben, versmértékben egyaránt. A beszélt nyelvtől ugyanolyan távoli messzeségbe szakadt e költészet mesterkélt eleganciája, mint az atticista prózáé. Érdekes mozzanat viszont a rím mind gyakoribb használata, pl. az „anakreóni versekben”, ami korábban csak ritkán fordult elő. (A tetszetős hangzásra, dallamos lejtésre különös gondot fordító szofisztikus prózában is kedvelt fogássá vált a mondatok végére eső szavak összecsendítése, a középkor költészete pedig kötelező törvénnyé avatta a rímet.) Annak is része volt e fejlődésben, hogy a hagyományos, időmértékes verselés mind anakronisztikusabbá vált a görög nyelv hangzásának módosulása miatt: a hosszú és rövid magánhangzók időértéke – a klasszikus metrumok éltető eleme – már teljesen elmosódott, s a hajdan csak hangmagassági megkülönböztetéssel járó hangsúly határozta meg a nyomatékot és a magánhangzók hosszúságát. Az ekkoriban írt versek ritmikai hatása tehát vagy elsikkadt, vagy csak erőltetetten érvényesült az előadásban, s mintegy ennek pótlására – a művészi egységek ismétlődésének érzékeltetésére – alakult ki a rím.

A más-más szerzőktől való epigrammák csokorba gyűjtése a görög filológia régi hagyományaihoz tartozott, s a császárkorban is folytatódott a hellenizmus kori, majd Meleagrosz révén folytatott kezdeményezés. A 900 körül tevékenykedő tudós bizánci főpap, Konsztantinosz Kephalasz gyűjtésében maradt fenn a terjedelmes és heterogén anyag java része, amelyet – más forrásokat is hasznosítva – Planudész bizánci szerzetes 1299-ben befejezett kiadása tett teljesebbé. E két gyűjtemény (Anthologia Palatina, illetve Anthologia Planudea) mellett – melyek közül az utóbbit függelékként szokták mellékelni a kiadások, tekintettel az átfedésekre – néhány prózába ékelt epigramma mutatja a műfaj általános és töretlen népszerűségét az egész császárkorban.

A hellenisztikus hagyomány élt tovább, mégpedig az újszofisztika által megerősítve, a műemlékekről szóló és irodalomtörténeti tárgyú epigrammában. E többnyire ismeretlen szerzőktől származó s az epigramma eredeti – felirati – jellegére emlékeztető versek szellemes vagy tréfás asszociációkra épülnek. Mi sem jellemzőbb azonban az irodalom profanizálódására, mint hogy olykor fürdőreklámcélokra is gyártottak epigrammákat, s nem is rosszakat.

Mennyiségi túlsúlyban azonban mindvégig a szerelemről szóló – hol bájos, hol buja, de mindenképpen csattanóra kihegyezett – epigrammák maradtak. Nem rosszabbak, de csak ritkán jobbak az előző nemzedékek hasonló témájú, hangulatú és technikájú verseinél. Azok a keresztény költők is, akik az antik kultúra tanulmányozásán át jutottak el az új vallásig, nem ritkán töltötték kedvüket epigrammák szerzésével. Éppen az egyház egyik-másik hű fiának köszönhetünk számos szellemes versikét, ugyanúgy, mint a latin költészetben: a VI. században élt Paulosz Szilentariosz, Justinianus császár udvari tisztviselője, a „pogány” mítoszokat is forrásul használta igencsak evilági hangulatú, erotikus epigrammáihoz; barátja, a tudós ügyvéd, Agathiasz alapos tapasztalatokra valló versekben dalolta meg szerelmi nézeteit – ugyanolyan gördülékeny stílusban, mint Mihály arkangyal szobrának dicséretét.

A tudóskodó menekülés sarjasztotta az egykorú görög epikát is. A tanköltészet hellenisztikus hagyományait folytató költők orvostudományról, halászatról, kutyatartásról szóló, földrajzi stb. művei inkább az irodalomtörténeti kuriózumok, mint a művészet birodalmába tartoznak. Ugyanez vonatkozik a különböző városok alapítását és történetét elbeszélő eposzokra. Az egykorú témákat – jobbára háborúkat – feldolgozó elbeszélő költemények mesterkélt monumentalitását csupán egy-egy epizód érzékletesebb kidolgozása tette kellemessé, a koncepciót és a végső kicsengést azonban mindig a császárok istenítése határozta meg.

Több költő próbálkozott a mitológiai tárgyú epika feltámasztásával, Homérosz folytatásával és korrigálásával, de csaknem mindig siralmasan gyenge, formalista megoldásokkal (például betűkihagyásokkal) tűzdelt „műveket” produkáltak.

A misztikus-eksztatikus vallások térhódítása az epikában is tükröződik. Egy „orphikus” szerzőtől származó Argonautikán kívül, amely Apollóniosz Rhodioszhoz képest elsőrendű szerepet biztosított Orpheusznak, a gigászokról és Dionüszoszról szóló eposzok e kor jellegzetes alkotásai: valamennyien a csoda, a mágia, az asztrologikus titkok révületét lehelik.

A trójai témakört felújító szerzők sorából a IV. században élt, latin nevű Quintus Smyrnaeus emelkedik ki. (Szülővárosáról, Szmirnáról kapta melléknevét.) Homérosz folytatása címen írta meg hosszú eposzát, tudósan pallérozott stílusban és a patetikus hatást hajszolva. A tárgy azonban régen elvesztette minden aktualitását, a hősi és mitologikus szemlélet pedig minden igazságát. Quintus terjengős műve eleve nem lehetett más, mint mitológiai kézikönyvek jól megverselt kivonata.

Egyiptom volt a római birodalomnak az a tartománya, amelynek irodalmára legkevésbé nehezedett az atticista irányzat archaizáló nyűge; a hellenisztikus hagyományok gyökere itt nyúlt legmélyebbre, s a dagályos-szónokias „asianizmus” is itt hatott legerőteljesebben. Egyiptomban született az V. század nagy hatású eposzköltője, a Dionűszosz-téma legtehetségesebb késő-antik megéneklője, Nonnosz. Óriási terjedelmű, negyvennyolc könyvre tagolt Dionűszosz-eposzában gondos részletezéssel dolgozta fel a mítosz szinte valamennyi mozzanatát. Az isten születésének előzményeit írja le az eposz első könyveiben, magára a születésre csak a nyolcadikban tér rá, majd „életrajzi” sorrendben tárgyalja Dionűszosz ifjúságát, hősi tetteit, szenvedéseit, győzelmeit, egészen olümposzi megdicsőüléséig. Az indiai hadjáratok dús eszközű, színesen motivált leírásában a Nagy Sándor-legendák transzponálása tükröződik, a költői megoldásokban pedig régmúlt századok hagyományainak átörökítése. A tragikus mozzanatok mély érzelmű megelevenítésében, számos részlet önálló invenciójú kidolgozásában s a teljes eposzt átható misztikus fenségben mégis Nonnosz eszmei és művészi önállósága érvényesül. Tudós műveltsége révén, amellyel keleti ismereteit – például a föníciai hagyományokat – a mítosz adta kompozícióba építette, megbízható és hűséges forrásul is szolgál.

Másik terjedelmes alkotása A János-evangélium átköltése. A kereszténység iránt érdeklődő, majd az új hitre áttérő költő ugyanolyan misztikus szárnyalással verseli meg a Jézusnak tulajdonított csodákat, mint Dionűszosz legendás tetteit. A két eposz formai elemei is megegyeznek: az istenek és héroszok – illetve Jézus és az apostolok – történeteit sokszínű és lendületes epizódokban örökíti meg, az alexandriai epikusok csillagmítoszaihoz hasonló szerkezetben. A részletek kidolgozásában ügyesebb, mint az egész megkomponálásában; az ágas-bogas kitérők sokszor eltakarják az eposzok fő vonalát. A hexameterek felépítésében annál szigorúbb szabályokat állapít meg és követ, mintegy a homéroszi vers kallimakhoszi megreformálását folytatva. A daktilusok sokasításával és az egyes sorokon belüli kisebb egységek pontos elhatárolásával teszi kecsesebbé, gördülékenyebbé a hexametert, a sorvégződéseknél pedig a dallamhangsúly és a természetes nyomaték közelítésével módosítja a ritmust, a beszélt nyelv hangzásváltozását érzékeltetve.

Nonnosz ritmikai újításait törvényként tisztelték az ókor alkonyán tevékenykedő – művészileg egyébként jelentéktelen – eposzköltők. Egyetlenegy magaslik ki közülük, a Héro és Leandrosz című kiseposz költője, Muszaiosz. Valószínűleg az V. század második felében élt – ennél többet sejteni sem lehet személyéről. Talán maga a Muszaiosz név is költött: feltehető, hogy egy művelt és könnyedén verselő iskolamester a kiseposz írója, aki az áltörténeti érdekesség kedvéért választotta magának a Homérosz előtti kor egyik mitikus lantosának a nevét. A megható szerelmi novellát már a hellenizmus korában feldolgozták, a római költők közül pedig Ovidius mesélte el a tragikus sorsú ifjú pár történetét. Muszaiosz virtuóz ügyességgel újítja fel a hagyományos témát: a zord szülei által örök szüzességre ítélt Aphrodité-papnő s a daliás Leandrosz szerelmét, egyesülésük mennyei boldogságát, az ifjú mindennapos küzdelmét a Hellészpontosz árjával, hogy a túlsó partra, kedveséhez lopózzék, majd vízbe fulladását és Héró öngyilkosságát. Az idill bája és a regény színező szépsége tündöklik titkos szerelmük és tragikus végük eposzában.

Az utolsó érték, amellyel az ókori görögség még megajándékozza a jövendőt: a „pogány” életöröm végső fellobbanása, a természet pompájának s a cseppnyi világba zárt ember testi-lelki szépségének imádata.

A keresztény költészet kialakulása

Az első századok keresztény prózája nemcsak retorikai fogásokban gazdag, hanem költői képekben is. Ahhoz azonban több évszázadnak kellett elmúlnia, míg a költészet tartalmi és formai önállósága kikristályosodhatott. Logikusan következett a kereszténység szellemi lényegéből és az egyház ambícióiból, hogy a költők derékhada a térítők és egyházatyák soraiból került ki, s hogy az újköltészet tárgyköre és hangja a teológiához igazodott. Olyan költészet alakult ki, amelyben ritka kivétel az önálló mondanivalójú, élményű és szemléletű lírai egyéniség, a többség arra szorítkozik, hogy jámbor buzgalommal faragjon illusztrációs verseket vallásos tanokhoz vagy egyházi ünnepekre.

A keresztény költészet még nehezebben szakadt el a zsidó és „pogány” hagyományoktól, mint a térítő és hitvitázó próza. Az epika kialakulását részint a novellisztikus próza népszerűsége, részint a legendák folytonos tematikai bővülése és az új ideológia kiforratlansága késleltette: a legendák széles kompozíciójú és biztos szemléletű elrendezéséhez évszázadok kellettek. Az új típusú líra sem bontakozhatott ki gyorsan, s már indulásakor önálló művészi vértezetben: az első gyülekezetek névtelen dalköltői számára az volt a legtermészetesebb és egyedül lehetséges kísérlet, hogy a régi formákba építsék be az új tartalmat.

A hitvitázó prózához hasonlóan, először görögül fogalmazódtak meg keresztény ihletésű versek. A latin nyelvű költészettel való szellemi egység mindaddig megmaradt, amíg az egyház dogmatikai és szervezeti megoszlása s a birodalom két részének történeti elkülönülése külön utakra nem térítette a görög, illetve latin keresztény irodalom egészét. Nemcsak a hitvallás motívumaiban tükröződik a rokonság, hanem az antik örökséghez való ambivalenciában is – Nonnosznál éppúgy, mint a IV–VI. század számos epigramma- és himnuszköltőjének eszköztárában, bármelyik nyelven írtak is. A költői eszmények és megoldások keresésében ugyanakkor és természetszerűleg érződnek bizonyos különbségek is – egyfelől a történeti és kulturális hagyományok, másfelől a nyelvi eszközök más-más sajátságai miatt.

Az a néhány görög vers, amely a II–III. századból maradt fenn, még nem több tétova kísérletnél: a zsidó költészet és az orphikus-püthagoreus verses jóslatok motívumait örökítették át szerzőik, többnyire gnosztikus szellemben dicsőítve Jézust. A III. és IV. század fordulóján élt kisázsiai mártírpüspök, a prózában Platónt utánzó Methodiosz az első jelentősebb keresztény lírikus: huszonnégy szakaszra tagolt és az előénekesnő refrénsoraival díszített himnuszában tudatos archaizálás párosul jézus és az egyház fennkölt magasztalásával.

A következő nemzedékhez tartozó Areiosz költőként is eltért a szokványtól. A hivatalos egyházzal való szakítása után, hajós- és molnárdalokban népszerűsítette tanait, s éppen nem sikertelenül: verseit az utcán, műhelyekben, kocsmákban énekelték. (Költői munkásságát csak töredékekből és egyháztörténeti leírásból ismerjük.)

A prózában is kiváló nazianszoszi Grégoriosz költészete képviseli a IV. századi keresztény líra legmagasabb szintjét. Klasszikus versformákban – hexameterekben, disztichonokban, iambikus sorokban, anakreóni metrumban – írt költeményeinek egy része teológiai témákról szól, más részük személyes élményekről, gondolatokról, érzésekről. Ez utóbbiak esztétikai értéke lényegesen magasabb. Különösen megkapó csaknem 2000 iambikus sorból álló önéletrajzi költeménye: az egyház iránti odaadás a nagyvárosi élet utáni nosztalgiával, a buzgó vallásosság a klasszikus hellén kultúra iránti rajongással kapcsolódik össze a versben.

Számszerű növekedés és a klasszikusok utánzása jellemzi a korabeli keresztény költők csapatát. Gyér drámai kísérleteken kívül, az epigrammaköltészetet művelik különös gonddal, s ez utóbbi műfajban korántsem kizárólagosak az istenes témák. A „pogány” hangulatok, motívumok és formák követése vagy keresztény talajba való átplántálása ugyanúgy divattá válik a IV–VI. századi költészetében, mint a prédikációs és vitairodalomban. Így születik meg Nonnosz második nagy eposza, a keresztény elbeszélő költészet első impozáns terméke. Hasonló szellemi egyesülésben fogant a IV. és V. század fordulóján élt kürénéi Szünesziosz lírája is. Életörömtől duzzadó, művelt és nagyvilági püspök, aki az antik szépségeszményeket ötvözi eggyé a vallásos áhítattal, s a mitológia hajdani fogalmait is keresztény átértelmezéssel iktatja be képekben dús, pompás lendületű verseibe.

Az egyház szellemi egyeduralma a költészet elszemélytelenedését, a vallásos témák kizárólagosságát, a „pogány” életöröm zord kárhoztatását eredményezi a következő századokban. Néhány epigrammaköltőn kívül a VI. századi Rhómanosz marad sokáig az utolsó vérbeli tehetség: az antikvitáshoz fűzi lelkes fantáziájú himnuszainak képgazdagsága, de képzeletvilága és verseinek formája immár végleg elszakad az ókori hagyományoktól, s a középkori költészet egyik előfutárává avatja.

A latin nyelvű tartományok keresztény lírája valamivel fiatalabb, de hamarosan felszívódtak a késés eszmei és poétikai nyomai. Ambrosius himnuszait először némi idegenkedés fogadta a világias verstől és daltól elzárkózó vallási közösségekben, nemsokára azonban a szertartások szerves részévé vált a karének. Sőt, a személyes élményvilágú és olvasásra szánt keresztény költészet is terebélyesedni kezdett – ugyanúgy, mint a keleti birodalom görög irodalmában.

A legjelentősebb korai keresztény költő, Prudentius (kb. 348–410), Hispaniában született, s ügyvédként, majd magas polgári és katonai rangban szerzett hírnevet. Áttérése után szigorú keresztény életet élt, s az új vallás eszméiben fogant terjedelmes költői munkássága is. A napszakokra s egyházi ünnepekre írt, vitatkozó és tanítókölteményei nem olyan dalszerűek, mint Ambrosius himnuszai, viszont a leírások, epikus betétek és allegorikus részletek színpompás változatosságával a verses legenda (vallásos ballada) alapjait vetette meg. A klasszikus metrumok tehetséges alkalmazásával érdemelte ki a „keresztény Horatius” rangját. Legsikerültebb lírai verseiben a legendaköltés őszinte és természetes áhítata szólal meg.

A klasszikusok iránti tisztelet groteszk hajtása – az immár hagyományos, Bizáncban pedig századok múlva is kultivált cento – is lel keresztény alkalmazóra: Proba (a IV. század második felében élt írónő) vergiliusi sorokból férceli össze a teremtés történetét a vízözönig.

A római költészet hagyományos képzeletvilágát és kifejezőeszközeit keresztényesíti meg Ausonius tanítványa, az ügyesen verselő nolai püspök, Paulinus (353–431).

A galliai Clermont püspöke, Sidonius Apollinaris (kb. 430–480) már erősebben fogódzik a klasszikus örökségbe. Néhány megoldása Claudianus hatásáról is tanúskodik. Igaz örömét leli a formai sokoldalúságban, hogy eposzt, elégiát, epigrammát, iambust, szapphói metrumú verset egyaránt könnyen ír, s ez valóban ritka érdem az antikvitás alkonyán. A keresztény meggyőződés egyáltalán nem zavarja, amikor – kortársához, a görög Nonnoszhoz hasonlóan – Bacchusról ír hosszú verset, vagy az élet jámbor szépségeit dicséri. – A műfaji virtuozitás igénye és a mitológiai témák vonzzák a karthágói Dracontiust (V. század második fele) is. Az ő keresztény mivoltuk tehát irodalomtörténeti értelemben még mindig felemás.

Az észak-itáliai származású Venantius Fortunatus (VI. század második fele) Galliában keltett bámulatot műveltségével és formakészségével, az Augustus-kori elégikusok stílusát és a vallásos áhítatot párosító lendületével. Nevelő-térítő művészete, amelyről két ma is énekelt himnusza tanúskodik, a latin irodalom új korszakának mezsgyéjén áll – ott, ahonnan már a latin nyelv, a keresztény vallásosság és a különféle népek más-más művelődési adottságai együttesen bontakoztatják ki a középkori irodalmat.




Hátra Kezdőlap Előre