A TÖRVÉNYHATÓSÁGI TUDÓSÍTÁSOK

A politikai sajtónak azt a formáját, amelyet kéziratos lapjával megteremtett, Kossuth az országgyűlés végeztével sem engedte ki kezéből. Mind az ellenzék, mind saját jövője szempontjából a megkezdett vállalkozás folytatása tűnt a leghelyesebbnek. „És aggódva néztünk a jövendő elébe – tekint vissza utóbb Kossuth – keresve valamit, ami nincs, az egységnek valami kapcsolatát.” Minthogy az ellenzéki nemesség különböző megyéibe hazaszéledt, még nagyobb szükség lett valami központi orgánumra. Egy ízben Lónyay Gábornál, baráti körben bukkant fel az a konkrét elképzelés, hogy a Tudósításoknak ezentúl némi módosítással, a megyegyűlésekről kellene beszámolókat közölnie. „Így született meg – mondja később Kossuth – magam sem tudom: az én agyamban-e, vagy máséban a gondolat, tudósításaimat folytatni.” Az ellenzéki követek s fiatalabb elvbarátok hazautazásuk előtt sorra megígérték, hogy támogatják az új vállalkozást, vagy éppen híveket is küldenek.

Így történt, hogy Kossuth, midőn 1836. május 15-én szétküldte – már Pestről – utolsó országgyűlési beszámolóját, aznap megírta előzetes Jelentését is a Törvényhatósági Tudósításokról. Elmondta ebben, mi teszi szükségessé az új vállalkozást. A diétának vége, „szétoszlott a fénycsomó”, tehát egyesítésre van szükség, hiszen enélkül aligha tudná a törvényhozás betölteni azt a feladatát, hogy a nemzetet a „haladás szelíd, törvényszeres ösvényén” vezesse, megértve az idők kívánalmait s előkészítve a közvéleményt, „melynek létezését s hatalmát hasztalan igyekeznének tagadni”. Kossuth bejelentette, hogy új lapjából előfizetőinek félévi 25 forint ellenében kéthetenként fog egy-egy számot megküldeni. A forma maradt a régi: a kéziratos magánlevél, amelybe a törvény sérelme nélkül nehéz belekötni. Kossuth Lajos levelezése – ez volt a lap alcíme is. Kossuth utóbb egyebek közt valóban ezzel védekezett. Viszont a nádor nem alap nélkül állapította meg, hogy a Tudósítások teljesen hírlap jellegűek, hiszen előzetes hirdetés után, megszabott díjért, rendszeres időközökben továbbítódtak az előfizetőkhöz. A kényszerű, formális {I-390.} álcázás valóban nem változtatott a dolog lényegén, azon, hogy itt egy újabb politikai sajtóorgánum született.

Az Országgyűlési Tudósításokból, mint láttuk, három és fél éven át 344 szám látott napvilágot. A Törvényhatósági Tudósításokból viszont, amely nem egészen egy évig élt s ritkábban jelent meg, mindössze 23 szám – a 24. éppen másolás alatt volt, midőn a következő év tavaszán a hatalom rátette kezét a szerkesztőre s irataira. De az új vállalkozás ennek ellenére sem a korábbinak valamiféle hanyatló utójátéka volt. Sőt még pusztán egyszerű folytatása sem. A valóságban ugyanis mint politikai orgánum valamivel fejlettebb szintet ért el, és fontosabb funkcióhoz jutott a korábbinál.

Utaljunk először is arra, hogy míg az előző lap térben és időben az országgyűlés színhelyére és tartamára korlátozódott, az új Tudósítások az ország különböző részeiből és elvileg időbeli korlátozás nélkül kezdte híreit közölni. Hiszen a megyék állandóan, nemcsak alkalmilag működtek. S gyűlési vitáik ismertetése még inkább alkalmat adott a legkülönbözőbb témák felvetésére a magyar nyelv ügyétől kezdve az igazságszolgáltatás reformján át a kisdedóvásig. Kossuth, mint Debrecen esetéből tudjuk, a városi tanácsülésekről is szeretett volna beszámolókat közölni, bár erre gyakorlatilag már nem kerülhetett sor.

Azután: előzőleg maga az országgyűlés volt a központ. Most viszont Pesten, az országnak immár tényleges centrumában, Kossuth saját irodája kezdett valami központi szerephez jutni a megyei tudósítók szerveződő hálózatán belül. Hiszen lapját csak ilyen tudósítók közreműködésével tudta mozgásban tartani. Tudjuk, hogy barátait, ellenzéki ismerőseit a különböző megyékből, még Pozsonyban, az országgyűlés szétoszlása előtt felkérte nemcsak arra, hogy vállalkozását pártfogolják, hanem arra is, hogy küldjenek vagy valakivel küldessenek helyi beszámolókat. Majd a Jelentés szétküldésekor újból, írásban is megkereste őket. Sáros megyében Ujházy Lászlót, Szatmárban Kölcseyt, aki azonban első levelét úgy látszik nem kapta meg. Komárom megyében először Pázmándy Dénes alispánhoz fordult, majd pedig, miután tőle választ nem kapott, Ghyczy Kálmán főjegyzőt kérte meg, hogy szerezzen neki levelezőt. Barsból Balogh János barátja, Kosztolányi Péter küldte a híreket, Hontból az akkor még ellenzéki Luka Sándor, Csongrádból Klauzál Gábor, Krassóból Makay Sándor főjegyző, aki még Pozsonyban biztatta Kossuthot, hogy vágjon neki az új vállalkozásnak. Békésből Novák Antal, Aradból Bohus János, Trencsénben a diétáról hazatérő, öreg Borsiczky István volt írnokát, Pettkó megyei alügyészt kérte meg, hogy írjon beszámolókat. A zalai ülésekről maga Deák Ferenc küldött hosszú leveleket. Szepes megyei levelezőnek Kossuth a kormánypárti, bár Pozsonyban az ellenzék előtt sem népszerűtlen Pfanschmid Edét kérte fel (aki ekkor magyarosított Zsedényire), de ő Bécsbe, hivatalba készülvén ezt nem vállalta és mást ajánlott maga helyett. Mindent összevéve a nemesi reformellenzék gárdájából egy olyan országos hálózat körvonalai kezdtek kibontakozni, amelynek központjában most először, de nem utoljára, Kossuth egyik vállalkozása állt.

Kossuth a már szokott módon berendezte másoló irodáját, kancelláriáját, Farkas Jánossal élén, és midőn már elég gyűlési anyagot kapott vidéki tudósítóitól, {I-391.} meg Pesten saját jegyzeteiből, július elején szétküldte az első számot. Ezt egykorú pénztári naplójának tanúsága szerint eredetileg 51 példányban íratta le. Utóbb azonban az újabb jelentkezők számára az első 5 számból visszamenőleg még további 90, majd ismét 10 példányt másoltatott. Így pótolta az útközben elveszett példányokat is. A pénztári naplóból 11 rendszeresen foglalkoztatott írnok nevét ismerjük. Az év végén, 1836 decemberében a 13. szám 125 példányban, 1837 februárban a 18. szám már 138 példányban, május elején pedig a 23. szám 160 példányban készült. A példányszám emelkedése nagyobb jövedelmet is jelentett, bár a nehézkes másolóapparátus elég sokba került. Az előfizetési díjat többen kissé magasnak találták. Ellenségei pedig egyenesen azzal vádolták Kossuthot, hogy nyereségvágy vezeti. Kossuth válaszul kifejti, hogy az angol királytól kezdve a tisztviselőig és a munkásig mindenki kap valami tiszteletdíjat vagy napszámot. Csak „az írói pályán virrasztott éjek fáradságával” nem szabad pénzt keresni? 1836 nyarán egy Zemplénbe küldött magánlevélben Kossuth határozottan visszautasította a vádat, mintha „nem tiszta hazafiúi, hanem alacsony materialis érdekek” vezetnék. Ekkor úgy kalkulált, hogy egy-egy szám után több mint 283 forint kiadása lesz, és így aligha kereshet majd többet félévenként 400 forintnál, amiből jóformán meg sem élhet. A vállalkozás sikere folytán 1836 második félévében, amennyire a pénztári naplóból megállapítható, ennél nagyobb, mintegy 1200 forint jövedelme volt. Utóbb Kossuth ezt írta vallomásában: „reméltem, fáradságomnak annyi magános díját is aratni, hogy házam népét becsületesen tarthassam”. A lényeges mindebből az, hogy a Törvényhatósági Tudósításoknak igen rövid idő alatt jóval több előfizetője lett, mint elődjének volt bármikor. Közülük a legtöbb a nemesség soraiból került ki, mint táblabíró, birtokos, megyei tisztviselő, esetleg uradalmi ügyész, ügyvéd és tiszti orvos. Egy sor példány nem is egyéni címekre ment, hanem Arad, Békés, Nógrád, Ugocsa, Zala és más megyék „közönségének”, egyedi esetekben Komárom megye könyvtárának, illetve Tolna megye levéltárának. A megrendelők közt találjuk az egykor Széchenyi által kezdeményezett pesti kaszinót és az annak nyomán sorra megalakult vidékieket is, amelyek rendszerint ugyancsak a nemesi reformellenzéknek lettek központjai. Ez utóbbiak közül a debreceni, ipolysági, kolozsvári, komáromi, miskolci, nagyváradi, pápai, szegedi, némi kezdeti félreértések után a sátoraljaújhelyi kaszinó, valamint a Nagykőrösi Olvasó Társaság szerepelt a címzettek sorában. Széchenyi nevén kívül csak kevés főrendével találkozunk, és igen kevés városi, polgári megrendelőével is. A lap hatása azonban ennél szélesebb körben érvényesült. Lónyay Gábor már az első számokról azt írta, hogy „minden ember szinte elnyeli, ki kezéhez kaphatja”. A vidéki táblabírák, értelmiségiek kézről kézre adták. Wesselényi három példányt járatott Kolozsvárra, s ott a református Kollégium diákjaival tovább másoltatta. Az új Tudósítások érdekes volta, ellenzéki hazafias tenorja magában véve is visszhangot keltett. Az eltiltás pedig ezután oly ismertté és népszerűvé tette a lapot, hogy olvasóinak száma pár hónap alatt többszörösére emelkedett. Kossuth perirataiban utóbb nem kis gúnnyal jegyezte meg, hogy a fiskus eredményesen izgatott a Tudósítások érdekében. S már első vallomásában is arról szólva, hogy a sors sok ismerőst és „bizonyos nevezetességet” adott neki, hozzátette: {I-392.} „pirulva vallom meg, mert nem az én érdemem, hanem üldöztetésem következése”. Az udvari Kamarának, a Helytartótanácsnak, sőt a királyi és hétszemélyes táblának is több tagja és tisztviselője járatta a lapot, álnéven maga a fiskus is. Sedlnitzky gondosan eljuttatta Metternich elé Kossuth írásait. Az ellenzékiek persze hamar felismerték a Tudósításokban a politikai közvélemény és a nyilvánosság megteremtésének új eszközét, és igyekeztek azt minél hatásosabban alkalmazni. Lónyay Gábor naplója szerint 1836 novemberében egy ellenzéki megbeszélésen iBohus János aradi táblabíró hajlandónak mutatkozott 1000 forintot felajánlani arra a célra, hogy a Tudósításokat minél olcsóbban, ha lehet ingyen, és minél több példányban, minél szélesebb körben lehessen terjeszteni. Úgy látszik, mások is hajlandók lettek volna bizonyos összeget hasonló célra felajánlani. S ha e terv már nem is válhatott valóra, annyi bizonyos, hogy az új Tudósítások jóval szélesebb körben hatott a réginél.

Végül, de nem utolsó sorban pedig említsük meg azt, hogy az új vállalkozás maga is sokkal közvetlenebbül kapcsolódott az ellenzéki politikai mozgalomba.

Az első számok arról írtak, hogy miként fogadták a megyegyűléseken a hazatérő követek országgyűlési beszámolóit. Már ez a tárgy is alkalmat adott az elmúlt három és fél évet nemzeti és ellenzéki szempontból megvilágítani, előadni, mint éljenezték Pesten Fáy beszámolóját, mint fejtegette Lónyay Gábor és Szirmay Antal Zemplénben, hogy „egész Európa jelszava az előrehaladás”. A haladó szellemű beszédek most a megyék határain túl, az ország távoli sarkaiba is eljutottak. Deák Ferenc nevezetes Zala megyei követi jelentését, amely a nyelv s nemzetiség ügyéről is hosszasabban megemlékezett, öt egész folytatásban, főhelyen közölte Kossuth.

A hatalommal folytatott vitáiban, igen érthetően, azt hangsúlyozta, hogy Tudósításai a nyilvános megyegyűléseknek pusztán „históriai” leírását adják. Igen tévedtek azonban azok, akik az eredeti szöveg átnézése helyett a dolog könnyebbik végét fogva, egymástól átvették azt a megállapítást, hogy itt valóban csak ártatlan jegyzőkönyvi közlésről, a megyegyűlések rendszeres és elfogulatlan ismertetéséről volt szó, s hogy a kormány pusztán és egyedül csak azért akarta elhallgattatni, mert veszedelmesnek tartotta, ha az ötvenkét felé tagolt helyi események országos, együttes nyilvánosság elé kerülnek. A valóságban Kossuth ellenzéki politikai lapot szerkesztett, s ennek megfelelően válogatta és értékelte mindazt, ami az ország különböző megyéiben történt. Éppen ez adott „magánleveleinek” akkora jelentőséget, a kormánynak annyi nyugtalanságra okot, amennyire valami egyszerű, száraz napló soha nem lett volna képes.

A lap e határozott politikai pártállása részben magától adódott, Kossuth nem minden megyéből közölt híreket, mert nem is volt mindenütt tudósítója. Ahol pedig volt, ott is ellenzéki érzelmű barátai és ismerősei sorából került ki. Az ellenzéki megyék így eleve sokkal többet szerepeltek, a kormánypártiak annál kevésbé, vagy ha igen, főként olyankor, midőn a helyi ellenzék akciója rájuk irányította a figyelmet. Kossuth azokkal az emberekkel foghatott csak a vállalkozáshoz, akik hajlandók voltak neki segíteni. A pesti dolgokat ő maga jegyezte. Biharból Török Gábor küldte a beszámolókat, nagy készséggel, panaszkodva a még tespedőkre, {I-393.} akik miatt „hatalmas felrázás kell”, és tájékoztatva Kossuthot, hogy ha mások is küldenek onnan híreket, közülük kiknek lehet hinni, mert „a hazafi részen vannak”, s kiknek nem, mert a „homálynak baráti”. Pozsonyból Olgyay Gáspár, aki az elfogott ifjak ügyében tartott heves beszédeket.

Besze János, a későbbi radikális népszónok, részletes beszámolót küldött a konzervatív Esztergom azon üléséről, melyen ő mint „fő opponens” sokat beszélt. Csak azt kívánta – s ebben sokkal egyezett – hogy a nevét ki ne írják.

Bizonyos szempontból tehát igaza volt Kossuthnak, midőn elfogatása után Vallomásában azzal védekezett a „ferdítés” vádja ellen, hogy ő olykor inkább enyhítette, mint színezte a helyi beszámolók szövegét. De inkább azt találnánk meglepőnek, ha az új Tudósítások nem viselnék magukon még nyíltabban, még erősebben Kossuth saját politikai meggyőződésének és alakító készségének világos nyomait. Éppen ez az egyéni erő tette a „magánlevelet” oly meggyőző hatású ellenzéki szöveggé, akár a Reviczkyt felváltó új kancellár, a magyarul nem tudó gr. Pálffy Fidél elleni nyilatkozatokról számolt be, akár arról, mint tiltakoztak Zemplénben régi barátai, br. Vécsey Pál, Soós János, Lónyay Gábor az ellenzék megtörésére kiadott tisztválasztási kormányrendelet ellen. Fejér megyéről, míg a főispán szava dönt, hónapokon át alig pár sort találunk a lapban. A hallgatást annál részletesebb beszámoló követi, midőn 1836 októberében Madarász László – utóbb 49 radikális rendőrminisztere – öccsével váratlan rohamot intéz a kormánypárti nagyurak ellen, fejükre idézve az ifjú nemzedék követelő szavait: „elenyésztek már az éjnek sötét rémjei s az igazmondás félelmei, szabadon kelek én is, valahányszor törvény szólít és igazság”. Pedig nem tekintélyes ellenzéki politikusoknak szól e nagy figyelem, hanem két vagyontalan, jogot tanult, fiatal kisnemesnek, akik egyebek közt a nagyságos és méltóságos címeket készülnek ekkor eltörölni.

Kossuth dicsér és pellengérre állít. A hű ellenzékiek el is várták, hogy eleget írjon róluk, s szívesen olvastak saját tetteikről. Bezerédy mint régi barát figyelmeztetően írta neki 1837 elején, hogy sokan kezdenek türelmetlenkedni, mert „Tolnáról nem foglalnak levelei már régebb idő óta tudósítást”. Hogy a szerkesztő a gúny eszközét sem vetette meg, arra jellemző az a pár sor, melyben leírja, hogyan érkezett meg Gyulára július végén Aczél József főispáni helytartó egyetlen üres kocsi és „hihetőleg” véletlenül három szekér cigány kíséretében; a helyszínen csak pokrócos lovon ülő mészárosok fogadták, s míg ezeknek ő köszönetet mondott, éppen akkor telepedett le a megyeház előtt egy vándor komédiás, ki „majmait síp és dob mellett folyvást ugrándoztatá”. Milyen más, midőn augusztus végén Balogh Jánost s a barsi küldöttséget fogadják a pesti rendek! Ezt a jelenetet, Kossuth szerint csak Vörösmarty költői tolla tudná méltóképpen lefesteni.

Az ellenzék az „üdvös hazafi rész”. Viszont amikor a nyitrai gyűlésen Justh Dénes Kossuth Tudósításai ellen felszólalva („szegény személyem következett a rovásra”) felforgatástól óv, hosszú latin beszédet „szaval” („majd megpróbálom lefordítani”), s úgy figyelmezteti hallgatóit, hogy a francia forradalmat is írók s veszedelmes hírlapok készítették elő. Ahogy Kossuth ezt a maga közbevetéseivel leírta, az már bírálatnak is beillett. A támadásokra pedig élesen visszavágott. {I-394.} A Tudósítások szerint a honti követjelentő gyűlésen Okolicsányi Károly azt mondotta, hogy „köszönjük meg ő felségének abbeli gondoskodását, miszerint a zavargó ifjakat kegyesen elfogni méltóztatott”, amiért alaposan ki is nevették. Okolicsányi erre írt Kossuthnak, s azt kívánta, hogy igazítsa ki lapjában a „részrehajlásból vagy hibából” neki tulajdonított mondást, mert ezt Luka Sándor (Kossuth tudósítója) vágta csak neki oda gúnyos kérdés formájában. Kossuth a lapban válaszolt, Lukának adott igazat, s hozzátette, hogy nem lehet kifogásolni, ha „valakinek levelei ez vagy amaz színt viselik”. Utóbb a honti rendek többsége pártolta a Tudósításokat, de Foglár Imre ellenezte, „amit békével zsebre dugni semmiesetre sem fogok”. Nemsokára valóban visszatért Kossuth erre az ügyre, elmondva, mint nevezte Foglár zavarosnak Kossuth szövegét „zajgás és nevetés” közben. „A zaj növekszik. Kérem, hallgassanak ki (olvassuk Foglár szavát), senkinek sincs joga szavamba vágni, kinek beszédem nem tetszik, s gyomor émelygést érez, vegyen be hánytatót … Pártolást nem érdemel ezen ember, ki tsak pénzt keres, mert hamis híreket, hazúgságokat közöl.” Amire Kossuth félbeszakítja a gyűlés leírását és a Tudósításokban polémiába bocsátkozva odaiktatja válaszát s Foglárt hamis vádlónak, rágalmazónak nevezi.

Talán ennyi is érzékelteti, hogy a Tudósítások egyáltalában nem valami jámbor gyűlési krónika, hanem harcos ellenzéki orgánum volt, melynek hangja az akkori viszonyok közt igen frissnek és élesnek számított. Csanád megyében egyesek azt panaszolták, hogy a Tudósítások olykor „valóságos gúnyirattá alakulnak”. Kossuth maga sem titkolta, hogy nem tart igényt a partok közt semleges állásra: „olly kába sem vagyok, hogy levelezésemmel mindenkinek tetszeni akarnék, sőt nyilván megvallom, miképpen én igen örvendek, ha egy bizonyos gondolkozású embereknek nem tetszem, mert vannak emberek, kiknek nem tetszeni dicsőség”. Az éles ellenzéki hangnem és a Tudósítások sikere nagyra növelte a konzervatív, a kormányhű nagyurak aggodalmát. Br. Eötvös Ignác, az egykori királyi biztos, nem győzte szemére hányni a Pestre látogató Lónyay Gábornak, miért hagyja magát liberális prókátorok által eszköznek használni, hiszen azok éppen a hozzá hasonló urak birtokán akarnak osztozni, s hozzátette, hogy ha a Tudósítások „némely falusi notáriusok kezébe kerülnek”, hamarosan roppant veszedelembe dönthetik a hazát. Pedig a Tudósításokban konkrét társadalmi reformjavaslatnak nincs nyoma, bár az úrbéri viszonyokat érintő, haladó szellemű beszédek közlésével, vagy igazságtalan megyei határozatok szövegének megkérdőjelezésével a szerkesztő e téren is kimutatta véleményét. A küzdelem alkotmányos jogokért folyt, ez töltötte be majdnem az egész lapot.

Az igazi nyugtalanságot azonban a lap ellenzéki jellegén is túlmenően az keltette kormánykörökben, hogy Kossuth a Tudósításokkal aktive részt vett az ifjak elfogatását követő, felzúdult hangulat ébrentartásában, sőt saját lapjának ügyével, a tiltó parancsnak nyilvánosan ellene szegülve, maga is új harci elemet dobott a megyegyűlések vitáiba. Nemcsak leírta az üléseket, hanem hatott is rájuk. Deák eleinte még attól félt, hogy a lapnak nem lesz elég anyaga. Az utolsó számban Kossuth már a lapok szaporítását jelentette be, nem tudván a történtekkel másként lépést tartani. Ő maga mondja, hogy ennek oka az ifjak elfogatásának és a Tudósítások {I-395.} eltiltásának ügye volt, mely „mint menykő a felhőtlen kék égről” lecsapva, oly nagy mozgalmat idézett elő, hogy alig győzi követni. Valóban, már az első számok nagyrészét ez a két ügy töltötte be. A 3. számban 5 különböző alkalommal van szó Kossuth saját ügyének megyei visszhangjáról. Így valóságos körforgás jött létre, mert újabb írásai és tettei megint a megyei vitákat táplálták, azokat viszont megint meg kellett írnia, s így tovább. Az anyag persze így feltorlódott, az utolsó szám, 1837 május elején még Abaúj, Liptó és Sopron előző nyári ügyeit közölte kivonatosan. A 12. szám teljesen az ifjak és a Tudósítások ügyéről szólt, „a vitatások többi részeit most már nem közölhetvén”. A továbbiakban azt kell megtekintenünk, milyen magatartást tanúsított Kossuth ebben a két ügyben.

Az országgyűlés után a kormány elérkezettnek látta a pillanatot, hogy lecsapjon az ifjúság vezetőire. Május végén katonai karhatalommal letartóztatták a két Lovassyt, Tormásyt, s a látszat kedvéért a feladó Lapsánszkyt. Kossuth minderről megdöbbenéssel értesült, de meghátrálásra nem gondolt. A Tudósítások legelső számaitól kezdve bőven foglalkozott az ifjak ügyével, országos visszhangot adva a megyegyűléseken elhangzott kemény nyilatkozatoknak, melyek a kormány fejére olvasták törvénytelen lépéseit, a vádak oktalanságát és a közfelháborodást. Mindenki olvashatta, mint panaszolta Patay József a pesti gyűlésen, hogy „ezen alkotmányos ország szabad polgárai” nemsokára az űzött erdei vadhoz lesznek hasonlóak. „Mit fél hát olly annyira az ausztriai ház?”– kiált fel Balogh János szavával a barsi beszámoló – hiszen ha minden más nemzet lerázza zsarnokát, ilyen erőfeszítésre nálunk a sokféle rend, vallás és nyelv által megoszlott ország nem lenne képes. De ha a dinasztia csak „a törvényeknek megtapodásával tudja őrizni léte bátorságát”, nekünk is mindent el kell követnünk személyes biztonságunk megóvására. A főispán erre közbeszól, mire a „Rendek kaczagnak”, Lipovniczky Vilmos pedig kijelenti, hogy az ifjak vétke „puszta nagy Mese”, az igazi ok a kormánynak minden bokorban összeesküvést sejtő félénksége; az ilyen furcsa vadászat, ahol a farkasok kergetik az embert, zsarnoksághoz illik. Az ilyen mondásokat utóbb Kossuth ellen vádpontként használták. Ő pedig egymás után hozta a panaszt, éles bírálatokat, a békési feliratot az uralkodóhoz, Hont, Arad, Nógrád, Somogy, Heves aggodalmait a „törvénytelen fogdosások” miatt. Ilyenkor értjük meg, miért értékelték az egykorúak annyira a megyét; ez adott nekik szabadságot arra, hogy a Hatalom arcába vágják emberi tiltakozásukat.

A megyék akciójának Wesselényi volt fő szervezője, de csak természetes, hogy ebben Kossuth is közreműködött. A híreket, reményeket, Pest megye körlevelét ő küldözte Bártfay Lászlón át Kölcseynek, s általa Szatmár megyének. Kölcsey az ő sorainak hatása alatt ígérte meg, hogy új feliratot fog kieszközölni, hiszen most már „az egész tárgy másképpen áll előtte”. Wesselényi és Kossuth Deákkal is kapcsolatban álltak, aki így jellemezte a kormány félelmét: „ők makacsul hátat fordítanak a felkelő napnak s önárnyékukat iszonyú rémnek nézik”, holott alig van ország, hol kevésbé kellene forradalomtól félni. A kormány csak „maga ellen tesz az erőszakos gátlásokkal”, titkos szövetkezések pedig, „miket a kormány minden ártatlan dologban is gyanítgat, szentül hiszem, hogy hazánkban nincsenek és nem lesznek soha veszedelmesek”. Hozzátehetjük, hogy a perben közvetlen {I-396.} része is akadt Kossuthnak: Lovassy édesapjának felkérésére elvállalta – nem ugyan a nyílt védelmet, mert arra a fiskus módot nem adott, hanem azt, hogy az apa nevében ő készíti el a beadványokat. Ilymódon többé-kevésbé ő irányította a védekezést.

Fent most már egy pillanatra sem vették le szemüket Kossuth oly veszedelmesnek tűnő működéséről. Úgy látták, hogy a jurátus-per által kiváltott nyugtalanságot az ő Tudósításai tartják ébren. Hamar rájöttek, hogy a Lovassy-perbe is belekapcsolódott. Bécsben mint „fő felbujtóra” készültek lecsapni Kossuthra. Mind erősebbé vált hiedelmük, hogy összefüggő szervezetről van szó. Ferstl és Beöthy Sándor királyi jogügyigazgató már novemberben Kossuth és Wesselényi elfogatását kívánták, mert bizonyítva látták, hogy ők vezetik az összes „kormányellenes üzelmeket”. 1837 elején pedig Metternich ismét az európai titkos ifjúsági szervezetekről s királygyilkosokról elmélkedve s a kormány gyengülését panaszolva, így sóhajt fel: „ma már ép úgy van Fiatal Magyarország, mint ahogy van Ifjú Itália, Franciaország és Ifjú Svájc is.”

Közben a Tudósítások nem szűnő hévvel közölték, hogy Békésben Szombathelyi Antal kemény szavakkal bélyegezte meg a törvénytelen erőszakot: „vagy tán a zsoldos seregek öldöklő fegyverében bíznak a felébredt emberi jussok kívánati ellen”? A decemberi szatmári gyűlésen átment Kölcsey felirata is, nemzeti ügynek mondva az ifjakét s kérve a fejedelmet, szüntesse meg a törvénytelen eljárást. Most, hogy egész politikai áramlatot érzett maga mögött, Kossuth úgy tűzbe jött, hogy Kölcsey szövegét sem találta már elég lelkesnek és erélyesnek. Amint az ifjak perében a döntés közeledett, Kossuth belső feszültsége is mind magasabb fokot ért el. Lovassy megrázó hangú, s a törvényhez ragaszkodva szabad védelemért kiáltó, végső beadványai egymást követték az újév fordulóján. A fontosabb iratokat Kossuth fogalmazta, sőt este lakásán hozzágyűlt barátaival átnézette s megvitatta. Ezek az esti találkozások a „kávéforrás” második emeletén nem sokáig maradhattak rejtve a titkos ügynökök előtt. 1837 február végén egyszer tizenöten is egybegyűltek, köztük Bezerédy, Balogh János, Illésy János, Klauzál, Ágoston József, Benyovszky Péter, Patay József és a fiatal gr. Ráday Gedeon. Az ifjak ügyéről tanácskozva arra jutottak, hogy a megyékkel törvénytelennek kell nyilváníttatni az ítéletet, s követelni kell a bírák megbüntetését. Másnap este meg éppen arról volt szó, hogyan szervezzék az ellenzéket.

A február 27-én kimondott ítélet villámcsapásként hatott. Lovassyt tíz, Tormássyt másfél évre ítélték.

Kossuth éppen Kölcseynek írt, mikor hírét vette az ítéletnek. Sorai szinte tüzelnek. „Lelkemet leírhatatlan indulatok szaggatják … Mit kell, mit fogunk tenni, még magam sem tudom, csak annyi áll tisztán előttem, hogy az erőszak ellen felkiáltanunk szükséges.”

Kossuth nem volt hajlandó kegyelmi kérvényt fogalmazni Lovassy László nevében. Midőn az apa az utolsó pillanatban, azt mással mégis megfogalmaztatta, sőt fiával is aláíratta, Kossuth ezt elvfeladásnak látta, mivel fent most majd úgy képzelik, hogy terrorral mindenkit meghajlíthatnak. A megtört apa Wesselényi szemrehányásai {I-397.} közben vitte a kérvényt a nádorhoz, de az sem titkolta előtte, hogy már nincs sok reménye.

Nem kell azt hinnünk, hogy Kossuth és barátainak politikai lendületében a nemesség szélesebb tömegei osztoztak. De a kimondott szó s a megtörtént tett hatása nagy. S amint a merészebb szavakra ökölcsapásként felelt a hatalom, erre már a megyék öltöztek vértbe, mert a szólásszabadságban az alkotmányt is védték. A központ – vagy mint fentről látták: az „intrikák és machinációk” gyújtópontja – Pest megye volt. Egy titkos jelentés szerint 1837 márciusában Lónyay Gáborné pesti házában gyűltek össze a „forradalmárok”, Wesselényi, Kossuth, Kubinyi Ferenc, hogy az országos akciót megszervezzék. A Tudósítások utolsó számai is hazafias tiltakozással vannak telve; az április 9-i pesti gyűlésről részletesen hozzák Kubinyi szavait: mintha a császárkori Rómában lennénk, hol a zsarnok Tiberius élt vissza a törvénnyel, s „egyedül haragját s bőszült indulatát követvén az ítélet hozásban, nemcsak tetteket, de szavakat, jeleket, sőt gondolatokat is vétekké bélyegzett”. „Sokat szenvedett már a Magyar, s legtöbbet az Austriai ház alatt” – és míg másutt elűzik a fejedelmet, csak mi maradunk a törvényes úton, bár nap nap mellett törvénytelenséggel halmoznak el.

1836 tavaszán nemcsak az ifjakat akarták elhallgattatni, hanem Kossuthot is. Hiszen ő az ekkor már perbe fogott Wesselényi mozgalmának, sőt bizalmas körének exponált tagja volt.

Innen érthető, hogy midőn 1836 májusában fel akarta vétetni magát a pesti kaszinóba, Széchenyi magához kérette és személyesen rávette, hogy vonja vissza jelentkezését. Utóbb sokan tűnődtek azon, hogy honnan eredt Széchenyi e korai ellenszenve Kossuth iránt. Az előzmények ismeretében azonban ez korántsem meglepő. Széchenyi tudta, hogy Bécsben veszedelmesnek, felbujtónak tartják, félnek a Wesselényiék mögé képzelt titkos szervezkedéstől, és le akarnak vele számolni. Az ifjakat éppen ekkoriban tartóztatták le, s alig volt kétséges, hogy Kossuth, ha eddigi útját folytatja, szintén kihívja maga ellen a hatalom bosszúját. Széchenyi e politikai konfliktustól igyekezett a kaszinót távol tartani. Elmondta Kossuthnak, hogy Bécsben mennyire gyanakodtak magára a kaszinóra is. Ha most Kossuth belép, fent azt hiszik, hogy „itt valami agitacionalis fészek készül”. „Ön nem is képzeli, mennyire fontos embernek tartják.”

A nádor, mihelyt értesült arról, hogy Kossuth Jelentését kifüggesztették a pesti kaszinóban, még május végén utasította Dubraviczky Simon Pest megyei alispánt, hogy tiltsa el őt az új folyóirat megindításától. E rendeletet rövid úton, a rendek megkérdezése nélkül adta ki, de bízott annyira tekintélyében, hogy saját megyéje meghajol a bevégzett tény előtt. A tiltó levelet Zlinszky János főszolgábíró június 2-án személyesen adta át Kossuthnak.

Kossuth azonban egy pillanatig sem gondolt meghajlásra. Felvértezte magát paragrafusokkal és azonnal óvást emelt. Már másnap elutasító választ nyújtott át Zlinszkynek. Ebben hangsúlyozta, hogy nem folyóiratot ad ki, hanem pusztán magánleveleket, és pedig a megyegyűlésekről, amelyek nyilvánosságát a törvény biztosítja; hogy nem tesz mást, mint amit három és fél évig háborítatlanul folytatott Pozsonyban. Így kovácsolt mindjárt érvet a kormány tehetetlen s halogató eljárásából {I-398.} is. Ezt az óvást szétküldte más megyéknek is, vagy negyven helyre, körlevél kíséretében, amelyben védelmüket kérte, hiszen ő „bármennyire tsekély legyen is, de tagja a Nemzetnek”, s így személyében „az írásnak s magános levelezésnek köz Nemzeti Jusa”, a megyei tanácskozások nyilvánossága szenved sérelmet. Hangsúlyozta, hogy nincs szándékában „időszaki hírlapot” kiadni, bár felidézte, hogy a rendi tábla 1835. április 3-án a cenzúrát is a sérelmek közé sorolta. A baráti hálózat révén sokhelyt lelkes pártolói akadtak. Így kapott az ügy országos visszhangot.

Az első rohamot a nádor saját megyéjében, a pesti ellenzék intézte a tiltó parancs ellen. Június 15-én Fáy András vázolta Kossuth pozsonyi érdemeit, s Ráday Gedeon meg Patay segítségével rávette a rendeket, hogy a nádort a tilalom visszavonására kérjék. Az alispán ellenvetéseit, mint például hogy időszaki iratok kiadását felsőbb rendelet engedélyhez köti, letorkolták azzal, hogy levelezésről nem szól a rendelet, de ha szólna, akkor is hiába tenné, „mert a nemzetet csak a törvény szerint lehet kormányozni”.

A nádornak most válaszolnia kellett. Augusztus közepéig várt, s akkor elmagyarázta, hogy hírlapot királyi rendelet szerint engedély nélkül kiadni nem szabad. A Tudósítások pedig teljesen hírlap jellegűek. A levélforma csak kibúvó akar lenni a rendelet alól. Kérte azután megyéjét, hogy rá való tekintettel álljon el a további panaszoktól.

„A főherceg – írja naplójában Széchenyi – Kossuth miatt nagy bakot lőtt. Kossuth szerfelett nagy befolyást fog szerezni.” Valóban, a nádor vitába ereszkedett a rendekkel olyan elvi kérdésekről, melyek körül sokat lehetett hadakozni. Mert mi tulajdonképpen a hírlap, s hol volt a Corpus Iurisban nyoma annak, hogy királyi rendeletekkel lehet igazgatni? A nádor – nem ő az egyetlen ezidőben, kit meglep megyéjének újszerű heve – vereségnek tette ki magát. A szeptember eleji ülésen a rendek elébe szövegezték a törvények egész sorát s továbbra is a tiltó parancs ellen foglaltak állást.

Ekkor már az ellenzék vidéki központjai is sorban reagáltak Kossuth folyamodására. Biharban Beöthy Ödön személyes ajánlására elhatározták, hogy a Tudósítások érdekében felírnak a nádorhoz, sőt ha kell, a királyhoz is. Barsban Balogh János beszéde s nagy vita után, a főispán fejcsóválása közben ugyancsak felirat mellett döntöttek, kimondva, hogy levelezést megtiltani „több mint botránkoztató” dolog, melyhez hasonlót „zsarnoki rabszolga országban” is aligha találni. Csongrádban Klauzál Gábor, Zemplénben Nagy Lázár szólalt fel a Tudósítások érdekében. Annyit el is ért, hogy a rendek érintkezésbe léptek Pest megyével. Többet nem lehetett tenni a megye azon fásult s hűvös hangulatában, melyről Lónyay nem győzött ekkor Kossuthnak panaszkodni. A tolnai rendek azonban Bezerédy hatására nemcsak Pesthez fordultak, hogy összhangot teremtsenek „a szabadságnak oltalmára”, hanem mindjárt meg is rendelték a Tudósításokat, a gyűlési végzésben Kossuth országgyűlési érdemeiről is megemlékeztek, és szinte bizonyítványt állítottak ki az új vállalkozás törvényes voltáról. Kossuth mindezt közölte, sőt a lapban mindjárt köszönetet is mondott azért, hogy személyében a nemzeti s polgári szabadságot „buzgó pártolásra méltatták”. Felírás mellett döntött {I-399.} Komárom, Gömör, Sopron, Nógrád és Somogy is, az utóbbinak végzését Svastics Lajos a megye haladó szellemére büszkén küldte meg, sok sikert kívánva a még „soha senki által nem próbált” vállalkozáshoz.

Zalában Deák, Kossuthnak három egymást érő levelére, személyesen mutatta be a folyamodást, s keresztül is vitte, hogy nemcsak feliratot intéztek a királyhoz, hanem erről a többi megyét is körlevélben értesítették. Varasd s részben Borsod ennek hatására reagált a mozgalomra. Deák és Kossuth barátsága ezidőben mélyült el, a közös tiltakozásban. A Tudósítások folytatását Deák őszintén helyeselte. „A vállalat szent – írta Kossuthnak, és én sikerét óhajtom, mert törvényellenit benne nem látok.”

Ennyit még 1836 nyarán elért Kossuth. A kormány körében azelőtt az országgyűlési akciótól riadtak vissza: most a nádor tiltó szavára mintha tucatnyi sárkányfej nőtt volna a lehullott egy helyére. Fent alig győzték fogalmazni a kedvetlen s elutasító válaszokat a sok feliratra. Igaz, voltak megyék, hol félredobták Kossuth kérelmét, mint Fejérben, Pozsonyban, Esztergomban. De ezt ősszel újabb eredmények ellensúlyozták: Liptó és Hont – az utóbbi zajos küzdelem után – szintén felírtak. Zala mellett Szatmár, Kölcsey megyéje adta a legszebb, s legjelentősebb választ Kossuth kérelmére. Elismerését fejezte ki Kossuthnak „példás szorgalommal, hűséggel és éles belátással” írt országgyűlési beszámolóiért, s a kialakult módszerhez híven, Pest megyével érintkezésbe lépve, feliratot intézett a királyhoz. A felirat – Kölcsey munkája – ismét visszatért arra, hogy Kossuth pótolta az országgyűlésen azt a hiányt, melyet másutt hírlapok töltenek be, s ezzel „magát a nemzet köszönetére érdemessé tette”. Nem is várhattak tőle mást, mint hogy „diadalmasan futott pályáját bezárni nem fogja”, s ezentúl a megyegyűlésekről számol be. A tilalom törvénytelen, Kossuth „személyében fennálló törvényeink, polgári jussaink ellen sérelem követtetett el”.

Amint e tétel gyökeret ver a megyei központokban, Kossuth nem magánember többé. A Tudósítások ügye láncszemként bele van akasztva a nemzeti-alkotmányos mozgalomba. Itt már nem a nádor s a Tudósítások szerkesztője pereltek. Igaz, a megyék haragja még nem volt cselekvő erő, hanem csak hangos tiltakozás. De e tiltakozás, a mindig ismétlődő jogi érvek és formulák mögött mégis megjelent, ha vázlatosan s halványan is, az ötvenkettőből eggyé s erőssé forrt mozgalom előképe, s vele a hatalmi kérdés, minden politikai összeütközés lényege. Az első menet eredménye nem volt kedvezőtlen Kossuthra. Mintegy harminc megye állott részben vagy egészben mellé. Ezektől bizonyítványt nyert, hogy amit tesz, az helyes és törvényes. Aki e bizonyságok értékét kétségbe vonta, az nemcsak vele, hanem a haragos megyékkel is szemben találta magát.

Az első menettel azonban még nem dőlt el a küzdelem. Bécsben mindjárt hozzáfogtak, hogy az első balsikert helyreüssék. Pálffy kancellár nem sokat habozott: azt javasolta, hogy Kossuthot, mint felségsértőt, minden további nélkül a királyi tábla elé kell állítani. Tanácsosai azonban nagy többségben visszariadtak ilyen erélyes lépéstől, és a régi módszerrel, tekintéllyel akartak hatni. Igy azután a Kancellária augusztus 9-én azt javasolta, hogy a nádor újra, de most már a király nevében tiltsa el Kossuthot a lap folytatásától. Ezt fogadta el az államtanács, végül {I-400.} az uralkodó is. Ennek alapján Zlinszky főszolgabíró az alispán, illetve a nádor utasítására, királyi rendeletre hivatkozva, október 2-án átadta Kossuthnak a második eltiltást.

Amilyen habozás előzte meg ezt az újabb lépést, annyira gyors volt megint Kossuth válasza. Eszébe sem jutott megszeppenni, sőt tisztában volt azzal, hogy a második tilalom újabb megyei hadjáratra ad neki alkalmat. Még aznap hosszú és nagy dialektikáról tanúskodó óvást fogalmazott, amelyben kifejtette, hogy vállalkozása törvényes, mivel az országgyűlés és a megyegyűlések nyilvánosságát az alkotmány biztosítja; ha nem lenne törvényes, nem engedték volna háborítatlanul folytatni három és fél esztendeig; új vállalkozása csak a régit folytatja, s a különbség, hogy ez ritkábban, csak 14 naponként jelenik meg, legfeljebb javára szolgál; „a szabad magyart megilleti a törvény határa közti szabad szó”; e kéziratos levelezés egészen más, mint a sajtó, kis körben hat, s akik az előfizetési díjat meg tudják fizetni, azok igazán nem olyanok, „kik izgékony játékok lehetnének egy levél írónak kezében”. Egyébként is: a nádor saját tiltó rendelkezését be sem mutatták neki. Kossuthnak most már egy nagy érvvel többje volt, mint először: közel harminc megye állott mellé s pártolta, mert személyében a „köz nemzeti jog” sértetett meg. Így nemcsak őt, hanem a megyéket is engedetlenséggel kellene vádolni …

Kossuth már bevált módszert követett. Az óvást egy védelmet kérő levél kíséretében benyújtotta Pest megyéhez, amelynek október 5-i közgyűlése törvénytelennek és semmisnek mondta a tilalmat, az ő válaszát pedig a november 15-i közgyűlés elé terjesztette. A többi megyébe Kossuth ezután ismét tiltakozó és pártfogást kérő leveleket küldött, amelyek már hivatkoztak Pest megye újabb állásfoglalására elszánt és intranzigens hangon variálták a Wesselényitől tanult, büszke mondást: „szenvedni megtaníthatnak, de félni nem.” Hol fog az önkény s erőszak megállani? nem tudom – írta Kossuth Egry Jánosnak, Ugocsa megye főjegyzőjének a 8. szám mellé – „de azt tudom, hogy ha felelevenítik is a Spanyol inquisitio minden ijedelmeit ellenem, soha sem fogom megtagadni polgári jogaimat”. „Ha eltiporják is személyemet, én tudom, hogy a nemzet nem fogja némán szemlélni eltipratásomat”. Kossuth tisztában volt azzal, hogy a további ellenállással előbb-utóbb kihívja a hatalom ökölcsapását, de azzal is, hogy éppen ezzel az elvhűséggel válik ügye nemzetivé. „Komoly mérséklettel írtam – mondja tiltakozásáról Lónyay Gábornak – lefojtva érzelmeimet, de hajthatatlan kebellel, mely szilárdul érzi, hogy a polgári kötelesség mindenek felett áll, s hogy ennek még a fiúi s testvéri kötelességeket is fel kell áldozni.” Vukovich Sebő még az emigrációban is élénken emlékszik, hányszor hallották őt elszántan kiáltani: „Kész vagyok mindenre, még a fejvesztésre is, mintsem engedjek”.

A csata újabb szakaszában tehát megint Kossuth volt ellentámadásban. A kormány most a fontosnak ígérkező, november 15-i pesti közgyűlésen akart magának győzelmet biztosítani. Pálffy ismét elővette régi véleményét, hogy Kossuth ellen hűtlenségi pert kell indítani, annyival is inkább, mert most már a király akaratának szegült ellene, s az elnézés csak növelné vakmerőségét. A Kancellária többsége azonban ekkor is a megyei eljárás mellett foglalt állást, átvéve Kossuth azon érvét, {I-401.} hogy valóban nehéz erélyesen fellépni a lap ellen, ha negyedfél évig már engedték megjelenni. Akármennyire kardoskodott is Pálffy a maga igaza mellett, az államtanács megint a mérsékeltebb álláspontot fogadta el, s azt is elégnek tartotta a győzelemhez, ha a november 15-i ülésen a nádor személyesen elnököl. Annál kevésbé tetszett azonban ez a döntés a nádornak, aki egyszer már megégette az ujját, s tisztában volt azzal, hogy a megváltozott helyzetben immár nem elég a „józanabb rész” tekintélye, tehát csak személyes vereségnek, kínos jelenetnek tenné ki magát. Megírta Bécsbe, hogy nem biztos, jó-e neki ilyesmibe keverednie, s mikor ott nem engedtek, betegségére hivatkozva el sem ment a gyűlésre.

Az ellenzék így szinte semmi komoly ellenállásra nem talált. Fáy bevezetőnek azt kívánta, hogy az október 5-i végzést fogadják el, s hivatalosan rendeljék meg a lapot. Utána – mint a Tudósítások győzelmi jelentésében olvassuk – gr. Ráday fejtegette, hogy ez nemzeti ügy, Ágoston József pedig – talán Kossuth ötletéből –arra biztatta a kormányt, hogy indítson ő is egy, a saját elveit hirdető lapot, talán még azt is pártolni fogják. A kormánypártiak nem merték kinyitni a szájukat, csak Blaskovics Bertalan szólt közbe, hogy hátha mást ír Kossuth, mint ami történik, ő azonban „zajos zúgás miatt beszédét nem folytathatja”, Patay pedig biztatta Kossuthot, hogy ilyesmivel ne törődjék, szolgálja továbbra is a nyilvánosság ügyét. „Fogom is – szakítja félbe Kossuth a beszámolót – erős váram nekem a törvény.” A kormány veresége teljes lett, a közgyűlés oltalma alá fogadta Kossuthot és lapját megrendelte.

A Tudósítások e második menetben is szorgalmasan leírták, mint foglaltak a megyék újra állást Kossuth mellett, többhelyt „kinevezve” őt megbízott levelezőnek. Arad „megyei oltalom alá” vette az ügyet, s a tilalmat a „közös polgári jussok” sérelmének nyilvánította. Igaz, akadtak megyék, melyek a második fokon már visszahúzódtak: Nyitra az év végén visszavonta a „bal értelemből” történt megrendelést, Hontban pedig a felírás még csak átment, de azt már Luka Sándor hiába indítványozta, hogy Kossuthot nevezzék ki megbízott levelezőnek. De azért a Kossuth-akció most is jól megállta helyét. Deák maga számolt be róla, hogy mint talált Zalában a folyamodás ismét „szinte közértelmű s általános forró pártolásra”. Ő is látta azonban, hogy a felírásoknak sikere nem lesz.

A második eltiltással egyidőben, 1836. október 4-én a Helytartótanács rendeletben utasította a budai főpostahivatal vezetőjét, Biringer Mátyást, hogy a Törvényhatósági Tudósításokat ezentúl ne engedje az alája tartozó postai szerveknek továbbítani. A pesti postán így már október 6-án nem fogadták el Kossuth írnokától a lap példányait. Több ilyen eset után Kossuth pert indított a postahivatal ellen Pest megye törvényszéke előtt. Ez meg is idézte a postát. A Kancellária persze sietett a per iratait felküldetni, azzal a céllal, hogy elfektesse az egész ügyet, amire mind Kossuth, mind a pesti rendek hamar rájöttek és közgyűlésen szót is emeltek az eljárás ellen, bár anélkül, hogy ezzel bármit elértek volna. Az eredmény az volt, hogy a hivatalos posta megkerülésével valóságos külön ellenzéki postaszolgálat kezdett kialakulni. Addig is gyakran a pesti vásárra látogatók, vidéki barátok, kereskedők hozták-vitték a leveleket Kossuth és vidéki hálózatának tagjai között. Miután Kossuth hiába próbált Nagyváradra, Ungvárra lapot küldeni, végül {I-402.} Debrecenben Csáthy Lajos könyvkereskedőnél rendezett be egy kisebb szállítási központot a Tiszántúl felé.

A harmadik összecsapás akkor kezdődött, amikor fent belátták, hogy az eddigi módszerekkel nemcsak képtelenek elhallgattatni Kossuthot, hanem mindig új alkalmat adnak neki a nagy nyilvánosság előtt lezajló ellentmondásokra. November 15. után mindenki úgy látta, hogy most már tenni kell valamit. A nádor rámutatott, hogy az elenzéki mozgalom új helyzetet teremtett, s hogy a kormánypártiak akkor is félnek, ha többségben vannak az ülésen. Így hát Kossuth ellen pert kell indítani a megyei törvényszék előtt, Pest megyét pedig királyi kézirattal kell csöndre inteni. Kancelária és az államtanács tanács most már Pálffy álláspontját fogadta el, s úgy látta, hogy Kossuthot el kell fogni s mindjárt a királyi tábla elé állítani, mert a megyei törvényszék körül nehézségek támadhatnak. Ezt a döntést elősegítették azon bizalmas jelentések, melyek Kossuthot 1836 szeptemberétől kezdve forradalom tervezésével vádolták. Az ellenzéki ismerősök között titkos besúgó akadt, aki súlyosan terhelő nyilatkozatokat adott Kossuth szájába a monarchia, az uralkodóház ellen és a magyar elszakadást illetően. Az udvar informátorai egyhangúan elfogást javasoltak, csak a kivitel módját kellett még tisztázni. A király 1837. január 30-án utasította a nádort, hogy a pesti határozatot megsemmisítő királyi kéziratot személyes elnöklete alatt hirdesse ki; közölte azt is, hogy Kossuth ellen hűtlenségi pert kell indítani, s őt mint birtoktalant, katonai karhatalommal előre le kell tartóztatni. Ugyanaznap Metternich is levelet intézett a nádorhoz Kossuth ügyében, „ki magát erős eszközzé küzdötte fel azok kezében, akik Magyarországon mindent fel akarnak forgatni". „Hogy a kormány mit tesz Kossuthtal – írja – ez a forduló pontjelentőségével bír."

A nádor, akármennyire szeretett volna már maga is Kossuthtól és egész ügyétől megszabadulni, még erre sem adta be a derekát, mert úgy látta, hogy alkotmányos formák mellőzése igen nagy zajt fog ütni. Helyettesét, gr. Cziráky Antal országbírót megkérdezte csakugyan van-e elegendő alap hűtlenségi per indítására, s még annak igenlő véleménye után is arra kérte a királyt: fontolja meg döntését, mert a magyar törvények nem elég határozottak, nehéz általuk hűtlenséget bizonyítani Kossuthra, s még nehezebb nemes embert törvényes idézés és ítélet előtt elfogatni. A nádort nem valami titkos ellenzéki szimpátia vezette ― ő közelről jobban látta a dolog kényes oldalát, és saját személyét igyekezett kivonni az egész kényelmetlen ügyből. Az a titkos bizottság azonban, amelyet az uralkodó Pálffy kancellár, Majláth Antal s még néhány hivatalnok s jogász bevonásával az ügy eldöntésére kijelölt, félretette a nádor aggodalmát és az elfogatás mellett döntött, amely 1837 májusában meg is történt.

A kormány két eljárás közt választhatott. Az egyik az volt, hogy hagyja Kossuthot a maga útján haladni, szigorúan ragaszkodva az alkotmány formáihoz. A másik, ha ez veszélyesnek tűnik, az volt, hogy elfogatja őt, mielőtt még országos akciót tud szervezni maga mellett. A kormány sok gondolkozás után a harmadikat választotta: először hagyta Kossuthot két menetben győzni, a végén pedig önkényesen elfogatta. Így sikerült egyszerre gyengének és erőszakosnak mutatkoznia. Az ifjak ― Wesselényi és Kossuth – üldözésével nem tépte ki az ellenzéki mozgalom {I-403.} gyökereit, sőt azzal, hogy a reform embereire sújtott, maga is azonosította a reform ügyét az alkotmányos, nemzeti szabadság ügyével.

Egyelőre azonban az erőszakpolitikáé volt a szó. Következtek, a politikai sajtóban is, az átmeneti válság évei.