Az első füzet. A Pyrker- és a Conversations-lexikoni pör

A Kritikai Lapok már tördelésében, külső összeállításában is jótékonyan különbözik a többi időszaki kiadványtól. Azok rendszertelensége helyett itt puritán és tömör címlap fogad: a folyóirat neve alatt csupán annyit olvashatunk: „Kiadá Bajza”, illetve „I. Füzet. 1831”. Az anyagot a szerkesztő rovatok szerint, elvileg átgondoltan, a következőképpen rendszerezi: Bírálatok, Figyelmeztetések (azaz glosszaszerű, rövid kritikák), Töredékek (aforizmák, szentenciák a kritikáról), Kritikai pályaágak (xéniák írókról, az irodalmi élet visszásságairól), Toldalék (polémia). Az egyes kritikákat egymástól számozással és tördeléssel elkülöníti, a megbírált művek részletes könyvészeti leírását a fejlécen közli. Határozottságot és céltudatos koncepciót sugall tehát a folyóiratnak már a külső képe is.

Még inkább azt a Vezérszó. A Bajza által írott beköszöntő szöveg ugyanis első mondatától kezdve két táborra osztja a szellemi életet. Az egyiknek ideáljai: tiszta igazsság, szabad lélek, nemzeti közfény, közügy, tudományos tribunal. S a másiknak: bálványozás, önfény, vérrokonság, névgőz. Haladásnak és konzervativizmusnak ez az éles szembeállítása azonnal állásfoglalásra, választásra készteti az olvasót. Annál is inkább, mivel kritikusunk szinte Széchenyi korholó-nemzetnevelő attitűdjét eleveníti fel: tribuni szónokisággal ébreszti felelősségérzetre közönségét.

Markáns és dialektikusan értelmezett kortudat lendíti előre Bajza fejtegetéseit. „… vívó és küzdő kor”-nak minősíti a sajátját, olyannak, amely irodalmunk minden előző periódusától merőben különbözik. Olyan korszak ez szerinte, amelyben a kritikának elsőrendű a feladata. Az új irodalmi gondolkodás megteremtőjévé, az irodalom megújhodott erkölcsének biztosítékává, a nemzeti elfogultság ostorozójává kell válnia, s ami még fontosabb: segítenie a közönség reális értékrendjének meggyökereztetésében. A szerkesztőt az az eltökéltség vezeti, hogy folyóirata minél hatékonyabban működjön közre az új kulturális közszellem megteremtésében. Ennek érdekében szólít fel a tekintélyelv megdöntésére, a hibák felfedésére és üldözésére, egy, a régi előítéletekkel és egyoldalúságokkal elvszerűen szakító közfelfogás érvényesítésére. Apodiktikus tételei, szentenciózus állításai, a többes szám első személy szüntelen használata, az állandó gondolatritmusra és párhuzamosságokra épülő mondatszerkezetek sorozata az irodalom közéletiségének és a közéletiség irodalmának {I-421.} rendkívüli tudatosságra valló programját harangozzák be Magyarországon. „Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetni.” Az irodalmat közügynek, a „közvirágzat” forrásának tekinti a Kritikai Lapok szerkesztője: egyrészt a kezdeményezés, a küzdelem és a haladás, másrészt az összefogás, az egy célra összpontosítás harci közegének.

Bajza vezérszava táborszervezésre, az azonos törekvésű írók egyesítésére, sőt írói párt létrehozására ösztönzi társait. Ennek jelentőségét a rendi Magyarországon, ahol a nemesi mentalitás egyik fő követelménye épp a feudális társadalmi egység látszatának mindenáron való megóvása volt, a „pártoskodás” pedig a legfőbb bűnök egyike, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az irodalomnak velejárójává válik az uralkodó közmeggyőződéssel szemben az ellenzékiség, mi több: szervezett oppozíciót – ha egyelőre irodalmi-kulturális téren is – a sajtó, Bajzáék folyóirata képvisel nálunk először. S ez a jövő szempontjából még akkor is messze előremutató, ha a szerkesztő a bírálatok túlnyomó részét – a korabeli angol kritikai példáknak megfelelően – névtelenül szándékozik közölni. Gyávaság, meglapuló óvatosság? Szó sincs erről: a kritika akkori társadalmi helyzetében, a feudális hierarchia közegében a névtelenség felszabadított. Azt tette lehetővé, amire az úgyszintén névtelen kritikákat közlő Edinburgh Review és a többi híres angol lap virágzó gyakorlata nyomán Bajza olyannyira vágyott: a szókimondást, az elfogultságok és torzulások fenntartásoktól mentes leleplezését.

A Vezérszó hatásának el nem hanyagolható tényezője volt a megformálás is. Ily erélyes, karakterisztikus hangon, ennyire agitatív, sőt, purifikátori céltudatossággal, eszméltető-mozgósító lendülettel, ugyanakkor áradó személyességgel magyar író a megelőző évtizedekben prózában ritkán szólalt meg. Aki itt szavát az olvasókhoz intézi, az a közönség letéteményesének, „küldöttének” tudja magát. Hangja félelmetesen határozott és szilárd, energikus és ellentmondást nem tűrő. Érződik benne valami hasonlíthatatlan fensőbbségtudat, kikezdhetetlen erkölcsi fölény és magabiztosság: „Az ész az Isten”– elemi erejű meggyőződése. Ez a publicista-szónok nemcsak azt érzi már sejtjeiben, hogy alakulóban van az irodalmi élet, hanem azt is, hogy immár szerveződik a nemzeti társadalom, amelyet vállalkozásával szolgálni, előmozdítani kíván.

Lényegre törő, élesen kirajzolódó koncepció figyelhető meg az egyes bírálatok sorrendjében is. Bajza Fenyéry Gyulát (Stettner-Zádor Györgyöt), a Conversations-lexikoni pör elindítóját szólaltatja meg elsőnek. Fenyéry pedig olyan művet bírál, amelyik eleve magába sűríti az ideológiai támadás lehetőségeit. A Kritikai Lapok első recenziója: Gruber Károly Antal Historia Linguae Ungaricae című, 1830-ban megjelent művének bírálata. A szerző neve ma már teljesen elfeledett: magyarból osztrákká lett író volt, velejéig aulikus szemléletű, egy arisztokrata alkalmazottja Bécsben. Könyvét, a „historia litteraria” elavult műfajának utolsó mohikánját évtizedekkel azelőtt írta – méghozzá latinul –, lapjain az antik klasszikusok {I-422.} utánzását propagálta, a nyelvújítást elvetette, számára Batsányi János maradt a legnagyobb költő. Ennek megfelelő Fenyéry reagálása is: megsemmisítő erővel tárja fel majd fél évszázaddal idősebb pályatársa ténybeli tévedéseit, felületességeit, hamis állításait, legfőképpen pedig: koncepciótlanságát.

Előkészítve ezáltal a kötet első „bombáját”: Toldy „G”. áljellel közölt bírálatát Pyrker László Perlen der heiligen Vorzeit című eposzának Kazinczy tollából származó fordításáról. Ez az írás mai szemmel olvasva is meghökkent merészségével. Bizonyság kell? Elég idézni első mondatát: „A Muzárion IIId. kötetében Pyrkerhez így ír Kazinczy.” Akit Toldy „Pyrker”-ként emleget, az ekkor egri érsek, egyházfejedelem, titkos tanácsos, a főrendi tábla tagja, a császár barátja és bizalmasa, mellesleg a nagyosztrák nacionalista ideológia, a „hormayrizmus” vezérköltője, az osztrák sajtó ünnepelt csillaga, Kazinczy pedig sikerei tető- és végpontján álló író, élő klasszikus, irodalmunk újabb fejlődésének elindítója, a „széphalmi vezér”. S a huszonöt esztendős Toldy minderről nem vesz tudomást, sőt: nemcsak az egyenjogúság, hanem a fölény tudatával lép fel velük szemben (Az eposz fordítóját például ettől kezdve csak „Kczy”-ként aposztrofálja).

Három dologért marasztalja el a megbíráltakat – Kazinczyt még inkább, mint a főpapot: amiért magyar ember német nyelvű művét magyarra fordította, amiért hexametereket prózában ültetett át, s amiért nem vett tudomást arról a kárról, amelyet a német nyelvű eposz szerzője eljárásával a művelt külföld előtt a magyarságnak okozott. Vagyis a liberális romantika két legfőbb princípiuma, a nemzetiség és az eredetiség nevében rója meg a megbíráltakat. Leckézteti és vádolja, kioktatja és elmarasztalja, felelősségre vonja és megbélyegzi, valósággal pellengérre állítja őket. A szó szoros értelmében a nemzet „bírósága” elé idézi írótársait. Vagy nem ezt jelenti felkiáltása: „Kczy a Gyöngyök … fordításaiért soha a tudományos tribunal előtt magát nem igazolhatja!” Ez a „tudományos tribunal”, amelyik immár a feudális országnagyok felett is felügyeletet gyakorolni hivatott: a közvélemény, amelynek egyként formálója lehet nemes és nemtelen. S amely az irodalom nemzeti jellege alapján választást követel Toldyék értelmezésében a németül író magyaroktól.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy Toldy Kazinczynak – akinek addig épp ő volt egyik legkedvesebb, méghozzá pályáját ugyancsak német nyelvű írásokkal kezdő tanítványa – nemcsak jelen cselekedetét, de egész négy évtizedes alkotói gyakorlatát is megkérdőjelezi. Egy korszak elmúlt, s egy új megkezdődött – ez a felismerés sugárzik cikkéből. (Az ügyes szerkesztő pedig Kölcsey szavával is megtámogatja barátja igazságát: a füzet további részében közli Kölcseynek Jegyzetek a Kazinczy által fordított pindarusi ódájára című tanulmányát, ahol a nagy költőkritikus sorra kimutatja, hogyan változtatta, azaz szépítette meg Kazinczy Pindaroszt – hagyta figyelmen kívül fordításában a nemzeti költők mintaképének eredeti karakterét).

A Kritikai Lapok tekintélyellenes szellemiségét még kirobbanóbb energiával juttatta érvényre magának Bajzának híres polémiája: a Dessewffy Józsefnek szóló válasz, melyet az I. füzetben külön toldalékként közölt. Ez volt a Conversations-lexikoni pör befejező aktusa, ez döntötte el a nagy pennaháborút – elsősorban {I-423.} ezért kapkodták szét a folyóirat példányait. Beszédes adalék a sajtó megnövekedett jelentőségéhez: bár a szerző vitairatát már néhány hónappal azelőtt, Székesfehérvárott külön megjelentette, mégis fontosnak tartotta, hogy az az új folyóirat keretében is a közönség kezébe kerüljön. Ezt azért is hangsúlyoznunk kell, mivel Dessewffy József megtámadása – ki a reakcióssá silányult Döbrentei Gábornak fogta pártját a vitában – sem igényelt kisebb bátorságot, mint Pyrkeré. Hiszen egy nincstelen értelmiségi száll itt szembe a gróffal, az egyik legtekintélyesebb országgyűlési követtel (majd három évtizede irányadó politikussal), a legősibb nemesi családok sarjával; egy huszonhat esztendős fiatalember a hajlott korú férfival; az irodalmi életben alig ismert név a negyven esztendős pályára visszatekintő íróval, mecénással, főszerkesztővel, Kazinczy egyik legközelebbi barátjával.

Roppant eltökéltség és erély érződik Bajza válaszában a vitairatot intonáló felkiáltástól és az azt követő szónoki kérdések záporától kezdve: egy vérbeli tribun elszántsága. S ez a romantikus retorika, a tirádák lendülete egyre emelkedik, az újfajta írói öntudatot a személyesség egyre nyíltabb, líraibb áramai szólaltatják meg. Gondolatritmikus szerkezetek, mellérendelő periódusok és magasra ívelő reperkussziók egyaránt arra szolgálnak, hogy minél határozottabban juttassák érvényre az alapvető írói mondanivalót: az írói respublika kinyilvánítását, az irodalom szférájának a nemesi társadalomtól való teljes elkülönítését, fölébe emelését, sőt a kettő szembefordítását. E Dessewffynek szóló válasz az adott társadalom egész értékrendszerének jogosultságát kikezdi, hitelét megingatja. Nem védekező vagy magyarázó szavak hangzanak el itt, hanem pörölycsapásszerű ítéletek, definíciók és axiómák. Híres, sokat emlegetett felkiáltásában már valami érződik negyvennyolc forradalmas zúgásából: „Megtanúltam igenis a társasági élet viszonyait tisztelni; tudom, hogy ott herceg és gróf, báró és nemes, polgár és paraszt van; mivel tartozom mindeniknek, egyenként és együtt, értem; de értem viszont azt is, s igen jól, hogy ezen tartozás, ezen kötelékek csak a polgári kör határaig nyúlnak, s ott, hol az írói respublika kezdődik, hol a tudományok országába léptünk, hol a társalkodási konvencióknak vége, ezek is megszakadtak. Itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget; s én ezeknek szoktam, ezeknek tudok térdet és fejet hajtani, nem semmi auktoritásnak, nem semmi grófi méltóságnak. Jaj akkor a magyar literatúrának, jaj az ész kultúrájának egész egyetemleg, ha felette mágnási kény diktátorkodik, ha az igazság őszinte szavát hatalomszó harsoghatja le!”

Dessewffyben Bajza egyrészt a grófot, a fennhéjázó nagyurat veszi célba, másrészt a dilettáns gondolkodót, végül a nemesi szabadosságot, önkényességet és rendszertelenséget. A kultúrát, irodalmat pusztán passziónak tekintő úri műkedvelő és a szakember ellentétét állítja előtérbe, ezzel együtt pedig a feudális és a polgárosult műveltségideál különbözőségét. Szellemi horizontján az önálló, autonóm és befolyásolhatatlan ítélőerő kerül a legnagyobb polcra, szemben az emlékezéssel, a feudális iskola alapvető értékszempontjával. A minőség – szemben a puszta mennyiséggel. Lessingtől elsajátított vitamódszerében is tükröződik ez: sorra úgy jár el, hogy végiggondolja ellenfele gondolatait – a mind abszurdabb következtetésekig, a teljes irrealitásig.

{I-424.} Miközben Bajza egymás után mutatja ki vitapartnere logikai bakugrásait, egyszersmind rávilágít azokban a nemesi mentalitás káros jellegzetességeire: a következetlenségre, a felületességre, az önellentmondó kapkodásra, a szertelenségre, az elbizakodottságra és az érzelmek túlhabzására. Ahol csak lehet, elkülöníteni igyekszik az ész, a ráció felvilágosult birodalmát a „magyar nemesi cardinalis praerogativák”-tól. Aki tollat vesz a kezébe, attól egyöntetűen és elvitathatatlanul megköveteli a felkészültséget, a meggondoltságot, a dönteni tudást, a fegyelmezettséget, a módszerességet és az elmélyülést. Az írói hivatástudatot. Bajza válaszában tehát nemcsak az arisztokrata ellenfele látványos megszégyenítése a figyelemre méltó. Éppannyira fontos az is, hogy új erények és életértékek, morális eszmények és intellektuális minőségek felé fordítja annak a reformifjúságnak az érdeklődését, amelyik nemsokára a híres „Társalkodási Egyesület”-ben kezd majd először megszerveződni.

Külön értéke vitairatának a szerkesztői munka körének és funkciójának polgári szemléletű meghatározása. Szemben Dessewffyvel, aki a szerkesztőnek csupán afféle ügyintézői, kézirat-csoportosítói hatáskört szánt, Bajza mindenekelőtt kritikusnak, a beküldött kéziratok minősítőjének fogja fel a szerkesztő hivatását. Az ő szemében a folyóirat szerkesztője az irodalom respublikájának egyik irányadó képviselője. Olyan személy, aki előtt csakis a teljesítmény, az alkotás szellemi rangja számít, az előjogok nem. Amikor tehát Bajza vitairatában leszögezi: „Redaktornak lenni valamely könyvkiadásnál és bírálni egyet teszen” – akkor irodalmunk polgárosodásának és a polgárosodás irodalmának alapelvét fogalmazza meg. S aligha kell különösebben bizonygatnunk, hogy az irodalmi élet ily módon kiépülő, önálló jogelvei fokról fokra gyengítik meg nálunk a feudális jog addigi rendszerének hitelét.

A Dessewffynek szóló válasz jelentős részét foglalja el az ellenfél ortográfiai, nyelvhelyességi stb. következetlenségeinek és önkényességeinek felsorakoztatása. Több ez Bajza részéről a helyesírás és a stílus védelménél. Annak a meggyőződésnek a tükre, hogy a polgárosult nemzeti társadalom működéséhez elengedhetetlen bizonyos kulturális szabályok, sajtóbeli követelmények és kötelességek azonossága s azok szigorú megtartatása. Helyesírásról szól, de szavai mögött ugyancsak az irodalmi egyenlőség programja húzódik meg. Az az igény, hogy a polgári nemzet törvényei – legalább a szellemi élet területén – megvalósuljanak, ott mindenkire nézve egyaránt érvényesek legyenek.

A kimondott szó felelősség, a szó kimondásához mindenkinek joga van, s a szó kimondása hatalommal ruházza fel mindazokat, akik azzal eszük és lelkiismeretük sugallata szerint élni tudnak – ezeket a princípiumokat vési olvasói tudatába Bajza válasza. S e sarkelvek mögött – bármennyire nem mennek is túl a polgárosodó nemesség reformprogramjának érvényre juttatásán – lehetetlen nem érzékelni a júliusi forradalom felhajtóerejét. Mint ahogy azt Bajza vitairatában nyíltan és vakmerően ki is mondja: „Tudja-e a gróf, mint járt a polignaci minisztérium, s mint járt maga Polignac is?… Polignacra és minisztériumára a francia törvények fognak ítéletet mondani; Wigandra pedig és a lexikonát védő gondatlan írókra a tudományos tribunal – és ami mindeneken felül van – az opinio publica.”

{I-425.} Dessewffy különben A „Hitel” című munka taglalatja című műve kapcsán másodszor is megrovást kap Bajzától: amit hajdan Kazinczy csak szatirikus epigrammában mert elmondani Himfyről, azt most ő Széchenyi vitapartneréről a költészet védpajzsa nélkül, lapidárisan tömör prózában veti papírra: „… a Taglalat szerzője még egyszer adja ki munkáját, s akkor a könyvnek mintegy háromnegyedrészét törűlje el, mert az széles és haszonvehetetlen, parlag és sovány, mint a kecskeméti homoksíkok, s csak itt-ott látni benne egy-két szál szomorú virágocskát.” S hogy az arisztokrácia két típusa, Dessewffy és Széchenyi között a választás minél nyilvánvalóbb legyen, a szerkesztő külön jegyzetben méltatja annak az Egy Hazafi álnevű szerzőnek Toldalék észrevételek című röpiratát, aki az ekkor már nagy hangerővel folyó reakciós támadások közepette támogató reflexiókat fűzött a Hitel gondolataihoz.

A Pyrker-bírálatban, illetve a Dessewffynek adott válaszban kirajzolódó alapvető tendenciákat árnyalja, mélyíti el az első füzet többi kritikája is. Egyik csoportjuk a feudális abszolutizmus szellemisége elleni támadásokat visszhangozza, az aulikus-dinasztikus szemléletmódot veszi további össztűz alá. A már megszokott dinamikával és kérlelhetetlenséggel. Mailáth János gróf németajkú olvasók számára készített, szerény igényű magyar nyelvgyakorló könyvecskéjének például olyan személyeskedő indulattal rohan neki a Kritikai Lapok, hogy azt csupán egyetlen, a kritikus által meg is vallott szempont magyarázza: „… magyarul nem tud, ő, az ős, törzsökös magyar nemzetség ivadéka, az kevésbé menthető.” Csaplovics Jánosnak, a központosított Habsburg-összbirodalmi álomkép egyik buzgó propagálójának könyve, az Ungarns Vorzeit und Gegenwart esetén viszont már többről is szó van. Toldy kritikája a „hivatalos” bécsi szerző jellegzetesen feudális nemzetkarakterológiáját a maga fejlettebb, polgári nemzetértelmezésével, annak kincstári optimizmusát pedig az ifjú liberális nemzedék európai tapasztalatokon nyugvó haladásigényével szembesíti. Fejtegetéseinek központjában „magyarországi”és „magyar” polgári nacionalizmuson alapuló, éles megkülönböztetése áll: Toldyt nem elégíti ki többé a régi típusú „hungarus”-tudat. Ő a nemzetben már másfajta közösséget lát: „Föld és polgári viszony egyedül nem tesz magyart, hanem nevelés, nyelv, szív.” S ha Csaplovicsnak nagyon tetszik a nemesi alkotmány, kritikusa egyenesen „hamis próféta”-nak bélyegzi ezért, „több világpolgári interesszé”-t kér tőle számon, s jóval kritikusabb észrevételeket a városok hiányáról – azaz elmaradottságunk őszinte feltárását.

A kritikák másik része a nemesi dilettantizmus korszerűtlenségéhez nyújt további adalékokat. Széles műfaji szórással: életrajztól meséig, kritikai tanulmánytól szatirikus bökversekig, daltól folyóirat-előfizetési jelentésig terjed a megbírált művek színképe. A kritikusok – köztük Vörösmarty is – ezekben éppúgy irányt, tendenciát, koncepciót, gondolati összpontosítást, műgondot és szabatos elrendezettséget kérnek számon a sajtótól, miként azt a Conversations-lexikoni pör vezéregyénisége tette. Külön is említést érdemel épp az ő kritikája a Sas című induló folyóirat előfizetési felhívásáról. Tanúsága ugyanis annak, hogy ez az új nemzedék mennyire halálosan komolyan vesz mindent, ami a nyomtatott betű körébe tartozik. Az effajta előfizetési jelentések e korban a gondatlanság és a felületesség, {I-426.} a barokkos dagály és a nagyhangúság sűrített megnyilatkozásai voltak. Nem is igen törődtek velük az olvasók. Bajza igen: a fogyatékosságokat, öntelt frázisokat egyenként bonckés alá véve szoktatja hozzá az irodalom munkásait ahhoz, hogy tevékenységük minden eleme a társadalom ellenőrzése alá tartozik, amelyet az a sajtó nyilvánossága útján lát el legcélravezetőbben, hogy a közönséget még a legapróbb mozzanatok terén is tiszteletben kell tartani.

A szerkesztő egyébként az első füzet vége felé még egy „bombát” elhelyez: Töredékek címmel összeállítást közöl a kritika jogosultságáról, a keménység és a szigor szükségességéről. A megidézett klasszikusok – Voltaire, d’Alembert, Lessing, Herder, A. W. Schlegel, Kölcsey – sorába pedig Toldytól és önmagától is felvesz egy-egy szentenciózus glosszát. A remekírók között, tehát magától értetődően megszólaltat pályakezdőket, nemtörődömségével, „tiszteletlenségével” újabb pofont adva a közízlésnek. Íme a csattanós bizonyíték arra, hogy a sajtó számára mindenki egyenlő! A hagyományszemléletnek e nagyfokú változását hivatottak végül demonstrálni a füzet végén olvasható szatirikus epigrammák is, amelyek sorra olyan irodalmi jelenségeket gúnyolnak ki (osszianizmus, nemzeti dicsekedés, parlagi népiesség stb.), amelyeket a fejlettebb költészetfelfogás immár a múlt relikviáinak tekintett.