{I-751.} KOSSUTH KÜZDELME ÚJ LAPÉRT

A kormánynak majdnem három év után végképp elege volt a Pesti Hírlapból. Alapjában véve persze elege volt már korábban is. Igaz: az utolsó cseppet az a hír öntötte a pohárba, hogy Kossuth az osztrák árucikkek ellen készül izgatni. De most, hogy az országgyűlés első szakasza után az ellenzék helyzete kedvezőtlenebbnek tűnt, mint korábban, az alkalom is megfelelőbbnek látszott a Kossuth elleni akcióra. Persze most is feltűnés nélkül, a kulisszák mögött. Igy aztán Bécsben 1843 végén elhatározták, hogy az „ismert módon” eltávolítják őt a szerkesztői székből, úgy, amint már a Hírlap engedélyezésekor kikötötték. A régi úton, Wirkner közölte Gervay tanácsos (és általa Metternich) kívánságát Landererrel, aki olyan megoldást eszelt ki, hogy senkinek nem jutott eszébe a kormányra gyanakodni. Az anyagi kérdésben provokált Kossuthtal összeütközést.

E téren már előbb is volt vita köztünk. Kezdetnek jó volt az évi 2400 forintos szerkesztői tiszteletdíj, amelyet az első szerződés állapított meg, a Hírlap megindulásakor, bár a régi gondokkal induló, új berendezkedés és háztartás könnyen fölemésztette. Pár hónap múlva azonban már látta Kossuth, hogy nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikert is hozott a lapnak, tehát méltányosnak tartotta tiszteletdíja felemelését. Egyébként is úgy találta, hogy Landerer aránytalanul sokat keres: induláskor adósságai voltak, nyomdájában „nehány rossz fa sajtó kongott” – most pedig (olvassuk Kossuth haragos levelét a szakítás után) „czifra lovak állanak istállójában, 4 – 5 kocsi félszerében, s pazar maitressek zsoldjában”. 1841 október elsején új szerződést kötöttek. Ez már a tiszta jövedelem egyharmadát biztosította Kossuthnak, vagyis 1842-ben – saját adata szerint – 6000 forintot, ekkor azonban belevágta fejszéjét a tinnyei birtokba („mert állásom mulhatatlanul megkívánta, hogy Pesten birtokom legyen” ), erre mindjárt ki kellett fizetnie háromezret, egy barátjától is fölvett többezer forint kölcsönt. Így azután – ő maga írja – csak felesége beosztása mentette meg a háztartás egyensúlyát. Ezért – mint ismét tőle tudjuk – az év végén felmondott Landerernek, és csak nagyobb részesedés ellenében maradt a lapnál. 1843 elején új szerződést fogalmaztak, amely hat évre szólt, és Kossuthnak minden előfizető után (mintegy 5200 volt ekkor) 3 frt. 50 krajcárt, vagyis kerek 18 000 forintot biztosított, amiből, bár ő fizette az alkalmazottakat, a lakást, a postát és egyéb kiadásokat, évi 9 ezer forintja maradt tisztán, úgy, hogy – saját adata szerint – ötöt félre is tehetett. 1843-ban már ezen az alapon osztoztak, jóllehet Landerer észrevétlenül halogatta a szerződés aláírását. {I-752.} Közben újabb vita indult azon, hogy az országgyűlési beszámolók költségeinek harmadát, havi 80 forintot, külön fedezik-e Landererék vagy sem.

Így jött el 1843 utolsó hete. Az évvégi elszámolás egyre késett. Kossuth december 28-án a társkiadót, Heckenastot sürgette: nem várhat tovább Landerer visszatérésére, mert neki is fizetnivalói vannak Tinnyén. Általában – tette hozzá – a kiadók inkább a „szép ezrekkel”, mint teendőikkel törődnek; mi lesz, ha ő is kedvet kap e közömbösséget utánozni? Biztosnak érezte helyzetét, hiszen arra számított, hogy józan kiadó nem ejt ki a zsebéből olyan jó üzletet, mint a Hírlap. Landerer azonban Bécsből érkezett, utasításokkal. Azzal kezdte, hogy a szerkesztői díjat leszállítja. A szerződés még öt évre szól – figyelmezteti Kossuth; igen, de nincs aláírva, hangzik a válasz. Erre Kossuthot elönti a düh: „az úr egy alávaló gazember, hálátlan impostor, takarodjék szobámból; illy emberrel egy pillanatig sem leszek a féléven túl összeköttetésben, milliókért sem”. Január 2-án írásban is felmondott június végére. Heckenast még aznap felkérte új szerkesztőnek Szalay Lászlót. A kelepce bezárult. A kormányzat elégedetten vette tudomásul a manőver sikerét, s azt, hogy emiatt rá senki nem gyanakszik. Landerer tehát, érdemei jutalmául, megkapta a Pester Zeitung című lapra azt az engedélyt, amelyért még 1843 végén, akkor folyamodott, midőn, megfelelő biztatásra, azt is jelezte, hogy Kossuth eltávolítására itt az alkalom. „Kossuth – írja Pulszky – nem is gyanította, hogy a bécsi ármánynak esik áldozatul, azt hitte, hogy Landerer fukarságból öli meg a tyúkot, amely az arany tojásokat tojja.” Még hozzá a látszat ellene szólt. Ellenfelei ráolvasták, hogy pénzvágyában feláldozta a Hírlapot, politikai eszméinek orgánumát.

Kossuth maga is tudta ezt. Ezért írta meg utóbb az egész ügyet részletesen főbb ellenzéki barátainak. Deák némi töprengés után („gyakran hajlandó valék kárhoztatni ezen lelépését” ) úgy látja, hogy alighanem így cselekedett volna ő is. „Te barátom – írta Kossuthnak – e dologban is, mint élted egész folytán mindenkor, tisztán és szeplőtlenül állasz szívem és eszem előtt”. De Kossuth közben rájött, hogy kijátszották (Frankenburg szerint erről nem is szeretett beszélni); – eljutott hozzá a nádor kijelentése: Landerer eljárását egyesek azon viszonyból magyarázzák, melyben ő „bizonyos urakkal létezik, kik nyilvános úton járni nem szoktak”. Ezért a titkosrendőrségre gyanakodott, s már 1844 tavaszán úgy látta, hogy Landerer a „camarilla” utasítása szerint járt el, mint „nyomorult parányi eszköze a fekete seregnek”.

Egyideig azonban még baráti körével együtt szilárdan hitte, hogy nem lesz nehéz saját nevére új lapengedélyt szereznie („minő lap volna ez, barátom!” – írta Wesselényinek), mert a kormány nem meri megtagadni tőle az engedélyt, hiszen szerkesztői működése ellen is óvakodott fellépni. „Bőségében vagyok a lapoknak”, mondta, Vukovich Sebő tanúsága szerint. Alig tette ki lábát Landerer, Kossuth még 1843. december 30-án levelet írt Bécsbe Zsedényi Edének, akit még az Országgyűlési Tudósítások idejéből, Pozsonyból ismert, és aki ekkor már tanácsosi rangot viselt, hogy az új lap engedélyezését készítse elő a kancellárián. Ha az ő neve kellemetlen, sógora, Meszlényi Rudolf lenne a kiadó. Célzást tette arra is, hogy maradt a kezében fegyver: a kormánynak kellemetlen lenne, „ha szóba kerülhetne”, {I-753.} hogy őt „egy pár piszkosan számító kereskedő” mögé helyezi. Általában a legélesebb felháborodással emlegette Landerer „szennyes piszkosságát” („dolgozom mint a barom” – „bolond vagyok az ő igavonó marhájuk lenni” ).

A háborúság kitört a szerkesztő és kiadója közt. Heckenast inkább csak panaszkodott, hogy Kossuth sosem volt megelégedve, s azt éreztette velük, hogy kegyes ajándék, ha ők is kapnak valamit, Landerer azonban úton-útfélen szidta és rágalmazta őt. Kossuth keményhangú levélben figyelmeztette, hogy jobb lesz hallgatni s felhagyni e „férfiatlan, sötét machinációkkal”, mert kártérítési pert akaszt a nyakába és gyanús politikai kapcsolatait is megvizsgálja. A fődolog azonban az új lap volt, amelyet január 15-én újabb izgatott levélben sürgetett meg Zsedényinél; „ha hírlapot nem szerkesztek – írja – s elmondom a világnak, miért nem szerkesztek, több időm lesz activ cselekvő agitativus életet élni”.

Kossuth még januárban folyamodványban kérte Pest megyétől annak igazolását, hogy több, mint 12 ezer forint értékű birtokkal rendelkezik, amelyet egy saját tulajdonában álló hírlap biztosítékául kíván lekötni. Ez a „politicai és társadalmi hírlap a Budapesti Évlapok címet viselte volna. Pest megye rendei pártfogolták Kossuth óhaját, aki azonban kérelmét nem a szokott úton vitte tovább, a megyétől a helytartótanácson át Bécsbe. Úgy gondolta ugyanis, hogy Zsedényi révén rövid úton éri el célját, megkerülve a helytartótanács budai útvesztőjét s a nádort, akit a Tudósítások óta nagy ellenségének tartott („ha emlékszik reám, csak gyűlölettel emlékszik”). Ezért Kiss Lajos ágens útján egyenesen a kancellárián, az uralkodóhoz folyamodott a „hetenkint hatszor, négyszer, vagy legalább kétszer” megjelenő Évlapokért, amelynek címéből rövidség kedvéért hagyta el utóbb a Budapesti jelzőt, és amelynek hasábjain mellékelt programja szerint politikai híreken túl közigazgatási és nevelési kérdésekkel is foglalkozni készült. Ha tényleg hetenként hatszor megjelenhetik, ez lett volna az első magyar napilap. Zsedényi valóban pártolta a kérést. Nem ugyan ellenzéki szimpátiából, hanem mert úgy vélte, hogy Kossuthot így leszerelheti, vagy legalább fékezheti a kormány. Továbbította is (éppen jó helyre) Gervayhoz, nem is kapott nyíltan elutasító választ; de a nádort ő sem kerülhette ki, legfeljebb azt tehette, hogy személyesen adja át neki a kérvény egy másik példányát. Kossuth csalódottan válaszolt („szinte sajnálom, hogy annyit alkalmatlankodám” – „minden betű, mellyet írok, nagy szúrást okoz beteg mellemben” ), és annál jobban meglepte, mint nemes és alkotmányos eljárás, hogy a nádor jóindulattal fogadta kérelmét. József nádort egyébként szintén az a gondolat vezérelte, hogy le kellene szerelni e veszélyes (és általa különösen hatékonynak ítélt) agitátort. Ezért küldte tovább a kérvényt Majláth kancellárhoz azzal, hogy egykor hiba volt a Hírlap engedélyezése, de most már vagy teljesíteni kell Kossuth kérelmét, vagy valami más életfenntartási módot kell nyújtani neki, mert közben súlyt, befolyást szerzett, és veszélyessé válik, ha izgatni kezd a megyékben. Bécsben feltűnést is keltett ez az ajánlás, hiszen a nádor nemrég még Dessewffy és Széchenyi kérelmének is útját állta azzal, hogy túl sok a hírlap, nincs újra szükség. Az ilyen hírek Kossuthhoz is visszakerültek s megerősítették azt a hitét, hogy a lapot nem merik megtagadni tőle. „A hírlapírói pályáról lelépni teljességgel nem szándékozom” – írja április 11-én a Pesti Hírlapban, bejelentve a „szerkesztői {I-754.} változást”. Landerer alig tudta megakadályozni, hogy egyúttal, saját lapjában, őt is össze ne szidja, pedig Wirkner már előre készült rá, hogy a cenzúrán átereszteti a támadást, egy olyan válasszal, mely Kossuthot pénzéhséggel vádolja meg.

Közben az első számú kérvény is leérkezett Bécsből a helytartótanácshoz. Zsedényi megint támogatta, eljárt a nádornál, akit váratlan pártfogóként Széchenyi is arra igyekezett rábeszélni, hogy Kossuthot engedjék jövedelemhez jutni. A helytartótanács döntése nem is volt kedvezőtlen, csak az volt a baj, hogy az ügy állandóan elakadt a bürokrácia útvesztőiben, míg Kossuth egyre fogyó béketűréssel ki nem ásta s új lökést nem adott neki, siettetőül Zsedényin át a kormány felé is odasuhintva egy-egy kellemetlen mondatot. Ha a Landerer-ügy bécsi háttere nyilvánosságra jutna nálunk – írja március 9-én – „én nem mondom, hogy az országban egy kis zajt nem csinálna”. De haragját és izgalmát akkor is megértenénk, ha nem jövőjéről, egész egzisztenciájáról volna szó. Mert hiába járt utána személyesen, hiába bízta meg Procopius György budai ágenst és nyomozta a cenzorok és tanácsosok véleményét, az aktának hol itt, hol ott veszett nyoma. Március végén, április közepén még mindig tartott e „megfoghatatlan késedelem”. Mérey perszonális, a helytartótanács ügyeinek tényleges vezetője, annyi kitérő és ellentmondó választ adott, hogy május végén Kossuthból kitört a düh: „nem borzasztó dolog-e” – írta Zsedényinek –, hogy a nádort olyan egyén helyettesíti, „ki illy alávaló hazugságokra nem átall vetemedni”. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ezt Méreynek szemébe mondja, majd feljelenti és Pest megye első közgyűlésén nyilvánosságra hozza „az egész dolgot”. De erőt vett magán, és Procopiussal nyomoztatta ki, hogy mikor ment a kámforrá váló akta Pozsonyba, ahonnan a nádor június 10-én küldte végre vissza Bécsbe.

Magas pártfogó nélkül a legszebb akta sem ér sokat. Zsedényi tudta ezt, s ezért április eleje óta biztatta Kossuthot, menjen titokban Bécsbe, és kérjen Gervay útján Metternichtől kihallgatást. Titokban nem! – mozdult meg Kossuth önérzete. „Ugyan miképp illenék az hozzám, állásomhoz, elveimhez s tiszta lelkiismeretem becsületéhez, hogy én titok leplében, mint tolvaj vadász járjak kileskelődni valamit?” Miféle kormány az, amely őt „egy-két ember szennyes érdeke miatt” az újságírás mezejéről leszorítaná? Elmegy ő Bécsbe nyíltan. Ha kérelmét teljesítik, hirdetni fogja a kormány lojalitását. Ha nem, „becsületemnek fogok tartozni számot adni nyilvánosan, hogy miért s miként lépek le a pályáról, mellyen nem haszontalanul működtem”.

Kossuth 1844. május elején valóban útrakelt. Pozsonyban a nádorral beszélt. Tapintatos szavait bíztatásnak vette, csak utóbb gondolt arra, hogy a nádor „erősen akarni nem látszik, pedig nála nagy különbség van a közt, ha véleményez s ha akar”. Bécsben felkereste a kancellária tanácsosait. Mind pártolni látszott ügyét, de a végén kettő kivételével mínd ellene fordult. Beszélt Kollowrattal és Gervayval is. A legérdekesebb találkozóra azonban abban a ballplatzi palotában, abban a rokokó dolgozószobában került sor, ahonnan Metternich, a külügyek vezetője s a belső hatalmi küzdelemben Kollowrat versenytársa, a bécsi kongresszus óta immár három évtizede védelmezte az új társadalmi és politikai erőkkel, az új eszmékkel szemben az európai status quot, a fennálló rendszert. Két század, {I-755.} két társadalom és világnézet, két ellentétes politikai irány képviselői néztek itt egymás szemébe: Metternich és Kossuth. A találkozás mindkettőjük számára emlékezetes maradt. Metternichet legjobban az ragadta meg, hogy Kossuth „mint ember az emberrel” állott vele szemben.

A találkozót Kossuth levelei és Metternich feljegyzései – néhány részlettől s főleg a színezéstől eltekintve – nagyjából egyezően írják le. A kancellár a nagyúr és diplomata rutinjával, udvariasan fogadta a nála majdnem harminc évvel fiatalabb, ellenzéki magyart. „Én az urat Magyarország első politikai írójának tartom.” Mik a céljai? S választ alig várva maga kezdett beszélni. Elmélkedő modorában „egész politikai confessiot tett”. Elmondta, hogy ő konzervatív, de a természetes fejlődést segíti, ezért becsüli a régi magyar alkotmányt, ezért nem akar birodalmi központosítást Magyarországgal szemben. Elismerte, hogy a kormány a múltban hibákat követett el, nem tett elég jót. Hosszan beszélt. Kossuth csodálkozva látta, mint küldi el sorra a jelentkezőket. A hosszú fejtegetéseket kissé papirosízűnek, öregesen bőbeszédűnek kezdte érezni, s az egészet kissé másnak, mint ahogy ő a gőgös és veszedelmes Bécset elképzelte. De éppen ezért egy kissé benne is felengedett az a gyanakvó idegesség, amellyel a palotába lépett. S midőn Metternich arra kérte, hogy támogassa az immár pozitív módon jót tenni kész kormányzat azon javaslatait, amelyeket ő is helyesnek talál, elfogulatlanul válaszolt. A nyugati országokban – mondta – az ellenzék kormányra akar jutni. Nálunk csak ellenőrzi, hogy az történjék, ami jó. Ő is erre készül. Ezért kéri a lapot, és a gyors döntést, mivel családjáról is gondoskodnia kell. A kancellár itt sietett újra átvenni a szót. Ilyen tehetséges ember miért küszködik szerkesztéssel, anyagi problémákkal? Amúgy is túl sok az újság. Legyen inkább független író. „Ha meggyőződése a kormány intencióival találkozik, ne vonja meg pártolását.” Ha pedig a munkához „szükséges kedélynyugalom az élet gondjainak elhárítása által biztosítható, ezt tenni azoknak kötelessége, kik a jó ügyet előmozdítani akarják”. Kossuth erre felszegte a fejét s arcába szökött a vér, de Metternich elhárító mozdulattal folytatta: ez nem vesztegetés, nem kíván tőle semmi becsülettel ellenkezőt. A független író nem kötelezi magát semmire. Maga határozza meg fáradsága jutalmát. „Biztosítom önt, hogy a legdelicatusabb módon, minden harmadik személynek közbejötte nélkül teljesítem kívánságát.” S midőn két és fél órai beszélgetés után már az ajtónál álltak, még egyszer visszatért erre. Beszéljen Wirknerrel – mondta –, üzenje meg válaszát.

A lekötelező sima formák és szavak utólag sem kell hogy bennünket megtévesszenek. Metternich, tudjuk, 1843-ban, éppen a Landerer-kérvény tárgyalásakor, igen nyersen fogalmazta meg véleményét: szerinte Kossuth, „mint az ő fajtájabeliek, az embereknek abba az osztályába tartozik, akik mindenekelőtt pénzt akarnak”. Kossuth viszont másnak bizonyult. S a találkozásról június 27-én ezt írta Wesselényinek: Metternich „diplomata a szó legszorosabb értelmében, kinek nincs hite az emberek becsületes karakterében, mert tán tíz becsületes emberrel sem találkozott életében. Remélem, annyit tanult tőlem, hogy nem minden magyar eladó”.

Kossuth még remélte, hogy a lapot megadják neki, ha másért nem, azért, mert félnek tőle. Metternich pedig azt képzelte, hogy Kossuthot rá tudja szorítani a {I-756.} hódolásra. Mindketten tévedtek. Kossuth Wirknernek óvatos levelet írt, amelynek másolatát gondosan eltette. Ebben közölte, hogy nem fogad el jutalmat azért, ha a kormány helyes lépéseit támogatja, és hogy a laphoz ragaszkodik. Zsedényinek pedig nyíltan megírta: „Koplalni tudok, de eladó nem vagyok.” Újabb három hét múlva megint őt sürgette: ha augusztusig el nem intézik ügyét, országos agitációt kezd a sajtó „borzasztó állapota” miatt. „Szép alkalom keserű igazságokat mondani a kormány politicája őszinteségéről.” Választ azonban nem kapott. Június 27-i vezércikkében azonban még mindig reménykedve írta: „Lesz még talán – remélem nem sokára – organumom is, létben, erőben talán gazdagabb, mint a mellyet most elveszítek”, – de lehet, hogy itt már nem közvetlenül a sajtóra, hanem a politika új szervezeti formáira gondolt. Június 30-án, a Pesti Hírlap 365. számában, megjelent „búcsúszava”. Ebben az Országgyűlési Tudósítások egykori záróakkordjára ismerünk, a hasonlattal az égő szövétnekről, amelyet a „sötétség denevérei” sem olthatnak el. Kossuth visszatekint az elmúlt három és fél évre, arra is, hogyan támadták egyesek, de hogyan pártfogolták sokan, hiszen ügyéhez „annyi szép tehetség, annyi nemes erő csatlakozék” ; köszönetet mond hát barátainak, olvasóinak, annyival is inkább, mivel mindez nem volt eredménytelen. „Miként a pálma teher alatt nő, úgy erősödött az én állásom s a párt, mellynek a Pesti Hírlap a mai napig organuma volt.” Most már „e párt ellenében nem lehet többé büszke szemöldökkel kicsinybe vételt affectálgatni”. Még felcsillan benne a remény, hogy nemsokára talán újra szüksége lesz levelezői közreműködésére. „Nyílik még nekem is tér és alkalom, heverni nem fogok, még csak vesztegelni sem.”

Bécsben azonban már eldöntött dolog volt, hogy a lapot megtagadják. Elvileg persze Kossuth előtt egy másik, alapjában könnyebb lehetőség is nyitva állt. Új lapot nehéz volt engedélyeztetni, ha a meglevők számát vonakodtak szaporítani. De egy meglevő lap megvásárlása ilyen akadályba nem ütközött. Emlékezzünk: Landerer is úgy jutott a Pesti Hírlaphoz, hogy Munkátsy Sürgönyét vette meg. Érthető, hogy Kossuth e vonatkozásban is sorra minden képzelhető eshetőséget kipróbált. Amint azonban bizalmas úton fent hírt kaptak arról, hogy Kossuth valamelyik lapot így próbálja megszerezni, Leopold von Ferstl, báró, tanácsos, a titkos rendőrügynökök e vezéralakja, aki annakidején az országgyűlési ifjaknak is „leleplezője” volt, azonnal közbelépett, vagy személyesen vagy Wirkner útján. Metternich még mindig azt hitte, hogy Kossuthot bele tudja szorítani a kormányhoz közeledés vagy tönkremenés alternatívájába. Kossuth előbb Helmeczyvel tárgyalt a Jelenkor bérbevételéről; őt pénzzel, birtokadománnyal és fenyegetéssel vették rá, hogy szakítsa meg Kossuthtal a megbeszéléseket. A konzervatív Nemzeti Újság tulajdonosát pedig, akivel Kossuth ugyancsak kapcsolatba lépett, egyebek közt a klérus anyagi szubvenciója tartotta vissza attól, hogy lapját Kossuth kezére adja, és így egy ellenkező politikai tendenciának engedje át. Kossuth az Orosz-féle kormánypárti Hírnök megszerzésével is megpróbálkozott. Tekintélyes ellenzéki vezetők, ha igaz, hajlandók voltak a vételár összegét gyűjtés útján összeadni. Legalábbis úgy tudták az államtanácsban, ahová az ügy végül is eljutott, és ahol hosszan latolgatták, nem lenne-e jobb, ha Kossuth mégis inkább egy, a cenzúra által {I-757.} ellenőrzött újság hasábjain közöl cikkeket, és nem esetleg illegális, izgató röpiratokat fogalmaz; nem szólva arról, hogy ez esetben a Hírnök havi 150 forintos szubvencióját is meg lehetne takarítani. Végül is azonban negatív döntés született. Oroszt leintették. Kossuth még augusztus közepén is azt hitte, hogy megvan az alku, és a Hírnökből pesti lapot csinálnak. A valóságban azonban Orosz már csak látszatra tárgyalt vele. Megakadályozták abban is, hogy Beimel nyomdász Mercur című kereskedelmi lapját megvehesse. Wesselényi, aki nem hitt a bécsi lapengedélyben, az ekkor gr. Teleki Domokos által szerkesztett Erdélyi Híradót vetette fel, mint végső megoldást. Féltette Kossuthot a mindennap gondjaitól, s megalázónak érezte, hogy azon kell tűnődniök, mint dolgozhasson egy olyan ember, „amilyennel csak jókedvében szokott a menny egy-egy nemzetet olykor megajándékozni”. De Erdély messze volt.

Láthatatlan kezek minden ajtót bezártak Kossuth előtt. Az új lap engedélyezési kérelmét az államértekezleten már júliusban elutasították, remélve, hogy „e hatalmas és nehezen legyőzhető ellenfelet” valami más módon sikerül lekötelezniök. Benne azonban emberükre találtak. „Akinek hírlapja nincs, még azért sem szája dugva, sem keze kötve nincsen” – írta Kossuth Zsedényinek. S Wesselényinek is arról írt, hogy ha újságja nincs, több ideje marad a megyei és egyesületi, mozgalmi életre. Az 1844. augusztus 27-i pesti megyegyűlésen már „új időszak forduló pontját” jelző, nagy beszédben vonta a kormányt s a főrendeket felelősségre az országgyűlés várható eredménytelenségéért, és azért, ha ezáltal Magyarországon „a békés átalakulás, a csendes, nyugalmas alkotmányszerű kifejlődés compromittálva van”. Igaz, hangsúlyozta, hogy „akarunk monarchiát, tehát respublicáról nem ábrándozunk”. Akarjuk az osztrák dinasztiát, tehát „elszakadásról nem álmodozunk”. De azt is hozzátette, hogy a királyság alkotmányos és magyar, a szabadság pedig ne „privilegizált osztályoknak a nép szolgaságán épülő kiváltsága” legyen. Október 6-án pedig az alsó tábla pozsonyi termében megalakult névleg főnemes elnök, ténylegesen azonban Kossuth, mint igazgató irányítása alatt a Védegylet, országos szervezetként, amelynek közvetlen célkitűzése a hazai ipar védelme, a külföldi áruk bojkottja volt, de amely a valóságban nem gazdasági, hanem inkább politikai téren, az Ellenzéki Párt előkészítőjeként töltött be fontosabb funkciót. Érthető, hogy Kossuth energiáját a következőkben elsősorban ennek szervezése, mozgatása kötötte le. Figyelmet érdemel azonban, hogy a sajtó kérdését most sem ejtette el. Október végén még megsürgette Bécsben a lapengedély ügyében a döntést, amely végül 1845 elején érkezett meg. De közben megint próbált e téren is valami új megoldást találni. Ha új lapot nem indíthatott, régit nem vásárolhatott, akkor olyan kiutat keresett, amelyen minden engedélyt eleve megkerülhetett. Ennek a tervnek emléke az a „szerződmény”, amelyet 1844. november 15-én írt alá Kossuthnak egyik hű munkatársa, Gyurmán Adolf, és a kiadó-vállalkozó Emich Gusztáv, aki Landerernek versenytársa volt. A megállapodás egy olyan, „füzetekben megjelenendő havi irat” kiadására szólt, „mellynek tartalma Magyarország s a külföld politikai, társadalmi, kereskedelmi s a tb. viszonyait, irodalmát, ennek erkölcs, vallás, polgári társaság, socialis lét, s az összes szellemi és anyagi érdekbeli kölcsönhatását tárgyalandja”. A kiadvány címlapján nem a szerkesztő, hanem a {I-758.} munkatársak neve fog szerepelni. „Emich úr kikéri [= kiköti] magának, hogy Kossuth Lajos úr állandó dolgozó társul csatlakozzék a vállalathoz s ez tudomására adassék a közönségnek is; továbbá, hogy minden füzet legalább 2 – 3 ívre terjedő dolgozatot foglaljon magában Kossuth Lajos úr tollából.” Az első összevont szám, 1844 decemberében, a következő 1845 márciusában jelenne meg. Amíg a vállalkozás fennáll, Kossuth más lapnak nem dolgozik, ha pedig időközben saját lapot vagy röpiratot adna ki, Emich kiadási kötelezettsége megszűnik. A szerződést maga Kossuth is megtoldotta egy sajátkezű záradékkal, amelyben leszögezte, hogy a megállapodást nem úgy kell értelmezni, mintha neki nem állna szabadságában más időszaki orgánumot kiadni, csak ily esetben Emich nem köteles átvenni és díjazni cikkeit.

Dezsényi Béla, aki e szerződést megtalálta, helyesen mutatott rá arra, hogy Kossuth, újság helyett, olyan politikai folyóirat megindítására készült, amelynek mindegyik „száma” külön, önálló könyvként került volna a cenzúra elé, amihez külön lapengedélyre nem volt szükség. A példát Frankenburg Adolf, Kossuth egykori munkatársa mutatta erre, akinek egy évvel korábban hasonló módszerrel sikerült a Magyar Életképeket megindítania. A helytartótanács csak egy év múlva vette észre, hogy itt alapjában véve folyóiratról van szó, amelyhez viszont ekkor már, a feltűnés elkerülése végett, utólag jobbnak látta az engedélyt megadni.

Kossuthnak azonban ez a terve sem válhatott valóra. Nem tudjuk miért, de lehet, hogy megint felsőbb beavatkozásra. A következő lap, amelyet valami formában kézbe kaphatott, utóbb, 1845-ben, az Iparegyesület szerény Hetilapja lett.

IRODALOM

Viszota Gyula: Kossuth küzdelme a Budapesti Évlapokért. = ItK 1931. 129–144. – Uő: Kossuth Lajos levelei a Budapesti Évlapok ügyében. = ItK 1931. 179–189, 313–323. – Takáts Sándor: Kossuth Lajos újságalapítási kísérlete 1844-ben. = A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve 1931. 288–302.