1. A REFORM

Az első, legjelentősebb és leghosszabb életű radikális lap, a Marczius – mint láttuk – a pesti márciusi ifjúság orgánumaként született. Az április 6-án megindult Reform viszont olyan kispolgári újságírók vállalkozása volt, akik egészen a forradalomig a konzervatív, retrográd sajtónak voltak harcos munkatársai, Petőfiék ádáz ellenfelei, és akik csak most, márciusban fordultak át nagy hirtelen a radikalizmushoz, bár az – tegyük hozzá – nemcsak mohó ambícióiknak, hanem alapjában véve társadalmi feltételeiknek is valóban jobban megfelelt. A Reform két szerkesztője: Nádaskay Lajos (1816–1860) és Zerffi Gusztáv (1820–?) esetében szembetűnő, szinte szélső példáit találjuk meg az ifjú értelmiségiek labilitásának, amelyről már előzőleg szó esett. Midőn utóbb a Pesti Hírlap, nem indokolatlanul, felrótta nekik, hogy korábban a reakciós Honderűnek dolgoztak, lapjuk május 21-i számában felháborodva tiltakoztak a politikai köpönyegforgatás vádja ellen, azzal, hogy minden politikától függetlenül pusztán szépirodalmi kritikusként, szépirodalmi lapnak voltak munkatársai, sőt visszafeleltek – valljuk be: szemtelenül –, hogy a Pesti Hírlap még rosszabbul jár el, midőn „liberálisból csúszó-mászó pecsoviccsá” válik. De nem mondtak igazat, hiszen a valóságban félreérthetetlenül politikai jellegű volt szerepük a Honderű oldalán {II-1-115.} is. Sőt a Honderű egyértelműen reakcióssá változása is, 1844 vége óta, nem annyira az „igazgató és tulajdonos” Petrichevich Horváth Lázár, mint inkább a szerkesztő Nádaskay műve volt, és ő irányította a Petőfi költészete, vagyis az új irodalom elleni hajszát is, amelyhez Zerffi személyében oly buzgó és gátlástalan eszközt talált. Nádaskay, egy Zemplén megyei jegyző fia, volt sárospataki diák, aki orvosi tanulmányokból nyergelt át a publicisztikára, volt kettejük közül a kiszámítottabb, a háttérben intrikáló, lehet, hogy nem is talányos alakként, hanem – ahogy T. Erdélyi Ilona írja róla – mint „egyszerűen csak gazember”. Utóbb, miután 1850-ben Petrichevich Horváth segítségével kiszabadult a börtönből, ahová mint radikális szerkesztő került, habozás nélkül ismét fordított a köpönyegén, és Szilágyi Ferenc hírhedt lapjának, az önkényuralmi rendszert kiszolgáló Magyar Hírlapnak lett munkatársa.

A másik szerkesztő nem a cinikus számítók, hanem inkább a hisztériás helyezkedők közé tartozott. Zerffi, egy Hirsch Áron nevű pesti kereskedő fia, homályosan ismert ifjúkori évek után 1844-ben a pozsonyi német sajtóban tűnt fel szellemeskedő karcolataival. Alább, a más nyelvű sajtónál még visszatérünk arra, hogy a hazai – főleg a pozsonyi, részben a pesti – német sajtó körül mint nőtt fel és jutott figyelmet érdemlő szerephez egy eredetileg német anyanyelvű, de mindinkább magyarul is író, zsidó származású újságírói gárda, amely, társadalmilag védtelenül és érzékenyen, saját egyházi ortodoxiájával is szembefordult és felzárkózott a magyar liberális reformmozgalom mögé, hiszen attól az újat, jobbat, a magyar zsidóság emancipációját is remélte. Különösen a liberális vezetésű Pressburger Zeitung körül alakult ki egy fontos ilyen csoport, amelynek tagjait, már ismerős magyar nevekkel, utóbb, 1848/49-ben, majd az emigrációban, magyar oldalon látjuk viszont. Zerffi is e pozsonyi körből indult, de eltérően társaitól, akik az új magyar irodalmat németül igyekeztek népszerűsíteni, 1846-tól kezdve Pesten a Honderű hasábjain éles támadást intézett Petőfi ellen, Severus álnéven gúnyképsorozatot írt az egész haladó magyar irodalomról, de dolgozott a konzervatív Budapesti Híradónak és tagja lett a Gyűldének is. S tette mindezt azután, hogy Petőfi elhárította magától tolakodását és azt az igyekezetét, hogy az ő dicsőítésével próbáljon feltűnést kelteni. Okvetetlenkedése persze nem maradt válasz nélkül. Vas Gereben 1847 tavaszán Harapófogó Dániel álnéven tette a „Pimaszkália írót” nevetségessé, Irodalmi deres c. röpiratában. Jókai, aki szintén megleckéztette őt, elmondja, hogy Zerffi „alacsony személyeskedésekkel fordult az új irány ellen”, de hát az ifjú irodalom nem ijedt meg a támadástól, hanem igen röviden bánt el e „piszkolódóval”. „Degré kurucz gyerek volt, elégtételt kért tőle, s midőn azt megtagadta, adott neki egy fricskát, amitől aztán a konzervatív irodalom hőse úgy eltűnt, hogy addig elő sem jött, amíg mint vörös republikánus nem mutathatta be magát.” Közben Zerffi a Honderű német változata: a Morgenröthe egyik fő munkatársa lett, aki gyakorlatilag a szerkesztői teendőket is ellátta, majd 1848. január végén nyilvánosan szakított Petrichevich Horváthtal, és ezután a pesti Spiegelnek {II-1-116.} dolgozott. A márciusi forradalomkor azonnal korábbi ellenfeleinek oldalára állt. Sietett Petőfi Nemzeti Dalát németre fordítani, lelkes röpiratot tett közzé a pesti eseményekről. A Spiegel március 18-i számában a sajtószabadságról írt cikket, amelyben most már helytelenítette a személyeskedő támadásokat – feltehetően önvédelemből is. Új tervek előjeleként Nádaskay – éppen ő! – a Honderű április 2-i számában nagy hangon megvédte Zerffit, hogy nem is volt pecsovics, sőt azt is kitalálta róla, hogy azért nem lehetett szerkesztő, mivel haladó nézetei miatt Metternichék „fekete könyvében” szerepelt. Ezután lett a radikális-ellenzéki Reform szerkesztője – Nádaskayval – április 6–augusztus 6. között, utána a szintén radikális pesti Patriot munkatársa, majd október elején a Der Ungart vette kézbe és folytatta ugyancsak radikális szellemben.

Fordulatának opportunizmusa nyilvánvaló. De az lehetett talán ezúttal – kivételesen – őszintesége is, hiszen társadalmi érvényesülést, zsidó emancipációt elsősorban az új, progresszív politikai törekvésektől remélhetett. S lehet, hogy ez a gátlástalan igyekezet mögött könyörgő őszinteség volt az, ami miatt Petőfiék, személyes motívumokat félretéve, az ügy érdekében nagyvonalúan megbocsátottak neki. Enélkül, velük szemben, Zerffi soha nem juthatott volna szóhoz sem a publicisztikában, sem a politikai szervezésben, így az Egyenlőségi Társulatban, Madarász László buzgó munkatársaként. Mert igaz ugyan, hogy Madarászék csak az új szerepben ismerték meg őt, hiszen a főváros ifjú irodalmi csatározásairól nem sok fogalmuk volt – Madarász József saját bevallása szerint csak 1849-ben, Debrecenben tudta meg, hogy ki is az a Jókai – a márciusi ifjak jogos tiltakozásával, leleplezéseivel szemben azonban nyilván tartózkodtak volna attól, hogy Zerffivel együttműködjenek. Így azonban jól tudták mozgékony, bár elég felületes, sekélyes képességeit hasznosítani. Zerffi az újév küszöbén Debrecenbe ment, majd az utolsó hónapokban ismét szerkesztéssel, lapalapítással próbálkozott. Menekülése után, az emigrációban, partra vetve, olcsó gátlástalansága megint kiütközött: mint Kossuth állítólagos „magántitkára”, az érdeklődést kihasználandó, Kossuth összegyűjtött munkái címen adott ki Lipcsében három kötetet – persze a felháborodottan tiltakozó Kossuth előzetes tudomása és hozzájárulása nélkül.

Néha szinte kár, hogy a sajtó történetében foglalkoznunk kell a szerkesztőkkel is. Részint azért, mert így elkerülhetetlen hosszabban kell írnunk olyan figurákról, akiknek egyébként nem szentelnénk sok figyelmet – eltérően egy-két kutatónktól, aki ma is előszeretettel mélyed el például éppen Zerffi problémáiban, holott jó néhány, nála jóval érdemesebb egykorú újságíróról tudunk túl keveset, egyebek közt a német–zsidó kör más volt tagjairól is. Másrészt pedig azért, mivel az olvasóban így esetleg eleve bizonyos előítéletet, ellenérzést ébresztünk magával a lappal szemben is. Holott a Reform alapjában véve rutinnal szerkesztett, jó kiállítású, elég olvasmányos lap volt. Eleinte hetenként kétszer, majd július 1-től naponta, hétfő kivételével, inkább folyóirat-külsővel, negyedrét alakban, Emich Gusztáv kiadásában, az Egyetemi {II-1-117.} Nyomda betűivel látott napvilágot. A cím után a mottó: Szabadság, egyenlőség, testvériség, majd rövid tartalomjegyzék következett. Az 1. szám vezércikke „Hitvallásunk” cím alatt a mottó jelszavait magyarázta, külön hangsúlyozva azonban, hogy „az emberek egyenlőségét nem birtokaik terjedelmi egyenlőségében helyezzük, hanem azon jogszerű és egyenlő méltánylatban, mellyel minden embernek, mint embernek tartozunk”. Ezt követte Z. (feltehetően Zerffi) cikke: „A szabadság első jele, türelem” címen, amely a városi német nyárspolgárokkal, filiszterekkel szemben részint az ifjúságot dicséri, amely „a zsidót is testvérileg fogadá”, részint pedig a nemességet: „Ne feledjétek soha nemességünk nagylelkűségét”; hiszen „a nemesség önkényt fosztá meg magát jogaitól, hogy azok legnagyobb részét saját maga kárával rátok ruházza”. A lap – érthető módon – a továbbiakban is többször foglalkozik a zsidók helyzetével, és üdvözli egyrészt az emancipálódás, másrészt az asszimiláció jeleit. „Kunewalder polgártársunk” – olvassuk a 2. számban – „családostul Mózes vallásáról a keresztény hitre tért”, s ez „csak első kezdete egy országszertei kikeresztelkedésnek”. Április vége felé különösen gyakran esik szó a „német nyárspolgárok” által rendezett „zsidók elleni lázadás”-ról a „zsidófalók”-ról, és rablótámadásaikról, amelyeket szigorúan meg kell torolni, hiszen „ötven kötél nem a világ” – mint az április 30-i szám vezércikkének címe mondta. Utóbb, július 11-én „Pecsovics Mihály” még Irányi Dánielt is igen élesen megtámadta, azon a címen, hogy a nemzetgyűlésen nem támogatta a zsidó emancipáció ügyét. Egy másik visszatérő témája volt a lapnak a sajtószabadság, amelyről május 9–20. közt hosszabb, névtelen cikket közölt, 4 folytatásban – talán Zerffi tollából. Eszerint sem Magyarország, sem Ausztria nem tudja még, hogy „a nép egyetlen valódi, megvesztegethetlen védelme” ezáltal biztosítható; mindkét sajtótörvény ugyanis csak „gúny a sajtószabadságra”, s nem egyéb, „mint megszüntetése az előleges cenzúrának és behozatala még sokkal gonoszabb utólagosnak”.

E lapnak is jó néhány munkatársa használ álnevet vagy betűjelet. „Kanonokfi” a búcsújárások ellen ír, „Egy democrata” Nógrádból tudósít, „Újvilági”, június 11-én elég kétértelműen védelmezi a Marcziust a sajtóper-ügyben azzal, hogy Pálffy tette csak „a vigyázatlanságból elkövetett bűnök közé sorozható”, hiszen nem volt ártó szándék mögötte, „Jobbágytelki Pál”, aki egy hét múlva a sajtótörvény és a zsidók ügyében támadja a kormányt, meg „K”, aki mindjárt a 3. számban azt fejtegeti, hogy ami a nemesek közt a „táblabíró”, az a „polgári rendben” a filiszter. De elég sokan szerepelnek saját nevükkel is. Így mindenekelőtt Mack József „cs. kir. bombászkari főtüzér”, aki, bár a budai tüzérszakiskolán oktatott, állítólag azért nem léphetett elő hosszú évekig, mivel 1831-ben vonakodott lövetni a lembergi felkelőkre. Ismét egy érdekes, ellentmondásos egyéniség: jó szakismeret, szervezőkészség, tettvágy, elszánt republikanizmus az egyik, konfliktusokba sodró féktelenség és kalandor átgondolatlanság a másik oldalon. A honvéd tüzérség egyik szervezője, ősszel őrnagy, 1849-ben alezredes, akinek komáromi szerepével és viszontagságaival alább, a hadi lapoknál még találkozunk, {II-1-118.} utóbb, 1851-ben, Kossuth megbízásából, a szerencsétlen végű székelyföldi összeesküvés szervezője. Most, cselekvésre készen, egymás után írja a Reformba a cikkeket, a katonák és a nép egymásra találásáról („Egy katona a néphez”) április 20-án, egy 1500 főnyi magyar tüzérhad szervezésére irányuló javaslatáról, amelyet április 27-én a hadügyminiszternek szóló nyílt levélként fogalmazott, fejtegetéseket a „Nemzetőrhad organisatiojá”-ról, május 4-től, több folytatásban, kommentárt május 14-én a Lederer-ügyről, hogy ő a fegyvertelen tömegre mint tiszt sem lövetett volna („Mit tettem volna én a budai vérnapon?”), meg június 4-én „Pest körülfalazásá”-ról. Mindebben hasznos, jó ötletek váltakoztak bő lére eresztett közhelyekkel, ellentmondásosan, ahogy a szerzőhöz illet. Saját névvel szerepelt még a lapban mások közt Keresztszeghy Lajos, akinek javaslatára kezdték el a törvénykezési rovatot, Ferenczi György, aki a pesti vásárokról és a céhekről írt, továbbá Orbán Pető, aki Aradról, és Klesztinszky László, aki Kassáról küldött tudósításokat. A választási cenzus ellen emelt szót Thalabér Lajos és, a Pesti Hírlappal vitatkozva, Újházy László. Vályi Károly Metternich egykori karlsbadi kongresszusáról, Feldinger Frigyes „átalakulási eszmék”-ről, Verebi Lajos a népnevelésről közölt cikkeket. Számunkra azonban valamennyi közt az az írás a legérdekesebb, amelyet Székács Pál ügyvéd küldött be Békés megyéből. Ez ugyanis az egyetlen, amely a parasztság ügyeivel egyébként nem foglalkozó lapban, a június 1-i számban, a békési parasztok elégedetlenségéről ad hírt. Közelebbről arról, hogy nem akarnak nemzetőri szolgálatot teljesíteni, mivel a hús- és italmérés földesúri regále, kiváltságos haszonvétel maradt. „Mit az állam jogtalanul adott egyeseknek – írja Székács –, azt, mihelyest a közjó megkívánja, visszaveheti. Én bízom a jövő országgyűlésben, hogy a regáléknak a földesúr általi kizárólagos gyakorlatát el fogja törölni, és pedig kárpótlás nélkül, mert ez nem bír az úrbér természetével.” Abból viszont, hogy éppen ugyanebben a számban, kivételesen, Blanquiról találunk rövid jellemzést, mint aki „a communisticus elemek lelke, a párisi népesség dolgozó osztályának agitátora”, már csak azért sem vonhatunk le túlzott következtetéseket, mivel nem sokkal utóbb, a június 18-i számban, hasonló forrásból, Lamartine-ról is ilyet olvasunk. A lap két alkalommal egész oldalas műmellékletet is közölt. Az egyiket a papok nemzeti díszruhájának (!) tervéről, a másikat pedig április 23-án arról, hogy „A magyar akadémia a sajtószabadságot használja.” A képen, Walzel A. P. kőnyomatán, copfos – tehát ósdi, maradi – figurák asztal mellett alszanak.

A leggyengébben azok a kis, névtelen szerkesztőségi cikkek sikerültek, amelyek – ritkán – az ország nemzetközi helyzetével és a nemzetiségi kérdéssel foglalkoztak. „Van-e mit félnünk az orosztól?” – kérdi mindjárt a 2. szám május 9-én, és rögtön válaszol is, hogy nincs, mivel ott az államot a nagyurak féktelensége miatt „tökéletes fejetlenség” bénítja meg, vagyis „félnünk csak oly statusoktól lehet, hol a nép uralkodik” – furcsa vallomás egy olyan laptól, amely a demokrácia, a népuralom buzgó hívének vallja magát. Két hónap múlva, július 9-én pedig abból a hírből, hogy az orosz {II-1-119.} csapatok mégis közelednek, legalábbis a román fejedelemségek felé, egy vezércikk azt a következtetést vonja le, hogy „emancipálnunk kell magunkat népjogi tekintetben”, mondjuk ki a függetlenséget Ausztriától, és a nemzetgyűlés tagjai „határozzák el mostantól fogva Magyarországnak a világ valamennyi hatalmasságaináli képviseletét” – mintha Magyarország nemzetközi, diplomáciai elismertetése – hiszen e nyakatekert mondat erről beszél – a pesti képviselőház döntésén múlna csak. A nemzetiségi kérdésben a lap szélső formában képviselte a nemesség immár hagyományos nacionalizmusát. Azzal az eltéréssel, hogy a megyei autonómiát – az április 23-i szám persze immár „közvetlenül” veszélyesnek tartotta nemzetiségünkre, hiszen a veszély most már alulról, „a nép részéről” jöhet, ha például Liptó megye a szlovák nyelvet kezdi bevezetni tárgyalásain. A május 7-i szám pedig így folytatja „Nemzetiség” cím alatt: „Ez az ország a magyarok sajátja”, itt mindenki magyar, „beszéljen bár valaki németül, tótul, vagy bármi más nyelven”. Aki tehát „külön jogok és nemzeti igényekről hadonászgat”, az „bűnt követ el a magyar nemzet ellen”, és hazaáruló.

A választások közeledtével a lap „jövő nemzetgyűlésünk” számára fogalmazott „irányeszmék”-et, bírálva a felsőház intézményét és a magyar klérus befolyását. Június 4-én a szerkesztők külön „Mutatvány lap”-ot nyomattak, amelynek programcikkében kijelentették, hogy a kormányt készek addig támogatni, amíg a szabadságeszmékkel szembe nem kerül, de követelték, hogy „a sajtó egészen szabad legyen”, és hozzátették: „ámbár szigorúan a monarchia mellett” vannak, mégis „a nép legszélesebb alapú jogaiért” fognak „kifáradhatatlanul küzdeni”. A jún. 11-i szám vezércikke „Monarchia-respublica” címen ismét e témát vette elő, tekintve, hogy „a kormányforma megállapítása” az új nemzetgyűlésnek egyik fő feladata lesz. Ismét hangsúlyozta, hogy, bár a respublika elvileg tökéletesebb, nekik monarchia kell, már csak azért is, mivel „a respublica kikiáltása önállóságunknak lenne hattyúdala”. De ez a monarchia „demokratikus institútiókon alapuljon”. Június 25-én kemény szavakkal ítélték el azt az „aljas, minden emberjogot sértő”, választási botrányt, amellyel Petőfit elbuktatták. Élesen bírálta a Reform a kormánypárti sajtót is, amely – a június 29-i szám szerint – „a hatalom napfényében hetvenkedik”, a Közlönyt, amely „semmiféle eszméket nem terjeszt”, mivel a minisztérium nem is tartja a népet méltónak arra, hogy magasröptű eszméit megismertesse vele, azután az alázatoskodó Pesti Hírlapot és a még szolgaibb Pesther Zeitungot. Az utóbbit július 29-én külön is megleckéztette az Egyenlőségi Társulat elleni támadása miatt. „E lap – írta – sohasem volt a humanitás apostola, és a zsidóságot ismeretes arczátlansággal üldözé. E lap mindig a hatalomnak, soha nem az igazságnak, a butaságnak igen, de a szabadság és jognak nem szolgált.” Közben, július 18-án, külön kitért arra, hogy „a sajtó még folyvást sehogy sincs, kinek is lenne kedve a mostani időkben, midőn maga a státus is pénzzavarban van, a magánpolgár tehát, miután minden forgalom teljes pangásban van, még inkább, mindjárt 5000 p(engő) forintot csupán a törvényhozás szeszélye miatt holt tőkéül hevertetni…” {II-1-120.} Ugyanebben a számban részletes beszámolót olvashatunk az Egyenlőségi Club, illetve most már Társulat, július 16-án, vasárnap tartott közgyűléséről és alapszabályairól. Ezen hangsúlyozták az összefogás szükségét, némi vitát folytattak a Democraticus Club küldötteivel, akikkel azonban az egyesülést nem sikerült elérniök, és közösen elhatárolták magukat a szocialisztikus mozgalmaktól: „mi nem vagyunk communisták, előttünk minden ember tulajdona szent”. A közlemény felsorolja Madarász László „képviselő” (elnök) és Nádaskay Lajos „előadó” mellett a választmány tagjait. Köztük volt – az alábbi sorrendben –: Táncsics Mihály, Zerffi Gusztáv, Mérei Mór, Lisznyai Kálmán, Madarász József, Pálffy Albert, Dr. Grósz Frigyes, Mészáros Károly, Balogh János, Rosty Zsigmond, Diósi Márton, Lauka Gusztáv, Ábrányi Kornél, Sükei Károly, Banaga János. Jelen volt még, mások között, Chownitz Julián, Kállay Ödön, Perczel Vince, Herczeg Viktor, Szegfi Mór. A felsoroltak nagy többsége tehát az egykorú sajtó munkatársai közül került ki. Az előzményeket illetően meg kell itt jegyeznünk, hogy a Reform július 2-án közölte már az Egyenlőségi Club június 26-i programját, és július 4-én éppen a két nappal korábban Vasvári kezdeményezésére megalakult Democraticus Clubbal kapcsolatban pedig szemrehányást tett az ifjúság vezéreinek, hogy miért nem az Egyenlőségi Clubhoz csatlakoznak. Mint tudjuk, ettől egyelőre Petőfi is távol tartotta magát. Az augusztus 4-i szám Madarász és Nádaskay aláírásával egy július 30-ról keltezett Felhívást közölt „a magyarhoni írók, szerkesztők, nyomdászok, könyv- és műkiadók s kereskedőkhöz és az irodalom és szabadsajtó minden barátihoz”, hogy támogassák az Egyenlőségi Társulatnak a képviselőházhoz benyújtott kérelmét. Ez azt kívánta, hogy a jelenlegi sajtótörvényt szüntessék meg, „a cautiók örökre eltöröltessenek” és a sajtónak „külön büntető törvények általi megszorítása enyésztessék el”. A közlemény egyébként más radikális lapokban is megjelent. Ugyancsak több lap közölte azt a nyilatkozatot is, amelyet a románok nevében „Pap Zsigmond, Buda Sándor, Murgu Euthim” és mások fogalmaztak válaszul Jósika Miklósnak a Pesti Hírlap július 15-i számában megjelent cikkére, amely magyarellenességgel vádolta a románokat és tiltakozott negyedik erdélyi nemzetté emelésük ellen. E válasz szerint – amely a Reform július 30-i számában volt olvasható – az az ártalmas bujtogatás, amit Jósika művel. A románok ugyanis századok óta tanúságot tettek szeretetükről a magyarok iránt, és ha „az erdélyi aristocrátiának régi bűnei” miatt sebzetten feljajdulnak, azt nem szabad, mint Jósika teszi, bujtogatásnak nevezni. Az aláírók azt akarják – olvassuk itt –, hogy a románok „a magyarral békés összetartozásban lévén, jogtalanul háttérbe ne szoríttassanak”, hogy „constitutionalis jogainkat szabadon s bántatlanul gyakorolhatván kiképzésünknek szabad és nyílt tér engedtessék”.

Mielőtt azonban e vita tovább gyűrűzhetett volna, az augusztus 5-i szám végén ott állt a Jelentés arról, hogy helyesebb, ha „a rokon czél felé, de szétoszolva működő erők” egyesülnek, és hogy ezért a Radical Laphoz hasonlóan a Reform is beolvad a Nép-Elembe, és augusztus 8-tól kezdve azt kapják helyette az előfizetők.