3. A NÉP-ELEM

A Nép-elem, amelybe a fenti két lap egymás után beolvadt, 1848. július 1-én indult. Naponta – hetenként hatszor – jelent meg. Szeptember 28-ig összesen 74 száma látott napvilágot. Lukács László és Társa nyomdájában készült, ívrét alakban. Előfizetési díja fél évre Budapesten, házhoz hordva, 6 forint, vidéken, postán 8 forint volt. Az „ideiglenes kiadóhivatal” a Szabadsajtó u. 466. sz. alatti ház 7. emeletén kapott helyet. A lapot szerkesztette (és kiadta) Madarász László és Madarász József; július 18-tól kezdve, tehát a Radical beolvadása után mellettük még Mérei Mór és Rosty Zsigmond – az utóbbi azonban csak július 29-ig. A „radical democratia” jegyében végbement egyesítés után, július 18-tól, a lap címe így módosult: Nép-elem, Radical-Lap. Az augusztus 6-i szám Jelentést közölt arról, hogy mint külön újság immár a Reform is megszűnik, és ezentúl a három lap „egy közös radicál szellemű s demokratikus irányú orgánummá” egyesül. Ez az újabb fordulat azonban a szerkesztésben és a címben már nem járt változással. Tovább bővült azonban a munkatársi gárda.

Az eredeti Nép-elem hasábjain, az első két hét alatt, zömmel a két Madarász írásaival találkozunk. Mellettük alig szólal meg egy-két barátjuk, mint Kis Edi (így!) vagy Éjszaky Károly, Fejér megyéből, és Kolmár József, valamint az álnevű Pestifi, Budai és Vöröstollas. A Radical beolvadása után a három utóbbin kívül felbukkan Szegfi Mór, Oroszhegyi Józsa, Rosty Zsigmond, a forradalmi kátéíró Herczeg Viktor, azután Szatmári Pál, az álnevűek közt pedig nemzetgyűlési tudósítóként Polydorus, aki mögött Mészáros Károlyt, vagy esetleg Nyíri Józsát kell sejtenünk. Augusztus 6. után pedig Pestifi Egyenlőségi társulati beszámolója és Herczeg „kritikai jegyzetei”, glosszái mellett sorra olvashatjuk Dorogi László írását a népiskolákról, Oroszlán Dánielét a papságról, Pukolaiét a bukovinai magyarokról, Kállay Ödönét a délvidéki „kertész községekről”, Ferenczi Györgyét az országgyűlésről, Zerffiét Ausztriáról, Birányi Ákosét a hadügyi előterjesztésről és Kossuthról, Nyíri Józsa, Baloghi László cikkét, Lőw Lipót pápai főrabbiét „vallásbeli eszmék”-ről, több folytatásban, Mérei Mórét a fővárosi mozgalmakról, és egy Gróffy aláírású szerzőét egyebek közt a Pragmatica Sanctióról. A lista nem teljes, de annyit így is jelez, hogy az újságírói gárda zömét a beolvadó lapok hozták magukkal a jóval szegényesebben induló Nép-elemhez.

{II-1-124.} A magyarázat egyszerű. A nyár küszöbén kiderült, hogy a radikalizmus sem a szavazók, sem az előfizetők részéről nem számíthat nagyobb támogatásra. A lapok közül egyedül a Marczius tudott a saját lábán tovább is megállni. A többiek kénytelenek voltak soraikat összevonni. S közülük nem az bizonyult erősebbnek, amelynek esetleg több értelmiségi munkatársa volt, hanem az, amely az adott viszonyok közt erősebb tendenciát, a nemesi radikalizmust tudta a legtöbb súllyal képviselni. A Radical szintén nemesi radikális vezetői e téren nem mérkőzhettek a Madarász fivérekkel, de még bizonyos szerepkört a szerkesztőségben megérdemeltek. A Reform esetében nem volt erre szükség.

Madarász László (1811–1909) és öccse – s egyben hű követője – Madarász József (1814–1915), „kisebb birtokos nemes” család fiaként, Fejér megyéből, a helyi reformellenzék radikális, kisnemesi szárnyának élvonalából került az országos politikába. A két fiú szegényes, pénztelen diákévek után szerzett jogi diplomát. József 1832-ben mint jurátus és absentium ablegatus került Pozsonyba, az első reformországgyűlés színhelyére, ahol, némi pénzért, az Országgyűlési Tudósítások másolói közé tartozott, sőt a Lovassy-féle ifjúsági körnek is tagja volt, amíg haza nem tanácsolták tekintélyesebb ismerősei. Bátyja, László közben gyalog, útlevél nélkül, külföldre indult, hogy Amerikába kivándoroljon, de csak Skandináviáig jutott, ahonnan hazatért, miután a svéd katonai mértéket nem ütötte meg. A két kis termetű, vékony ifjúban elszánt szívósság, az idősebbikben pedig – úgy látszik – lenyűgözően erős belső tűz lakott. Öccse szerint a „gyors észjárás” és „maró gúny” mellett az jellemezte, hogy „minél tartósabb volt a vita, minél élénkebben támadták meg, annál vagdalóbbá lett”, és hogy „csatározásában, ha fölhevült, nyílt, szabatos homlokán három ér kezdett látszani, …s ekkor szerte czikáztak villámai ellenfelére”. Első, merész politikai fellépésével, 1836 őszén, Fejér megye közgyűlésén alaposan megzavarta az ellentmondáshoz addig nem szokott kormánypártot, főispánt és többi nagyurat, akit az ifjú ellenzéki kisnemesek a „népfenség” és „az alkotmányos tanácskozásokban kellő egyenjogúság” nevében immár vonakodtak méltóságos vagy nagyságos úrnak szólítani. A Madarászok ellen, akiknek akciójáról a Törvényhatósági Tudósításokban már Kossuth is megemlékezett, a politikai retorziók idején, 1838-ban, hazaárulási pert indítottak azzal, hogy „a szűkölködőbb sorsú nemességet azon szín alatt, hogy jogaik elnyomatnak”, megpróbálták „a vagyonosb nemesség ellen szítani”. A per azután félbemaradt, és a negyvenes évek folyamán a két testvér tovább folytatta az ellenzéki csatározást Fejérben, de más dunántúli megyékben is, így Tolnában, ahol mások közt Perczel Mórral került kapcsolatba, és Somogyban, amelynek követeként Madarász László végre 1847 őszén az utolsó rendi országgyűlésre is felkerült. Öccse, hasonló siker híján, ugyanakkor a Fejér megyei ellenzék soraiból csalódottan kivált, Svájcba való kivándorlásról ábrándozott, és „ideglázból” lábadozva érte meg a márciusi fordulatot. Ekkor természetesen azonnal bekapcsolódott egyelőre a megyei politikába. A májusi közgyűlés alkalmával, amelyen már {II-1-125.} a községek is képviselve voltak, a sok, földrablást és más sérelmeket panaszló „polgár”, vagyis paraszt küldöttséget fáradhatatlanul intette nyugalomra, a törvényekhez való ragaszkodásra, és óvta az izgatóktól. A szőlődézsmát akkor sem volt hajlandó eltörlendőnek nyilvánítani, midőn azt utóbb, a választások idején, Bicskén, pár száz ember élén „egy halvány arczú férfiú” – Horárik János – kívánta tőle. Júniusban ő is, bátyja is képviselői mandátumot kapott. De már előzőleg, májusban elhatározta, hogy mindenképpen Peste költözik és lapot fog indítani. Céljuk az volt, hogy Kossuthot, akit már régóta ismertek, családjával együtt, és akit hol lelkesen, hol csalódottan, de mindig reménykedve figyeltek, megpróbálják leválasztani a kormány oldaláról és megnyerni a radikalizmus ügyének. Egyelőre persze ennek, a radikálisok kisebbségbe szorulását tekintve, nem sok valószínűsége volt. De Madarászék bírtak annyi politikai súllyal, hogy a maguk irányítása alatt kezdjék megszervezni az ellenzék különböző csoportjait, a most megismert pesti radikálisokat – nemeseket, értelmiségieket, Nádaskaytól Mérei Móron át Pálffyig, az Egyenlőségi Társulatban, amelyre június 26-án bocsátották ki az aláírási íveket. Öt nap múlva pedig megjelent lapjuk, a Nép-elem.

Még visszatérünk arra, hogy politikai ellenfeleik mint próbálták utóbb a Madarász fivéreket a forradalmi „terrorizmus” félelmetes, diabolikus szervezőinek lefesteni, főleg Lászlót, akit megvádoltak hűtlen kezeléssel is. A valóságban mindkettő őszinte, tiszta szándékú, inkább egy kissé naiv embernek tűnik, aki a nemesi radikalizmus egyszerű képletét, amíg a sors annak kedvezett, valóban céltudatosan, lelkesen tudta alkalmazni, de aki tanácstalanná, szinte védtelenné vált, midőn a helyzet módosult. Lapjuk – meg kell vallanunk – meglepően kezdetlegesnek tűnik, már csak azért is, mivel olyan nehézkes, kínnal botladozó, nyakatekert nyelven írtak, mintha nyomtalanul röppent volna el fölöttük a magyar irodalmi nyelv fejlődésének legutóbbi, döntő évszázada. A nyelvújítás után, Petőfi, Arany, Jókai és – ha úgy tetszik – a publicisztikában Kossuth vagy Pálffy Albert korában vagyunk. Az egykorú lapok jobb szövegei ma is lekötik az olvasó figyelmét. A Nép-elem viszont ugyanakkor telve van olyan önkényes, tudálékos kifejezésekkel, fordulatokkal, amelyek nemcsak furcsák, hanem külön magyarázat nélkül nem is igen érthetők. Tudomásul vehetjük, hogy maga a cím, a „nép-elem”, a demokrácia, a népuralom magyarítása szeretne lenni. De minek a sűrűn használt „országlászat” szó az egyszerűbb kormány helyett? S vajon mit jelenthet az, hogy „a követi kar egy harmadát sem hisszük egészen országlászativá”? A kormánypárt kisebbségét, akkor, július elején, a nagy kormánypárti többség idején? A lapot máshol „szerkesztik”, itt „szerkezik”. Midőn az 1. szám programcikkében („Lapunk szelleme”) Madarász József azt írja, hogy „az állomány alakja árusb”, akkor ezzel költségesebb államformát szeretne mondani. Ehhez járulnak az olyan, fellengzősen moralizáló mondatok, mint ugyanitt az, hogy „mi az élet más, mint fel fel villanó tünemény, amit egy ideg gyengülés – vagy egy pillan (így!) – a semmiségbe dönt”. Az már csak az apró modorosságok közé tartozik, hogy a lap a neveket a {II-1-126.} Marcziusnál is „forradalmibb” formában írja; így lesz Kossuthból „Kosut”, Eötvös aláírásából pedig – miniszteri rendelet hivatalos szövegében! – „Ötvös”. Irodalomtörténészeink olykor emlegetni szokták Madarász József „nehézkes stílusát”. Az a benyomásunk azonban, hogy itt nem írói adottságról, illetve annak hiányáról volt szó csupán. A képviselőház július 10-i ülésén Madarász József beszédének egy homályos mondatával hozta kínos helyzetbe magát. Állítólag azt mondta, hogy „a múlt országgyűlés óta nagy részben ármány kezelte az országnak reá bízott képviseletét”. Mire Kossuth, aki éppen nem volt jelen, besietve élesen nekitámadt, hogy ilyen becsületsértő vádat tűrni nem fog, és „az ország békéje felháborítójának” nevezte őt. Pedig Madarász bántó szándék nélkül, csak éppen félreérthetően, konfúzusan beszélt. Még utóbb, emlékirataiban is erről a félreértésről panaszkodik, és magyarázgatja, hogy ő a valóságban ezt mondotta: „az ármány kezeli a hazának a múlt országgyűlés óta néhol rábízott képviseletét” – mintha ez a sántító, habókos mondat jobban kifejezné, amit tulajdonképpen mondani akart. Van emögött – úgy tűnik – egy társadalmi probléma is. Táncsics, az autodidakta parasztfiú, a lényegről világosabban beszélt, mert kénytelen volt, nagy erőfeszítéssel, a fegyelmezett kifejezésnek témáihoz illő, igényesebb eszközeit megszerezni, hogy egyáltalán szóba álljanak vele. A kisnemes viszont a megyéken át beléphetett a politikába enélkül is. S így aztán esetleg megtörténhetett vele, hogy országos problémákat, amelyekhez valóban sikerült eljutnia, a hazulról hozott elemekből barkácsolt kommunikációs eszközökkel próbált elemezni. Ilyesmire vall, hogy a jóval eredetibb és nagyobb tehetség, Madarász László is hasonló problémákkal küszködött. Az 1. szám vezércikkében elvileg helyesen magyarázta el a polgári politikai demokrácia szabályait, a többség és kisebbség viszonyát, de ezt oly küszködve fogalmazta meg, hogy mondatait többszöri nekifutással tudjuk csak megérteni. Nem szólva az olyan, szépnek szánt, de fellengző és csonka mondatokról, mint mindjárt az első, a cikk kezdetén: „A Nép-elemnek kis zászlója leng, mert hoszi útnak míg (!) csak kezdetén, mély tenger árnak messzi habjain távol az ohajtott kikötőnek biztosító öble.”

Pedig a szerkesztők pozitív irányú igyekezte e sok tehertétel ellenére is nyilvánvaló. Például abban, hogy július 4-én és 5-én, tehát az országgyűlés elején, helyt adtak a parasztság problémáit érintő, névtelen cikkeknek is. Az egyik azt hangsúlyozta, hogy a kármentesítésnél a haza védelme sürgetőbb; ki kell hát mondani „palástolatlanul a népnek követeléseit”, hogy a szerződésesek se tartozzanak dézsmával, robottal, a haszonvételek „a határbeli minden birtokosok közt közösek”, és a „szőlők szabadok” legyenek. A másik pedig mintha még inkább Táncsics egykorú fellépésére, érvelésére utalna: „Az úrbéri rendezés, legelő elkülönzés már megtörtént vétkeinek ezer törvénytelenségei olvashatók a néptársak kérelmeiben.” Valamivel utóbb, július 12-én Madarász László foglalt el e kérdésben a nemesi radikalizmushoz illő álláspontot: egyrészt „szűkkeblű törpék”-nek nevezte a minden további lépéstől visszariadó földbirtokos urakat, másrészt kijelentette: „törvénybe {II-1-127.} akarjuk kimondani a szőllőföld volt birtokosainak az állam általi kártalanítását”. Pozitívum volt továbbá, hogy a lap a július 4-i számban közölte az Egyenlőségi Társulat 1848. június 26-áról keltezett programját, amelyet egyesek szerint Petőfi fogalmazott, ha nem is szerepelt az aláírók között. Az újabb kutatás azonban ezt nem valószínűsítette, bár azt igen, hogy tartalmilag e program valóban Petőfinek is megfelelt. A közös célokat e szövegnek is elég általánosan kellett formuláznia. A szürke lapokról mégis egyszerre kiragyognak élénk, eleven színei:

„A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek.”

„Sőt inkább a külön kaszták merészebben ütik fel fejeiket napról napra.”

„A marczius 15-én Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki sajtótörvényei által megbuktatá…”

„A marczius 15-én Pesten kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsoni nemesek gyűlése az emberi méltósággal ellenkező census felállítása által kijátszá, és a népnek országgyűléseni képviseltetését megbuktatá.”

„A marczius 15-én Pesten kikiáltott és életbe léptetett testvériség elvét ugyanazon nemesek gyűlése a különféle osztálycategoriák fönhagyása által paralizálta.”

„A művelt Europa újjá alakulásának alapeszméi tehát, mellyeket a franczia nemzet februári forradalmakor kimondott és mi a pesti eszmeforradalomban magunkévá tettünk, a szabadság, egyenlőség, testvériség nálunk mind máig csak név, de nem valóság.”

„Az osztályuralkodás mai napig fönállván a nép folyvást politikai proletariusságban tengődik”…

Az egyesülés célja tehát az, hogy „törvényes eszközök által” előmozdítsák „a szabadság, egyenlőség, testvériségnek életté valósulását”, a „valódi és feltétlen, minden cautiótól ment sajtószabadság”, és a „semmi census által ki nem játszott népjog” kivívását.

Az aláírások így következnek egymás után: „Madarász József, Medve Imre, Pálfi Albert, Dobsa Lajos, Mérei Mór, Rosti Zsigmond, Nádaskai Lajos, Ferenczi János, Zerffi Gusztáv, Birnbaum Gusztáv, Eckstein János, Vanczák József, Kulmann Jakab, Dunst Sándor, Lisznyai Kálmán, Sükei Károly, Számvald Gyula, Dux Adolf, Pserhofer Dávid, Müller Adolf, Német Dávid, Lauka Gusztáv, Pauer Sándor Lipót.”

A lap azonban a továbbiak során főleg a kormány bírálatával és a nemzeti függetlenség ügyével foglalkozott, társadalmi kérdésekkel ritkán, és akkor is jellemző módon a kisnemesi radikalizmus szemszögéből. Madarász László júl. 10-én arról tartotta szükségesnek külön felhívást kiadni, hogy a „demokraták” ezentúl egymást tegezzék. Midőn Éjszaky Károly július 15-én a népképviseletről írva és a jelen országgyűlés összetételét bírálva a „gatyás nemes”-ről azt találta mondani, hogy ez „a legrosszabb minden osztály között”, a szerkesztők siettek őt jegyzetben kiigazítani: „nem így érzünk”. Madarász József július 18-án „A nép” címmel közölt vezércikket arról, hogy a népnek meg kell adni az egyenlő jogokat, amíg nem késő, mert míg az egyik oldalon {II-1-128.} „feltartózhatlan a szabadságért forradalmát vívott” néptömeg, ugyanaz elégedetlenül „romboló vízár” meg „pusztító láng”, és ha „gyávaságába aljasulva” rossz irányban használtatja fel magát, akkor „nem ér egy fejsze nyélt”. Csak arról nem ír a cikk, hogy a politikai jogegyenlőség önmagában, az adott viszonyok közt, a „nép” kérdéseit mind megoldja-e.

Annál határozottabban fordult ugyanő július 21-én az olasz segély ügyében a kormány politikája ellen, amelyet nem fog eltűrni „Európának szelleme”. Másnap a lap címoldalon, vastag betűkkel adta hírül, hogy Perczel Mór lemondott osztályfőnöki hivataláról, mert nem osztja azt a politikát, amely „más nemzet elnyomására czéloz”. Ugyancsak július 22-én Oroszhegyi Józsa a havasalföldi román forradalmat üdvözölte, azt, hogy szomszédaink „lerázták a nyűgöt, melly nemzeti életüket fojtogatá”. Arra is figyelmeztetett azonban, hogy helyzetük veszélyes, a hatalmak erélyes fellépése tudná csak megmenteni. Ez állna a mi érdekünkben is, hiszen „ha Oláhország bukik, nemzeti létünk végerőfeszítésbe kerül”. Kitért egyúttal arra is, hogy hiba volt a jólelkű hazai román népet átengedni a bujtogató propagandának, hiszen azért bizalmatlan hazánk iránt, „mert a magyar elég hanyag vele tudatni, hogy iránta rokonszenvvel viseltetik”. Júl. 25-én Rosty Zsigmond „Kossuth úrnak önmagával ellenkezése” cím alatt bírálta Kossuth szerepét az olasz segély ügyében, két nappal később pedig Pestifi jelentette ki, hogy Batthyány, Deák, Kossuth és társai efféle „szabadság küzdelmét” Magyarország „kineveti”, majd a Pesti Hírlap bírálatát utasította vissza: különös, hogy „az ollyan se meleg, se hideg, az olyan tudákos, de elvtelen lap, mint a Pesti Hírlap belénk merjen kapczáskodni”. Madarász József viszont, miután július 29-én az al-dunai megyékben tervezett székely telepítést kívánta „egész a magyar tengerpartig” kiterjeszteni, és az „illír” vezetők javait elkobozni, augusztus 1-én ismét Kossuth megnyerése érdekében kezdett egy folytatásos vezércikket közölni. Kifejtette, hogy Kossuth politikáját ugyan sokan tartják „határozatlannak s elégtelennek”, az országgyűlésen mégis többsége van, és ő „a jelen kormánynak lelke”. Ami persze nem gátolta meg abban, hogy augusztus 6-tól kezdve négy hosszú folytatásban ne foglalkozzék Kossuth „borzadalmas költségvetése” nyomán a pénzügyekkel. Közben megjelent a lapban az Egyenlőségi Társulatnak a képviselőházhoz intézett petíciója is a sajtószabadság érdekében; ez a kaució ellen egyebek közt azzal érvelt, hogy „a józan észbe” ütközik, hiszen amolyan „előbüntetésnemül” tekinthető, amely a soha nem vétkezőt is előre sújtja. Külön figyelmet érdemel az augusztus 10-i számban Pestifi beszámolója az Egyenlőségi Társulat augusztus 6-i üléséről. Ebből ugyanis kiderül, hogy Keczkés ügyvéd, akinek „lázító” beszédéről, majd ezt követő letartóztatásáról a különböző lapokban többféle – igen jellemző – verzióval találkozunk, ezúttal az Egyenlőségi Társulathoz fordult, tájékoztatva a jelenlevőket „bezáratása eseményeiről”. Előadta, hogy toborzóbeszédében beszélt a zsidók emancipációjáról is – mire a polgárok morogtak – és felszólította az arisztokráciát, hogy a hazát fenyegető veszély között mondjon le az úrbéri kárpótlásról, mire azután éjszaka letartóztatták. {II-1-129.} Madarász László elnök erre úgy nyilatkozott, hogy az ügy megfontolást érdemel, de addig mit sem tehetnek, amíg nem elég „okadatolt”. Ezután bizottságot küldtek ki az eset felülvizsgálatára. Ez viszont utóbb úgy nyilatkozott, hogy a rendőri eljárás csak azért sérelmezhető, mivel túl hosszú ideig tartották fogva Keczkést; beszédében ugyanis „csakugyan foglaltattak olyanok, mikből méltán lehetett, kivált azon időkben, komoly jogsérelmek bekövetkezhetésétől tartani”, és ennyiben „a rendőrség eljárását nem helyeselnie a bizottmánynak nem lehet”. Csak Horárik próbálta még ezután is pártfogásába venni Keczkés ügyét, Madarász László elnök határozott fellépésére azonban neki is vissza kellett vonulnia. A „Kenyeret a népnek” plakát szerzője tehát támogatást az egyenlőséget címében viselő társulattól nem várhatott. Ezen az augusztus 15-i ülésen – mint Nyíri Józsa beszámolójában olvasható – Táncsics arra szólította fel a társulatot, hogy próbáljon „valami nevezetes lépést” tenni, olyat, amely az országgyűlésnek „impulzust” adna; tegye bár magáévá a siklósi választóknak a Munkások Újságában közölt kívánalmait, és ezeket nyújtsa be kérelemként. E javaslatnak azonban csak annyi következménye lett, hogy Madarász óhajára az indítványok közé helyezték. Közben viszont az augusztus 11-i számban Madarász József fordult egy cikkben „A baloldal férfiaihoz”. Szerinte „azt mondják, ez oldal férfiai mind vezérek akarnak lenni, nincs köztük hajlam az egyezésre”. De most már „ne halasszuk tovább, ébredjetek fel és mint párt alakuljatok”. Újabb kutatóink szerint e felszólítás főként Perczelnek és Petőfinek szólt.

A szeptemberi válságban a lap teljes erővel a fegyveres harc, a nemzeti védelem ügyét támogatta és Kossuth mellett foglalt állást. Az utókor szemében – írta szeptember 13-án Birányi Ákos – ne legyünk „gyávák s életre méltatlanok”. Szeptember 16-án Madarász József Kossuth kormányzóságát követelte. Szeptember 19-én a lap a címlapon Táncsics és Tót Móric felhívását közölte a magyar néphez, hogy fogjon fegyvert a „hóhér, népgyilkos” Jellasich ellen, ne álljon mellé, ne higgyen neki, hiszen „a világ teremtése óta egy néppel, egy országgal sem bántak oly csúfosan, oly hűtlenül, mint mi velünk”. A szeptember 20-i szám címlapján pedig Petőfinek az Egyenlőségi Társulat nevében fogalmazott, fegyverbe szólító felhívása volt olvasható. Petőfi, mint tudjuk, annak idején választási kudarca után visszavonult. Nem vett részt az Egyenlőségi Club, majd Társulat létrehozásában sem. Nem is helyeselte Madarászék ellenzéki politikáját, amely a képviselőházon belül próbált erőre kapni. Petőfi nézete az volt, hogy – mint augusztus 11-én megírta – végső bukás következik, „ha a nemzet mielőbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint visszaélnek”. Petőfi jakobinus ihletésű várakozása szerint ugyanis „egy roppant forradalom” állt küszöbön. Ez a francia típusú fordulat így Magyarországon nem következett be, de a nemzeti önvédelmi harc vállalásával mégis létrejött egy fordulat. Midőn az Egyenlőségi Társulat augusztus 23-án elhatározta, hogy a hadügyi törvényjavaslat ellen nyilatkozatot fogalmaznak, amelyet {II-1-130.} majd egy szeptember 8-i politikai bankettig héttagú bizottmány fog elkészíteni – ebben már részt vállalt és kapott Petőfi is, mivel ez nagyobb szabású, parlamenten kívüli akciónak ígérkezett.

Van kutatónk, aki a baloldal gyengeségének jelét, és részben Madarász József nehézkes stílusának következményét véli felfedezni abban, hogy a Nép-elem szeptember 28-án, fennállása harmadik havának végén, éppen ekkor, megszűnt. De éppen ekkor, midőn a nemesi radikalizmus tulajdonképpen elérte célját: sikerült Kossuthtal összefognia, és pozíciója erősebb lett, mint előzőleg bármikor? S midőn a drámai feszültségben még Madarász körülményessége is felengedett? A szerkesztők maguk valamivel utóbb, a Jövő december 4-i számában, részint azzal indokolták lépésüket, hogy „sem munkatársakkal, …sem részvéttel anyagi fentartására” nem találkoztak, de részint azzal is, hogy „honunk népszabadságáért küzdő körülményei ön tehetségünket” nem engedték „a lap kiadására fordítani”. Mivel munkatársuk most több volt, mint lapjuk megindításakor, pénzük meg azelőtt is kevés, a döntő okot alighanem inkább a magyarázat második felében kell keresnünk, közelebbről abban, hogy Madarász Lászlónak, miután a Honvédelmi Bizottmánynak tagja lett, nem volt szüksége többé ellenzéki lapra. Gyenge pozícióban azok az értelmiségi radikálisok találták magukat, akik eddig sorra Madarászék lapjához kapcsolódtak, most viszont arra kényszerültek, hogy saját erőből próbáljanak maguknak, több nekifutásban is, új lapot teremteni.