{II-1-431.} 4. DÉLIBÁB, DIVATCSARNOK

A Délibáb (1853. január 2.–1854. február 13.), a Reményhez hasonlóan az elfoglalt tér megtartását véli legfőbb feladatának, a minél népesebb olvasótábor mellett. Ez a kialakult tradíciókhoz való ragaszkodást is jelenti egyszersmind. Érdemei – ebből következően – bokrosabbak az irodalomtörténet, mint a sajtótörténet szemszögéből nézve. Felelős szerkesztője, Festetics Leó gróf (1800–84), a Nemzeti Színház ez időbeni intendánsa; a vasárnaponként megjelenő orgánumnak azonban a főmunkatársnak vagy szerkesztői munkatársnak titulált Jókai Mór esztétikai ízlése, irodalmi elvei szabnak irányt.

A virágkora küszöbét átlépett Jókai nemcsak szerkeszti a Délibábot, hanem egyike legtermékenyebb íróinak is. Novellái (a Petki Farkas leányai, A falu bolondja, A nagyenyedi két fűzfa stb.), regényei (Janicsárok végnapjai, A balkáni harc) megsokszorozzák a tetszetős külsejű lap vonzerejét. Tarka képek rovatán, benne a Hugli officinája című tréfás párbeszédeken hatalmasan derült a kortárs közönség, az irodalomtörténet pedig az Üstökös nagy sikerű Politikus csizmadia-írásai elődeként tartja számon Jókai művében. Jókain kívül akkori irodalmunk java dolgozott a Délibábnak: Arany, Tompa, Bérczy, Czakó, Gyulai, Kemény Zsigmond, Obernyik, Sükei, Szász, Tóth Kálmán, Vajda János és Vas Gereben – csak a kiemelkedőbbeket említve. A Reményhez hasonlóan a Délibábban is Jókai a magyar írók műveit részesíti előnyben, fordítást éppen ezért csak ritkán közöl.

„A Nemzeti Színház szépirodalmi írásokat is tartalmazó közlönyeként” kéri lapja engedélyezését a helytartótanácshoz 1852. október 17-én benyújtott folyamodványában Festetics Leó, és a Délibáb megszűntéig a „Nemzeti színházi lap” alcímet viseli.

Valójában sohasem volt színházi szaklap a Délibáb. Nemcsak a mai, de az akkori fogalmak szerint sem. Festetics részben a Nemzeti Színház pénzéből finanszírozta, másrészt hasábjain jelentette meg A nemzeti színház ügyében című cikksorozatát, amelyben az intendáns az igazgatása alatt álló intézmény művészeti és gazdasági vezetése ellen meg-megújuló, végeredményben jogos támadásokra próbált inkább kevesebb mint több sikerrel válaszolni. (S ezek a cikkek lettek végül is a Délibáb kezdeti népszerűségének sírásói). Ez mindaz, ami a lapot – félrevezető alcímén és címlapján kívül – a színházhoz fűzi.

Irodalmi jellegű orgánum. „Amint a borítékról méltóztatik látni – hangsúlyozza a beköszöntő –, van szerencsénk a szépnemhez tartozni” (Egy lap, aki születik. 1853. január 2.). A nagyszámú olvasótábor megteremtése – Jókai mindenkori elsőszámú szerkesztői célkitűzése – színesen, változatosan összeállított lapot kívánt. Az Életképek a forradalom előtt szép sikernek örvendett, ezért igazodik a Délibáb is elődje gyakorlatához (mindkettőt Jókai szerkesztette).

A lap szépirodalmi anyaga gonddal válogatott. Ezt a kortárs-tollak is csaknem kivétel nélkül elismerik. Kritikai-esztétikai eklekticizmusa mellett {II-1-432.} azonban kevesen mennek el szó nélkül. „Az erősb példájával a gyöngébbet buzdítandjuk – hangoztatja a Műbírálat rovat elsőként közölt cikke –. Reflexiónk inkább és jó és helyes kitüntetésében fog örömet és humort találni, mint a rossz és hibás megrovásában”. Ilyen programadás eleve útját rekeszti az elvi szintű, a művészet érdekén őrködő kritikának.

Utolsó száma 1854. február 9-én jelenik meg, anélkül, hogy megszűnésének szándékáról szó esne benne. A hirtelen beállt vég mégis csak a kulisszatitkokban járatlanokat lephette meg. Jókai régóta kívánt már a szerkesztés egyre terhesebb nyűgétől szabadulni: „Festetics intézkedéseit előmozdítani – írja édesanyjának – becsületes embernek nem szabad. Ő nagyon megrontotta a színházat, csinált egy év alatt 50 ezer pengő adósságot, megérdemelné, hogy minden nap huszonötöt csapjanak ezért reá, s minthogy énnekem semmi gusztusom sincs ebből a huszonötből részesülni; tehát sietek tőle minél elébb szépszerével megválni. Ezzel tartozom saját jóhíremnek”.

Festetics, a színház intendánsa lapszerkesztői minőségben a Délibáb 1854. február 12-i számában megtámadta a színházi választmányt. Ez jelentette sorvadó orgánuma számára a kegyelemdöfést. Választhatott: színház vagy folyóirat? S mert az előbbi mellett döntött, megvonták lapengedélyét.

A magyar irodalom sajtó-reprezentánsává tehát ismét a Hölgyfutár és – a Divatcsarnok lépett elő, tekintve, hogy a Szépirodalmi Lapok a Délibábot is megelőzve dőlt ki a sorból. A Délibáb a Szépirodalmi Lapokkal nem képviselt azonos súlycsoportot. Az értékesebb közülük az utóbbi volt. Ám a Délibáb – ismerve-tapasztalva Jókai szerkesztői képességeit, ambícióit (gondoljunk akár az Életképek, akár a Vasárnapi Újság szép sikereire) – az irodalom népszerűsítésének válhatott volna a Szépirodalmi Lapokénál alkalmasabb eszközévé, megtörve politikai lapjaink ez időben megnyilvánuló primátusát.

A Divatcsarnokot (1853. április 3.–1863. július 30.) létrehívó Császár Ferenc szemei előtt lapja pályakezdésekor a Petrichevich Horváth Lázár szerkesztette Honderű és a Familienblattok, közülük is elsősorban a vele azonos évben indult lipcsei Gartenlaube lebegett.

A negyvenes években fellépő Honderű, a magyar arisztokrácia nemzeti érzést vesztett köreiben próbálta irodalmunkat megkedveltetni, ám működésében a súlypont rövidesen az irodalmi népiesség, a Petőfi és elvbarátai ellen irányuló dühödt hadakozásra tevődött át.

A Familienblattok példaként választása viszont a hagyományos irodalmi divatlap-stílussal való részbeni szakítást jelentette. A szerkesztő programnyilatkozatában arra kéri munkatársait: „kivált a női lelket is ékesítő tudományok mezejének mívelésével, hathatós segédkezöket tőlem meg ne vonják! Mert nagyon is itt volna, hitem szerint, ideje, hogy a csupán mulattatót tanulságos tárgyakkal vegyíteni, összekötni igyekezzünk”. Előítélet az, „hogy a mi gyönyörű magyar nyelvünk époly kevéssé alkalmas a tudományoknak kellemes modorban előadására, s a csínnal társalgásra, mint romlatlan lelkünk s ép erős kedélyünk a művelődésre”.

{II-1-433.} A Divatcsarnok nem „Familienblatt”, mint a Gartenlaube vagy az 1852 óta nálunk is fungáló Családi Lapok. De: – főként a Gartenlaube hatására – irodalmi divatlapjaink közül elsőként részesíti fokozottabb figyelemben, az irodalmi tematika vezetőszerepének feladása nélkül, a tudománynépszerűsítés, valamint a női nem, és ebből következően a családi élet specifikus kérdéseit. (Ez utóbbi Szabó Richárd szerkesztősége idején válik a folyóirat uralkodó tárgykörévé). Jellegét tekintve – részben a fent elmondottak okán – a Divatcsarnok karakterisztikusabb orgánum, mint előzői, kivéve a Pesti Röpíveket és a Szépirodalmi Lapokat.

Császár Ferenc irodalmi lapszerkesztőként való felléptét meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták a céhbeliek. A Török János szerkesztette Pesti Napló lelkesen köszönti volt principálisát. Várakozással és megszívlelendő figyelmeztetéssel tekint a lap jövendő működése elé a Szépirodalmi Lapok munkatársa is. „A ,Honderű’ pályája a múltból némi tanulsággal szolgálhat, s mi örvendeni fogunk, ha a ,Divatcsarnok’ e salon lapnak jó tulajdonaival bírand, hibái s mégpedig nagy hibái nélkül”.

Ám a kortársak közül sokan emlékeznek még a „halvérű” poétára, aki az 1845-ös Irodalmi Őrben dühödt indulattal támadt a pályája csúcsa felé közelítő Petőfire. Nem használt az egykori „hét személynök” népszerűségének az a szerep sem, amelyet a Pesti Napló szerkesztőjeként az önkényuralom oldalán betöltött.

„De azért a Divatcsarnokban – méltatlankodik Aranyhoz írt levelében Lévay József – mégis furcsa egy kissé a te neved. A te neved ott, hol honderűi hízelgés a jelszó, hol hölgyfutárilag teremnek az ’ünnepelt költők’, a ’lángelmék’?!” És rosszallásában Tompa is osztozik. Aranyt ezúttal is taktikai szempontok vezérlik: „Hogy a Divatcsarnokba verset adtam – írja Lévaynak – ezen ne csodálkozzál. A D. minden nyeglesége mellett, vagy épen nyeglesége által szaloni lappá vált máris, ezt én tudom, visszavonulnunk tőle nem lehet, ha azt nem akarjuk, hogy a felsőbb körök számára vagy új H[ölgyfutár] keletkezzék, vagy néhány ügyetlen kezdő az összes magyar költészetet megutáltassa velök. Nem a Honderű korát éljük, a nyegleség, mi akkor nemzetietlen, tehát bűn volt, most dicséretes, ha van hozzá gyomra valakinek, mert mint a színlap-osztó komédiás, alázatos bókok közt besegíti irodalmunkat a nagy házakhoz. Mindegy, csak bejusson”. Hasonló értelmű Tompának küldött válasza is.

Tompa nem osztja Arany véleményét. Mégis: ettől fogva Tompa- és Lévay-költemények is olvashatók a lapban, sőt 1854-ben – amikor Arany már megszüntette a Divatcsarnokkal való kapcsolatát – ők szerepelnek benne szám szerint legtöbb verssel (Arany elgondolásait – talán hangsúlyoznunk is fölösleges – a nemzeti egységfront-törekvések irodalompolitikai következményei befolyásolják, az irodalom, a művelődés nemzetfenntartó szerepéről vallott meggyőződés).

De: Arany és a Divatcsarnok kapcsolata mégsem tartós. A szakítás közvetlen oka Kazinczy Gábor kemény hangú bírálata a népiesség ötvenes évek {II-1-434.} elején közönségsikert arató vadhajtásai ellen (ABC: Divatcsarnok és valami. Dcs 1856. június 26., 25. sz.). Arany – 1853. február 6-án Pákhnak írt levele tanúskodik erről – már a Szépirodalmi Lapok álnépiesek ellen indított kritikai hadjáratával sem értett maradéktalanul egyet, de ez a lappal való kapcsolatát még nem befolyásolta. Az álnépiesség ellen folytatott polémia könnyen fajulhat a népiesség elleni állásfoglalássá – („A népiességre nézve is nem a bundát kéne ütni, hanem aki benne van, legyen az bárki, én, vagy más). És Arany ekkor már – Tompához írt, 1853. június 28-án kelt leveléből tudjuk – legalább olyan mértékben féltette irodalmunkat a Császár-félék „tisztult ízlésétől”, „sonettoitól”, mint a „tájköltők”, a „petőfieskedők” epigonizmusától.

Arany kiválása a Divatcsarnokba írók közül természetesen tetemes veszteséget jelentett. Szerzői gárdáját tekintve mégsem panaszkodhat sem 1853-ban, sem 1854-ben Császár, illetve Friebeisz. Az említetteken kívül Gyulai, Erdélyi János, Szász Károly, Garay János, Szemere Pál, Vachott Sándor, Tóth Kálmán, illetve Lisznyai, Szelestey, Székely József írják verseit, Degré, Dobsa, Obernyik, Bérczy, P. Szathmáry Károly, Kemény Zsigmond, Jókai elbeszéléseit, Heine-, Dickens-, Boccaccio-, Musset-, Andersen-fordítások csatlakoznak az eredeti művekhez.

Illusztris cikk-, illetőleg tanulmányírói névsora is. Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Csengery, Bérczy, Brassai Sámuel, Repiczky János, Szvorényi József. Kemény Arany Toldijáról ír, Erdélyi János Petőfiről, Csengery Homéroszról, Mentovich Ferenc A természettudományok szellemi befolyásáról értekezik. Takáts Sándor nagy sikerű írásaira emlékeztetnek Mátray Gábor kultúrtörténeti tanulmányai (Magyar rabok megváltási módja török fogságból stb.) Több munka foglalkozik – a szerkesztő ígéretének megfelelően – a „női nemet legközvetlenebbül érintő” problémákkal (Alois: Bizalmas levelek a nőnevelésről stb.).

Színvonalát tekintve 1853–54-ben legjobb a Divatcsarnok, s ebben a viszonyok alakulásáé a legfőbb érdem (bár a szerkesztésnek a későbbinél lényegesen igényesebb és körültekintőbb voltát sem lehet elhallgatni). A Szépirodalmi Lapok munkatársai jó része – jobb híján – a Divatcsarnokhoz csatlakozik, de csak a Vasárnapi Újság indulásáig (1854. március 5.), attól fogva Friebeisz mind többször kénytelen fordítások után nézni, vagy a hazai mezőny középszerűségeivel beérni. A lejtőn lefelé indult lapon a szerkesztő-változások (Császár, Friebeisz István, Császár, Szilágyi Virgil, Szabó Richárd, Vértesi Arnold) sem segítenek.

Megjelenésének és megszűnésének terminusai évtizednyi működést sejtetnek. A valóság ennél szerényebb. A Divatcsarnok nemcsak formátumát, szerkesztőit (és ebből következően szerkesztési elveit és irányát), de megjelenése időpontjait és előfizetési díját is sűrűn változtatta (1856. március 30-tól 1857. január 15-ig, illetve 1859. szeptember 27-től november 8-ig szünetelt).

„Női szaklappá” Szabó Richárd szerkesztősége idején (1859. november 8.–1862. december 23.) változik. Irodalmi része most már valóban másodlagos, {II-1-435.} mint példaképeinél, a bécsi Irisznél és a berlini Bazarnál. Annál nagyobb gondot fordít a nővilág kérdéseire, „kiállítása pompás, divatképe nagy, szabásmintái alkalmasak” – írja róla a Hölgyfutár. Ekkor a legkeresettebb. 1860 januárjában első számai 1500 példányban keltek el, és a még mindig jelentkező előfizetők kedvéért második kiadást kellett sajtó alá rendezni belőle (Friebeisz 1854-ben 650 prenumeránssal is beérte volna, de csak 312-t tudott összeverbuválni). Szabó Richárd távoztával kelendősége is megcsappan – csöndes elmúltát pár szavas hírek jelentik.