6. AZ ÚJSÁGÍRÓGÁRDA

A politikai sajtó jellege nemcsak tartalmában, hanem az újságírók társadalmi helyzetében is tükröződött. A sajtó és a politika kapcsolatának minőségét mutatja, hogy az újságíró még nem az az önálló egzisztencia, akiből lehet politikus is, tőkés is. A hírlapírás másodlagos tevékenység csupán: vagy a politikusok maguk lesznek (mintegy mellékesen) szerkesztők és hírlapírók, vagy közvetlenül függésben tartják a sajtó munkásait.

A felelős szerkesztők (csaknem mindnyájan) egyúttal országgyűlési képviselők is voltak: Kemény, Úrváry és Klapka éppúgy, mint Jókai, Csernátony és Csávolszky vagy Böszörményi, Simonyi és Irányi. A szerkesztő képviselőként az országgyűlési pártban is helyet kapott, s ez csak függését tette szorosabbá, hiszen hiába volt lapja a párttól „független”, a szerkesztő nem írhatott másképpen, mint ahogy a pártfegyelemnek alávetett képviselő a parlamentben beszélt vagy szavazott. A mandátum ugyanakkor bizonyos fokú védelmet is jelentett a szerkesztő számára; a kormány ugyanis mindig fontolóra vette, mikor visz egy kiadatási kérelmet a parlament elé. A politikus gárdából került ki a sajtó munkásainak jelentős része: a Tiszák, a Pulszkyak, Szentkirályi, Mocsáry, Madarász, Kemény szinte állandó cikkírók, folyvást szerepelnek a sajtó hasábjain is, míg fordítva, a hivatásos újságírók, Toldy István, Áldor Imre, Tóvölgyi Titusz, Vajda János, Rákosi Jenő hasztalan tettek lépéseket vagy kísérletet csak annak érdekében is, hogy a parlamentbe kerülhessenek. Ezúton tényleges politikai szerephez egyedül Csernátony jutott, de ő is csak azon az áron, hogy személyében rendelte alá törekvéseit Tisza céljainak.

Az újságírógárda egésze sem lehetett önálló, kifelé olykor egységes tömböt {II-2-43.} képező csoport, hanem csupán a pártok közvetlen függésében élő, s ezért egymással ellenségeskedő klikkek rendszere. Míg a politikusok ellentétes nézetek esetén is tarthattak fenn baráti kapcsolatokat, az újságírók személyes ellenségeskedése magától értetődőnek számított. Nagyobb szabadságot azzal érhettek el, hogy lappal együtt pártállást is változtathattak, amelyet ha az abszolutizmus korában hivatalt vállalt Vajda Jánosnak nem is, de a 67-es és 48-as pártok között forgó Kaas Ivornak, Asbóth Jánosnak, Csávolszky Lajosnak már megbocsátott az újságíró-társadalom. Az újságírók zöme a felfelé irányuló zártság miatt nem a politikai, hanem a tudományos és irodalmi élet iránt érdeklődött, polgári vagy deklasszált nemesi származásuk e téren nem eredményezett hátrányt. Az újságírói pályát a legtöbben nem hivatásnak, hanem csak átmeneti állomásnak tekintették, amelyen egy-két évig időzve azután a kultúra és a tudomány, esetleg a közigazgatás berkei felé léphetnek tovább. Újságírókra szükség volt: 1872 végén a fővárosi magyar nyelvű napisajtó hatvanöt munkatársat foglalkoztatott. A mérce nem mondható magasnak: „Általános politizálás, napi jelszavak, hírlapírói jargon, elkoptatott idézetek híres, de általok nem olvasott íróktól; németből gyengén fordítani tudás: ezek azon fényes tulajdonok, mely a szerkesztői munkatársakul kínálkozók szellemi képességeinek átlagos színvonalát képezik.” (Magyar Politika. 1874. december 30.) Hozzátehetjük, hogy a lapok már ismertetett rovatbeosztása vajmi kevés teret biztosított még ekkor az újságírói egyéniségnek kibontakozása számára. Az a tény, hogy a már neves Rákosi Jenő 1875-ben egyelőre visszavonult az újságírói pályáról, jelzi, hogy korszakunkban az újságírás egyelőre csak a társadalmi-politikai emelkedés egyik lépcsőfoka csupán, s nem pedig annak a lépcsősornak az egésze, melyen át a vagyon, a politikai élet és társadalmi elismerés csúcsaiig is el lehet jutni. S az újságírók helyzetével azonos maguké az újságoké: vannak és szükségesek, de korántsem valóságos hatalmi tényezők, hanem inkább a hatalom eszközei. Eszmék és politikai felfogások hirdetői, de nem azok alkotói s alakítói. Propagandát folytatnak, de nem átformálni vagy kiszolgálni, hanem megnyerni akarják a közvéleményt.

IRODALOM

Az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Pest, 1871. 595 l. – Az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. I–II. Bp. 1882. 825 l., 415 l. – Szalády Antal: A magyar hírlapirodalom statisztikája 1700-tól 1800-ig. Bp. 1884. 248., – Thirring Gusztáv: Budapest félévszázados fejlődése 1873–1923. Bp. 1925. 270 l. – Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest, 1871. 471 l.

Hírlapjaink. A magyarországi hírlapok monográfiája. I–VI. Bp. 1895. – Rákosi Jenő: Emlékezések. I–III. Bp. 1926. 194 l., 186 1., 170 l. – Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Bp. 1911. 528 l. – Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. Bp. 1954. 287 l. –Németh G. Béla: Hírlapok, folyóiratok In: A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerk. Sőtér István. Bp. 1965. 1072 l. – Sarlós Béla: A sajtószabadság és eljárási biztosítékainak fő vonásai. Jogtörténeti Tanulmányok. II. Bp. 1968. 193–204. – Magyarország története {II-2-44.} 1849–1918. Egyetemi tankönyv IV. Szerk. Hanák Péter. Bp. 1972. 663 1. – Gergely András–Veliky János: A sajtóútja a politikában 1867 után I–II. = RTvSz 1977. 1–2. sz. 80–89., 117–125. – Pecze Ferenc: A politikai szabadságjogok kodifikálása és érvényesülése 1848–1918. In: A magyarországi polgári államrendszerek. Szerk. Pölöskei Ferenc–Ránki György. Bp. 1981. 223– 274.