4. A „HAZAFIAS ÉRZÜLET” TOLMÁCSOLÁSA

Különféle rovatok különböző tárgyú írásai, közvetve vagy közvetlenül gyakran elkötelezték magukat e kérdéskörben – meglehetős következetességgel. A sok szerző és a vegyes tartalmú lap alapjában azonos nézeteket képviselt – továbbra sem annyira elvi megalapozottságú szerkesztői koncepció miatt, hanem inkább a közszellem kifejezéseként.

Szász Károly 1875-ben Izsó Miklósról rajzolt portrét, amelyben nemzeti szobrászatunk ürügyén általánosabb esztétikai kérdésekről szólt. Szobrászatunk elmaradásának kizárólagos okát az utánzásban látta; ez okozta, hogy „a nemzeti szellem nem bírt nyilvánulni a kőben” s nem volt „magyar, nemzeti művész, a gondolatban és a formákban”. Európai szintű szobrászatunk megjelenése kritériumául azt állította fel, hogy „a nemzeti szellem hamisítatlan őserejében” nyilatkozzék meg; vagyis pusztán a magyaros témában és az „őszinteségben” látta. Jellemző, hogy Izsó Eötvös-szobrát azért tartotta sikertelennek, mert „tárgya [azaz Eötvös] általános, hogy úgy mondjuk világpolgáriás inkább, mint tisztán magyaros…”

A nemzeti szellem egyik értelmezését Salamon Ferenc Lotz Károlynak a Nemzeti Múzeumban elkészült freskóiról írt cikke adta. Alapvető kifogása volt ellenük, hogy a művész Vörösmarty és Garay nyomán „izomhősöknek” {II-2-451.} ábrázolta az ősmagyarokat. „Kevesebb húst, kevésbbé hő vért – írta Salamon – s a helyett valamivel több ideget, hajlékonyságot és értelmi fensőbbséget kívánnánk azok ábrázolásában, kik ezt a hazát szerezték és megtartották.” (1876. 17. 266.) Az „értelmi fensőbbség”– amit később kultúrfölénynek neveztek – a nemzeti szellem fő ismérve Salamon szerint.

Vajda János ennél bőkezűbb volt, s számtalan értekezésében, tárcájában, különféle hazai és külföldi, jelen és történelmi tárgyak ürügyén vallott arról, „hogy genialitás és vitézség dolgában gazdagabban adományozott népet nem ismerek a földön a magyarnál”. (Hugo Victor ünnepén. 1881. 11. 169 – 70.) Lendületes tollal rajzolta monomániákus képeit a világ leghősiesebb fajáról, mely végre méltó uralkodót fog kapni „Rezső királyfiban”– ahogy következetesen nevezte Rudolf trónörököst. A magyarságot csak a felszínen fertőzték meg a francia jelszavak 1848-ban, mondotta másutt, hiszen „…e mozgalom voltaképi szabadsági – társadalmi – oldala csupán eszköz volt a nagy czélhoz: a nemzet fölszabadításához Ausztria felsőbbsége alól”. (Anno 1848–1860 és – jelenleg. 1880. 3. 41–42.) Ez a kiválasztott nép, mely mindig csak a németség politikai és kulturális zsarnoksága ellen volt kénytelen harcolni, egy méltó Habsburggal végre magához ragadja a birodalom központi szerepét. „A mi egyszer már volt – állította –, miért volna az újból lehetetlen? Az a világbirodalom, egy nagy Anjou helyett egy nagy Habsburggal, ős Buda várában?” (Kossuth Lajos, 1882. 40. 629 – 30.) A legkiválóbb fajról, a magyarról írt szárnyalások így jutottak el a magyar birodalmi gondolaton túl az imperializmus egy sajátos válfajához is. Vajda azt vetette fel, hogy a „német módra”, szervezetlenül kirajzó kivándorlást angol és spanyol módra meg kell szervezni és hódítássá, gyarmatosítássá tenni. (Kivándorlás, 1882. 20. 314.)

A gondolatkör tovább is ment. A nemzeti szellem – az a magyar kultúra, mely elsősorban szellemi magasrendűségből származott (néha azonban a fizikai is társult hozzá) – hatalmas birodalmat fog teremteni a Duna mentén. Sőt nemcsak vezető kultúrkör lesz, hanem magába olvasztja az alacsonyabb kultúrájú népeket, nemzetiségeket. Erre meg is van a történelmi példa: Poroszország és Berlin. (Vö. Könyves Tóth Kálmán: Hogy lett egy kis ország vezérállammá? 1878. 30. 477–78.) Az uralkodó társadalmi réteg árnyékában ezzel a gondolatmenettel jutott el a Vasárnapi Újság is a millenniumi Magyarország „közérzületéhez”.