Románok (oláhok) · Irta: Tamás Lajos

A XIII. századi Erdély néprajzi arculatát 1200-tól kezdve új népelem gyarapítja egyelőre alig észrevehető vonásokkal: az oláhság. Okleveles nyomai az 1241. évi tatárjárást megelőző korban mind a déli határividékre – Szeben és Fogaras környékére – vonatkoznak s csak a század második felében kezdenek más pontokon is felbukkanni. Kivétel a székely székek területe és a Küküllők vidéke, ahol még a XIV. században sem említik őket.

A Balkán-félszigeten kialakult oláh nép, nomád pásztorkodást űzve, jutott el Erdélybe a hajdani Dacia Traiana területére, mikor balkáni őshazájából a szélrózsa minden irányába szertevándorolt. Egyes csoportjai délfelé vonultak, ezek utódai a Görögországban, Macedóniában és Albániában mindmáig pásztorkodással foglalkozó arumunok (Albániában farserióták), továbbá a Vardar-menti megleniták. Az északnyugatra felhúzódó isztriai oláhok ősei valószínűleg a törökök elől menekültek mai lakhelyeikre. Ugyancsak a Dunától délre elterülő vidékekről kerültek az Alduna és Déli-Kárpátok közt fekvő Oláhországba, majd Erdélybe, később Moldvába, Beszarábiába, Lengyelországba, sőt Dél-Oroszországon át a Kaukázusba is a mai északi vagy dunai oláhság ősei.

Ennek a négy népágazatnak közös őshazája volt, ahol a balkán-félszigeti romanizált trák-illir pásztoroknak és a VI. század óta délre húzódó szláv csoportoknak a keveredéséből létrejött az ősoláh nép s ennek nyelve az ősoláh nyelv. Ez az őshaza a félsziget latinnyelvű provinciáinak (Illyricum, Dalmatia, Moesia Inferior, Moesia Superior, Dardania, Scythia Minor) területén keresendő, ahol a hatszáz éves római uralom eredményeképpen nemcsak a városi és a földmívelő lakosság latinosodott el, hanem a trák-illir pásztornépnek egy jó része is. A nyelvükben teljesen ellatinosodott benszülött pásztorelemekből alakult meg az ősoláh nép, a nyelvüket megőrző, de igen sok latin szót megtanuló trák-illir pásztorokból pedig az oláhság balkáni testvérnépe: az albán.

Hogy az oláh nyelv fennmaradását megérthessük, egy pillantást kell vetnünk a Balkán-félsziget romanizált lakósainak történetére, valamint azokra az életfeltételekre, amelyek között ezeknek sorsa a Keletrómai Császárság kebelében a koraközépkorban alakult. A IV. század vége óta a Nyugattól elszakadt keleti birodalomban ugyanis a romanizmus helyzete egészen más volt, mint az egy ideig még egységes Nyugatrómai Császárságban. Nyugaton a hódító germánok katonailag diadalmaskodtak ugyan, de idővel teljesen beolvadtak a római műveltséget átadó itáliai, galliai és hispániai romanizmusba s ennek a román-germán szintézisnek következtében alakult ki a francia, olasz és spanyol nemzet. A Keleti Császárság területén ilyen szintézis nem jött létre. A városi élet a városokban letelepedett romanizmussal együtt a VII. század folyamán végleg elpusztul; a germán, szláv, avar betörések által erősen megtizedelt földmívelő romanizmus maradványai pedig hamarosan eltűnnek, felszívódnak, a szintén földmíveléssel foglalkozó szláv tömegekben. A helyhezkötött életmóddal – városlakással, földmíveléssel – elkerülhetetlenül együtt járt az elszlávosodás, illetve elgörögösödés. Volt azonban a balkáni romanizmusnak egy harmadik, nem helyhezkötött életmódot folytató csoportja is: a romanizált trák-illir nomád pásztorréteg. Ezek a maguk zárt társadalmába ágyazott pásztorok csekély támadási felületet nyujtottak az elszlávosító erőknek, s miközben a városok és a nyilt sík vidékek romanizált elemei teljesen elfogytak – s ez alól még a dalmát városok sem képeznek kivételt – ők tovább őrizték népi szokásaikat és balkáni veretű latin nyelvüket. Nyáron a havasokban kizárólag egymás között érintkeztek, a szlávokkal folytatott cserekereskedelmük a téli időszakra esett s a völgyekben, folyómenti síkságokon bonyolódott le. Az oláh pásztorok tehát nyelvük megőrzését nomád foglalkozásuknak köszönhetik s csakugyan az arumunok, megleniták és isztriai oláhok egyre jobban fogyó csoportjai ma is világosan szemléltetik, hogyan jár a környezetbe való beolvadással együtt az ősi életforma elhagyása.

Az albánokkal sokáig együtt pásztorkodó oláhoknak a neve idővel egyértelmű lett a »pásztor« fogalommal. Ugyanaz a vlach szó jelentett – már a XI. század óta – »oláh«-t és »pásztor«-t, mivel éppen az oláhság volt a félsziget par excellence pásztornépe. Ennek az ősállapotnak az emlékét őrzik a még mindig nomád pásztorkodást űző balkáni arumunok. A nyelvtörténeti vizsgálatok kimutatták, hogy a fejlettebb földmívelést a bolgár szlávoktól tanulták meg a szláv-oláh együttélés korában, amikor egyébként a mindennapi élet egyéb fogalomköreiben is magasra szökött a szlávnyelvi kölcsönszavak száma. Az oláhok legelső írásos említése már »kóbor oláhok«-ról emlékezik meg, akik 970 táján Kastoria és Prespa között orvul megölik Dávid bolgár fejedelemfit. Mint pásztornépet ismeri az oláhságot Kedrenos, Anna Komnéna, Pachymeres, Tudélai Benjámin, az 1308. évi Anonymus keleteurópai úti jelentése és még számtalan más középkori és újabb oklevél. Ennek megfelelően a városi élettel összefüggő latin szavak is veszendőbe mentek náluk s a városi élet, a pénzgazdaság és kereskedelem alapvető fogalmaival a magyarság ismerteti meg a későközépkorban az oláhságot. Erdélyi szászok és magyarok a városi élet megalapítói magukban a havaselvi és moldovai vajdaságokban is. Magyar eredetű az oláh oraş, »város«, a XIII–XIV. századi Erdélyben sűrűn forgó szlavón »báni dénárok« emlékét őrzi a »pénz« jelentésű oláh ban, az »áru« neve marfă (magyar marha), a »lakni« jelentésű lăcnui, hogy csak egynéhány kultúrtörténetileg is fontos szót említsünk. Az oláhság pásztori mivoltát bizonyítja továbbá az a körülmény, hogy az aldunántúli Bolgáriában nem oláhos, hanem bolgáros hangalakban maradtak meg a régi rómaikori folyó- és városnevek, pl. Lom – Almus, Vidin – Bononia, Arčar – Ratiaria, stb. s ugyanezt mondhatjuk a szerb nyelvterület hasonló helyneveire is. Csak Görögországban találunk két-három olyan helységnevet, amelynek hangalakjából arra lehet következtetni, hogy nomád pásztorok a legrégibb idők óta ismerték őket (pl. Sărună – Salona). Kekaumenos bizánci történetíró ismert fejezete az oláhok hűtlenségéről érdekesen világítja meg az oláhság és a városi élet viszonyát. Ebben a fejezetben ugyanis Kekaumenos óva inti honfitársait, nehogy a hitszegő vlachokat városaikba beengedjék. A pásztorkodó életmóddal függ össze végül az a tény is, hogy az oláh nyelvben a »haza« fogalmára nincs ősi szó, – a patrie újabbkori átvétel, felülről meghonosított latin szó. A nomád pásztornak ugyanis nincs állandó határok közé rögzített sajátmaga szervezte országa, állandó mozgásban van s ott érzi jól magát, hol barmai számára jó legelőt talál. Érdekes, hogy ma az eredetileg »hegyi ösvény« jelentésű latin callis szólt használják városi »utca, út« értelemben.

Világos nyelvészeti érvek szólnak amellett, hogy az ősoláh vándorló pásztorkodás színtere egészen a X–XI. századig nem lépte át a Balkán-félsziget határait, nevezetesen az Alduna vonalát. A román nyelvben – mégpedig ennek mai balkáni és isztriai változataiban is – számtalan olyan sajátságot találunk, amelyek hiányoznak a nyugati újlatin nyelvekben, de megvannak az albánban, a görögben, a bolgárban, a szerbben s néha a törökben is. A pásztorkodás szókészletében vannak szavak – úgynevezett »Balkanwörter« – amelyeket semilyen ismert nyelvből nem magyarázhatunk meg s így joggal tekinthetők a trák-illír ősök nyelvmaradványainak. Vannak továbbá az oláhban albán eredetű szavak és mondattani sajátságok, amelyek nem is az északi geg, hanem a déli toszk-albán nyelvvel fennálló mélyreható kapcsolatokra utalnak. Tekintélyes közös szláv szókincs hatolt az oláh nyelvbe még az ősoláhság szétszóródása előtt s ez szintén azt bizonyítja, hogy az őshazát a Balkánon kell keresnünk, ahol az oláhság a bizánci-bolgár műveltség körében az ortodox görög egyház kebelébe került.

A románság lehúzódása a völgyekbe, a XVI–XVIII. században

Kirajzásuk ebből az őshazából minden jel szerint a VIII–IX. században indult meg. A mai balkánfélszigeti oláhok ősei a bolgár hatalom déli és délkeleti terjeszkedése elől vándoroltak dél felé. Költöző rajaik tömegesen lepték el Makedónia, Epirosz, Tesszália és Hellász hegyeit. Feltűnés nélkül hagyták oda régi és foglalták el új szállásterületüket. A Balkánon megszokott jelenség volt az oláhok folytonos barangolása egyik tartományból és országból a másikba. Nyaranta a magas hegységek embernemjárta legelőjét taposva messzi vidékekre kalandoztak. A hellászi és tesszáliai oláhok a bolgár hegyeket, a moldovaiak századokkal később Erdély havasait járták, sőt a Krími-félszigetig is elkalandoztak. Igy jöttek át az Alduna balpartjára is, de ez jóval későbben történt, a X–XI. század fordulóján. Az oláh pásztorok jól megfértek bolgár és szláv uraikkal, kik mérsékelt állatbeszolgáltatás ellenében nem zavarták őket életmódjukban és szokásaikban. Annál nehezebben viselték a bizánci hatalom jármát s mikor a császárok a X. század végén elindultak Bolgária meghódítására, az oláhság is mozgásba jött s a déli részekről elindult észak felé.

A X. és XI. század fordulóján lépték át az Alduna vonalát. A Déli-Kárpátok és az Alduna közötti vidék akkor a besenyők, majd az ezeket kiűző kúnok uralma alá jutott. Velük került az oláhság szoros kapcsolatba s az ő uralmuk idején a termékeny síkságon tért át a földművelő életmódra. A bizánci uralom alatt maradt makedó-oláhok ugyanez időben szoros kapcsolatba kerültek az immár elszlávosodott bolgárokkal s a XII. század végén velük együtt vívták meg szabadságharcukat, minek eredménye a »bolgárok és oláhok fejedelmének« nevezett Asenidák ifjabb Bolgárbirodalmának megalapítása lett. A kún és bolgár uralom alatt élő oláhok közül a dunáninneni, kúnországi oláhok 1241-ben tatár uralom alá kerültek. A tatárok nem szállták meg, csak adóztatták e terület népét, hol így az oláhok viszonylag függetlenül éltek, egészen a XIII. század végéig, mikor a tatár uralom e vidékről lassanként visszahúzódott.

A besenyőkkel és kúnokkal való együttélés idején a trák-illír-szláv ötvözetű oláh népiség újabb lényeges összetevővel gyarapodott, besenyő és kún népelemeket szívott fel magába. Az őket megszervező kenézek és bojárok jobbára kún és besenyő eredetű urak voltak, mint ahogy délen a bolgárok voltak megszervezőik. Ahogy a Terteridák kún dinasztiája elbolgárosodott, úgy oláhosodott el Tokomér fiának, a havaselvi Basarábának dinasztiája is, Oláhország legrégibb uralkodó családja. Az oláhság egy csoportját politikai egységbe foglaló első alakulatot, a románul Olténiának nevezett Szörényi-bánságot az Aldunától az Oltig terjedő nyugati területszakaszon a magyar királyok szervezték meg. A Munténiának nevezett Oláhországot is magyar védelem alatt szervezte fejedelemséggé első vajdája: Basarába, kinek neve I. Károly Róbert magyar király 1324. évi oklevelében jelenik meg először. A másik vajdaságot – Moldovát – is Nagy Lajos magyar király megbízásából szervezte tartománnyá 1346-ban Drágos vajda, kit 1364-ben a néhány évtized előtt magyar földre telepített, de hűtlenségbe esett Bogdán máramarosi vajda űzött el. Bogdán a vele rokonságban álló havaselvi vajdával összejátszva fellázad Nagy Lajos ellen s nagy csoport oláhval Moldvába költözve, annak urává kiálttatta ki magát. Jellemző, hogy a török – bolgár, besenyő, kún, tatár – vérkeveredésen át nem ment és a magyar királyság szomszédságába sohasem jutó arumun, megleni és isztriai oláhok nem jutottak el az államalkotáshoz, de még annak megkísérléséhez sem. Erdélybe az oláhság még a kárpátokontúli két vajdaság megalakulása előtt kezdett beszivárogni. Ez a beszivárgási folyamat megelőzte a tatárjárás után tapasztalható tudatos gazdasági telepítést és a határzóna védelmét szolgáló katonai célú, XIV. századi királyi telepítést. Elvileg nem lehetetlen, hogy egyes pásztorcsoportok hosszabb-rövidebb időre már a XI. században is megjelentek a Kárpátok dús havasi legelőin, de az oklevelek csak 1210-től kezdve emlegetik őket.

Az egyetlen történeti kútfő, amely már a magyar honfoglalást megelőzően oláhokról beszél Erdélyben és a Bánságban: III. Béla királynak 1200 körül író Névtelen jegyzőjének Gestája. Ennek az értesítésnek azonban csak azok tulajdonítanak jelentőséget, akik nem ismerik a középkori nyugati és magyar gesta-irodalom szerzőinek meseszövő módszerét és az anonymusi mű viszonyát a Szent László-kori ősforráshoz és egyéb krónikákhoz. Anonymus a honfoglalás korának rajzában saját korának néprajzi, politikai földrajzi, alkotmányjogi és társadalmi viszonyaiból indul ki s ezeket vetíti vissza jó háromszáz esztendővel a multba. A modern forráskritika minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a 24–27. fejezetekben elbeszélt »Gelou, quidam Blacus« elleni hadjárat története más eseményekre vonatkozó adatokból összeállított elbeszélés, amelynek eseményei az ősi Gesta szerint a honfoglaláskor, Szent István és Salamon Korában játszódtak le. Erdélyi oláhokról egyébként a XI. századi Gesta nem tudott, abban csak a Dunajobbparton lakó pannóniai »pastores Romanorumról« van szó s Anonymus az egyetlen, akinél Gelou és oláh népe szerepelnek. Anonymus a magyar dicsőséget gyarapítandó az ő korában az országban, vagy az ország szomszédságában lévő népeket mind összegyüjtötte a Kárpátmedencében, hogy a honfoglaló magyarokkal legyőzethesse, illetőleg kiűzethesse őket. Kiemelendő, hogy nemcsak Erdélyben szerepeltet oláhokat a XI. században, hanem az ország egyéb vidékein is ugyancsak anakronisztikusan morva-szlovákok és kabarok helyett cseheket és kúnokat, orosz földön halicsi fejedelmeket, Oláhországban kúnokat szerepeltet a forrásában említett bolgárok és szlávok, messianusok és görögök mellett. Anonymus Gestájából legfeljebb az következik, hogy az ő korában, a XII. és XIII. század fordulóján már voltak Erdélyben oláhok.

Ezzel az időponttal meglepően egyeznek legrégibb oláhvonatkozású okleveleink adatai, amelyek először a magyar királynak Asen bulgaro-vlach fejedelem részére 1210-ben küldött segédcsapataiban beszélnek a székelyeken, besenyőkön és szászokon felül oláhokról is. A magyar királyok tehát – mint a bizánci császárok – alkalomadtán igénybe vették a határszéli oláhok katonai szolgálatait. A következő említés 1222-ből való. Ekkor kapta vissza Salza Hermann, a német lovagrend nagymestere, a Barcaságot. II. András többek között azt is megengedi a lovagrendnek, hogy akár a székelyek, akár pedig az oláhok földjén keresztül szállítsák a sót, vámot ne fizessenek. Ebben az oklevélben fordul elő a »terra Blachorum« területnév, amely az Olt középső folyásának mellékén feküdt. 1223-ban fogarasmegyei oláhok tűnnek fel a kerczi monostor részére kiadott adománylevélben, amelyben András megerősíti az apátságot az oláhoktól megtisztított szomszédos földek birtokában. Ebben az oklevélben három világosan magyar eredetű helynév is szerepel, de oláh helyneveknek nincs nyoma, nemcsak Fogarasban, de egyebütt sem. A negyedik tatárjáráselőtti említése az oláhoknak az 1224-ben kelt Andreanum, a szász hospesek kiváltságlevele. Ebben van szó a "silva Blaccorum et Bissenorumról", amelyet a szászok együtt használhattak az oláhokkal és besenyőkkel. A tatárjárás előtti adatok mind Erdély déli határvidékére vonatkoznak, ami szintén az oláhságnak délről északra irányuló terjeszkedésének bizonyítéka.

Az 1241-iki nagyfokú elnéptelenedéssel járó mongol-tatár invázió után az államhatalom és a magánosok a gazdátlan és gyér lakosságú területek benépesítésére s így jövedelmezőbbé, védhetőbbé tételére mind gyakrabban nyúltak a telepítés eszközéhez. 1252-ben Kercz mellett újból oláhokat találunk, majd 1256-ban, 1260-ban és 1291-ben hallunk ismét erdélyi oláhokról. 1292-ben II. András megengedi egy ősi magyar birtokos család tagjainak, hogy magyarnevű falvaiba – Ilye, Szád, Fenes – oláhokat telepítsen. Ez az engedély nemcsak az első, de az egyetlen adat is, amely az oláhok hunyadmegyei XIII. századi életéről szól. Ezeket az oláhokat a Kárpátokontúlról hozták, mert a királyi birtokokról nem volt szabad magánbirtokokra telepíteni. III. Andrásnak egy 1293-ból keltezett oklevele az a forrás, amely lehetővé teszi, hogy az Erdélybe egészen a XIII. század végéig beszivárgott és ott letelepített oláhság számát megbecsülhessék. Ebben ugyanis elrendeli a király, hogy »valamennyi erdélyi oláh«, tekintet nélkül arra, hogy ki a földesuruk, költözzék a fehérmegyei Székes nevű királyi uradalomba. Ebből a rendeletből megállapítható, hogy az egész akkori erdélyi oláhság egyetlen királyi birtokon is elhelyezhető volt. 1294-ben bihari oláhokat emleget egy oklevél s ugyancsak Biharból való 1283-ból a legrégibb helynév, amelynek az oláh szó is alkateleme: Oláhtelek. Az ilyen összetételű helynevek bizonyítják, hogy egyébként magyar nyelvterületre, sőt rendszerint magyar falu mellé történt az oláhok telepítése s az új falut a magyar környezet nevezte el a megkülönböztető Oláh-jelzővel. Ilyen típusú helynevek még Oláhkapus (1391. Kolozsmegye), Oláhlekence (1418. Tordamegye), Oláhcsesztve (1482. Fehérmegye), Oláhlapád (1499. Fehérmegye) stb.

Bihar megye

Bihar megye

Hunyad megye
Egy erdélyi és egy Erdéllyel szomszédos megye román lakossága a XIV. században.
Az 1910. évi néprajzi térképpel való könnyebb összehasonlítás végett a vázlatok az 1910. évi megyehatárokat tüntetik fel.

A XIV. és XV. században meggyorsul az oláh települések üteme. Erdély különböző pontjain kenézek által telepített új falvak – novae plantationes – jelennek meg, vagy pedig elnéptelenedett helyeket töltenek meg oláhsággal. A kenézek feladatait az oklevelek ilyen latin fordulatokkal írják körül: »populorum multitudine decorare; populis bene replere et augmentare«. A Déli-Kárpátok völgyeiben megtelepült oláhság a XIV. század második felében nyomult a Maros folyó jobb partján fekvő Zaránd és Arad vármegyék területére. Biharmegyétől északra Szilágy és Szatmár megyék erdős és hegyes vidékein a XIV. században mindössze 26 oláh lakosságú falut ismerünk, legtöbbjük századvégi telepítés eredménye. Besztercenaszódban a XIV. századból egyetlen oláh falu ismeretes. Kolozsmegyében 1332-ben jelentkeznek az oláhok s a század második felében bukkannak fel Tordaaranyos és Marostorda vármegyékben is. 1320 és 1340 közt jöttek Havaselvéről a máramarosi, ungi, beregi oláhok nagyobb telepes rajai. A XIV. században a magyarság egész Erdély területén megtartotta számbeli fölényét még Temes, Krassó-Szörény, Hunyad és Máramaros vármegyékben is.

»Egyik oláh telep a másik után tűnik fel ezen a vidéken s a benépesítés módjáról is tájékoztatnak Bogdán máramarosi oláh vajda betelepítésének körülményei. A király megbízásából Jánki László kalocsai érsek Krassó várában, a Szörénység határán tárgyalt Bogdánnal ennek betelepítéséről az 1334. évi Mindszent-napjától a következő 1335. évi Nagyboldogasszony-napjáig, tehát több mint háromnegyed évig. Nyilvánvaló, hogy a legelőkelőbb országos és egyházi főméltóságok egyike ily hosszú ideig nem foglalkozhatott valami apró-cseprő telepítés ügyével, hanem csak oly nagyobb, ezrekre rúgó népcsoport befogadásának kérdésével, melynek átvonulása új lakóhelyére és egyházi hovatartozása nehéz probléma elé állította a hatóságokat. E tárgyaláson dőlt el a havaselvi fejedelmekkel rokonságban álló Bogdán leendő jogállásának, a kerületi vajdaság délvidékünkön ismeretlen intézményének kérdése is. E telepítés méreteit világítja meg Bogdán későbbi moldovai szereplése is. Népe elég nagyszámú, hatalma elég erős volt, hogy – bár egyrésze Máramarosban maradt – a magyar király többi oláhjainak és határvidéki vármegyéinek haderejével dacolva, függetlenségét kivívja.«

»Az ország belsejében kenéz és vajda néven szereplő telepesbíráik, aféle soltészek vezetésével vármegyei területre telepített oláhok, más szabad telepesek módjára illeszkedtek be a társadalom és közigazgatás szervezetébe s a XIV. század folyamán azokkal együtt olvadtak be az egységes jobbágy-paraszti osztályba. Nem így a határvidéken. Ott a királyi hatalom katonai célokra használta fel a keleti végeket még mindig nyugtalanító tatárok szokásait és harcmodorát tapasztalatból ismerő s a tatárokban esküdt ellenséget látó, nyers erkölcsű, bosszúra éhes és a hegyvidéki cselvető harcra kiválóan alkalmas havasi pásztornépet. E hivatásukhoz képest a Balkánról magukkal hozott társadalmi és közigazgatási szervezetüket érintetlenül illesztette be a magyar határvidéki közigazgatás szervezetébe. A temesi és krassói oláhok a szörényi bán, majd meg a temesi főispán, a hunyad-, szeben-, fogaras-, brassóvidékiek az erdélyi vajda, a máramaros-ung-beregi telepesek a vármegyei főispánok hatósága alá kerültek. A délvidéken egy-egy királyi várral a központjukban külön oláh kerületek (districtus, provincia valachicalis) keletkeztek s e kerületek népe az illetékes királyi főtisztviselőt helyettesítő magyar várnagyok állandó felügyelete és ellenőrzése mellett működő kerületi önkormányzatok hatósága alá tartozott. Az északkeleti határon megtelepedett oláhoknak még kiterjedtebb önkormányzatuk volt. Itt Nagy Lajos uralkodása idején magyar várnagyok helyett a vármegyében lakó összes oláhok által választott máramarosi, ungi, beregi vajdák álltak az önkormányzat élén: ilyen vajda volt Moldovában is Drágos és Szász, mielőtt Bogdán a független oláh vajdaságot megalapította volna.«

»Az autonóm hatalom ezekben az oláh kerületekben a kenézeknek (kenezii valachi) kezében volt, kik a pásztorkodó oláhok közösségeinek bírái, katonái, közigazgatási előljárói voltak, de maguk már földmíves gazdálkodást folytattak s a magyar földesurak módjára adóztatták és dolgoztatták a pásztorkodó oláh-val szemben rumuny-nak (rumun; rumân) is nevezett földmíves elemeket. A jobbára bolgár, délszláv, besenyő, kún eredetű kenézek hűbéres jellegű földje később örökbirtokká változott, amit nyomon követett a nemes-kenézi rang megszerzése. A kenézségnek hovatovább előfeltétele lett a nemesség és a katolikus vallás, ezek a nemesek azután beolvadtak a magyar nemességbe, a hatóságuk alá tartozó földmíveseket és pásztorokat földesúri hatóságuk alá vetették s földjükre egyéni adományt szereztek. Egész sor ily kenéz-származású magyar köznemesi és főnemesi nemzetség példája bizonyítja, hogy ez a folyamat a XIV–XV. században mily gyorsan és alaposan ment végbe. A korai településű kenéz családok ivadékai közül igen kevesen maradtak meg, vagy tértek vissza környezetük hatása alatt oláhnak. Kiszakadásukat népükből a társadalmi emelkedésen és magyar családokkal való összeházasodásokon túl a vallási és műveltségbeli különbség, a Nyugat és Kelet erkölcsének mély szakadékai választották el a köznéptől, mely szükségképpen süllyedt alá a magyar pórnéppel együtt a parasztjobbágyság, nemesi rangot nem nyert kenézeik pedig a falusi jobbágybíró színvonalára.«

A XV. században új oláh telepesáradat indult Magyarország felé a törökök előnyomulásával. A szultánnak meghódoló Bolgária földmíves bolgár népe továbbra is megmaradt ősei földjén. A pásztorkodó oláhság kivándorolt s a hozzá hasonlóan még mindig nomadizáló s ekkor már szintén vlachnak vagy valachnak nevezett szláv pásztorok népes csoportjaival a dunabalparti oláh fejedelemségbe, a Száva-Dráva-közére, majd pedig Magyarországba húzódott. Királyaink és a földesurak szívesen látták őket, velük pótolták a török pusztította magyarságot s ez a folyamat a XVI. és a XVII. században is tovább folyt. Az 1597–98. évi tatárjárás nyitja meg pl. a Körösök és a Szamos völgyében a nagyobbszabású oláh betelepedés kapuját: Bihar és Csongrád vármegyékről tudjuk, hogy ősi, árpádkori magyarságukat ezek a tatárjárások ölték meg, vitték örök rabságba. Egy 1689-i erdélyi törvény általában megállapítja, hogy ahol régebben magyarok laktak, ott most oláhok vannak, akiket tehát arra kötelez, hogy a hívek nélkül maradt magyar papnak továbbra is fizessék a papbért. Sok ilyen csendes térfoglalás csak akkor derül ki, ha a magyarok helyébe telepedett oláhok nem hajlandók a kálvinista pap eltartására fizetni, mivel úgyis bejött az ő pópájuk, aki adakozásból él. Déva még a XVII. század elején is teljesen magyar város, Bethlen Gábor alatt költözik be 4–5 oláh család, 1640-ben azonban már oláh templom építéséről van szó.

Az erdélyi oláh bevándorlás rohamosan gyarapszik a XVIII. század folyamán, amikor a szomszéd oláhországi és moldovai vajdaságok trónján a szultán által kinevezett fanarióta fejedelmek (1711–1820) uralkodtak. Sehol Európában a jobbágyságot oly mértékben ki nem használták, mint a két vajdaságban; rabszolgák voltak, adás-vétel tárgyai, rengeteg adónem kiszipolyozott előteremtői. A XVIII. században bevándorló nemzetiségi elemek között a vajdaságokból menekülő oláh csoportok a legszámosabbak. A bécsi udvar portai követe kénytelen volt lépéseket tenni a tömeges bevándorlás megakadályozására, aminek azonban nem lett gyakorlati eredménye. Míg 1720-ban a Bánság őt megyéjében 45.000 lakos élt, addig 1787-ben már 774.000! Ennek a hallatlan méretű szaporodásnak az oláh elem beáramlása az oka. A XVII. század végén az oláhok vallásos uniója érdekében fáradozó jezsuiták az erdélyi oláhság számát 200.000-re becsülték. Ha ezt a számot 25 %-kal még fel is emeljük, sem jön ki több, mint Erdély akkori lakosságának a fele. Ezzel szemben II. József alatt 800.000 oláh élt Erdélyben. Ezt a nagy gyarapodást sem a természetes szaporodással, sem pedig magyar jobbágycsoportok eloláhosodásával megmagyarázni nem lehet, csak a forrásszerűleg is kimutatható tömeges bevándorlással.

Az erdélyi oláhságba – éppúgy mint a havaselvi és moldovai városok magyar lakosait felszívó kárpátokontúli oláhságba, mely a moldovai csángók nagy részét is felszívta és a román nép faji összetételében kimutatható (török, bolgár, besenyő, kún, székely, tatár) vérkeveredés az oka annak, hogy a székelyeken politikai célzattal végzett vérvizsgálatok az oláhok vérképévvel rokonvonásokat tüntetnek fel. Az egyre nagyobb területen együtt élő két nép kétségtelenül gyakorolt egymásra asszimilációs hatásokat. Oláhtöbbségű vidékek jobbágysága általában felszívta a magyarságot. Csak a felsőbb társadalmi osztályokban győztek a magyarosító erők. Nagy Lajos óta számos kenézt nemesítettek meg a magyar királyok és ezek a nyugati műveltséget szerzett családok beleolvadtak a magyarságba. Erdély néprajzi viszonyainak történeti alakulásából önként következik, hogy a kölcsönös beolvasztási folyamatok a jobbágyság rétegeiben az oláhság számára voltak kedvezőbbek. Hatalmas konzerváló erőforrást jelentett az oláhság görögkeleti vallása, amelynek védőpajzsáról éppen úgy lepattantak a középkori katolikus térítők kísérletei, mint később a reformáció törekvései. Román tudósok általában azt hirdetik, hogy az erdélyi fejedelmeknek a reformáció révén az oláhság elmagyarosítása volt a célja, teljesen megfeledkezve arról, hogy éppen a reformáció nyomán indult meg az oláhság kulturális elrománosítása. Bármilyen paradoxul hangzik, az erdélyi fejedelmeknek az oláh műveltség románná és nyugativá tételében összehasonlíthatatlanul nagyobb érdemeik vannak, mint az egész ortodox klérusnak. Olyanféle népiségpusztító és anyanyelvváltoztató, intézményesen megszervezett és végrehajtott akcióról, mint a nyugati magyar-román határvidéken és a Székelyföldön működő »kultúrzóna«-szervezet, az 1918. előtti nyugati szellemű erdélyi törvényhozásban nem volt s nem is lehetett szó.

Demsus. Hunyad vármegye.

Demsus. Hunyad vármegye.