Erdély alkotmánya · Irta: Eckhart Ferenc

Erdély alkotmányát történeti hivatása fejlesztette ki. Benne a magyar állam már a középkorban előtolt bástyáját látta, amelynek bércei védelmezték a kelet felől jövő támadások ellen, a XIII. századig a rokonfajú besenyő és kún népekkel, ezidőtől kezdve pedig a tatárral és törökkel szemben. Erdély lakosságának jelentékeny részét, magyarokat, székelyeket, szászokat honvédelmi okokból telepítették le a határok védelmére. Ugyancsak ez okok tették szükségessé, hogy az akkori közlekedési viszonyok mellett az ország középpontjától távoleső Erdélynek különálló közigazgatása legyen. Lakossága faji és nemzeti különbözőségének megfelelően kormányzati szempontból már a XIII–XV. században három részre oszlott.

A nemesség, részben foglaló nemesek ivadékai, részben pedig olyan szabad magyarok, akik vitézségükért Erdélyben kaptak birtokadományt, valamint az erdélyi királyi várak népének katonai elemei, miként az anyaországban, megyékben voltak megszervezve, s főleg az igazságszolgáltatásban autonómiát élveztek. A hét magyar megye élén a vajda állott, a király képviselője, a honvédelem vezetője és a királyi jövedelmek kezelője, afféle határispán, őrgróf. Ő a király embere, a mindenkori uralkodó bizalma emeli állásába. A király a vajdára bízta a hét megye igazgatását, ő azután az ispáni és kisebb hivatalokat, amelyek nem tartoztak a megyei autonómia körébe, saját embereivel töltötte be, így a vámjövedelmek, a bányakezelés, a pénzverés és a sómonopólium tisztségeit. A vajda felügyeletét a megyék felett biztosította az is, hogy míg az anyaországban minden megye külön, saját gyűlésén szolgáltatott igazságot és választotta meg tisztviselőit, addig Erdélyben a hét megye nemességének igazságszolgáltatása a vajda elnöklete alatt tartott közgyűlésen ment végbe, ahol a megye tisztviselőit is választották. A magyar nemesi vármegyék mellett Erdély politikai életének másik két tényezője az autonóm szervezetben élő székelység és szászság volt.

Felmerülhet az a kérdés, hogy volt-e Erdély negyedik népének, az oláhságnak a nemességhez, a szászokéhoz és székelyekéhez hasonló szervezete? A XIV–XV. században Erdélynek még csekély számban volt csak oláh lakossága: a magas hegyvidékek pásztorai, akiket a király és mások ebben az időben telepítettek be erdős nagybirtokaik némi hasznosítására. Ott, hol ez a telepítés a király intézkedésére eredetileg honvédelmi érdekből történt, ahol az oláh telepesek határvédő katonák voltak, mint a fogarasi havasok vidékén, továbbá Hunyad és Krassó megyében, meg a szörényi bánság területén, az oláhok is kaptak alsóbbfokú igazságszolgáltatási autonómiát. A magyarsággal és a németséggel szemben mindig fennálló kulturális alacsonyabbrendűségük magyarázza, hogy ez az autonómia nem tudott oly magasabbfokú fejlődésre jutni, miként a szászoknál és a székelyeknél történt. Az oláhok túlnyomó része magánföldesurak alá telepedő jobbágy volt, s ez a javára szolgáló adózási kiváltságoktól eltekintve, teljesen osztozott a magyar jobbágy sorsában, amely nem volt rosszabb Közép-Európa más jobbágyainak sorsánál, de mindenesetre jobb volt a kárpátontúli oláh vajdák és bojárjaik zsaroló és kizsákmányoló uralmi rendszerénél.

A három politikailag szervezett nép: a magyar, a székely és a szász már a középkorban szerződésre lépett egymással. A társadalmi rend fenntartásának szüksége és honvédelmi érdekek hozták létre a XV. század közepétől kezdve »a három nemzet unióit«, amint véd- és dacszövetségüket nevezték, s ezt a magyar királyok sem nézhették rossz szemmel. Erdély ekkor állandóan tarthatott a szomszédságában levő katonai nagyhatalom, a Törökbirodalom támadásaitól és mivel a magyar királyokat politikai céljaik gyakran nyugaton kötötték le, magának is gondoskodnia kellett védelméről. Az uniók, bár a három nemzet kiváltságainak a királyi hatalommal szemben való megvédését is hangsúlyozták, korántsem jeleznek elszakadási törekvéseket. A három nemzet mindegyike tovább élte a maga területén a maga külön életét, amely a reformáció idején vallási tekintetben is lényegesen eltért egymástól.

Buda eleste (1541) után Erdély és vele Magyarországnak nehány az erdélyieknél gazdaságilag fejlettebb, termékenyebb tiszántúli megyéje külön fejedelemséggé alakult, a szultán protektorátusa alatt.

Az 1849-ki nagyszebeni csata.

Az 1849-ki nagyszebeni csata.
Lanzedelli C. litográfiája.

Erdély állami szervezete önállósága idején bizonyos eltéréssel a régi magyar államszervezet folytatása volt. Míg ugyanis Magyarországon Mátyás király halála után a rendek voltak túlsúlyban a királyi hatalommal szemben s a gyenge Jagellók alatt az országgyűlés a királyi hatáskör egyre nagyobb részébe avatkozott bele és a fejlődés határozottan a nemesi köztársaság felé irányult, addig Erdélyben a rendi alkotmány látszata mellett is mindig a fejedelem akarata érvényesült. Ez magyarázza meg, hogy a nagy uralkodó egyéniségek, mint Bethlen Gábor idejében jól megszervezett és bölcsen vezetett Erdély kicsiny területe ellenére nem egyszer befolyást tudott gyakorolni Közép-Európa politikai viszonyaira. Erdélynek ez a szerepe a magyar államszervező képességnek egyik legerősebb bizonyítéka.

Erdély fejedelmét a három nemzet és az Erdélyhez tartozó keleti magyar »részek« képviselői országgyűlésen választották. Ez a választás azonban sohasem volt igazán szabad, csaknem kivétel nélkül idegen seregek, török basák nyomása alatt ment végbe. Itt is, mint mindenütt, ahol a rendek választották az uralkodót, a választást feltételektől tették függővé, amelyek a három nemzet szabadságainak és ezzel a rendi alkotmánynak a megerősítését tartalmazták.

A választási kapitulációk magukban foglalták a legfőbb szabadság: a választási jog biztosítását, amelyet a fejedelem ígérete szerint sohasem fog kijátszani utódjának kijelölésével. Megerősíti bennük a fejedelem a bevett vallások gyakorlásának szabadságát. Megígéri, hogy megvédi az országgyűlésen a szabad véleménynyilvánítást, a törvényeket megtartja, a személyes szabadságot tiszteletben tartja: senkit a rendek közül törvényes idézés és bírói ítélet nélkül el nem fogat, senki perébe magát nem elegyíti, válogatás nélkül mindenkinek igazságot szolgáltat. Keserű tapasztalatok után azt is megigértetik a fejedelemmel, hogy a portától el nem szakad, de a többi szomszéddal is békességet tart fenn.

A szabadságok között igen nagy súlyt vetett a három nemzet a szabad vallásgyakorlatra. Ez annál fontosabb volt Erdélyben, mert itt négy vallás békés együttéléséről volt szó, ami abban a korban másutt még nem tudott megvalósulni. Miután a szászoknál a városi magistratusok a németországi reformációval egyidőben Luther hitére tértek, a szász universitas ezt tette hivatalosan a szászok vallásává és szigorúan őrködött vallási egységük felett. Minthogy a lutheranizmus Erdélyben egyébként nem terjedt el, az áttérés megerősítette a szászok nemzeti elkülönülését. A magyarok közt – Erdély első fejedelme, János Zsigmond vallásváltoztatásai miatt – előbb Kálvin hite, majd az egyszemélyű Istent hirdető unitarizmus is hódított, az utóbbi különösen a székelyek között, akiknek nagy része mégis hű maradt a katolicizmushoz. Minthogy a fejedelmek is különböző vallásúak voltak, egy vallás sem lett olymódon uralkodóvá, hogy elnyomhatta volna a többieket. Már a XVI. század folyamán mind a négy vallást törvényesen elismerték, úgyhogy vallási téren az egyéni szabadság érvényesülhetett.

A fejedelem hatásköre a mindenkori fejedelem személyétől függött, mint általában a rendi alkotmányok idejében. Ő vezeti a külpolitikát, ő érintkezik követei útján a külállamokkal. A külföldről jött követek ő előtte jelennek meg és csak az ő engedélyével mehetnek az országgyűlés elé, hogy küldetésükről felvilágosítást adjanak. Ő gondoskodik a honvédelemről. Az ő joga hadat üzenni, békét kötni, bár az országos felkelést az ő kívánságára az országgyűlés mondja ki. Minthogy ez a felkelés külföldi hadjáratok viselésére nem megfelelő és inkább csak az ország védelmére alkalmazható, jövedelmeiből zsoldos hadsereget tart, amelynek tisztjeit ő nevezi ki és amelyik így csupán neki engedelmeskedik. Az igazságszolgáltatásnak a régi magyar királyok módjára ő a legfőbb forrása. A fellebbviteli törvényszék, az erdélyi tábla bíráit ő nevezi ki és fizeti. Nem egyszer beleavatkozik a törvénykezés menetébe halasztási parancsokkal, sőt a meghozott ítélet végrehajtásának megtiltásával is. Fontos ügyekben a rendes törvénykezési eljáráson kívül biztosok útján is intézkedik. A fejedelem túlsúlyát az alkotmányban a rendekkel szemben leginkább az biztosítja, hogy az ország jövedelmeinek: mind az országgyűlésen megszavazott adóknak, mind a regáljövedelmeknek – sóbányák, vám, kincstári birtokok – ő a kezelője. Senkinek sem tartozik elszámolással, hogy azokat minő célra fordította. Államvagyon és fejedelmi vagyon közt nincs különbség. Minél nagyobb volt a fejedelemnek nem egyszer önkényes eszközökkel is gyarapított magánvagyona, annál függetlenebb volt a rendektől politikája és kormányzása.

A fejedelem önkényét korlátozni, a hatalom gyakorlására befolyást gyakorolni a tanács útján iparkodtak a rendek. Ennek tagjait az országgyűlés a három nemzetből egyenlő arányban választotta. Minthogy azonban a fejedelem is tetszés szerint nevezhetett ki tanácsosokat, ez az intézmény nem lehetett rendi szervvé. Különben sem volt meghatározva, hogy mely ügyeket kell a tanács elé vinni. Ez is a fejedelem akaratától függött. Ennek a tanács annyival is inkább alá volt rendelve, mert a három nemzetnek nem sikerült ezt a szervet az országgyűlésnek felelőssé tenni, hanem a tanács ellenőrzését a fejedelemre bízták, aki az ártalmas tanácsot adókat fejvesztéssel is büntethette.

Tartománygyűléseket már a fejedelemség kialakulása előtt is tartottak a vajda elnöklete alatt, amellett hogy a három nemzet mindegyike külön is összegyűlt bíráskodás és jogszabályalkotás végett. Erdély különválása után a fejedelem hívta össze az országgyűlést, eleinte kétszer, utóbb csak egyszer évente. Az egykamarás erdélyi országgyűlésen nem a rendi állás, hanem a nemzeti hovatartozás szerint alakultak ki testületek, a három nemzet korporációi. Az országgyűlésen az ő képviselőik jelentek meg, mégpedig a hét magyar megye két-két követe, az Erdélyhez csatolt magyarországi Részek (Partes) két-három képviselője, a székelyek öt székének (a középkori hét székből három eggyé olvadt össze), továbbá a szászok és kerületeinek két-két követe, akik megbízóik utasításaihoz voltak kötve a törvényjavaslatok tárgyalásánál és a szavazásnál. A fejedelem kívülük még egyes városokat és kisebb községeket is meghívott saját tetszése szerint. A fejedelem akaratának érvényesülését mindenkor biztosították az úgynevezett regalisták, akiket ő nem mint valamely közigazgatási egység képviselőit, hanem személy szerint külön levéllel (litterae regales) hívott meg. Ezeknek számát a körülmények szabták meg és ez a fejedelem tetszésétől függött. Ezek a fejedelemhez, majd Erdélynek Habsburg-uralom alá jutása után az udvarhoz húzó grófi és bárói családok tagjai, részben pedig középbirtokosok voltak. Méltóságuk nem volt családhoz kötve és nem is volt örökölhető. A fejedelem többsége mindig biztos volt, mert az említetteken kívül az országgyűlésen részvételre jogosult udvari méltóságok, az ítélőtábla tagjai is javaslatához csatlakoztak. Minthogy a megyei követek választására a fejedelem kinevezte főispánok voltak legnagyobb befolyással, s ők maguk is megválaszthatók voltak, a fejedelem kívánságaival szemben az országgyűlésen különösebb ellenállás nem is fordulhatott elő. Csak később, az 1830-as években történt ez meg, amikor a regalisták az udvarnak a nemesség vagyoni érdekeit érintő javaslataival szemben rendi társaikhoz csatlakoztak.

A törvényjavaslatokat a fejedelem terjesztette az országgyűlés elé, így az iniciativa joga az övé volt, de a rendek is előadhatták kívánságaikat (postulata) és sérelmeiket (gravamina), miután a törvényjavaslatokat már letárgyalták. Az országgyűlés elnökét rendesen a fejedelem nevezte ki, tanácsosai közül.

A szavazás az országgyűlésen nemzetenként történt, ezeken belül pedig fejenként vagy megyénként, illetőleg székenként. Az egyéni szavazásnál nem a leadott szavazatok számaránya, hanem a szavazásban résztvevők tekintélye volt a döntő. A három nemzeten kívül a Részek magyarjainak is volt egy szavazatuk. Egyhangúság a nemzetek között nem volt a törvény elfogadásának kelléke. Ha három szavazat elfogadta a javaslatot, a negyediknek engednie kellett. A magyaroknak volt a legnagyobb súlyuk, közöttük ültek és velük szavaztak a regalisták. Azt, hogy a törvényhozás valamely nemzet vagy vallás jogait elnyomja, megakadályozták a három nemzet közt a fejedelemség idejében is megismétlődő uniók, amelyekben egymás jogainak védelmét biztosították, továbbá az a körülmény, hogy az ellenkező szavazatot megokolásával együtt fel kellett terjeszteni a fejedelemhez. Minthogy a fejedelem jóváhagyása emelte az országgyűlési határozatokat törvényerőre, módjában állott valamely nemzet jogainak elnyomásával szemben állást foglalni és a döntőbíró szerepét betölteni.

A fejedelem zárta be az országgyűlést és tetszése szerint küldte haza a rendek képviselőit.

Annak ellenére, hogy az akaratnyilvánítás az országgyűlésen nemzetek szerint történt, az erdélyi országgyűlés is, mint korának hasonló intézményei, tulajdonképpen a kiváltságoltak összejövetele volt. Az egyes nemzeteken belül az egész népet felölelő jellege tulajdonképpen csak a szászok képviseletének volt, ami annak tulajdonítható, hogy köztük a XV. század óta már nem voltak rendi különbségek. Nemzeti jogaik és szabadságaik egyformák voltak. A magyar parasztnép és néhol a parasztsorba süllyedt székely pórnép jobbágyközségei, akárcsak Magyarországon az 1848-ban bekövetkezett felszabadításig, nem voltak az országgyűlésen képviselve, s így a jobbágysorban élő oláhok sem, akiknek a magyar jobbágyokhoz hasonlóan nem voltak politikai jogaik. Vonatkozik ez mind a magyar földesurak oláh jobbágyaira, mind a szász székek és kerületek befogadott oláh telepeseire. Az oláh nemesek pedig a magyar nemzet kötelékébe tartoztak.

Mikor a török kiűzése után a Habsburgok a magyar szent korona jogán birtokukba vették Erdélyt, azt a magyar közvélemény ismételt megnyilatkozása ellenére sem egyesítették Magyarországgal, hanem mint fejedelmek, illetőleg nagyfejedelmek külön országként kormányozták. Erdély az 1848-ban bekövetkezett egyesítésig nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is el volt választva Magyarországtól, mindkét országnak nem csekély kárára. I. Lipót 1691-ben ünnepélyesen biztosította ugyan, a szabad fejedelemválasztás jogát kivéve, a három nemzet és a bevett vallások jogait, tehát az ország alkotmányát, de ebben a korszakban a rendi alkotmány látszólagos sértetlensége mellett a végrehajtó hatalom, miként Magyarországon is, még jobban előtérbe nyomult. Az országgyűlés és vele a rendi befolyás jelentősége még kisebb lett mint a nemzeti fejedelemség korában és gyakran évtizedekig nem is hívták össze a rendeket. Igen fontos ügyek elintézése megkérdezésük és tudtuk nélkül történt meg a kormányszékek útján, amelyeket az uralkodó a közigazgatás legfőbb szervezésének jogán bécsi mintára Erdélyben is felállított. A kormányzatnak ez a módja Mária Terézia kora óta itt is az eddiginél nagyobb figyelemre méltatta a politikailag nem jogosított, de az állam terheit viselő néposztály, a parasztság érdekeit.

Erdély kormányzását az uralkodó mellett Bécsben székelő udvari kancellária irányította, ez adta elő döntés kieszközlése végett az alsóbb fokú hatóságoktól hozzá felterjesztett ügyeket. Hatáskörébe tartozott mindaz, amit az uralkodó az országgyűlés megkérdezése nélkül elintézhetett. Minthogy sohasem volt megállapítva, hogy mely kérdésekben van hivatva a törvényhozás dönteni, az adókivetésen kívül alig voltak a kancellária hatáskörének korlátai.

Magában Erdélyben az előbb Gyulafehérvárott, majd Nagyszebenben székelő gubernium érvényesítette az uralkodó akaratát, élén a gubernátorral. Tulajdonképpen a régi tanács folytatása volt, pusztán a fejedelemtől függött, aki hivatalnokait is kinevezte. A gubernium érintkezett az alsóbb közigazgatási hatóságokkal, közölte velük az uralkodó rendeleteit és adta meg az utasítást felterjesztéseik kapcsán. Az egyházi, kulturális, iskolai ügyek, a népesedés, közgazdaság és közlekedés, hidak, utak, csatornák kérdései, a közegészségügy, főleg a járványok behurcolásának megakadályozása voltak teendői, általában mindaz, amit a kor a »Staatspolizei« neve alatt foglalt össze. Feladata volt ápolni az erdélyiek egyetértését a katonai hatóságokkal, gondoskodni a hadsereg fenntartására megszavazott adó, a contributio beszedéséről és kezeléséről. Még magánfelektől is átvett panaszokat és gondoskodott orvoslásukról. Mint bíróság is működött, amennyiben az alsóbb bírói fórumoktól hozzá lehetett fellebbezni.

Az uralkodó jövedelmeket kincstári hivatal (thesaurariatus) kezelte. Ide tartoztak a só- és vámügyek, a nagyterjedelmű kincstári birtokok feletti felügyelet, a bányaügyek és a pénzverés, tehát azok a jövedelmek, amelyekre a rendeknek nem volt befolyásuk.

Sem a nemzeti fejedelemség, sem a Habsburg-korszak alkotmánya nem vonta maga után azoknak az autonómiáknak teljes megszüntét, amelyek már a középkorban biztosították a három politikai nemzet egyéniségét. A magyar nemzetnek, amely Magyarország keleti megyéinek jómódú nemességével megerősödve Erdély különállását megteremtette, a fejedelemséget területi és vagyoni túlsúlyánál fogva vezette, amely az országgyűléseken és a kormányhivatalokban állandóan döntő szerepet játszott, nem volt szüksége arra, hogy külön nemzeti élete intézményesen meg legyen szervezve. Az ő nemzeti jellegét a rendi viszonyok korában akkor sem fenyegette semmi veszély, amikor a XVII. század második felétől kezdve a török basák és a nyomukban járó krimi tatár hordák kíméletlen pusztításai következtében a magyarság számbeli aránya csökkent és a balkáni bevándorlással erősen gyarapodó, a töröktől alig szenvedett oláh jobbágyság megszaporodott.

Ugyanezt mondhatjuk a nyelvileg ősidők óta magyar székelyekről is, akik a fejedelemség idejében teljesen átvették a magyarság társadalmi és közigazgatási rendjét. Az erdélyi fejedelmek már a XVI. században megtörték a székelyek sajátos honvédelmi feladatokon alapuló szervezetét, mert ennek jelentősége a fejedelemséget körülölelő és felette protektorátust gyakorló, politikai útját szigorúan ellenőrző török birodalommal szemben csökkent és a fejedelmi hatalommal szemben fegyveres ellenállásra adott alkalmat. A magyar és a székely nemzet autonómiája a fejedelemség idejétől kezdve nem volt nagyobb a magyarországi megyei autonómiánál, amely az alsóbbfokú igazságszolgáltatásban és a helyi vonatkozású jogszabályok alkotásában, továbbá a földesúri jogok fenntartásában merült ki.

Más volt a szászok helyzete. Az ő nemzeti létük számbeli kisebbségük folytán veszélyben forgott volna, ha nem tarthatják meg a fejedelemség létrejötte előtt kialakult önkormányzati életüket. Ennek a helyi autonómia felett álló és az egész szász népet összefoglaló, azt képviselő szerve a XVI. századtól kezdve az ezeréves Magyarország feldarabolásáig a szász nemzeti egyetem, a szász Univerzitás volt. Ez évente egyszer vagy kétszer, 1869 óta évente egyszer jött össze ülésezés végett. Az egyes ülésszakok közt az úgynevezett delegált nemzeti universitas tárgyalásaira való előkészítése volt.

Az univerzitás tagjai minden széknek és kerületnek első hivatalnokai voltak, akik mellé még egy vagy két kiküldöttet adott a magistratus vagy a székhivatal. Ha a gyűlés, mint rendesen történt, Szebenben jött össze, tagjai voltak a szebeni magistratus tagjai is. 1804-től kezdve a kiküldötteket a kerületek és a székek választották, de azért 1848-ig a nemzeti univerzitás magasabb hivatalnokokból állott, mert a szék- és a kerületi gyűlések őket választották meg, mint akik leginkább egyesítették személyükben a kívánt feltételeket. 1869 óta a magyar királyi belügyminiszter rendelete szerint az univerzitásba való beválasztás az illető aktív választójogától függött, amellyel a Királyföld valamelyik községében bírt. Az 1791 : XI. erdélyi t.-c. rendelkezése szerint a tizenegy szék és kerület két-két képviselőt küldött az univerzitásba, ez tehát az elnöklő szász gróffal együtt 23 tagból állott. A szavazás nem egyénenként, hanem székek és kerületek szerint történt. Utasítások csak ritkán kötötték meg a szavazásban a kiküldöttek kezét. Oly esetekben, amikor a nemzeti alkotmányról volt szó, a kiküldöttek megkérdezték küldőik véleményét.

Az univerzitást megillette a jogszabályalkotás a szász nemzet részére, 1798 után a satutumok érvényességéhez szükséges volt a fejedelmi megerősítés, amit a régebbi időre vonatkozóan nem lehet kimutatni. Viszont az egyes szász városok és községek jogszabályai csak az univerzitás határozatából váltak hatályosakká.

Az univerzitás országos ügyeket is tárgyalt illetőleg azt, hogy a szászok követei milyen álláspontot foglaljanak el az erdélyi országgyűlésen. Az országgyűlésen megszavazott adóknak és hadi szolgáltatásoknak a szász nemzetre eső részét az egyes kerületek és székek között az univerzitás osztotta fel. Felügyeleti hatóságot gyakorolt a főhivatalok felett, intézkedett megválasztásuk módjára vonatkozóan. A kerületek magistratusainak és székhivatalainak döntéseivel szemben fellebbviteli tanács jellege is volt.

A szász nemzeti egyház patronusának is tekintette magát, védelmezte a luteránus egyház szabadságát, őrködött az augsburgi hitvallás tisztasága felett. Az ellene vétők, különösen a kálvinisták ellen szigorú rendszabályokat hozott. Felügyelt az egyházi épületek karbantartására.

Az univerzitás gazdaságpolitikai rendszabályokat is alkotott: ármegállapítás, a céhek felállítása, a felettük való felügyelet, belső életük szabályozása az ő hatáskörébe tartozott. Mindez a szász városok kereskedő és iparos polgárságának életében igen nagy jelentőségű volt.

Végül fontos működési köre volt 1868-ig az univerzitásnak az igazságszolgáltatás. Ez elsősorban fellebbviteli bíráskodás volt azokban a perekben, amelyekben elsőfokon a kerületi, illetve székbíróságok jártak el. Elsőfokú fórum volt a különböző törvényhatóságok alá tartozó községek pereiben, továbbá valamely kerület vagy szék hatósága ellen emelt panasz ügyében.

Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követő liberális korszakban a szászok nemzeti autonómiáját az egységesítés érdekében megszorították. Az 1867 : XII. t.-c. a szászok kiváltságai ellenére is megszüntette az eddig gyakorolt statutumalkotási jogkört és a megyerendszert a szász területre is kiterjesztette. Miután a szász-grófi hivatal megszűnt, a Szebenmegye főispánja alá rendelt egyetemet közművelődési hatósággá szervezték át, amelynek hatásköre az egyetemi vagyon feletti rendelkezésre, az alapítványok felhasználására és azok ellenőrzésére terjedt ki. Az évente összeülő egyetemi közgyűlésnek ezután húsz tagja volt, akiket az egykori szász területen képviselői választójoggal bírók választottak, amivel az egyetem kizárólagos nemzeti jellege is megváltozott. Az egyetem határozatait általában a m. kir. belügyminiszternek, közművelődési ügyekben a vallás- és közoktatásügyi miniszternek kellett e törvény szerint megerősítenie. A közgyűlés határozatait központi hivatala hajtotta végre.

Fejedelemház Tordán.

Fejedelemház Tordán.