A szászok jogállása · Irta: Deér József

A szászoknak Erdélyben való megjelenése egyik fejezetét alkotja a német népiség spontán meginduló és lejátszódó, jellegében békés és politikamentes mozgalmának, az ú. n. »Zug nach dem Osten«-nak. Az Erdélybe költöző szászok ugyanazt hozzák magukkal új hazájukba, amit a Magyarországgal szomszédos országokban ezidőtájt beköltöző többi néptársaik: a német jog alapján történő telepedést, a német falu intézményét, a Markgenossenschaft jellegzetesen germán gazdasági rendjét. Társadalmi tagozódásuk sem különbözik a többi telepesekétől; szabad parasztok ők, akiket az új hazába polgári és nemes eredetű telepítési vállalkozók, a »lokátor«-ok vezetnek, akik e réven ott is bizonyos előjogokat élvező vezetőréteggé alakulnak. A magukkal hozott életformákat a szászoknak az új talajba minden különösebb nehézség és ellenkezés nélkül sikerült átültetniök. Falvaik 1224 előtt is német telepesjog szerint élnek, s annak szellemében vállalnak kötelezettségeket. Földbért fizetnek, katonáskodnak, viszont szabadon választják falusi elöljáróikat és papjaikat, miként azt Krakó, Magyarigen és Romosz németjei esetében látjuk, kiket egy 1206-i oklevél »az ország első vendégeinek« nevez. Idegenektől kapott földön, de német formák között élnek, ami jellemző a keleti »deutschrechtliche Siedlung« helyzetére. Ez a kezdetleges, a falu körében mozgó önkormányzat teljességgel független a befogadó állam intencióitól, elfogadása nélkül a telepesek nem is volnának hajlandók régi hazájukat elhagyni. Mindez a lokátor és a földesúr megegyezésének dolga.

Sok függ azonban a német telepes és az új környezet viszonyának alakulása szempontjából attól, hogy ki a földesúr: kellő számú vagy megfelelő nívójú munkaerőt nélkülöző magánbirtokos, aki új népelemek bevonásával óhajtja egyébként értéktelen földjeinek jövedelmezőségét biztosítani, vagy pedig a közhatalom birtokosa, az ország királya, akinek a jövevényekkel határozott és pedig a gazdasági szféra fölé magasodó politikai és katonai céljai vannak? Az első esetben a telepítés egyszerű magánjogi és magángazdasági ügyletté lesz, az országba kerülő idegen népelem munkája, adója és katonai szolgálata társadalmi erőket táplál, az állam tulajdonképpeni életén kívül marad és sorsa az általános társadalmi fejlődés ránézve sokszor problematikus menetéhez alkalmazkodik. A második esetben a telepítés közjogi jelentőségű aktus, a vendégek közvetlen kapcsolatba kerülnek az államélettel, annak terheit viselik és védelmét élvezik s éppen a különleges szolgálat és jogállás következtében a befogadó ország társadalmában és jogrendjében elfoglalt különállásukat fenn tudják tartani. Az első lehetőségre a lengyelországi, a másodikra a magyarországi, s ezen belül különösen az erdélyi németség sorsa szolgál tipikus példával.

Ender Tamás: Brassói városkapu.

Ender Tamás: Brassói városkapu.

Lengyelországban a XIII. századra a központi hatalom kezéből már teljesen a nagybirtokos osztály kezébe csúszik át a német telepítés irányítása. Ez az eltolódás megpecsételte egyúttal az ottani németség sorsát is, amennyiben a nemességnek sikerült a területi szervezet kialakulását megakadályozni, őket izolálni, majd a jobbágytömegek sorában asszimilálni. A középkori paraszttelepek közül csak azok érték meg a XVIII. századot, melyek a zárt német népi tér szomszédságában éltek. A lengyelországi német parasztságnak és polgárságnak ilymódon valóban csak a kultúrtrágya szerepe jutott, de a népiség fenntartásának lehetősége nem adatott meg számára.

Egészen másként alakult a Magyarország területén új hazára talált német népcsoportoknak, közöttük is elsősorban a szászságnak a sorsa. A szászok II. Géza korától kezdve a magyar királyok »vendégei«, királyi népek s a föld, amelyen élnek, királyi föld. Ez az állam pedig mindenkor elég erős volt ahhoz, hogy ezt a felfogását az esetleg ellentétes irányú társadalmi erőkkel szemben is érvényesítse s megakadályozza azon közjogi kapcsolatok magánjogivá válását, melyek a vendégeket az új hazához fűzték. A közjogias jelleg abban érvényesül, hogy az erdélyi szászság megtelepedésétől kezdve állandóan állami felügyelet és védelem alatt él. Nemcsak azzal a falusias önkormányzattal rendelkezik tehát, mely kimerül a bíró és a pap választásában s amelyet Európa keleti részében mindenütt megtalálhatunk, hanem mindenkor van oly szervezete is, melyet a központi hatalom helyez fölébe. Ez az állami keret pedig már a kezdet kezdetén elkülönül az országos kormányzat többi szerveitől s a szászoknak mindig szervezeti különállást biztosít. A szász önkormányzat kialakulása előtti időben a szeben-vidéki szászság az államhatalom akaratából megteremtett körzetekben, comitatusokban él. Élén királyi tisztviselők állanak, akik a telepesekre felügyelnek, adójukat behajtják, kiállítandó katonaságát vezetik, az igazságszolgáltatás magasabbrendű teendőit intézik, s akik a vendégektől minden más királyi közeg, így a magyar megyék ispánjainak és az erdélyi tartomány vajdájának befolyását távoltartják. Bármennyire is az ispánoké a döntő szó a fejlődés e korai stádiumában, mégis kétségtelen, hogy a központi és önkormányzati elemek már ekkor bizonyos egyensúlyban vannak egymással. Enélkül az intézményes állami felügyelet és védelem nélkül sohasem jöhetett volna létre szász önkormányzat s így érthető, hogy ily jogintézményhez egyedül a Magyarországon otthonra találó német paraszttömegek jutottak s ennek következtében népiségüket is egyedül ők őrizhették meg.

A lengyelországi és magyarországi német paraszttelepesek sorsának ez az éles különbsége a befogadó állam szervezete felé irányítja figyelmünket. A XII. századi magyar királyság az egykorú lengyel alakulattal ellentétben egészséges és akaratát érvényesíteni tudó politikai képződmény volt. Az Árpádok erőskezű vezetői népüknek, akik a társadalom vágyait és törekvéseit sohasem engedik az ő dinasztikus uralmi rendszerük fölé kerekedni. A magyarság ősi központi településterületének az ország természetes határáig való kiterjesztését, mely a XI. század óta szinte tudatos programm volt, a királyság hajtotta végre. Királyaink nemcsak a perifériák gazdátlan földjét tekintik a magukénak, hanem mindazokat a népi erőket is, melyek annak megmunkálásánál számbajöhetnek. Ez a felfogás magyarázza a »királyi népnek« még a XIII. században is elevenen élő fogalmát, mely végeredményben a szászság életkörülményeit is meghatározta. Azonban nem egyedül a szászokat tekintették királyi népnek, hanem mindazokat, akiket az uralkodók a határvidék betelepítésére, megművelésére és védelmére kiszemeltek és e célra különleges jogállásba helyeztek; így Erdélyben a szászok beköltözése előtt, királyi megyék kereteiben feltűnő magyarokat és a sajátságos nemzetségi szervezetben élő székelyeket. Amidőn a német parasztság mozgalmának hulláma a XII. század derekán átlendül a Kárpátok bástyájáig, ott nem passzív és barbár tunyaságban élő s egy vezetőréteg gazdasági önzésének kiszolgáltatott országot, hanem valódi államot talál, mely a jövevények magasrendű földműveskultúráját és fegyverforgató készségét értékelni, megfelelően irányítani és védeni képes. Hermann Aubin találóan magyarázza a magyar-német viszonynak a szláv kelettől annyira eltérő alakulását azzal, hogy »Németország itt egy különösen korán konszolidálódott, saját egyházi szervezettel bíró állammal találta magát szemben, amely földrajzilag jól összefüggő térrel rendelkezett«. A magyarságnak ez az államalkotó készsége középkori királyainak a német telepesekkel szemben követett politikájában is érvényesül s mintegy belső párhuzammal szolgál az államközi viszony józan és reális alakulásához.

Az a jogállás, amelyben a szászok a XIII. század eleje előtt éltek, a magyar királyság akkori szervezetének, hatalmi állásának és uralmi gyakorlatának következménye volt. Ez az állam azonban a XIII. századra jelentékenyen átalakult. Akárcsak az egykorú lengyel fejlődésben, Magyarországon is feltűnt a nagybirtok; a nemesség vezetőrétege a politikai élet főszereplőjévé lépett elő, anélkül azonban, hogy az állam egységét és jogrendjét felboríthatta, vagy felborítani akarta volna. Egyrészt a királyság a feudális erők előretörésére mindig hatásos rendszabályokkal tudott felelni, másrészt pedig a nagybirtokos osztályból sem veszett ki a magasabb államcélokat méltányló szellem. A középkori magyar állam így sohasem válhatott nemesi respublikává s fejlődése a szláv kelettel szemben erősen közjogias színezetű volt. A királyok a XIII. század óta a nagybirtokkal szemben előmozdítják a többi társadalmi rétegek szervezkedését, királyi védelem alatt végbemenő tömörülését területileg zárt és közjogilag elismert közületekbe (universitas, communitas), melyek a középkor végére többé-kevésbbé széleskörű önkormányzati jogok birtokába jutottak. Ily közület a régi királyi megyéből a helyi nemesség önkormányzati szervévé alakuló nemesi megye, melynek az ország határszélein, részben idegen népi tartalmú önkormányzatok felelnek meg. Ezek sorában az erdélyi szászság az első, mely II. András király 1224-iki nagy kiváltságlevele, az Andreanum révén a teljes autonómiához vezető fejlődés útjára léphetett.

Mindaddig, míg a magyar állam szervezete a hagyományos dinasztikus-patrimoniális alapokon nyugodott, az uralkodónak nem kellett tartania helyi közegeinek túlkapásaitól és önző magánhatalmi törekvéseitől. Ugyanez volt a helyzet az 1224 előtti kis szász comitatusok esetében, melyek hosszú ideig nem szorultak átszervezésre. A XIII. század eleje óta azonban a királyi tisztségeket az illető vidéken birtokos nemesek szerzik meg, akik javaik és politikai befolyásuk növelésére törekszenek, ha kell azonban, kapcsolatok meglazítása árán is, amelyek addig a gondjaikra bízott népeket közvetlenül fűzték az uralkodóhoz. E korszak általános jelensége e régi viszony részbeni, vagy teljes megszakadása s az eddig királyi védelmet élvező népeknek magánföldesúri joghatóság alá való kerülése. Minthogy pedig a szászságnak gazdasági jelentősége mellett bár helyi jelentőségű, de mégis értékes katonai rendeltetése is volt, a király helyzetük esetleges megváltozását nem nézhette tétlenül. Ez a szempont magyarázza az 1224-i Andreanum újításait, melyek egyrészt tudatosan felszabadították a szebenvidéki szászság társadalmi erőit, másrészt pedig a királyi ellenőrzés rendszerét a változott viszonyokhoz alkalmazták.

II. András megszünteti az összes régi szász ispánságokat s egyetlen néppé teszi a szebenvidéki szászságot (unus sit populus). Élére egyetlen királyi tisztviselő, a szebeni comes kerül, aki rendszerint országnagy volt s aki így nem tartózkodott állandóan a szászok körében. A fejedelmi gondosság útját állotta annak a lehetőségnek is, hogy a szebeni gróf egyszerűen a maga házi embereit, officiálisait küldje a szászok közé s őket ezáltal a maga földesúri joghatósága alá vonja. Ezért a régi királyi ispánságok önkormányzatot nyernek, s lakósaik kizárólag saját kebelükből bírákat választanak. Ezek a régi ispánságok váltak a későbbi szász székek – először csak három, majd a XIV. századra már hét szék – alapjává, élükön a szász közösségből választott székbírákkal. A központi és helyi tényezőknek az Andreanum óta megfigyelhető együttműködése szász viszonylatban pontosan megfelel annak a szerepnek, melyet az autonóm nemesi vármegye életében egyrészt a királyt képviselő ispán, másrészt a választott nemesi bírók játszanak. A kormányzat alapelveinek ez az egyezése világosan mutatja, hogy a szász önkormányzat magyar kezdeményezésre, az országos fejlődésből adódó politikai szükségletként indult kialakulásnak.


III. Béla és II. Endre pecsétje.

Az Andreanumban biztosított egység azonban nemcsupán jogi és közigazgatási, hanem ugyanúgy területi természetű is volt. A szebenvidéki szász telepek eredetileg nem alkottak összefüggő egészet, hanem közéjük több helyen székely, besenyő és oláh telepek ékelődtek. A király most földjüket a szászoknak adja, őket máshová telepíti, s ezzel a legjelentősebb szász terület népi egységét biztosítja. Korszakalkotó jelentőségű az Andreanum atekintetben is, hogy rendelkezései minden időkre lehetetlenné tették más jogrendszerben élő, s egyben más nemzetiséghez tartozó elemeknek a privilegizált szászföldre való beköltözését. II. András különös ünnepélyességgel ígérte meg, hogy országnagyjainak a szászok földjén nem ad birtokot: oly alapelv ez, melyhez összes utódai változatlanul ragaszkodtak s a szászságot ezáltal a nemesi birtokjog reájuk nézve káros alkalmazásától mentesítették. A királyi kiváltságlevél rendelkezései szilárdítják meg tehát a közös népi eredetű, egynyelvű, azonos hivatású és vagyoni színvonalon álló szász társadalom belső egyöntetűségét, mely végső fokon lehetővé tette, hogy e nép zárt nemzetiségként lépjen át a nacionalizmus korszakába. Már itt megemlíthetjük, hogy a szászokéhoz hasonló széleskörü önkormányzatot Erdélynek egyetlen más népe, sem a magyar, szem a székely nem élvezett.

Ez a szász politika mégis meddő kísérlet maradt volna, ha a király mögött nem oly társadalom áll, melynek túlnyomó többsége a keresztény jogfelfogás szellemében helyeselte eljárását. A magyar középkor egyetlen komoly kísérletet sem ismer, mely a szász szabadság intézményes megtörésére, e szabad népelemnek jobbágysorba való taszítására irányult volna. Azok a szórványos konfliktusok tehát, amelyekbe a szászok némelyik hatalmaskodó vajdával, vagy erdélyi püspökkel keveredtek, múló epizódok csupán s nem fejezik ki még a nagybirtokos társadalom magatartását sem. Az Andreanum előtt két esztendővel kibocsátott Aranybulla, melynek pontjai egy forradalmi jellegű társadalmi megmozdulás vágyait fejezik ki, a leghatározottabban megköveteli a királytól, hogy a »vendégek, bárminő nemzetiségűek legyenek is, a nékik kezdetben adott szabadságban megőriztessenek.« Az előjogokért vívott küzdelem így már korán kapcsolatot teremt a szászság és a magyar rendi társadalom privilegizált csoportjai között s ez a természetes szolidaritás már a XV. század első felében a nemesség, a székelyek és szászok szövetkezésére, az ú. n. úniók megkötésére vezetett.

A szász önkormányzat kialakulásának a magyar államfejlődés általános irányával való összefüggése magyarázza azokat a módosulásokat is, melyeken ez a szervezet az idők folyamán átment. A királyi hatalom nagy restaurátora, I. Károly az erdélyi viszonyok újrarendezése során szembekerül a szászokkal, akik nyiltan fellázadnak az erdélyi vajda ellen. A lázadást 1317-ben leverik, a bűnösöket felségárulásban elmarasztalják, maga a szász szabadság azonban nem megy veszendőbe, hanem éppen ellenkezőleg korszerű kiegészítéshez jut. Az 1320-as évek vége felé bevezetett reform Károly belpolitikájának alapelvét, a központi és önkormányzati elemek kellő egyensúlybahelyezését érvényesíti. Az Andreanum felügyeleti rendszere már nem felelt meg az idők kívánalmainak, hiszen egyetlen királyi közeg, a szebeni gróf nem láthatta el kielégítően az egyes szász székek igazságszolgáltatási szükségleteit. Ahogy Magyarország és Erdély nemesi vármegyéi mindegyikének külön főispánja volt, aki együtt működött a választott nemesi bírákkal, akként szász viszonylatban is felmerült annak a szükségessége, hogy minden szász szék a központi hatalmat képviselő bírákhoz jusson. A szebeni ispán joghatósága ezzel névlegessé vált s az összes szász székek élére az uralkodó által kinevezett közegek, az ú. n. királybírák kerültek. Ez a változás azonban nem jelentette az Andreanum előtti szigorú kormányrendszer visszatérését, sem pedig a már évszázados multra visszatekintő szász egység megszüntetését. A XIV. század királybírái ugyanis szinte kivétel nélkül nem magyarok voltak, hanem a szászok köréből kerültek ki, a hét szék egységét pedig a jogok és kötelességek teljes azonossága továbbra is biztosította.

A magyar középkor utolsó századainak politikai fejlődése mind jobban kedvezett a teljes önkormányzat kiépítésének. A társadalmi erők egyensúlyozásának és renddé szilárdításának nagy érdeke találkozott a kiváltságoltaknak azzal a törekvésével, hogy erejüket azonos jogállású elemek csatlakozásával meghatványozzák. Igy érthető, hogy a XIV. század óta mind határozottabb alakot ölt az erdélyi szászság négy nagyobb települési körzetének, a hét széknek, a két-széknek (Meggyes és Selyk), a Barcasági és a Beszercei körzeteknek egymáshoz való tudatos közeledése, majd a teljes egyesülés előkészítése, mely a magyar királyok támogatására számíthatott.

A szász élet központja és mintája a Nagyszeben vezetése alatt álló hét szék volt, mely fejlődésében a többi kerület előtt járt s azokra természetes vonzerőt gyakorolt. Ez a vonzás idővel a szervezeti különbségek lassú nivellálódására vezetett s a teljes egybeolvadásban ért véget. Míg a hét szék élén Károly Róbert reformja óta a király által kinevezett, de szász származású bírák állottak, addig a másik három szász tartomány kapcsolata az uralkodóhoz oly formát öltött, mint a nagyszebenié az Andreanum utáni évszázadban. A két-szék, a Barcaság és Beszterce élén rendszerint közös királyi tisztviselő és pedig szinte állandóan a székely ispán állott, ami már aligha felelt meg a szászok igényeinek. A középkor külön joggal bíró privilegizált népeinek állandó sérelme volt, hogy fellebbezett pöreit a felsőbb fórumok idegen jog szerint bírálják el. Ez a sérelmes helyzet jellemzi Nagy Kázmér korának rövid intermezzója kivételével az egész lengyelországi német parasztság és polgárság helyzetét, melynek sohasem sikerült jogrendszerét országos viszonylatban elismertetni. Ezzel szemben Magyarországon a XIV. század végén már mindannyian a hét székhez, mint fellebbezési fórumhoz terjesztik pereiket. Ettől az időtől fogva a székelyispán csak közigazgatási és katonai funkciókat lát el a szászok körében, akik a középkori élet e legfontosabb viszonylatában már teljes egységet alkotnak. A formális egyesülés kimondása azonban nem a szászságtól függött, hanem a sorsát évszázadok óta irányító tényezőtől, a magyar királytól.

Hunyadi Mátyás volt az, aki a szász fejlődés végső tanulságait levonta s e nép számára a teljes önkormányzatot, a teljes társadalmi egységet és a hiánytalan népi egyesülést biztosította. Intézkedései természetesen a szászság érdekét szolgálták, de mint a fejlődés összes előző állomásai, ez a változás is a magyar politikai koncepció akkori állapotát fejezi ki. Mátyás erős királyi hatalmat akart s a lehetőséghez képest korlátozni iparkodott a nagybirtok befolyását. Ezt a célt pedig nem csupán az adózás és a hadrendszer reformjaival, hanem ugyanolyan mértékben a királyi törekvések szempontjából számbajövő tényezők erősítésével és politikai nevelésével kívánta szolgálni.

1464 óta sorozatos intézkedésekkel megszüntette a kinevezésen alapuló királybíróságot s adott engedélyt Brassónak és Besztercének királybírák választására, akik mint autonóm közegek gyakorolták a régi királyi tisztviselők jogkörét. Ezzel a szászok felett gyakorolt feudális gyámkodás utolsó nyomait is eltakarította a jövő útjából. Az önkormányzat kibontakozásának voltak azonban más természetű akadályai is, amelyek nem a magyar nemesi társadalom törekvéseiben, hanem éppen ellenkezőleg, a szász adottságokban gyökereztek. A szászságnak is megvolt a maga vezetőrétege, a lokátori feladatokat végző és már a német hazában bizonyos kiváltságolt helyzetet élvező gräfek, magyarul gerébek. Erre a szász elitre, főként birtokjogi vonatkozásban már viszonylag korán nagy hatást gyakorolt a magyar nemesi életforma. A gräfek egyrésze már a XIII. század végén nemesi módra viselkedett (more nobilium se gerentes), országgyűléseken szerepelt, királyi kíséretben harcolt, több esetben nemesi jogokat szerzett, néhány család pedig egyenesen a főnemesség sorába emelkedett. Ez a réteg hajlamos volt arra, hogy a szász szabadság rovására magának előjogokat vindikáljon s hivatali szerepét örökletessé tegye. A XIV. századnak a magyar király által kinevezett királybírái túlnyomórészben ilyen gerébi családok sarjai, akik ellen ismételten felhangzik a szász köznép panasza. Mátyás ezt a kérdést is megoldja, midőn 1469-ben felhatalmazza a hét szék szászságát, hogy a zsarnokoskodó királybírákat elkergesse és helyükbe szabad akaratából másokat válasszon. Politikáját betetőzi az uralkodása végén előbukkanó szász nemzeti egyetem (universitas Saxonum Transilvaniae) megalakulása, mely mind a négy szász kerületet teljes közigazgatási, igazságszolgáltatási és közteherviselési egységbe foglalja. Élén a királybíró s egyszemélyben nagyszebeni polgármester áll, akinek tisztségében a királyi és önkormányzati elemek szétválaszthatatlan egységbe olvadnak. A szászság mint univerzitás képviselteti magát az országgyűléseken s a szlavón és horvát rendekhez hasonlóan gyűléseket tart és azokon helyhatósági érvényű statutumokat hoz. Mindezzel előkészíti azt a szerepet, melyet a szászság, mint az önálló Erdély egyik natio-ja, a magyar megyékkel és az ugyancsak önkormányzatot élvező székelységgel együtt betöltött.

A szász egység folyamatának ábrázolása nem volna teljes, ha megfeledkeznénk az egyház önállóvá válásáról és szervezeti zártságáról, melyet a szászság jóval a reformáció és a Sächsisch-Evangelische Landeskirche megalakulása előtt kivívott. Az erdélyi püspökkel folytatott hosszú harcok során a magyar királyok támogatásával sikerült a meggyesi dékán szászföldi egyházi fennhatóságát ha nem is elismertetni, de de facto biztosítani. A népi, jogi és társadalmi egység ezáltal a lelki irányítás tekintetében is teljessé vált.

Az azonos alapelveken nyugvó királyi politika következtében Erdélyben sohasem alakulhatott ki a gyűlöletnek az az atmoszférája, mely Európa keletén oly sajnálatosan jellemzi a szlávság és a németség viszonyát. Éppen ezért nem csupán a szászság és a központi hatalom viszonya volt mindvégig harmonikus, hanem kedvezően alakulhatott a szász-magyar népi kapcsolat is. Bizonyítja ezt az erdélyi nációk uniója, társadalmi és politikai kérdésekben a központi hatalomtól függetlenül létrejött érdekszövetsége, bizonyítja a már említett gerébeknek a magyar nemességbe minden asszimiláló szándék nélkül történt felvétele s nem utolsó sorban a szász köznépnek magyar nemesi családokhoz fűződő familiáris viszonya. Az a szászság, mely kivívja gerébjeivel szemben függetlenségét, gyakran magyar nemest emel autonóm tisztségre, melyet az több nemzedéken át gyakorol.

A középkor századai alatt lejátszódott közjogias irányu fejlődés eredményeképpen a szászság helyzete Erdélyben megingathatatlanná vált, úgyhogy azon a következő korszak viszontagságai és kevésbbé kedvező életkörülményei sem változtathattak: Erdélyben szükségképpen maradt fenn a német népiségét és életformáját megőrző szász elem. Ezt szem előtt tartva, óvakodnunk kell attól, hogy a szász és magyar nép történeti viszonyát az életben kikerülhetetlen incidensek, súrlódások és sérelmek szempontjából értékeljük. Az ellentétek tagadhatatlanul akkor mélyültek el, midőn a magyar szuverénitás több-kevesebb csorbulást szenvedett s amidőn a történelmi Magyarország népei oly dinasztikus célokat követő egyensúlyozó politikai eszközeivé váltak, mely tudatosan elősegítette a közös múlt hagyományainak elhalványodását s ezzel az ellentétek kiéleződését. A jövő azonban e hagyományok korszerű megújhodása nélkül nehezen képzelhető el.

Medgyes. Városfal-bástya.

Medgyes. Városfal-bástya.