Erdély társadalma · Irta: Makkai Sándor

A mai Erdély társadalmi képét három külön mezőre tagolja a három, történetileg kialakult és ma is sajátos nemzet-arc: a magyar, a német és a román. A társadalmi kép tehát egyáltalában nem egységes, az alkotótényezők, ha a történelmi alakulások rendjén és a létfenntartás parancsára így vagy úgy, össze is kapcsolódtak, néha együtt, máskor egymással szemben folytatva küzdelmeiket, mégis kétségtelen, hogy a társadalmi életben jellegzetes, külön életformákat és ezekben egyéni színeket hoztak létre. Beszélünk ugyan – és nem jogosulatlanul – erdélyi lélekről, szellemről, mely az egyes nemzeti sajátosságokon felülemelkedő egységet jelent, azonban ehhez az egységhez is tulajdonképpen azok a sajátos vonások jutnak, melyek az Erdélyben élő népeket egyben-másban megkülönböztetik azoktól a nemzetektől, melyekhez vér, tradíció, műveltség és aspirációk szempontjából tartoznak, tehát a magyar, német és román anyaországok népiségétől.

Mindenképpen jogosult tehát, ha ezt a társadalmi képet nemzeti alkotótényezői szerint próbáljuk megrajzolni.

1. Az erdélyi magyar társadalom – értve alatta a trianoni békeparancs által Romániához csatolt egész volt magyarországi területen élő magyarságot – már a világháború előtt sem volt erősen széttagolva, a nagy változás után pedig a választófalak még inkább eltörpültek s részben le is omlottak. A régi felső, közép és alsó társadalmi réteg elválasztó vonalai lassanként elhalványodtak s ma tulajdonképpen csak kettőt különböztethetünk meg: a társadalmi vezetők csekélyszámú és a vezetettek nagytömegű rétegét. Ez a megkülönböztetés természetesen meglehetősen külsőséges, mert a társadalmi életet a mélyben mozgató lelki és szellemi rúgók s ezek alapján a világnézeti és életszemléleti sajátosságok ma is léteznek és a lehetőségek szerint, igyekeznek érvényesülni is. Az elmosódás, illetve a közeledés legfőképpen a gazdasági és kulturális színvonal kényszerű kiegyenlítődésének folyamatában mutatkozik, ami elszegényedést és a szellemi igényekről való fájdalmas lemondásokat jelent. Mindjárt tegyük azonban hozzá azt is, hogy a felsőbb rétegek ez elkerülhetetlen leszállásával szemben igen sok vonatkozásban megállapítható az alsóbbak, főleg a népi réteg örvendetes emelkedése is.

A társadalmi vezetés régebben az arisztokrácia és a művelt középosztály kezében volt. Hagyományos szerepének ma már mind a két tényező csak súlyosan megfogyatkozott erőkkel tehet eleget.

Az erdélyi arisztokráciának, melyhez itt a régi nemesi származású középbirtokosságot is számítanunk kell, mert azzal családilag is, életszínvonal szerint is egységet alkotott, a társadalmi vezetésben kiváló és értékes rész jutott. Ezt a réteget mindig jellemezte a századok alatt kialakult erős, komoly családi hagyomány kötelezése a közügyekben való áldozatos és tevőleges részvételre. Az önálló erdélyi fejedelemség, majd a későbbi osztrák kormányszékek és végre a magyar parlamentárizmus idején e főrangú és birtokos családok fiai töltötték be a politikai élet vezető pozícióit s ezt Erdélyben mindenki természetesnek és helyesnek tartotta. Először is azért, mert ezek az emberek sokszázados, tiszta magyar családok tagjai voltak, akik mindig egymás körében házasodtak, mint fő- és középnemesek, másodszor pedig azért, mert neveltetésük és életkörülményeik folytán vitathatatlan fölényt és gyakorlatot szereztek a közügyek intézésében. Érdeklődésük azonban sohasem merült ki a politikában, hanem, mint gazdálkodással foglalkozók, a közgazdasági élet irányításában is vezető helyeket töltöttek be; sokoldalú és mély műveltségüknél fogva pedig minden társadalmi mozgalom, azután az irodalom és művészet terén is ők lettek az irányszabók, sokszor, mint alkotók is, általában pedig mint pártfogók és segítők.

Az erdélyi arisztokráciát előnyösen jellemezte az, hogy tagjai nem üzleti alapon, megvagyonosodás útján emelkedtek a főnemesi rétegbe, hanem mint katonák és közhivatalt viselők nemzedékek hosszú során át szolgálták meg rangjukat s a társadalmi életben élvezett tekintélyüket, befolyásukat – egymástól sokszor nagyon eltérő – vagyoni helyzetük egyáltalában nem módosította.

Ennek a született és mindig elismert vezetőrétegnek nemesebb erkölcsi felfogását igen szépen fejezi ki egyik kiváló írótagja: »A földesúrnak erkölcsi kötelessége volt, hogy mindent ő csináltasson, építsen és javítson. Ha ennek megfelelt, csupán azt bizonyította, hogy a kötelességét mindenkor megtette, egyéb semmit… Hogy eleink közül sokan jutottak vezető állásba, az sem váratlan; társadalmi helyzetük, vagyonuk és családi kapcsolataik eléggé indokolják. Megelégedésre csak az szolgálhat, ha a föladatuknak tisztességgel feleltek meg. Ez legtöbbjével úgy is történt. A családi gőg azonban mindig nevetséges és káros. Csupán egyetlen formában lehet erőforrás… nem kifelé, hanem befelé… ha az ember önmagát senkinél a világon kisebbnek nem tartja. Igy, mikor valami országos szerepre vagy állásra elhivatik, azt érzi, hogy az az állás, amihez hozzájut, nem tette nagyobbá, mint amilyen különben volt, ha pedig elveszíti, akkor sem lett kisebbé.«

Erdélynek Romániához csatolása után ez a magyar arisztokrácia válságos helyzetbe jutott. Társadalmi hivatottságának és szerepének alapját, a földbirtokot a román agrárreform kihúzta a lába alól. A kisajátított összes 2,718.146 kat. hold területből az arisztokrácia túlnyomórészt, 2,315.707 holdat veszített s a megváltási ár csaknem a semmivel volt egyenlő. Ehhez jöttek a kényszerbérletek, a kitűnő gazdasági felszerelések céltalanná válása, tönkremenetele. Igaz, hogy eladósodásukon a konverziós törvény később segített, viszont azonban a pénzintézeteknél levő érdekeltségüket és részvételüket ismét megsemmisítette. A román »demokrácia«, mely a születési arisztokrácia tekintélyét minden módon igyekezett aláásni, természetesen a társadalmi életben is lefokozta jelentőségét s az anyagi és morális támadás kettős rohama alatt az ősi törzs recsegve rendült meg.

Azonban a sokszázados erőpróba, a nevelés és öntudat gyümölcse mégis igen szép példáit adta annak, hogy az erdélyi magyar arisztokráciát nem könnyű dolog egyszerűen elsöpörni. Tagjai közül számosan igyekeztek, a körülményekhez alkalmazkodva, új és új életforrásokat nyitni maguknak s bár ez nem mindig sikerült, általábanvéve mégis megtartották a magyar társadalomban, a lefokozott keretek és viszonyok között, régi helyüket. Életmódjukban leegyszerűsödve, továbbra is vezető résztvevői, támogatói maradtak az egyházaknak, iskoláknak, társadalmi intézményeknek s nem egy közülük az erdélyi magyarság politikai küzdelmének is vezéralakja lett. Társadalmi megítélésükben, természetszerűleg, egyre több súlya lett az egyéni rátermettségnek s egyre kevesebb a hagyományos tiszteletnek. Az erdélyi magyar közfelfogás sohasem volt forradalmi s nem ült fel ilyen irányú izgatásoknak. Ezért azt mondhatjuk, hogy az arisztokrácia társadalmi súlya minden esetben tényező maradt, ha tagjai azt egyénileg is kiérdemelték.

Ami a művelt magyar középosztályt illeti, annak régi vezetői jelentőségét rendkívüli csapás érte az impériumváltozással. Éppen a magasállású, kiváló tisztviselők és értelmiségi kitűnőségek ezrei és ezrei hagyták el Erdélyt a kényszerű repatriálások során. Helyükön fájdalmas és betölthetetlen űr maradt. Az elkövetkező évek során át azok is, akik Erdélyben maradtak, elveszítették állásaikat, kényszerből vállalt alacsonyabb foglalkozásokra szorultak, nyomorba jutottak. A már említett földreform kapcsán a birtokokon alkalmazott gazdasági tisztviselők is utcára, országútra kerültek. Régi tisztviselőink százai és százai robotoltak a nagy kereskedelmi és ipari vállalatok alacsonyabb foglalkoztatási helyein, amíg aztán, az államhatalom fokozódó nyomása folytán, onnan is ki nem szorultak. Az állami alkalmaztatáshoz jutott ritka kivételektől eltekintve mint kisebb kategóriájú magyar tisztviselők a nyelvvizsgák, a különböző nacionalizáló rendeletek és a gyárilag szaporított új román tisztviselői kar nyomása folytán úgy eltűntek, hogy ma a fehér hollónál is ritkábbak lettek Erdélyben. A magyar intelligenciát ma Erdélyben az ősi magyar egyházak lelkészei, tanárai, tanítói és tisztviselői alkotják, ezekbe a nagymultú, megszentelt várakba menekült a magyar szellem, műveltség, tudomány, irodalom kis serege. Mondanunk sem kell, hogy ez a kis réteg, amilyen nagy nemzetfenntartó és nevelői munkát végez, éppenolyan súlyos anyagi helyzetben gyötrődik, sokszor bizony a nyomor szélén. És mégis, nemcsak művelője a magyar kultúrának, hanem legtöbbnyire az áldozója is, a társadalom minden szellemi és karitatív intézményének szinte kizárólagos teherviselője. Hősies erőfeszítései bizonyára örökre a magyar nemzet hálás emlékezetében fognak maradni.

Ezenkívül már csak a csekélyszámú szabadfoglalkozású értelmiség képviseli a magyar művelt középosztályt. De hogy ez mit jelent, arranézve legyen elég néhány adat. 1913-ban az erdélyi magyar ügyvédek száma 1408 volt, az összesnek 73.14 %-a, mely 1935-ig 542-re, 20.46 %-ra csökkent. Az orvosok közül 1913-ban Aradon 54 magyar volt, 57 közül, míg 1935-ben 129-ből már csak 22. Kolozsvár 257 orvosa közül 1930-ban már csak 27 volt magyar, Marostorda vármegyében 1935-ben 157 orvos működött, kik közül csak 24 a magyar, Udvarhely vármegyében 34-ből csak 10, Biharban 67-ből csak 5.

A magyar középosztály sorsa szorosan összefügg az erdélyi városok helyzetével. 1918-ban Erdély magyar lakosságának kb. 30 %-a volt városlakó, míg a románságnak csak 5–6 %-a. Számszerint 480.000 magyar lakott városban, az összes városlakók 62 %-a. A mai helyzetre az egyik legjellemzőbb adat az, hogy ez a százalékszám 45 %-ra szállott alá. Ennek oka egyrészt az, hogy a városok magyar lakóiból, csaknem kivétel nélkül a tisztviselői rétegből, 50.000 lélek repatriált, másrészt az, hogy a városokat elözönlötte a polgári életformákat kereső és áhító román falusi elem és kb. további 50.000 magyar kényszerült falura szorulni.

Az erdélyi városoknak a világháború előtt, összességüket tekintve, uralkodóan magyar jellege volt. 49 város közül 32-ben a magyarság abszolút többséget alkotott, csak 9-nek volt német jellege és 8-nak román többsége, amely utóbbiak kifejezetten kisvárosok.

1918 után a városok jellegében nagy változások következtek be. Nemcsak a magyar tisztviselők távozása, hanem az a tény is hozzájárult ehhez, hogy a magyar állami intézmények az új uralom birtokába és szolgálatába kerültek. A megyei és városi székházak, a bíróságok, az iskolák, a színházak és múzeumok, a különféle hivatali épületek, a kaszárnyák stb. ezáltal máról-holnapra a románság életének színterei, eszközei, hirdetői lettek, ami a városok képét azonnal megváltoztatta. Ahogy a román állami és társadalmi élet berendezkedése tovább haladt, ezt a jelleget vették fel a bankok, kereskedések, gyárak s a magánházak új és új sorai is.

Ennek a folyamatnak rendjén magyar többségüket elveszítették: Déva, Gyulafehérvár, Lugos, Belényes, Fogaras, Vajdahunyad, Erzsébetváros, melyek román városokká lettek. De ott is, ahol nem történt ilyen beözönlés, mint a tiszta székely városokban, Udvarhelyen és Kézdivásárhelyen, a gazdasági leromlás és az adóterhek következtében a lélekszám ijesztően kezdett esni, pl. Udvarhelyen 2000-rel csökkent, ami egy ilyen kis városra nézve szinte végzetes.

Ma a 49 város közül 27 magyar, 4 német, ellenben 18 román többségű. A tisztviselői rétegen túl a román várospolitika a magyar kereskedő és iparos rétegre zúdult reá, mert ennek pusztulásában látta a tulajdonképpeni lehetőséget a saját városteremtő törekvésének megvalósítására.

Az erdélyi magyar társadalomnak és főleg a városi társadalomnak ez a kereskedő és iparosréteg egyik leggyökeresebb, legősibb és legértékesebb alkotótényezője volt. Kolozsvár, Dés, Marosvásárhely, Nagyenyed, Zilah, Déva és a székely városok társadalmában a nemzedékről-nemzedékre ősi foglalkozásukat űző kereskedő- és iparoscsaládok, a »polgárok«, rendkívül jellegzetes és sokban döntő szerepet vittek. A változó tisztviselői világgal szemben ők képviselték az állandóságot, a konzervatív hagyománytiszteletet, a szolíd, munkás egzisztencián nyugvó függetlenséget, a vallás és erkölcs ősi puritánságát és szilárdságát. Bár életformájuk jóval kezdetlegesebb volt az értelmiségénél s műveltségük szűkebb és alacsonyabb, magyar nemzeti szempontból mégis kétségtelenül a legfontosabbat jelentették: őrei és biztosítói voltak a városok magyar jellegének s alapot és kereteket adtak a magasabb kulturális intézmények virágzásához is. A híres erdélyi kollégiumok élete, rendje, a tehetséges szegény diákság felnevelése s így végeredményében a művelt magyar intelligencia kialakítása el sem képzelhető a polgárság támogató szeretete nélkül.

Azonban a román politika különös súllyal éppen erre az értékes rétegünkre feküdt reá. A cél: a városokból való kiszorításuk volt, az adóztatás, a közigazgatási torturák és kizsarolás ezerféle eszközével. A kemény anyag csak lassan, szívós ellenállás közben engedett az elbírhatatlan nyomásnak. De lassanként kezdtek eltűnni a magyar boltok és műhelyek a városok főtereiről és főutcáiról. Ősi ingatlanaik idegen kézre kerültek, ők maguk a városszélekre költöztek, proletarizálódtak vagy falukra menekültek, vagyonuk megsemmisült, a máról-holnapra való élésben pedig régi erkölcsi örökségük is bomlani kezdett. Egyike marad ez az erdélyi magyar tragédia legfájdalmasabb jeleneteinek.

A középosztály és a polgárság lassú defenzívája, leszerelése magának az erdélyi magyar szellemnek kilobbanásával fenyegetett. Mert ez a sorsüldözött tábor legelőször kulturális igényeit lett kénytelen csökkenteni, majd feladni. Gyermekei iskoláztatását, könyvek, folyóiratok vásárlását és olvasását, a színházbajárást, a művelődési alkalmak felkeresését és kihasználását. Ha a mozi és a rádió aránylag elérhető lehetőségei nem maradnak meg számára, szellemi élete teljesen lesüllyedt volna.

A városi élettel kapcsolatosan kellene szólanunk a magyar gyári és általában ipari munkásság részvételéről is, a magyar társadalmi életben. Egy-két jeltől, próbától eltekintve azonban, sajnos, azt kell kimondanunk, hogy ez a csoport elszigetelődött a történelmi magyarságtól s társadalmi szervezkedése, részvétele azon kívül, a szakszervezetek internacionális, erősen marxista-színezetű közösségeiben jelentkezett, igen sokszor prédája gyanánt a román imperializmus tőrvetéseinek is. Pedig a magyar munkásság egyéneiben is sok esetben felvillant a magyarsághoz való hozzátartozás, a sorsközösségvállalás vágya, akarata, de sokféle és itt nem tárgyalható okból egészüket illetőleg, ez a törekvés elsikkadt.

És mindezek dacára, éppen a városproblémával kapcsolatosan, egy olyan ellentétes folyamatról kell megemlékeznünk, amely az erdélyi magyar társadalom életében fordulópontot jelent és jövendőt alakító, letörhetetlen életerejének bizonyítéka. Míg felülről lefelé egyre rohamosabban ment végbe a városi magyar társadalom felőrlődése, addig alulról felfelé szintén gyors ütemben bontakozott ki a városok újbóli meghódítására alkalmas hatalmas népmozgalom.

Még a román statisztikák is elismerik, hogy az erdélyi városok összlakosságának 37.9%-a, vagyis a relatív többsége, minden ellenakció dacára ma is magyar. Ez lehetetlen volna, ha a kiürítéssel egyidőben nem folyt volna egy újrakezdő megszállás is. A magyar falu nemcsak befogadta a város hajótöröttjeit, hanem ugyanakkor maga elindult a város felé. Ennek köszönhető, hogy bár régi magyar városok, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szatmár, Sepsiszentgyörgy, Dés, Gyergyószentmiklós, Torda, Csíkszereda, Dicsőszentmárton, lakosságuk arányszámában veszítettek, de magyar lélekszámukban növekedést mutatnak. Több szász városban is a magyarság határozott, erőteljes előretörése állapítható meg. Ki kell emelnünk azt is, hogy a románság egyik legősibb és legfontosabb városi tűzhelyén: Balázsfalván szintén a magyarság komoly megerősödése észlelhető. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a magyarság valósággal ellepte a régi Románia városai közül Bukarestet és a kikötővárosokat, nyilvánvalóvá lesz előttünk ennek a folyamatnak sodróerejű lüktetése.

Igaz, hogy vannak szempontok, amelyek alatt ez a városbatódulás kedvezőtlen tünetként jelentkezik, azonban az erdélyi magyarságot tekintve, mégis, egészében véve, határozottan kedvezőnek kell tartanunk. Mert bár egyrészt a föld népének városi proletársorsba kerülésével jár, másrészt olyan elemekkel gazdagította az elvérző magyar városokat, amelyek, meggyökerezvén, a jövendő szilárd biztosítékául szolgálnak, így főleg a kisiparosság, mely elsősorban a székely falukból költözvén be a városokba, magasabb életformát keres és talál magának s műveltségében is előre halad.

Miután az erdélyi városokban most az a fordított folyamat érvényesül, hogy a régi városszéli román település a központba kerül, a régi központi magyar pedig a városszélekre húzódik, nem kell reménytelennek és elveszettnek tartanunk azokat a magyar kisembereket sem, akik mint soffőrök, hordárok, napszámosok, cselédek, altisztek, munkások kerülnek a falukból a városokba, mert ezek a városszéli magyarságban természetes tapadópontjaikra találnak. Igen érdekes példák erre az erdélyi magyar egyházaknak a városszéleken végzett gyülekezetszervező munkái, melyek nyomán éppen a falusi tradíciók hatásának felhasználásával, Kolozsvárt, Brassóban, Váradon és más helyeken is erős, hitükben és nemzeti öntudatukban szilárd, a szeretetmunkákban tevékeny egyházrészek keletkeztek.

Az tehát, amiről itt szó van, egy régi magyar társadalom kényszerű bomlása alatt egy újnak alulról való felsarjadzása s mint ilyen, életerőt és életrevalóságot hirdet. Az erdélyi magyarság, ha a felszín alatt is, igényli és próbálja visszaszerezni régi pozícióit.

Végre, de nem utolsó sorban kell szólanunk a társadalom alaprétegéről és legnagyobb lélekszámú tömegéről: a földművelő népről.

Egy erdélyi magyar társadalomkutató igen találóan mutatott reá arra, hogy ennek a népnek öntudatát a »község« és a »falu« fogalmai között beállott hasadás, ellentét jellemzi. »Község« alatt az erdélyi magyar falusi nép az idegen vezetőséget érti, melyet a nyakára ültettek, amely robotoltatja, adóztatja, kiszipolyozza és megalázza őt. A »falu« pedig maga a magyar közösség, rendszerint a lelkész vagy lelkészek vezetése, irányítása alatt.

Erre az öntudatra a nép súlyos tapasztalások árán jutott. Az új uralom őt is éppenúgy nyomja, mint az »urakat«. Dacára az agrárreformnak, melynek egyik kedvenc jelszava volt, hogy a nagybirtokkal szemben a népet földhöz juttatja, a magyar földművesség 60 %-át kitevő székelységnek alig 10 %-a tud megélni a földjéből, a többi mind mellékkeresetre szorul. Hiszen egy székely gazdára átlag alig esik négy kat. hold birtok a 89.4 %-ának tíz holdnál kisebb földön kell gazdálkodnia, pedig a Székelyföldön alig van olyan jóminőségű talaj, ahol tíz holdnál kevesebből meg lehetne élni. A statisztika ki is mutatta, hogy a székelység 2 1/2 milliárd lei vagyonával szemben 1933-ban 5 1/2 milliárd lei adósság állott. Miután pedig a termények ára rohamosan csökkent, a kis földfoszlányok nem tarthatták el a családot; megkezdődött az elvándorlás és a szaporodás csökkenése.

A földművelő magyar nép – dacára sok romboló eszmének, mely kívülről hatolt közéje – túlnyomó többségében ma is ősi egyházainak kebelében találja fel életének tisztes formáját, lelki és szellemi igényeinek kielégítését, erkölcsi egyensúlyát és békésségét. Életének központja a templom s ez büszkesége, dicsekedése is. Szép áldozatokat hozott az iskolák fenntartásáért is, bár ebben a tekintetben az államhatalom részéről sokféle hátrányt szenvedett, így azt, hogy saját iskolája mellett kénytelen volt az államét is felépíteni és tartani s gyermekeit százféle furfanggal igyekeztek odaterelni a revizorok és állami tanítók. Fogékonynak mutatkozik az ismeretterjesztő, művelő, gazdasági oktató munkák iránt s a jó irodalom sem hagyja érzéketlenül. Megható példáit mutatja, különösen ott, ahol szétszórtan él, nemzetéhez, anyanyelvéhez való törhetetlen ragaszkodásának. Erőszakos és kivételes esetektől eltekintve, elmondhatjuk, hogy az erdélyi magyar nép állagát a húsz évi idegen uralom alatt semmiféle asszimiláló törekvés nem érintette. A kényszerű társadalmi nivellálódás folytán enyhült az a bizalmatlansága is, mely régebben elválasztotta és szembeállította őt a középosztály »nadrágos uraival« s amely bizalmatlanságra, fájdalom, sok oka volt. A más vallású vagy más nemzetiségű földmívelő néppel szeret békében élni, az összeütközéseket nem keresi, a súrlódásokban türelmesen viselkedik, de amit szentnek tart, azt bántani nem hagyja s kész meghalni is érte. Életmódja, főleg a Székelyföldön és a Kalotaszegen, a népi életmód legmagasabb szintjén áll, hagyományosan, de jól építkezik, eléggé változatosan táplálkozik s szépen öltözködik. Természetesen vannak vidékek, ahol nagy a szegénység, sőt a nyomor, rosszak a lakásviszonyok, rossz a táplálkozás s sok a betegség. Közismert a népköltészetben, zenében, díszítő művészetben való kiválósága. Szokásaiban, jellemében híven őrzi ősi örökségét s egy jobb jövő számára, sok szenvedések között is, maradandó alapot jelent.

2. Az erdélyi német lakosság két tömbje közül a 250.000 lelket számláló szászság nyolcévszázados lakója Erdélynek, míg a 300.000-nyi bánáti svábságot csak a XVIII. században telepítette be az akkori osztrák kormányzat. A szászok a reformáció óta evangélikusok, a svábok római katolikusok. Kisebbségi politikájukban közös programmot követnek, egyébként azonban, társadalmilag külön-külön szervezettek s főként a szászoknak van sok évszázados alapokon épült, mintaszerű és sajátos társadalmi szervezete.

Ez a szervezet hatalmas, minden egyént keményen összefogó és következetesen kifejlesztett történeti öntudaton épül fel. A mult ismerete, becsülése, a hagyományok törhetetlen megőrzése és a büszkén megőrzött faji jelleg forrasztja egységgé a szász sorsközösséget. Eredetileg ez a közösség többféle településből, eltérő színezetű német törzs-elemekből alakult s maga a »szász« név csupán a szervezkedés ősi történeti mintáját jelzi. Hogy sikerült ezt az egységet, mint egy vasgyűrűt megkovácsolni a sokféle alkotóelem közül, az az életösztön remeklésének nevezhető.

A szász társadalom nemzeti öntudata az önálló erdélyi fejedelemségben teljesedett ki, a XVII. században, mivel ennek az alakulatnak sajátos szerkezetében a szász önálló nemzetté lett, a fejedelemválasztásban és a törvényhozásban egyforma tényezővé a magyarral. Ebben a létformájában azután ipara és kereskedelme hatalmasan felvirágzott s biztosította számára a szilárd önfenntartást a további századokra.

Társadalmi szervezete az evangélikus egyház kereteiben helyezkedett el. Meschendörfer, az erdélyi szász író népének életéről azt mondja, hogy az: »idill a szigorúan őrzött hierarchia ölében«. A társadalmi élet központjai a szász városok lettek, melyekbe a vidékek kapcsolódtak, mint életadó, irányító gócokba. Az egyházi vezetés és az egész társadalom egyházi életformája magát a szász közösséget mintegy a vallás és kultusz tulajdonképpeni tartalmává, tárgyává tette. Ebben a legmagasabbra fokozott közösség-kultuszban az egyén az összesség javáért teljes odaadással vállalja az áthághatatlan korlátozásokat és a súlyos alárendeltséget. Sorsában, távol a nagy népközösségtől, amelyből kiszakadt, a szász lélek németvoltának különleges kiemeltetettségét látja és tiszteli s kiváltságának érzi, hogy minden német törzs felett első, sokáig egyetlen lehetett abban, hogy németségét mindig is feltétlenül minden pártviszály fölé helyezte.

Természetes, hogy az egységnek ez a páncélja mindenekelőtt kifelé, másokkal szemben volt hivatva megvédeni a közösséget. Ezért a társadalom belső életében a szászságnak is voltak és vannak pártharcai, melyeknek azonban sohasem szabad túlhangzaniok az egység védőfalán.

A szász társadalom az önerőből való életre van berendezkedve. Saját körében, mint kis államban, mintaszerűen gondoskodott gazdasági, ipari és kulturális szükségleteinek kielégítéséről. Az állammal, amelyben él, kapcsolatai úgyszólván »külügyek«, melyeknek okos vezetéséről nagy körültekintéssel gondoskodik.

Erdélynek Romániához való csatolása után azonban a szász társadalom élete sem volt zavartalan. Voltak időpontok, mikor a politikai, gazdasági, kulturális beavatkozások nyomása alatt ez a szinte páratlan kisebbségi mintaközösség rezignáltan tekintett jövője felé. Még ezekben az időkben is megmaradt a maga külön útján. Az erdélyi magyar kisebbséggel alkalmi kapcsolatokat létesített ugyan a közös érdekek védelmében, irodalmilag pedig néhány évig szép reményekkel kecsegtető találkozásai voltak az új erdélyi magyar irodalom köreivel, azonban az önfenntartás kérdésében közösséget, egységet senkivel sem vállalt. A romániai iskolapolitika folytán ifjú nemzedéke az államnyelvet sajátította el s magyarul már nem beszél. Mint említettük, 1918 előtt kilenc erdélyi városnak volt szász többsége vagy jellege. Ma csak kettőben alkot relatív többséget: Nagyszebenben és Medgyesen. Besztercén és Szászrégenben már kisebbséggé lett.

A svábság, melynek legnagyobb része földmívelő, de van jelentős bányász- és ipari rétege is, mivel betelepülésekor már más körülmények közé került, mint hajdan a kiváltságos szászság, nem is alkothatott magának olyan társadalmi szervezettséget, mint az. Mindazáltal, főleg Romániához csatoltatása után, mégis erőteljesen tömörült a maga gazdasági és hitelszövetkezeteinek rendszerében. Köztudomású, hogy 1918 előtt a magyar állam keretében igen bensőséges, testvéri viszonyban élt a magyarsággal és súlyos időkben készséggel azonosította sorsát vele. A városok közül jelenleg csak Resicabányán van abszolút többsége, míg Temesvárt, Oravicán, Orsován már kisebbségbe jutott.

A nagy birodalmi német megújulás a nemzetileg olyan öntudatos szászokat, kik annakidején a reformáció német mozgalmát is bámulatos gyorsasággal átvették, természetesen hamar magával ragadta. Bár kezdetben apák és fiúk szembe kerültek egymással, az életerő most sem hazudtolta meg önmagát és néhány válságos év után helyreállt az egyensúly, elsimultak a félreértések és a szász társadalom egységesen áll a nagy hagyományokat tiszteletbentartó nemzetiszocialista vezetői mögött. A nemzeti szocialista eszme legfőbb jelentősége az, hogy a szászok kimozdultak elzárkózottságukból és a romániai németség megszervezőivé lettek. A svábok is tőlük vették a tüzet, ami összeolvasztotta az eddig elszigetelten élő két törzset. Az új eszmét elsősorban a fiatalok és a volt frontharcos katonák vették át. Eredménye máris mutatkozik, az »Arbeitsdienst«, a munkaszolgálat megszervezésében, mely a fiatalságot munkatáborokba gyüjti össze és a szociális különbségek áthidalását munkálja. Mint a magyar és román intelligenciánál, a szászoknál is erősen érzik a falu felé fordulás, melynek ősi kultúrájától és egészséges erkölcsétől várják a megújulást és az erdélyi németség nagy veszedelmének, az egykének megszűnését.

3. Az erdélyi román társadalom, a maga több mint hárommilliónyi lélekszámával, 1918 után kialakulásának, életformájának egészen új fordulójához érkezett. Bár az elmúlt két évtizedben sokféle politikai pártárnyalat érvényesült benne, a nagyromán érzelmek túlzott nacionalizmusában úgy a maga körében, mint a régi királyságbeli románsággal teljes egységben élt. Ezért külső magatartása és belső lelkülete egyaránt kifejezetten a magyarság ellen fordult. Részletkérdésekben és személyi esetekben lehettek kivételek, de az általános és változatlan helyzet mindvégig ez. A húsz év alatt felnövekvő új román generációt ez a lelkület szintén átitatta azzal a túlzó nacionalizmussal, melynek forradalmi következései magával az idősebb román generációval szemben is a vasgárda ténykedéseiben robbantak ki.

Nem tagadható, hogy a régi királyságbeli és az erdélyi román társadalom között mélyreható gazdasági és szociális különbségek s ebből fakadó érdekellentétek állottak és állanak fenn. Kétségtelen, hogy a regáti románság Erdélyt elárasztó, kizsákmányoló hulláma igen sok olyan pontról szorította ki az erdélyi románságot, ahol nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag, társadalmilag, műveltségileg egyaránt ők reméltek érvényesülhetni. Tudjuk, hogy a román nemzeti és parasztpárt uralma alatt Maniu kormánya meg is kísérelte törvényhozás útján, közigazgatási módon végetvetni ennek a gyarmatszempontú rohamnak, de a kísérlet sem elég bátor, sem elég sikeres nem volt. Ez érthető is, ha meggondoljuk, hogy az erdélyi románság vezetői és intelligenciája végeredményében szintén a nagy Románia keretei és lehetőségei között keresték a maguk érvényesülését és sohasem elégedtek meg egy szűkebb erdélyi koncepcióban elérhetővel, arra pedig éppen nem gondoltak, hogy ezt a lehetőséget arányosan megosszák Erdély kisebbségben levő népeivel. Igy tehát csak az az út maradt számukra, hogy a nagy román politikán belül igyekeztek Erdélyre vonatkozó sajátos céljaikat megvalósítani. Ezeknek a céloknak lényege egy új erdélyi román társadalom kiformálása és megszilárdítása volt. Ennek megvalósítási lépései: Kolozsvárnak erdélyi román fővárossá való átteremtése, általában a városok nacionalizálása, egy új román nagy- és középbirtokos osztály létesítése és a román intelligencia hatalmassá növelése, az összes értelmiségi pozíciók elfoglalásával. Természetes, hogy ezt a célt a magyarságnak mindenirányú visszaszorítása, letörése és kisemmizése által gondolták elérhetőnek. Ezen az úton azután, amíg Románia belső politikai viszonyai megengedték s amíg magának a románságnak kebelében ki nem törtek a válságok, eléggé nagy lépéseket is tett előre az erdélyi románság.

1918 előtt az erdélyi románság társadalma kétrétegű volt. Felsőbb rétegében iskolázott és értelmiségi pályákon elhelyezkedett tagjai éltek, kisebb számban állami és megyei szolgálatban, többnyire azonban az ügyvédi, orvosi, közgazdasági és más szabad pályákon. Ez a réteg külsőleg alkalmazkodva, együttélt a magyar középosztállyal, sőt családi kapcsolatok is keletkeztek köztük. A hadsereg tisztjei között is aránylag elég számos képviselője volt. Azoknak a román iskoláknak, melyek egyházi kötelékben működtek, tanári testülete a kulturális megszervezés terén fejtett ki tudatos és nagy tevékenységet. Ismeretes az a szívós és eredményes munka, melyet a román pénzintézetek folytattak az erdélyi föld megszerzése terén s ebben a munkában szintén a szakképzett intelligencia forgolódott. Végre a parlamenti életben is jelentkezett a román vezetőréteg, egyrészt képviselői, másrészt hivatalból való főrendjei, egyházi méltóságai által. Román nagybirtokosság ebben az időben még nem volt, a középbirtokosság azonban már alakult. A kereskedelem és ipar terén a románság – mint felsőbb réteg – számbavehető mértékben nem jelentkezett. Lényeges azonban az, hogy a román intelligencia a magyar Erdélyben nem jelentett körülhatárolt, élesen megismerhető, külsőleg is tömörült társadalmi tagozatot, hanem, ha a maga titkos módján össze is tartott s a felszín alatt talán életformáját is alakította, a nyilvános életben szétágazott, elvegyült a magyar társadalomban s annak életmódját, szokásait, divatját követte. Emiatt, legalább a látszat szerint, mintegy felette lebegett népi tömegének, az alsóbb társadalmi rétegnek, mely mint földmívelő, kis- és törpebirtokos, pásztor, cseléd, napszámos, alkalmi munkás élte a maga sokszázados, meglehetősen primitív életét.

Ennek a népi rétegnek igazi vezetője s az intelligenciával való kapcsolatának közvetítője a két román egyház: a görögkeleti és a görögkatolikus volt, elsősorban papjai és azután tanítói által. A világháború előtt mind a két egyház népi tömegei vallásilag egyformán a ceremóniák külsőségei között, s gyakorta babonaságban is éltek. A papságnak ezzel a lelki létformával nagy, félelmes hatalom került a kezébe, melyet aztán a faji összetartás erősítésére használt fel. Sokat panaszolták, amint ismeretes, hogy a magyar állam a román népet elnyomta, gazdasági és művelődési emelkedésének útját vágta, céltudatosan tartotta süllyedt állapotában s csak politikai és katonai anyagként használta fel a maga céljaira. Holott kétségtelenül bizonyos az, hogy ennek a népnek primitív lakásviszonyai, igénytelen táplálkozása és ruházkodása s ősi természeti létmódja a saját papságának tervszerűen érvényesített akaratából történt, a szaporodás és a faji célokra való engedelmesebb felhasználhatóság biztosítása végett.

A világháború és Románia hihetetlen, a legvakmerőbb reményeket is felülmúló megnövekedése azután gyorsan és nem várt módon forgatta fel ezt a népi életet s az erdélyi románság primitív társadalmi állapotát.

Mindenekelőtt a román nép katonafiai kerültek vissza megváltozva a nagy háborúból. Egyrészt szélesebb látókörrel, ismeretlen lehetőségek tudásával, másrészt bomlasztó eszmékkel és megnőtt életigényekkel telítve. Általuk megrendült az egyházi vezetésbe és a babonás vallásosságba vetett régi, együgyű hit és feltétlen engedelmesség s a román nép földet, jobb életmódot, új és más társadalmi igazságot követelt. Igényeit részben az agrárreform útján igyekeztek levezetni, részben a politikai ígérgetések szokásos módszereivel kápráztatták el, részben pedig úgy óhajtották veszélytelenné tenni, hogy szenvedélyeit a magyar kisebbségre irányították.

Felhozható ugyan a népről való gondoskodás bizonyítékául az a tény, hogy a román kormányok, különösen eleinte, nagy tömegekben terelték a falusi és havasi gyermekeket, ifjúságot iskolákba s hogy rohamos tempóban igyekeztek az iskolázatlan fiatalságot iparossá, kereskedővé, tisztviselővé, értelmiséggé átgyúrni. Kétségbe kell vonnunk azonban, hogy ennek valódi népnevelői és népet felemelő célzata lett volna. Ezzel csak a magyarság elvett pozícióit akarták, akárhogy betölteni s később, mikor a szellemi proletáriátus ijesztő méreteiben jelentkezett a meggondolatlan akció eredménye, kíméletlenül maguk vetettek véget az egésznek, tömeges elbocsátások, szélnekeresztések által téve szerencsétlenné saját véreiket, kik elé a könnyű érvényesülés, a hatalom és a jólét álomképeit festették.

A román népi réteg telítve volt a lelki és szociális megújulás vágyával, ez kétségtelen. Papságának nagy felelősséget kell hordoznia a történelem előtt azért, hogy e vágyakozás mélyebb és tisztultabb kielégítése helyett a politikai életben való érvényesülésre vetette magát, közéleti pozíciókat foglalt el s ha a néppel foglalkozott, azt főleg csak politikai pártszempontból cselekedte.

Igy a népi életforma és életmód nem tudott fejlődni, magasabbra emelkedni s az erdélyi román parasztság csakhamar odajutott, hogy a megvalósult álom: Nagyrománia »paradicsomában« is kisemmizve, elhagyva, elnyomva érezte magát, sőt tapasztalnia kellett a jogrend bizonytalanságát, a társadalmi visszaélések súlyos gazdasági következményeit is, melyek a régi magyar rendben ismeretlenek voltak.

A városok nacionalizálása s azáltal egy új román városi polgárságnak létesítése külsőleg nagy eredményekkel indult. Míg a világháború előtt csak nyolc kisebb erdélyi városnak volt román többsége, e hadjárat következtében 18 város lett román többségűvé, nem beszélve arról, hogy a legmagyarabb városok külszínét is igyekeztek keleti stílusú templomokkal s a betelepített tisztviselők idegenformájú villáival átfesteni. Déva, Gyulafehérvár, Lugos, Belényes, Fogaras, Vajdahunyad, Erzsébetváros, Karánsebes, Szászsebes, Szászváros román központokká lettek. De erősen megváltozott Kolozsvár népessége és külső arca is, hiszen a legnagyobb súllyal éppen a kincses városra irányult az offenzíva.

A magyar közhivatalok megszállása után az iparos- és kereskedőrétegre feküdt reá a rendkívül mostoha bánásmód, az óriási és aránytalan közterhek kirovása és behajtása s mivel a városi magyar vásárlóközönség leszegényedett, a magyar iparos és kereskedő kényszerült megválni ősi házától, üzletétől s átadni azt a hódítónak. A szívósan ellenálló kisiparosságot pedig arra kényszerítették, hogy műhelyébe román tanoncokat vegyen fel és azokat képezze ki utódjául. A magyar pénzintézetek tönkretételével azután leomlott az utolsó bástya is a roham előtt. A városi magyarság visszahúzódott a tengődés árnyékába, a felszín alatti némaságba s a város megtelt idegen beszéddel, divattal, magamutogatással, hangosan élvező és uralkodó új társadalommal.

Azonban a románságnak ez az egész társadalmi politikája önmagában hordozta a romlás és végzet csíráit.

Művelt középosztályt, erős, komoly intelligenciát, szolíd városi polgárságot és modern városkultúrát erőszakos módon, gyökértelenül, varázsszóra nem lehet csinálni. Az, amit így akarnak teremteni, csak erkölcsileg értéktelen vagy egyenesen rossz eszközök igénybevételével előálló látszat s ilyenek lesznek a következményei is. A sokszázados magyar város műveltségét, patináját, légkörét, életformáját, erkölcsi habitusát, gazdasági rendjét el lehetett ugyan tüntetni a felszínről, de a reámázolt álarcnak nem volt értéke.

Az ítéletet maga Goga Oktavián, a román szellemiség egyik legnagyobb képviselője mondta ki felette »Forr a must« című könyvében: »Szerencsétlenségünkre már majdnem dogmává merevedett az a gondolat, hogy életünket a városok bizonytalan habjaira alapozzuk, az az ismert elképzelés, hogy gyorsan és mindenáron városi polgárságot kell teremtenünk. De a nagy sietségben, nem várva meg a lassú fejlődést, a polgárt a kalandorral és a handléval helyettesítettük«.

A román politika természetesen észre is vette ezt a kudarcot s igyekezett azzal ellensúlyozni, hogy megkezdte középosztályának kiépítését a városok romlott életétől távol, a román iskolákkal, tisztviselőkkel és anyagilag támogatott szabadfoglalkozású egyénekkel behálózott magyar vidékeken és falukban. Ennek a folyamatnak kiérése azonban a bekövetkezett hatalmas politikai és gazdasági válság következtében nem teljesedhetett.

A román társadalom felső rétegében elharapódzott korrupció hiába igyekezett az ellenszenvet, a vádat, az ítéletet a magyar kisebbségre irányított gyűlöletben levezetni, a mélyből feltörő társadalmi válság elkerülhetetlenné vált. Romániát és benne Erdélyt is hatalmas belső forradalom rázkódtatta meg: a vasgárda mozgalma és tevékenysége. Ez a mozgalom, melyben a román egyházak lelkészségének legjobbjai vettek részt Zelea Codreanu ifjú tábora körül, a néphez tért vissza, a román néplélekhez és pedig annak misztikus, vallásos gyökeréhez s abból táplálkozó nemzeti hivatástudatot akart ébreszteni és felerősíteni benne, azzal a céllal, hogy a román nép, erkölcsileg is megújulva, maga vegye kezébe sorsa intézését s önmagára ismerve, alakítsa ki sajátos, öncélú állami és nemzeti jövendőjét.

A mozgalom nem maradt szellemi téren, politikai harccá, forradalommá nőtt s mint ismeretes, véres küzdelmekben csapott össze a hatalommal. Külsőleges leveretése, látszólagos kiirtása dacára ma is erős tényezője a román életnek. Hogy a jelenlegi nagy sorsfordulót túléli-e s ha igen, milyen szerepe lesz a jövőben s az fog-e és mennyiben vonatkozni az erdélyi románságra: nyílt kérdés. Az utóbbi két évtized erdélyi román társadalomalakulására azonban a vasgárda egész tevékenysége ítéletet jelentett s azt tette kétségtelenné, hogy csak a nép ősi rétegéből, nevelői és erkölcsi szolgálattal szervesen felépített társadalomnak lehet joga és ereje az élethez s hogy az, ami Erdélyben ennek ellenére történt, megérett a felszámolásra.

Nagy körvonalakban adott, vázlatos képünk azt mutatja, hogy Erdély társadalmában az egyes nemzeti tömbök külön-külön állanak és élnek. A szociális kategóriák alapján egységes osztályokat, társadalmi törekvést, vagy társadalompolitikai programmot meglátni, megállapítani nem lehet. Amennyiben osztályellentétek érvényesülnek, azok is belül maradnak a nemzeti élet keretein. A szakszervezetileg összekapcsolt munkásság életében nem tud érvényesülni olyan társadalmi akarat, amely az ősi nemzeti és faji kereteket széttörhetné. Erdélyben ma is erős a történelem, a hagyomány, ma is legélőbb társadalmi összetartó és alakító tényezők az egyházak, melyek mindazt őrzik, ami a múltban érték volt, a jelenben erőforrás és a jövendőre nézve biztosíték.

Erdély népeinek – a társadalmi életformák és keretek alatt és felett – mégis van egy közös és egyformán jellemző vonása s ez az erdélyi szülőföld, a hazai táj olthatatlan szeretete. Ebben a szeretetben, mely elsődlegesebb és mélyebb a változásoknak alávetett történéseknél, kell keresnünk és megtalálnunk a jövendőnek azt a jobb és boldogabb lehetőségét, amely által politikailag és társadalmilag is biztosítható lesz Erdély békéje és virágzása. Mi hiszünk abban, hogy ennek a történelmi feladatnak megoldása a magyar nemzet Istentől adott hivatáskörébe tartozik, s erre egyedül ő képes.