Magyarok · Irta: Mályusz Elemér

Az Uralvidéken keleti-finn és nyugati-török elemek egyesüléséből született s onnét a IV–V. században délre költözött magyar nép különböző államalakulatok – a hún, türk, onogur, kazár nomádbirodalmak – kötelékében fejlődött a végleges megtelepedés útján járó félnomád pásztor és földművelő néppé. 850 táján már mint nyelvben és kultúrában egységes nép szerezte vissza politikai önállóságát s a keleti-török népek nyomása elől kitérve, költözött első fejedelme, Árpád vezérlete alatt 890 táján a Dnyeszter és Alduna közére, majd öt esztendővel később a Keleti Kárpátok hágóin át a Kárpátmedencébe.

Új hazájában a magyarság azokat a tájakat szállta meg, amelyek az őshazában folytatott életmódjának leginkább megfeleltek. Nagyállattartó és már a földet is műveltető nép lévén, elsősorban a termékeny és vízben gazdag, rétekben és legelőkben bővelkedő, ligetes és erdős síkságot és dombos vidéket s az Alföldről a hegyvidék mélyébe vezető termékeny folyóvölgyeket kereste, de nem riasztották vissza a lápos, mocsaras vidékek sem, mert a finn-magyar őskorból való halászó és pákászó foglalkozásához erre szüksége volt. A vadászat is kedvelt foglalkozása és szórakozása lévén a szállástelepek közelében fekvő erdőségekben is öröme telt, de a bükk és fenyő zónájába eső hegységeket és őserdőket, valamint a kopár pusztaságokat is lakatlanul hagyta. Igy alakult ki a Kárpátok medencéjében a középkori magyar néptalaj.

Magyar volt a sík és dombos vidék, de a Dunába és Tiszába siető valamennyi folyó völgye is, továbbá a fensíkok, ahol csak alkalom nyílott földművelésre és állattenyésztésre: erős, hatalmas tömb az ország közepén, egyre keskenyedő nyulványokkal a hegyekkel borított végek felé. Az a terület, amelyet Duna-medencének szokás nevezni, jelentette a magyarság legrégibb települési helyét s belőle északra éppen úgy, mint keletre, évtizedről-évtizedre folytonosan áradt szét a folyóvölgyekben a magyar lakosság.

Erdélyt is a folyóvölgyek mentén lepte el a magyarság. A keleti országrész folyói – az Olt és Zsil kivételével – a Tisza rendszeréhez tartoznak s így völgyeik az Alföld felé tárulnak ki, szerfelett megkönnyítve a behatolást olyan nagyállattartó, gyorsan mozgó népnek, amilyen a magyarság volt a X. században. Valóban a Szamos, a három Körös, a Maros és mellékfolyóik mentén egyszerre, egyidőben tűnnek fel az első magyar telepek, melyek csak sűrűségben, kiterjedésben különböznek egymástól. A folyóvölgyek megszállása még nem jelentette, hogy a telepek azonnal szakadatlan és sűrűszemű láncba fonódtak volna. Egyik helyt tömegesebben száll meg a magyarság, másutt gyérebben. A X. században még oly bőségesen volt hely, hogy a magyarság nagyon megoszolhatott Erdélyben. De nem is itt volt a nép fő települési helye, hanem nyugaton. A nyolc magyar törzs közül négy Dunántúl telepedett meg, a tiszai síkságra csak kettő került, s Erdélybe is, amely kiterjedésben kb. a Dunántúllal egyezik, kettő jutott el, azonban egyikük sem egész tömegével.

Vajdahunyad vára. Ligeti Antal és Wagner Sándor olajfestménye.

Vajdahunyad vára. Ligeti Antal és Wagner Sándor olajfestménye.

Az a két magyar törzs, amely Erdélyt magyarrá tette, a fejedelem után az első méltóságot viselő Gyula és Kende törzse volt. Amaz a Maros völgyét választotta központjául, s a város, Gyula-Fehérvár, amellyé a telep később kifejlődött, nevében máig is őrzi fejedelmi eredetének emlékét. Fehérvárnak hívták ugyanis a magyarok a fővárosukat, a fejedelmi székhelyeket. Ezért kapta a Dunántúlon is Árpád fejedelem székhelye, a későbbi koronázó város, a Székes-Fehérvár nevet. E törzs népének azonban csak egyik része szállott meg Erdélyben. Másik fele már az Alföldön, a Maros alsó folyása és a Tisza-Duna szögletében telepedett meg. A Kende törzse viszont zömével a Tisza felső völgyét szállotta meg, tehát Erdélyen kívül eső területeket s csak kisebb rajaival hatolt be a Szamos völgyén a hegyek közé. A Maros és Szamos völgyét a Mezőség mint földrajzi egység fogta össze, jó legelőivel, fában, erdőben szegény földjével szinte kínálkozva állattartó nép lakóhelyéül.

A magyarság megtelepülését Erdélyben a X. századi pogány magyar sírok bizonyítják. A X. század elején a magyar szállásterület általában még nem terjedt túl a bükk- és fenyőerdők vonalán, mert ezek sűrűjében hiányzik a füves aljnövényzet s így legeltetésre nem alkalmasak. A XI. század elejére azonban az ország védelmi szempontjai megkövetelték a bükkösök területére való behatolást is, de a hegyeket még most is elkerülte a magyarság s így települési területe nem lett egységes, zárt tömb, hanem a földrajzi adottságokhoz igazodott, s alakja, mint a folyóvölgyeké, szétágazó. A lakatlanul maradt vízválasztó hegységek később alkalmas települési területül kínálkoztak a kisállattartó oláh hegyi pásztorok számára. A magyarok keleteurópai bolgár-török kultúrkörhöz tartozó népek szokása szerint az elfoglalt föld népét nem zaklatták és sanyargatták. Mivel már nem tudták nélkülözni a földművelés gyümölcseit, mezőgazdasági munkára használták őket. Erdély földjéről sem hiányoztak a régi lakosok. A dákok és a római provincia népei eltűntek, elköltöztek, felszívódtak a hat századon át föléjük települet vándorló népekbe. De itt éltek még az avar uralom idején beszivárgott s a IX. században a balkáni bolgár hatalomnak hódoló bolgár és szláv töredékek s talán a gepidák némely elszlávosodott szórványai. Ez a lakosság azonos összetételű volt Bolgária népével, hol a két fajta összeolvadása már a X. században befejeződött. Valószínű ezért, hogy az erdélyi bolgárok is már elszlávosodtak.

Ezek a szlávok a Maros jobbpartján, az Erdélyi Érchegység déli lejtői mentén észak felé húzódó telepeken, Aranyosszék és a Kis Szamos vidékén s a Meszes-hegység környékén apró szórványokban éltek. Szláv őslakosok nyomaira találunk a Beszterce és Nagy Szamos mentén, a Hunyadi-medencében s a Hargitán túl a Háromszéki-medencében is. E szlávok szétszórt telepeken éltek, a bolgár uralom idején is laza függésben a központi államtól. Nagyobb közösségekbe később sem tömörültek. Földművesek voltak, de kultúrájuk a bolgár uralom alatt törökös színezetet öltött, a vezető rétegnek kétségkívül sok rokonvonása volt a bolgár-török kultúrkörből kikerült honfoglaló magyarsággal.

A magyar honfoglalás és különösen Erdély megszállása alkalmával nem valami nyers keleti horda telepedett a neki merőben idegen, megvetett, bár nála magasabb kultúrájú szláv népre, hanem egy számbeli és műveltségbeli fölényben lévő, katonai tekintetben kiválóan megszervezett nép kapcsolt magához a maga törzséről leszakadt, pusztulásra ítélt, műveltségben a hódítóval sok tekintetben rokon néptöredéket. Az Erdélyt megszálló és a folyóvölgyeken kelet felé haladó magyarság e szláv népség közepette korántsem fegyverrel nyitott magának utat. Erdély csekélyszámú bolgár-szláv lakossága fölé kiterjesztett fennhatósága nem rabságot hozott a régi lakóknak, hanem az állam védelmét és a társadalmi rend uralmát, minden békés munka alapfeltételét teremtette meg. A magyarok ott, ahol megtelepedett népelemekkel találkoztak, mellette elvonulva keresték fel és szállták meg a parlagon, gazdátlanul heverő földeket. Magyar honfoglalók és szláv szórványok már csak azért sem kényszerültek egymás ellen fordulni, mert a magyarok a széles, steppeszerű síkságot kedvelték, míg a szlávok a hegyek lábánál húzódtak meg, legszívesebben ott, ahol egy-egy folyó bukkant ki a síkságra.

A királyság első századában a magyarság tovább terjeszkedett a fennsíkokon és folyóvölgyekben a határok felé. Ugyanígy haladt előre az itt talált szláv néptöredékek teljes beolvadása. A Maros völgyének fehérmegyei része, Gyulafehérvár környéke, Alvinc, Nagyenyed vidéke a legnépesebb magyar települési vidék. Gyulafehérvár már a X. században is jelentős kulturális hely. A kereszténység éppen e törzs fejének, az első magyar király anyai nagyapjának kezdésére és családja körében honosodott meg először. Keleti, bizánci kereszténység volt ugyan ez, azonban Bizánc ekkor még nem azonos a görög-keleti vallási kultúrával, hanem virágzó, magas műveltségű központ, amelyet a nyugati kereszténység majd csak a cluny-i reform megvalósításával, VII. Gergely korában fog felülmulni. Igy a Bizánchoz való közeledésből a fejedelmi család kulturális színvonalának magasságára s egyúttal a települési formáknak e kultúrszínvonallal párhuzamos fejlettségére következtethetünk. A legtermészetesebb dolog volt tehát, hogy a királyság megalapítója és a magyar katolikus egyház szervezője, Szt. István ennek a vidéknek a főhelyét tette meg az erdélyi püspökség székhelyévé. Ugyancsak Gyulafehérvár lett az utolsó gyula eltávolítása után a várispánság székhelye. A magyar helynevek s a későbbi okleveles emlékek magyar szavainak bizonysága szerint a város és környéke magyar befolyás alatt fejlődött.

Szent István a gyula leverése után azonnal hozzálátott a királyi megye várszervezetének kialakításához. Fehér megye Erdély déli részének legrégibb vármegyéje. Kezdetben fontos határmegye volt s területe elvben Erdély egész déli részére kiterjedt, a később alakult Szeben, Fogaras, Brassó, Nagyküküllő, Udvarhely és Háromszék vidékére is. Maga Fehérvár pedig végvár jellegű, ahonnan a határvédelmet is irányítják, hiszen a Kárpátok fő átkelő helyeit, szorosait védő törcsi és talmácsi várak és uradalmak a fehérvári ispán hatásköre alá tartoztak.

Gyulafehérváron kívül nagyobb magyar telepek a Maros jobbparti vidékén Borberek, Alvinc, Benedek, Csáklya, Diósd, Nyírmező, Enyed, Gyógy, Sárd, Vajasd, Gáld, Béld, Fahíd, Regulustelke, Igen, Bocsárd, Krako és Orbó. Borberek és Alvinc területén vezérkori emlékek bizonyítják az ősi települést. Benedek és Csáklya az ásatások tanusága szerint, de mint a Csanád-nemzetség birtokai is XI. századinak bizonyulnak. Enyed már régi telep, mikor a XII. században a szászság beköltözik, ugyanúgy mint Krakó és Igen falvak, amelyekbe a szászok meg is telepszenek. A többi falvak egy-egy patak, vagy a Maros mentén való földrajzi elhelyezésükből következtethetőleg korai települések. Vajasd a királyi váruradalomhoz tartozó majorság lehetett a hasonló nevű patak partján.

Fiatal magyar asszonyok és leányok.
Méra a Nádas mentén, Kolozsvártól nyugatra.

Hogy az első telepítés munkája hol és milyen mértékben írható a Gyula-törzs vezéreinek, vagy a várispánok, az erdélyi püspökök avagy egyéb földesurak javára, nem tudjuk, mert az alapítások adatai ismeretlenek. Várföldek a Maros mindkét partján feküdtek s így az ispánság éppen úgy telepíthetett, mint a korán földbirtokhoz jutott püspökség. Már a XI. század első felében voltak várföldek az északi Maros-Küküllő-közben s a Nagyküküllőtől délre eső vidéken. Ez utóbbi területen feküdt Váradja, Őregyház, Csanádi, Víz, Monora, Hasság és Nagyréce. Ezek egyúttal a település déli határait is jelzik. Váradja, Őregyház valószínűleg őrtelepek voltak, Csanádi nemzetségi birtok, a többi a váruradalom része.

A gyulák törzsbirtoka kiterjedt a Szamos völgyére is és a törzsi hatalom megtörését itt is várispánság szervezése követi. Központja Kolozs vára. Az erődítés már állott, amikor I. Béla bencéseket telepített ide, eredetét tehát Szt. István idejére tehetjük. A várispánság mellett a Borsa-nemzetségnek voltak birtokai ezen a vidéken. A betelepített területet kettős gyepüvonal őrizte, amely a X. század végén és a XI. század elején alakulhatott ki s nemcsak a lakosság, hanem a sóaknák védelmét is hivatva volt szolgálni. Az első gyepüöv a Kapus-patak vidékétől Kolozsvár, Szamosfalva, Bonchida irányában kelet-északkeleti irányban, a másik ettől keletebbre, Kolozs, Őr, Fráta, Berkenye, Gyeke falvak határában húzódott kelet, majd észak felé. A megye gyepüntúli része később telepedett s így a magyarság keleti határvonalát a XI. század végén a Mezőség és az erdőöv határára helyezhetjük, Teke és Marosvásárhely tájékára. Dél felé eljutottak a Nagyküküllőig, Nagyszeben felé pedig Vízakna vidékéig.

A királyság első századának bezárultával összefüggő magyar területeket találunk Erdélyben a Maros, Kis Szamos és Küküllő mentén, helyenként szláv szigetekkel tarkítva. A Cibin patak vidékét gyéren lakják magyarok és szlávok, az Olt mentén, az Olt és Hortobágy folyók közt magyar, míg a későbbi Székelyföldön, az Olt forrásvidékén és a Feketeügy völgyében ekkor szláv szórványokat találunk. Szlávok vannak a Nagy Szamos és Beszterce vidékén is. A XI. századi Erdélyben tehát már a nyugati latin-kereszténység szellemében fejlődő magyar műveltségelemek irányítják a kulturális fejlődést. A folyóvölgyekben űzött földművelés és állattenyésztés védelmére szolgáló védővonalak, ú. n. gyepük kitolódtak a bükkhatáron túlra, ahol a magyarság szintén korán megtette az első lépést az erdős vidékek benépesítése felé.

Az új haza és a települések védelmére a keleti besenyő és kún ellenséggel szemben nem volt elegendő a szorosoktól megszaggatott Kárpáthegység és a mesterséges országvédő torlaszok védelme. Emberi védőövre is szükség volt, mint akár a Dunántúlon. Az előörs szerepét, a keleti lovasnépek szokása szerint, a magyarság is olyan rokontörzsekre bízta, akik újabban csatlakoztak a törzsszervezetbe. Ilyenek voltak a nyugati határ mentén letelepített besenyők. Hasonló szolgálatot teljesített keleten a székelység. E nép zömét egy, még a honfoglalás korában a magyarsághoz csatlakozott rokonnép alkotta mely az együttélés és magyarokkal való elkeveredés nyomán, nyelvében is igen hamar magyarrá lett.

A székely-magyarok a mai Székelyföldet nem egyszerre, hanem fokozatosan szállották meg. Legrégibb települő helyeik a Körös felső folyása mentén, a marosszéki folyóvölgyekben és a későbbi szász területen, a Sebes mentén voltak, majd a mai Udvarhelymegye területén a Nagyküküllő és Homoród vidékét foglalták el. Mivel ennek a területnek a helynévanyaga teljes egészében magyar eredetű, a székelységet itt ősfoglalónak kell tartanunk. A XII. század folyamán került sor az udvarhelyi Bardócszék és a háromszéki Miklósvárszék területének megszállására, majd a XIII. században Háromszék többi részének, Csikszéknek és nyugat felé Aranyosszéknek betelepítésére.

A székelyek keletre tolódásával lakatlanul maradt területre a XII. század közepén vándoroltak be II. Géza király hívására az erdélyi szászok ősei. A két Küküllő mentén, a Nagy-Küküllő és Maros-vonal s az Olt között elterülő Királyföld és a Beszterce-patak vidéke is magyar telepítésű területek voltak beköltözésükkor: e területek szász helynevei jobbára mind magyar eredetűek. A magyar és székely lakosság csak 1224 után költözött el végleg a szász földről, amikor II. András király a gyulafehérvári várispán és a székelyispán hatáskörét e vidéken megszüntette s a szebeni ispán hatósága alatt önálló közigazgatási és katonai egységbe foglalta az egész szászságot.

A magyar lakosságot a szászok, majd a dél felől beszívárgó oláhok betelepülése nem érintette élete folyásában. A királyi hatalom épúgy gondoskodott róluk, mint az anyaország magyar népéről, a királyi vármegye-szervezet keretében. Erdély hét vármegyéje közül a legrégibb és legmagyarabb Fehérmegye, amelynek területén a XII. században is több új magyar falu alakult. Csupán egy Oroszi nevű falu neve szól szláv telepítésről s csak a tatárjárás után kezdődik meg az oláhok betelepülése. Nem zavarja a vármegye magyar népét idegen elem ez időpont előtt Kolozs megyében sem. Doboka- és Belsőszolnok megyék XI. és XII. századi helynevei is magyarok. Színmagyar volt a két Szamos völgye és azok környékei s néhány szász és rutén telepről nem szólva, magyar maradt egészen a XV. századig, amikor a Szamostól északra eső hegyes vidéken megkezdődik az oláhok betelepülése.

Az erdélyi magyarság életerejére jellemző, hogy nemcsak Erdélyt tudta birtokában megtartani, hanem a XIV. században már telepesrajokat bocsátott ki a kárpátokontúli Kúnország elhagyott területén akkor kialakuló két oláh fejedelemség földjére is.

Kőrösfői magyar jobbágyház.

Kőrösfői magyar jobbágyház.