Szászok · Irta: Pukánszky Béla

Az erdélyi szászok általános történetére, valamint egyes részleteire vonatkozólag a szász kutatás a komoly és használható munkák egész sorát bocsátotta a tudomány rendelkezésére. Ez a kutatás mindenekelőtt az eredetkérdés tisztázását tartotta elsőrendű feladatának. Néhány év előtt úgy látszott, hogy ez a kérdés nyugvópontra jutott: nyelvjárási összehasonlítások alapján a rajnabalparti területeket, a Mosel vidékét és Luxemburgot tekintették az erdélyi szászok őshazájának. Nemsokára azonban ismét szőnyegre került ez a kérdés s az ifjabb kutatónemzedék arra az eredményre jutott, hogy nem lehet egységes őshazáról beszélni, hanem hogy a szászok összetételük vegyességét tekintve, semmiben sem különböznek a többi nagyobb tömegben letelepülő népcsoporttól. Túlnyomó részük mindenesetre a Rajna és Mosel vidékéről jött s az erdélyi szászok nyelve leginkább ennek a területnek a nyelvjárásával egyezik.

Az első okleveles emlékek a szászokat többnyire Flandrenses-nek, vagy egyszerűen Teutonici-nek nevezik. A ma általában használatos »szász« (saxones) név csak a XIII. század elején tűnik fel, a század folyamán mind gyakrabbá válik s végül egészen kiszorítja a »teutonici« elnevezést. Ennek a névnek az elterjedését azzal a feltevéssel magyarázzák, hogy IV. Béla 1241 után a tatárjárás támasztotta hézagok betöltésére keleti középnémet telepeseket hívott be s hogy az erdélyi szászok vezetése is a rajnaiaktól a felső szászok kezébe került.

Teljesen tisztázott kérdés ezzel szemben az erdélyi szászok megtelepedésének módja és ideje. Kétségtelenül megállapították, hogy a németek zöme a XII. század közepén vándorolt be az erdélyi hegyvidékre. A szászokat II. Géza király hívta be az országba és a tőle megindított és szervezett telepítés kapcsán kb. 200 község keletkezett. II. Géza és utódai, mindenek előtt II. András – az Andreanum adományozója – értékes kiváltságokat adtak a bevándorlóknak. Ezek a kiváltságok tettvággyal, szívós munkabírással és kitűnő szervezőképességgel párosulva a szász nép felvirágzásának biztosítékai lettek. De még az így biztosított önkormányzat mellett is a német bevándorlók már kezdettől fogva kénytelenek voltak Erdély többi népével együttélni és együttműködni. Települési területük nem volt földrajzilag zárt egység; a három nagyobb települési terület – a Nagyszeben körüli Királyföld, a Barcaság és a Besztercevidék – mindegyike szorosan csatlakozott a székelyek- és magyaroklakta területekhez, s a félreesőbb szászoklakta szigeteknek, így pl. Medgyes környékének fejlődése csak a körülfekvő magyar helységekkel kapcsolatban volt lehetséges. Ez a körülmény határozta meg Erdély vezető népcsoportjainak sorsközösségét s azt eredményezte, hogy az uralkodó rendiség mellett a magyar nemességből, a székelyekből és szászokból alakult ki a három együttműködő országos rend.

A kiváltságos területeknek az Andreanumban (1224) megjelölt határai a fejlődés további folyamán egyre jobban kitolódtak és lassanként átfogták az egész szászoklakta területet. Ily módon teljesül be a szászságnak közigazgatási tömörülése a XV. század végén keletkezett »universitas saxonum Transsylvaniae«ban, ami az erdélyi szászok összességének önálló népcsoporttá való emelkedését jelenti. Ez az universitas később a szász igazságszolgáltatásnak is legfőbb szervévé lett. Az igazságszolgáltatás önálló jogszabályokon alapult, melyeket a XVI. században »Eigenlandrecht der Sachsen in Siebenbürgen« címen kodifikáltak; jellemző a hagyományokhoz való szívós ragaszkodásukra, hogy ezek a jogszabályok egészen 1853-ig voltak érvényben.

A megerősített és kiterjesztett kiváltságok védelme alatt a szászok fejlődése önálló irányban halad. A XIV. és XV. század folyamán a nagyobb szász telepek, – Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes, Beszterce, Szászváros, Szászsebes és mások – városokká fejlődtek. Ebben az időben keletkeznek a városok erődítései és a sajátságos templomvárak, melyek egyaránt szolgálták az istentisztelet s az ellenség elleni védekezés céljait. Ipar és kereskedelem lassankint virágzásnak indult. Mikor Goblinus, az erdélyi szász eredetű erdélyi püspök Nagy Lajos megbízásából a kiváltságos szász terület gyűlésén 1376-ban megjelent, a nagyszebeni kerületben már 19 céhet és 25 nyilvántartott iparágat talált, noha ugyanakkor pl. Augsburgban csupán 16 céh és 20 iparág működött.

A külön szász fejlődést leghatékonyabban a protestantizmus segítette elő. A szász nemzet egyeteme elhatározza az ágostai hitvallásra való áttérést, s azt, hogy valamennyi szász község ugyanahhoz a felekezethez tartozzék. Ezzel megteremtették a szász egyházat, amely összetartó kötelékké, a politikai egység kiegészítőjévé, a nyelv és népiség támaszává lett. Joggal mutat rá még ma is a szász történetpolitikai irodalom arra, hogy a szász nép az egyházat elsősorban mint a népi összetartozás eszközét értékeli. Az egyház a szászok számára a népi összetartozás látható kifejezője, mely valláson kívüli szellemi törekvéseik egész sorát magában foglalja és szervezete annyira egybeforrott a nép egész életével, hogy ez nélküle már el sem képzelhető. Igaz, hogy az egyház csak több évtizednyi fejlődés után erősödött a népi egység szerves kiegészítőjévé, maga a reformáció is csak sok ingadozás után találta meg a szászoknál azt az utat, melyen haladva a vallás egysége egyúttal népi egységet is jelent. Az így keletkezett »Siebenbürgisch-sächsische Landeskirche« a sajátlagos szász fejlődés legtartósabb és legéletképesebb támaszává lett: túlélte a királyok adta kiváltságokat, a népi univerzitást, a világháborút, Erdélynek Nagyromániába való bekebelezését és ma úgyszólván egyetlen látható szerve a minden szászok egységének. A reformáció útján a szászság kapcsolatai Németországgal állandó jellegűvé és folytonossá lesznek. Ezek a kapcsolatok túlnőnek az egyházi kérdések körén s lassankint átfogják az egész életet. A reformáció tárja fel a szászok számára a szeretett »anyaországot«, melytől földrajzilag távolesnek ugyan, de amely a távolban is egyházi, szellemi és népi törekvéseik kiapadhatatlan forrását jelenti.

De bármily hatékonyak voltak is azok az erők, melyek a szászok külön fejlődését meghatározták, mégis mindenkor érvényesültek olyan erők is, melyek tőlük a másik két erdélyi »nemzettel« való együttműködést kívánták. A török veszedelem állandó növekedése hozta létre a három erdélyi nemzet védőszövetségét. 1437-ben jött létre az erdélyi rendek uniója. Ettől fogva közös országgyűléseket tartottak. Az uniót többször megújították, s különösen Erdély önállósága és a török harcok idején hatékonynak és nélkülözhetetlennek bizonyult. Az országgyűléseken a három nemzet képviselői közt sokszor került heves vitákra sor, különösen az adóterhek megoszlásának kérdésében, de végül is a szükség mindig annak a belátására kényszerítette őket, hogy a közös veszélyt csak összetartással háríthatják el.

Vuede Hermannstadt Ville Capitale de Transilvanie.

Az únió a szászok számára különösen Erdélynek a Habsburg-birodalomhoz való visszacsatolása és a török uralom megszűnése után mutatkozott szükségesnek. A szászok közül egyesek azt vélték, hogy elérkezett annak a lehetősége, hogy népi törekvéseiket egy hatalmas és német uralkodóház vezetése alatt álló birodalom védelme alá helyezzék. A bécsi államférfiak valóban német testvéreknek tekintették a szászokat és minden eszközt igénybevettek, hogy politikai túlsúlyt biztosítsanak számukra. Ezt a célt szolgálta volna a három nemzet úniójának megszüntetése vagy átszervezése, a számban erősen megfogyatkozott szászságnak új német telepesekkel való megerősítése és a szász települési területeknek közvetlenül a bécsi haditanács alá való rendelése. Azonban a szászok többsége egyáltalában nem köszöntötte lelkesedéssel a császári uralmat. A bécsi kormányzattal szemben elfoglalt óvatos magatartásukat a fejlemények teljes mértékben igazolták. Bécs szándéka mindenekelőtt arra irányult, hogy a császári önkényuralmat hatékonyan biztosítsa és ezzel a főcéllal szemben a szászok kiváltságai éppúgy nem részesülhettek védelemben, mint a másik két erdélyi nemzet. Igy a bécsi kormányzati szervekkel szemben is csak az együttműködés útját választhatták. Mindenekelőtt a vallási kérdés meredt a szászok és az uralkodóház közé áttörhetetlen válaszfal gyanánt. Igy esett meg, hogy a szászok nem kisebb szívóssággal küzdöttek Erdély önállóságáért, mint a magyarok és a tárgyalásokon, melyeket a XVII. század utolsó éveiben Erdély sorsa ügyében folytattak, a szászok és magyarok képviselői együtt tiltakoztak az erdélyi kancelláriának a magyar kancellária alá való rendelése ellen. A három nemzet únióját mint bevált szövetséget tovább is fenn kellett tartani.

A bécsi kormányzati körök kétes értékű érdeklődését a szászok sorsa iránt csak a legnagyobb szász államférfi, báró Bruckenthal Sámuel, a felvilágosodás egyik legműveltebb és legtevékenyebb előharcosa tudta népe számára gyümölcsözővé tenni. Mint Mária Teréziának 1753 óta bizalmas tanácsadója, ragyogó közéleti pályáján mindig népének hű fia maradt; mennél magasabbra emelkedett, annál hatékonyabban érvényesíthette befolyását népe szabad fejlődése érdekében. Amellett a szász művelődés emelése körül is jelentős érdemeket szerzett. Alapítása, a róla elnevezett múzeum a nagyszebeni levéltárral együtt az erdélyi szászok legjelentősebb tudományos intézménye.

Különösen hatékonynak mutatkozott a három erdélyi nemzet úniója a II. József racionalisztikus kormányzati intézkedéseivel szemben való ellenállásban. A császár nem volt tekintettel a szászok németségére; a szászok nemzeti univerzitását épúgy megszüntette, mint Erdély többi történelmi testületeit, lefoglalta vagyonukat, a szász székeket épúgy beosztotta Erdély tíz vármegyéjébe, mint a székelyekéit és a kormányzat székhelyét Nagyszebenből Kolozsvárra helyezte. A szászok mindenkor rendi gondolkodásúak voltak; ennélfogva történetivé vált erejükre és hagyományszeretetükre támaszkodva a legmerevebben visszautasították II. József racionalista egységállamát. A többi nemzettel közösen küzdöttek Erdély alkotmányáért, hisz a német hivatalos nyelv – az egyetlen előny, melyet számukra a császár reformjai hozhattak volna – náluk mindig használatos volt. Mikor II. József kormányzati elvei megvalósíthatatlanoknak bizonyultak s mikor halálos ágyán egész életének reformjait visszavonta (1790), az ezen érzett öröm túlharsogta a halála feletti gyászt. Erdélyben – mint Teutsch Frigyes, a szászok történetírója mondja – »a lelkeket valóságos mámor szállotta meg, nemesek és hivatalnokok, magyarok és szászok közösen lakmároztak és ittak, együtt táncoltak fényes nappal utcákon és országutakon.«

A nacionalista mozgalmak megerősödése és a liberális eszmék elterjedése a XIX. században Erdélyben is maga után vonta a rendiség felbomlását: ez a szászságot új életkérdések elé állította és szükségessé tette Erdély népeivel való együttélésének időszerű szabályozását. Hogy milyen élénken él a szászokban az új viszonyok közt is a termékeny együttélés szükségességének gondolata, azt legmeggyőzőbben a XIX. században keletkezett nemzeti daluk fejezi ki, melynek utolsó sorai így hangzanak:

Siebenbürgen, süsse Heimat,
unser teures Vaterland,
sei gegrüsst in deiner Schöne
und um alle deine Söhne
schlinge sich der Eintracht Band!

Erdély jóléte, összes fiainak egyetértése az a vágy, mely az egész dalt áthatja. Ez a dal, mely a szász hazafiság szerves alkatrésze, épúgy, mint a szászok egész története, azt bizonyítja, hogy a szászság készségesen és tevékenyen illeszkedett bele az erdélyi népek életközösségébe.