98. A czél és az eszköz

Ily egyetemes volt a Társaság munkásságának végső czélja is. A győzelmesen előhaladó hitújítás napról napra félelmetesebb méretekben hódította meg a hívek százezreit. Már szinte lehetetlennek látszott a bomlásnak ezt a folyamatát megakasztani. Loyolai Ignácz társasága vállalkozott e feladatra, és arra, hogy a rohanó árt, a mennyire lehetséges, régi medrébe visszaterelje. Nem évtizedekre szóló, hanem az idők messzeségébe tekintő program volt ez, melynek valósításán évszázadokon keresztül a nemzedékek hosszú sorának kellett munkálkodnia. Ezért vált szükségessé egy soha sem szünetelő állandó szervezet megalkotása, a katholikus világnézet meggyökereztetésének feladatával. Ily szervezet csakis megszakadásnak alá nem vetett, absolut monarchikus akaratnak engedelmeskedő, minden földi érdektől és világi hatalomtól független erkölcsi testület lehetett, mely a szellemi folytonosság biztosítékait magában hordja, s az iskola révén, a fiatal nemzedék hajlítható lelkületének lefoglalásával, az egyetemes végczélnak mindenben megfelelő szellemet állandósíthatja. Mert csakis a nevelés eszközeivel lehetett elérni, hogy az egymást felváltó európai nemzedékek folyton erősbödő öntudattal és erővel küzdjenek az egyház egységének helyreállításáért: emberek kimúlhatnak és elbukhatnak, de jönnek helyettök mások, ugyanolyan világnézettel eltelítve, ugyanazon szellemi fegyverekkel ellátva, ugyanazzal a hittel bízva az Egy akol és egy pásztor eszményének újraéledésében. Sohasem voltak nevelők, a kik világosabban látták meg annak a tételnek igazságát: Akié az ifjúság, azé a jövő. Jezsuita író mondotta, hogy „a gyermeknevelés a világ felújítása” (puerilis institutio est renovatio mundi).

A czél eszerint a keresztény világ teljes egységének helyreállítása, az eszköz a katholikus öntudat szellemétől áthatott nevelés. Ámde, hogyan lehet biztosítani a nevelésnek mindenütt és mindenkor a végső czélhoz igazodó szellemét? Csakis úgy, ha azok, kik nevelnek, az egész világon teljesen azonos módon gondolkodnak és éreznek.* Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a testületnek neveléssel foglalkozó összes tagjai, teljesen megtagadva egyéniségöket,* feltétlenül alávetik magukat az elöljáróban megtestesített egyetemes isteni rendelésnek. Nincs másképp. A jezsuitának minden gondolkodás nélkül végre kell hajtania, a mit följebbvalója parancsol;* nem szabad sem indulatának, sem érzelmeinek, sem belátásának engednie;* lelkének soha sem szabad hullámoznia, hanem mindenkor „oly nyugodtnak kell lennie, aminő szélcsendben a tenger”; az egyéni vágyaknak és érdekeknek, az egyéni érvényesülésre szolgáló törekvéseknek el kell törpülniök a világot átfogó, hatalmas feladat mellett. Az egyén semmi, a közösség minden. Nincsenek is a jezsuiták harmadfél-százados történetében (az egyetlen alapítót kivéve) oly kiemelkedő egyéniségek, minők például a középkori domonkosok és ferenczesek körében találhatók. Bármilyen derék tanáraik voltak, bármilyen iskolázott dialektikusok akadtak soraikban, bármily bő irodalmi termelést köszönhet nekik a theologia és philosophia épp úgy, mint a történet, jogtudomány, nyelvészet, mathematika és csillagászat, mi volt mindez a közepkori scholaszticismus fénykorának szellemóriásai mellett! „Kell,” mondja Szent Ignácz, „hogy magamból mintegy holt testet csináljak, melynek nincsen sem akarata, sem érzése.” Csakis, ha a Társaság tagjai – lemondva minden világi állásról, tisztségről, kitüntetésről, s személyökre nézve minden vagyonszerzésről – ily puszta eszközök a saját felsőbbségök kezében; csakis, ha a parancstól való egyéni eltérés lehetősége teljesen ki van zárva, mondható emberi valószínűség szerint biztosítottnak, a nevelés szellemének katholikus értelemben való teljes egysége. S minden igazi jezsuita meg volt győződve, hogy a mikor elöljárójának parancsát teljesíti, Isten parancsát teljesíti; abban a tudatban engedelmeskedett, hogy minden kötelessége összefüggésben van a mindenek fölött álló, legnagyobb, legegyetemesebb, legszentebb végső czéllal, az Isten országának megvalósításával.




Hátra Kezdőlap Előre