109. Módszer

Ama korban sem a jezsuiták, sem a protestánsok iskoláiban nem folyt módszeres oktatás, mint ahogyan ezt a szót mai napság értelmezzük, sőt még igazi oktatói technikáról sem beszélhetünk. A tanítás alakja elejétől végig akroamatikus. Maga a tanár olvasott, elemzett, fordított, magyarázott, s a növendékek a hallottakat jegyzeteikből vagy tankönyveikből megtanulták. Rendszerint még csak nem is számolnak be a tanárnak a tanultakról, hanem a leczkeóra elején a decuriónak. „A tanító,” mondja az utasítás,* „decuriókat rendeljen ki avégből, hogy a könyv nélkül felelőket (memoriter recitantes) kihallgassák, az írásbeli dolgozatokat a tanító számára összeszedjék, s jegyzőkönyvükben pontokkal jegyezzék meg, valahányszor egyiket-másikat cserbenhagyta az emlékezete.” A tanítás tehát nem volt a tanárnak és a tanulóknak közös munkája, nem a tanulók öntevékenységével ment végbe, nem volt elmemozdító. De a megismerés lélektani menetét sem követte, mert nem a szemléletből indult ki, hogy ennek alapján jusson el a megértéshez, s a megértés alapján az emlékezetben tartáshoz. Sem a nyelvtant, sem a rhetorikát nem az olvasmányból, mint szemléleti anyagból tanították meg, hanem rendszerint elébb tanították meg a szabályt, s utána olvastattak, a szabály begyakorlása és érvényességének igazolása végett. Mindamellett kétségtelen, hogy megmérhető eredménye az oktatásnak aránylag mégis nagyobb volt, mint a mienknek: vagyis a tanulók azt, a mit meg kellett tanulniok, sokkal jobban tartották meg, mint a maiak. Ennek a magyarázata (az anyag csekélyebb terjedelmét nem tekintve) abban van, hogy a jezsuiták sokkal nagyobb súlyt helyeztek és több időt fordítottak a begyakorlásra, az emlékezetbe vésésre, az alkalmazásra, az ismétlésre; azon voltak, hogy az ismeret automatikussá váljék s ekként a feledéstől feltétlenül megóvassék.




Hátra Kezdőlap Előre