13. A humanizmus kifejlődése

A XV. század első felében a humanizmus már tudatos törekvésként jelentkezik. Ekkor ismerik meg az olaszok a klasszikus ókort a maga teljességében. Mert nagy ideje van megmenteni a megmenthetőket. A kolostorok rejtekeiből egymás után kerülnek ki az elveszetteknek hitt latin írók (Poggio felfedezései): megindul a görög kéziratoknak özönlése nyugat felé (Giovanni Aurispa nagyarányú vásárlásai) s élénk figyelem fordul a klasszikus világnak eleddig kevésre becsült régiségei, az építészeti emlékek, szobrok, feliratok, gemmák, érmek felé (Ciriaco utazásai). Az antik művelődési kincsek e tudatos feltárására és terjesztésére irányuló lendületes tevékenységnek három középpontja van: Firenze, Róma és Nápoly. Köréjök sorakozik néhány kisebb, politikai tekintetben kevésbé jelentős, de a tudományos és művészeti törekvéseket bőkezűen felkaroló, fényes emlékű fejedelmi udvar, aminő a Gonzágák mantuai és az Esték ferrarai udvara. Emez Guarino, amaz Vittorino nevelői munkásságának színhelye.

Firenzében Cosimo de' Medici udvara egyesítette a legnemesebb szellemeket. Párját ritkító élet fejlődik itt, mely bűvös körébe ragad minden tehetséget, Brunellescót és Ghibertit, Donatellót és Luca della Robbiát épp úgy, mint a humanista tudósokat, akik rajongó szeretettel gyűjtik, olvassák, magyarázzák és utánozzák a klasszikus írókat. Ekkor vetik meg a firenzei könyvtár (Laurentiana) alapjait. A humanisták közül a Cosimo köréhez tartozott a görög írók finom ízlésű fordítója, Leonardo Bruni, akit egy levele miatt a neveléstörténet is emleget; a kamalduliak híres generálisa, a görög egyházatyák műveit fordító Ambrogio Traversari s tanítványa Manetti, Aristoteles-fordító, aki rengeteg tudományával messze kivált kortársai közül. Ehhez a körhöz sorolhatjuk a jellemtelen, de tehetséges Filelfót is, az egyedüli olasz humanistát, aki egyaránt könnyen írt latinul és görögül. Már ezek a férfiak is, Chrysoloras művét folytatva, sokat tettek a görög studium fellendítésében. De elhatározó befolyással volt e részben az 1438-ik évi firenzei zsinat, melyre a görög egyház is elküldötte képviselőit. Megjelent maga Joannes Palaeologos császár is nagy kísérettel. Így került Olaszországba Gemisthos Plethon (mh. 1450), akinek – bár maga inkább a neoplatonismus eszmekörében mozgott – jelentős része volt abban, hogy az olaszok a platoni tanulmányokra fordították figyelmöket. Mindez Konstantinápoly elfoglalása előtt történt. Merőben téves e szerint az a még mindig fel-felbukkanó nézet, mintha a hellén tanulmányok olasz földön csak az 1453-ik év után indultak volna meg teljes komolysággal.

A második kimagasló művelődési középpont Róma, különösen a humanista-pápa, V. Miklós idejében, aki megalapította a vatikáni könyvtárt és mesés összegeket fordított irodalmi és művészeti czélokra, elsősorban görög írók latin fordításaira. A körülte csoportosuló humanisták vezére, a tudós és szellemes Poggio, a szerencsés kezű felfedező, a kitűnő levélíró, a sikamlós Facetiák szerzője, egyike a legfényesebb, legfordulatosabb elméknek, aki szíve szerint firenzei volt ugyan, s irodalmi összeköttetéseit ezzel a várossal mindvégig fenntartotta, de 50 évig élt Rómában s ezért bízvást a római humanisták köréhez sorolható.* Mellette kitűnt e csoportban Bessarion bíbornok, kinek házában számos görög emigráns fordult meg, s kinek könyvtárából keletkezett a velenczei Marciana. Sűrűn jártak hozzá Andronikos Kallistos és Georgios Trapezuntios, mindketten a hellén irodalmi műveltség nagyhatású terjesztői.

A humanista szellem harmadik góczpontja Nápoly, melynek ura Aragoniai Alfonso, „a század tündöklő vezércsillaga”,* a tudomány szeretetében, a humanista írók pártfogolásában a Mediciekkel versenyzett. Az ő udvarában nyilatkozott meg legelőször a tekintélyt nem ismerő szólásszabadság, a tudatosan kiélezett ellentét a középkori és a modern világnézet közt. Csak ez a szellemi légkör értetheti meg, hogy kitüntetően szíves fogadtatásra talált Nápolyban az az Antonio Beccadelli, aki Hermaphroditusával a szemérmetlen priaposi költészet pálmáját tudta kiérdemelni, s hogy a nápolyi udvar szellemi vezetője volt az a Lorenzo Valla,* aki nemcsak a Doctrinale ósdi, de erős várát döngethette bántódás nélkül súlyos csapásaival, hanem Cicero rhetorikai és Aristoteles logikai tekintélyét is megtámadhatta kritikája éles fegyvereivel, sőt az egyház intézményeit, különösen a szerzetességet, a maró gúny özönével elárasztani merészkedhetett.




Hátra Kezdőlap Előre