32. A Cinquecento paedagogiai eszménye

Castiglione könyvének hősében megtaláltuk a renaissance embereszményének minden lényeges vonását, annak az egynek kivételével, melyet Burckhardt óta éppen e kor szellemi életének minden nyilvánulásában keresni szoktunk. Igen kevés nyoma van meg benne az uomo singolarénak. Mert az, hogy az urbinói társaság csak köszörükő volt, mely arra való, hogy az udvari ember veleszületett képességeit lecsiszolhassa rajta, még nem jelenti azt, hogy a Cortegiano erős egyéniség. A művelt úri ember, a mint írónk megrajzolja, a markáns vonásoknak majdnem teljesen híjával van. Itt minden kikerekített, minden sima és egyenletes; nincsenek kiugró pontok, kiemelkedő vonalak; sehol élek és szögletek; sehol erős ecsetvonás, vagy erős árnyékolás. Éppen csak a test rendkívüli edzettségében, fegyelmezett erejében, a hadi erények felülmúlhatatlan teljességében van jellemzetes férfiasság; mindenben, a mi szellemi, valami határozatlan lágyság ömlik el a Cortegiano alakján. Ha igaz, hogy Castiglione önmagát mutatta be az udvari emberben, akkor ennek a jellemrajznak egészen megfelel az író arczképe, a mint Raffael lefestette, a maga gondozott, szinte puha vonásaival.

Az erős egyéniség e hiányának vajjon hol rejlenek okai?

Egyik bizonyára az, hogy a szerző úri embere az udvar embere, a kinek nem lehet más életczélja, mint hogy fejedelmének szeretetét és kegyét megnyerje, mert – miként a szerző mondja – csak ekként lesz képes urát bölcs és igazságos kormányzásra, az erény útjának követésére késztetni. A czélnak ilyetén kitűzése valóban lehetetlenné teszi az erős egyéniséget, sőt inkább feltétlen odaadást, a fejedelem személyiségébe való felolvadást követel. A Cortegiano nevelésének nem is szabad olyannak lennie, mely a veleszületett természet sajátos vonásainak mentől plasztikusabb kidolgozására törekszik, vagy ezeket az ősi vonásokat korlátlanul kifejleni engedi, hanem amely az összes hajlamok kiegyenlítésére, a jellem nivellálására irányul.

Az egyéni vonások elmosódásának van azonban szerintem még egy, a korszellem előrehaladottságában rejlő oka is. Megint nem szabad felednünk, hogy a Cinquecento harmadik évtizedében vagyunk, s nem a renaissance-mozgalom elején vagy első felében, az igazi hatalmi emberek idejében, nem azokban az időszakokban, mikor még a renaissance tele van nyers naturalismussal, félig öntudatlan rajongással, hatalmasan izzó és kitörő szenvedélylyel, s mikor a középkori megkötöttség visszahatásaként még minden túlárad. Castiglione könyve már teljesen megtisztult légkörben fogamzott meg. A Cortegianóban tükröződő eszmény utolsó mozzanata egy hosszú mozgalmas fejlődésnek, melynek folyamán lassanként elült minden forrongás. A lélek felületének most már tükörsimának kell lennie, s csak a mélységekben szabad az egyéni indulatoknak és érzelmeknek hullámozniok. Ugyanezzel a jelenséggel találkozunk a Cinquecento művészetében. A szenvedélyeknek tompultan kell megjelenniök. Ez ama klasszikus nyugalom, melynek typikus példája Raffael Pietà-ja: a legnagyobb fájdalom kifejezése az arczon, az egész alaknak megadással teljes nyugodtsága mellett. Kimondhatatlanul mély, de nem kitörően nyilvánuló fájdalom. Raffael későbbi madonnáin is feltűnik az érzelmeknek ez a telítettsége, de egyúttal megtartóztatása.*

Röviden: a Cortegiano jellemének nem szabad annyira egyéninek lennie, hogy ne lehessen többé aesthetikai. Az egyéniség szűk körének ki kell tágulnia az egész emberiséget befoglaló, széles és egyetemes látókörré. A görög szellem mértéktartó egyensúlyozottsága és nyugalmas összhangja az, a mi a műveltségnek kell, hogy megadja elhatározó jellemvonását, s így az a nevelés, mely ehhez az aesthetikailag tisztult, harmonikus, alkotó részeinek egyensúlyán sarkalló műveltséghez elvezet, lesz az utilismustól és banausiától ment igazi humanisztikus nevelés. Oly eszmény, mely hosszú ideig szabott az iskolának is nemes czélokat, s a paedagogiai elmélkedést is fenkölt magaslatokra tudta felemelni. Az összhangzatosan kiművelt lelki élet volt lényeges jegye annak a humanitásnak, mely Erasmust és Sturmot, Wolff Frigyes Ágostot és Herdert egyaránt hevítette, ha szinte mindegyikök más-más utakon és eszközökkel igyekezett is az örök emberinek szolgálatába szegődtetni a nevelés művét.




Hátra Kezdőlap Előre