61. Montaigne paedagogiája

Ha most egy összefoglaló tekintetet vetünk a bíráló észrevételeknek, sürgető kívánságoknak és haladó eszméknek e tömegére, nem nehéz megállapítanunk, hogy Montaigne paedagogiai eszménye egyrészt a renaissance talajában gyökerezik, másrészt azonban korát messze meghaladó, modern jellemvonásokat mutat; olyanokat, melyekről maga az író mondja, hogy kora közfelfogásával merőben ellenkeznek.

A teljesen kifejlett renaissance szelleme ismerhető fel abban, hogy Montaigne a gyermeket a világ számára akarja felnevelni. A világi nevelés ideálja ez, melyből épp úgy hiányzik a földöntúli elem, mint a hogyan ennek az elemnek a hiányát a Cortegianóban is kimutathattuk. Már nem a világ megvetése és kerülése a legmagasabb, a mire az ember törekedhetik; ellenkezőleg a világban, az emberi társaságban, az életben való érvényesülés kell hogy irányítsa a nevelő munkát.

A renaissanceot (nem a humanizmust) juttatja eszünkbe Montaigne felfogása az erkölcsről is. Semmi nyoma annak, hogy a mit erkölcsnek nevezünk, nála a vallásban lelné gyökerét. Sehol semmi szó vallásoktatásról. A lelkiismeret az, mely szerzőnk szemében, a hit forrásait pótolni látszik; a lelkiismeret pedig – úgymond – nem más, mint az erkölcsre vonatkoztatott értelmiség. Montaigne nem keresztényellenes ugyan, de keresztény sem; függetleníti az erkölcsöt minden pozitív vallástól.* Mindig a becsületességet, a tisztességet, az illendőséget hajtogatja (ideálja a l'honnête homme), de sohasem a vallásosságot, a szív áhítatos felemelkedését Istenhez vagy bensőséges elmerülését Istenben. Még jóság, emberiesség, szeretet, önfeláldozás is ritka szók Montaigne paedagogiájában. Nagyjában itt is azon az úton jár, melyen a Cortegiano szerzőjét láttuk haladni.

A mi még ezeken kívül jellemzi Montaigne paedagogiai álláspontját, már egészen új világnézetre vall. Ha nem is évszámok szerint, de lényegileg benne vagyunk az újkorban.*

Az életrevalóság gondolata ugyanis oly erővel uralkodik az író lelkületén, hogy az a nevelés, melyet ajánl, majdnem egészen híjával van a tudományos elemeknek. A tudománynak – ellentétben a korabeli törekvésekkel – Montaigne szemében már kevés az értéke; sokkal becsesebb az életbölcsesség, világismeret, okosság, ügyesség és erkölcsösség. A könyvek nem sokat érnek. Nem fontos, hogy az ember többet vagy kevesebbet tud-e? Bár az író az antik irodalmat nagyra becsüli, a klasszikus írókról, mint a tervszerű oktatás tényezőiről vajmi keveset hallunk itt; viszont unos-untalan felhangzik a kívánság, hogy olyat kell tanulnia a gyermeknek, a mi hasznára van, s úgy kell megtanulnia, hogy lehető könnyen jusson hozzá.

De mindennél inkább jellemzi Montaigne-t a sokat emlegetett kritikai szellem, mely mintegy sarkpontja ennek a paedagogiának. Nem más ez, mint a tekintély sutba dobása. Nem lehet elég nyomatékosan ráutalnunk arra, hogy írónk e pontban nemcsak saját századának, de minden időknek józan nevelői álláspontjával ellenkezésbe jutott. A legnagyobb tévedések egyike volt azt hinni, mintha kiskorú egyének nevelésében az ítéletnek ez az önállósága az értelmi munka egyedüli végczélja, vagy az oktatás egyedüli módszeres eszköze lehetne. A személyiségben gyökerező tekintély nélkül akarva sem lehetne nevelni gyermekeket. Az egész nevelés nem egyéb, mint a szuggesztív hatásoknak végnélküli lánczolata. Az érzelmi velejárók teljes kikapcsolását a nevelésből sem az elmélet nem igazolhatja, sem a gyakorlat meg nem valósíthatja.

S ezzel elérkeztünk ennek a paedagogiának második sarkalatos hiányához. Annak a nevelésnek, melyet Montaigne hirdet, nincsen perspektívája. Hiába keresünk itt eszményi czélokat. Minden a tények és részletek világában mozog; minden előkelően hideg, nyomasztóan józan és szenvtelen. Híre sincsen annak, amit belső sugallatnak nevezünk. Montaigne neveltjéből bizonyára nagyon okos és nagyon becsületes ember válik. De az okosság és becsületesség egymagában még sohasem hozott létre nagy dolgokat. Az eszmények világára szegzett tekintet nélkül a gondolatból és tettből hiányzik a sarkalló és indító hatalom, a hevület ereje. Van-e valami, a mi távolabb áll Montaignetől és nevelői tervétől, mint ez a hevület? Stoiczizmusa csak neki használ, s nem a köznek; skepticzizmusa nem a bölcselkedés kezdete, hanem vége. Nem kényelmes életbölcselőkre van szükségünk, hanem olyan emberekre, akik fenséges eszményekért tudnak élni, s ha kell, küzdeni és szenvedni is tudnak értök.




Hátra Kezdőlap Előre