80. Erasmus élete

Született 1466-ban a világforgalom egyik legjelentékenyebb pontján, Rotterdamban. Az olvasást és írást Goudában sajátította el; innen az utrechti székesegyházi iskola éneklő gyermekei közé került; majd kilencz éves korában a hieronymiták deventeri iskoláját látogatta, melyet akkor (1475 körül) még alig érintett a humanizmus fuvallata (Agricola csak néhány év múlva került haza Olaszországból). Maga Erasmus mondja* ezekről az időkről:

 

Szerencsétlen volt az a kor, mely engem, mikor még gyermek voltam, a De modis significandi-val* kínpadra vont (excarnificabat), miközben semmi egyebet sem tanultam, mint helytelenül beszélni (t. i. latinul) … Szent Isten, milyen idő volt ez, amikor Joannes de Garlandia* verses tankönyvét magyarázták nagy képpel a fiataloknak, nehéz és terjedelmes kommentárok kíséretében? a mikor az idő legnagyobb része együgyű versecskék tollbamondásával, ismétlésével és számonkérésével telt el? amikor a Floristát* kellett megtanulni? Mert Alexandert* még a tűrhetők közé számítanám…

Az az iskola (a deventeri) akkor még barbár vala (Ea schola tunc adhuc barbara erat). A Pater meus-t* tanították; az igeidőket kívánták; Ebrardust* és Garlandiát* magyarázták…

 

Gyermekkoromban a szép tudományok (bonae litterae) az olaszoknál újból zsendülni kezdtek (repullulascere coeperunt), de mivel a könyvnyomtatás mestersége nem volt még föltalálva vagy csak nagyon kevés embernek jutott tudomására, semmiféle könyvek nem kerültek hozzánk (nihil ad nos librorum perferebatur), és mélységes békességben uralkodtak mindenütt azok, a kik a legtudománytalanabb tudományt tanították (qui litteras docebant illitteratissimas). A jobbféle tudománynak egy kis fuvallatát (aurulam quandam melioris litteraturae) Itáliából hozta hozzánk legelőször Agricola Rudolf, akit 12 éves koromban (azaz: 1478/9-ben) szerencsés voltam Deventerben láthatni.

 

Nyilván ekkor történt az, hogy Agricola személyes érintkezésbe jutott Hegiussal, a deventeri iskola rektorával, nemkülönben ennek az intézetnek egyik tanárával, a hieronymiták kötelékébe tartozó Sintheim Jánossal, akik azután megkezdték az iskola átszervezését és új, humanisztikus szellemmel megtelítését. Rövid ideig részese volt ennek az átalakulásnak a még ott időző Erasmus is.* Már Deventerben úgy ismerte Terentiust, mint az öt ujját (Terentii comoedias puer non secus tenebat ac digitos suos, mondja róla Beatus Rhenanus).

Tizennégy éves korában teljesen elárvult. Szegénysége miatt Herzogenbuschba, a hieronymiták házába ment, ahol ellátásáról gondoskodtak. Tizenhét esztendős volt, mikor az ágostonrendiek steini kolostorába vonult; ugyanitt 1492-ben áldozópappá szenteltetett. A cambrayi püspök, felismervén tehetségét, felmentette a kolostorban maradás kötelezettsége alól s Párisba küldötte theologiát tanulni. Itt nagy szenvedések várták: a Collegium Montis Acutiban (Collège Montaigu) lakott, melynek akkortájt borzalmas állapotát már a franczia nevelés történetéből ismerjük. A romlott ételektől s lakószobájának dögleletes levegőjétől egész életére megrendült az egészsége.* Theologiai tanulmányokkal egyébként csak kényszerűségből foglalkozott; lelke a klasszikusok műveihez, kivált a görög irodalomhoz vonzotta, melynek szépségei elbűvölték. Közben leczkéket adott Párisban időző ifjaknak, egyebek közt Lord Mountjoienak, kivel utóbb Angliába ment, ahol megismerkedett Morus Tamással és Colet Jánossal. Néhány hónap múlva ismét Párisban találjuk: ekkor (1500) adta ki Adagiumait, melyeknek – mint láttuk – oly nagy jelentőségök volt a franczia humanizmus létrejöttében.

Innentúl majdnem két évtizeden át folyvást vándorolt Erasmus. Mintha érezte volna, hogy csak akkor szolgálhatja sikeresen a humanisztikus műveltség magasztos ügyét, ha nemzethez és néphez nem köti magát, ha helyektől és személyektől függetlenül intézheti élete sorát. E világjárás nevezetesebb állomáshelyei: Löwen, a hol több ízben megfordult, tudós intézményeket szervezve* és tudós törekvéseket istápolva; London, melynek humanista köreiben oly szívesen látták és oly nagyra becsülték; Cambridge, melynek egyik kollégiumában rövid ideig görög és héber nyelvet tanított díjtalanul; Velencze, a hol hosszabb időt töltött Aldusék házában, Adagiumainak bővített kiadását rendezve sajtó alá; és Róma, az örök város, a minden humanisták álmainak és ábrándjainak hírtől és dicsőségtől övezett bálványa.

Egyik löweni látogatása idejében értek el hozzá a német reformatio hullámai. Ismerve eddigi mozgalmas életét és haladó szellemét, azt hihetnők, hogy a forgatag Erasmust is elragadta. De csakhamar kiderült, hogy amily erélyes tudott lenni, mikor a tudomány érdekeiről volt szó, épp oly tartózkodóvá lett minden dogmatikus vagy politikai vitában. Hamisítatlan tudós vérmérsékletéből következett pártonkívülisége, a pártok fölé emelkedése oly kérdésekben is, melyeknek felvetése megremegtette, és lázba ejtette az egész keresztény Európát. Tudós tárgyilagossága nem engedte, hogy szemet hunyjon a lelki javakkal való bűnös visszaélések, a papság elvilágiasodása, a szerzetesi élet megromlása, az egyházi nevelés elmaradottsága előtt, de viszont szellemének ugyanez a tudós alkata visszatartotta attól, hogy a német reformátorokat jellemző erőszakos radikalizmus útjára térjen.* De visszatartotta még más is: az a mély meggyőződése, hogy az egyház bajai a szakadás elkerülésével is orvosolhatók. „Erasmus szemében az első, szilárd pont mindenkor ez volt: reformatio az egyházon belül; a római katholikus egyházat a történeti élet adott és szükségszerű alakjának, az egész nyugati műveltség és erkölcsiség hordozójának tekintette.”* Ez a megingathatatlan meggyőződése, párosulva a tudós voltából eredő szelíd mérsékletével (lenis mansuetudo), elégséges magyarázatát adhatja annak, hogy oly helyre vágyott, melyet az indulatok árja – feltevése szerint – el fog kerülni; a hol a vihar elmúlását és a keresztény világ egységének helyreálltát – mint gondolta – nyugodtan bevárhatja, s eközben az emberi kultúrát a klasszikus eszmények mértéke szerint minden izgalomtól menten szolgálhatja. Bázelbe ment, s itt, a tudós Frobenius könyvnyomtató házában tartózkodott 1522-től 1529-ig egyhuzamban. Ez a hét esztendő érlelte meg irodalmi alkotásainak legnagyobb részét, s már-már azt hitte, hogy ebben a zavartalan visszavonultságban élheti le hátralevő napjait. Csalódott. Az 1529-ik év elején Bázelben is végbement a hitújítás, mely ismét kezébe adta a vándorbotot. Freiburgba ment, de csak rövid időre. Csakhamar visszavágyott az időközben elhalt Frobenius családja körébe, ahol nagy szeretettől övezve, de testi fájdalmaktól gyötörtetve 1536. július 12-én ragadta ki a halál munkás kezéből a tollat. Fejedelmekhez méltón gyászolta az egész világ tudós köztársasága. A halálakor írt megemlékezések és gyászoló versek, műveinek ívrétű kiadásában, 27 lapot töltenek be. Hazánkfia, Oláh Miklós, latin és görög sírversben búcsúztatta. Emez fordításban így hangzik:*

 

Teste szerint sírban van a nagytudományú Erasmus,
 Ámde a lelkét már bírja a csillagos ég.
Elhunytát az egész föld népei szerte siratják;
 Csak mennyekbe' lakó szellemeké az öröm.



Hátra Kezdőlap Előre