108. A latin oktatás menete

Mivel a jezsuiták iskolai munkásságának főtárgya és oktatói sikereik nyitja a latin nyelv volt, szükségesnek látjuk közelebbről megvizsgálni, mi módon jártak el e tárgy tanításában?*

Az első osztályban Cicero leveleivel párhuzamosan a latin alaktan elemeit (az úgynevezett rudimentumokat) tanulták növendékeik, melyekhez ugyancsak Cicero leveleinek és Ovidiusból vett szemelvényeknek kíséretében csatlakozott a második osztály fő anyagaként a teljes alaktan és a mondattan vázlata; a harmadikban teljesen befejezték a mondattant (syntaxis pura et ornata) s olvasták Cicero leveleit, De amicitia és De senectute czímű műveit, azután szemelvényeket Catullusból, Tibullusból, Propertiusból, Vergiliusból. A nyelvtani oktatás Alvarez Emmánuel tankönyvére támaszkodott. A három alsó osztályban ekként elsajátították a növendékek az alaktant és mondattant s megszerezték a szókincs legfontosabb részét.

A negyedik és ötödik osztályban folyt az irodalmi oktatás, összesen három évig (mert a rhetorikai tanfolyam két évig tartott). A czél az, hogy a növendékek az írásművek szerkesztésének s a prózai és költői előadásnak a szabályait részint elméleti tanulmány útján, részint a klasszikus latin irodalomból vett olvasmány segítségével, részint stílusgyakorlással elsajátítsák. Az elméleti ismereteket Cyprianus Soarius (Suarez) Candidatus Rhetoricae czímű tankönyvével alapozták meg; olvasmányul szemelvények szolgáltak klasszikus költők és prózaírók műveiből, elsősorban Cicero munkáiból (De officiis, Pro lege Manilia, Pro Archia poeta, Pro Marcello, Philippica, Rhetorikai művek). Költői olvasmány Vergilius (néhány eklogának és az Aeneis IV. énekének kivételével). A stílusmintákat „úgyszólva csakis Ciceróból” kellett venni (stilus… ex uno fere Cicerone sumendus). A fogalmazás tanítása fokozatosan, nagy gonddal és ügyességgel történt, a stílus legkülönbözőbb nemeire való vonatkoztatással. Így az utolsó (rhetorikai) osztályban feladatok lehettek: költői vagy prózai helyek utánzása, tárgyak vagy események leírásai, kifejezések variálása, görög szövegeknek latinra fordítása, költeményeknek prózába áttétele, valamely műfajban írt költeménynek átváltoztatása más műfajba; epigrammák, feliratok, sírversek szerkesztése, írók műveinek kivonatolása, költői alakzatoknak bizonyos tárgyakra alkalmazása stb.

A jezsuiták növendékei sokat olvastak és írtak latinul, s mivel körülbelül a második osztálytól kezdve már csak latinul volt szabad beszélniök s a tanárnak sem volt szabad más nyelvvel élnie, a latin szó észrevétlenül a vérükbe ment át:* aránylag rövid idő múlva már csak latinul gondolkoztak, s helyes latin nyelvhasználatra tettek szert. Nem szorul bizonyításra, hogy mindennek semmiféle éle nem volt a nemzeti nyelv vagy a nemzeti érzés ellen; az anyanyelv használata épp olyan, sőt talán még szigorúbb tilalom alá esett a protestáns iskolákban.* Egyetlen indíték: mindent megtenni, a szükséghez képest büntető eszközök segítségével is, hogy a latin nyelv teljes birtokba vételének fő czélja eléressék. Mert az eloquentia – értve rajta a klasszikus latin előadásnak szóban és írásban való képességét – a műveltségnek legfőbb ismertető jele.

A latin oktatásnak ilyképpen értelmezett czéljával megegyezik a latin olvasmány feldolgozásának módja. A jezsuitákat elsősorban a szöveg alaki tulajdonságai érdekelték, s az írók magyarázatában is a nyelvtani és stilisztikai szempont volt uralkodó. A második grammatikai osztályban például ez volt az oktatás menete: A tanár először elolvasta a mondatot vagy szakaszt; azután néhány szóval anyanyelven megadta a tartalmat, majd szóról szóra (ad verbum) lefordította a szöveget anyanyelvre, a tanult nyelvtani szabályok szemmel tartásával elemezte a mondatot, közben rámutatott a latin nyelvi sajátosságokra, kiszedte és tollba mondta a fontosabb kifejezéseket, s végül az egészet újból, s most már szabadabban lefordította anyanyelvre. Csak ennek a hosszadalmas alaki feldolgozásnak teljes befejeztével, mintegy függelékképp magyarázta meg igen röviden a szövegben előfordult tárgyi tudnivalókat (eruditio). Ugyanilyen volt az olvasmánymagyarázat a felsőbb osztályokban is, azzal az eltéréssel, hogy itt már nem fordítást, hanem latin körülírást (paraphrasist) adott a tanár s a stilisztikai magyarázatokhoz poétikai és rhetorikai felvilágosítások járultak. S hogy mennyire fődolognak tartották a Ratio szerzői a nyelvi szempontot, a tárgyi magyarázatok lehető korlátozására vonatkozó utasításokból tűnik ki leginkább: „Az eruditióval a növendékek felfogásához mérten csínján kell bánni” (eruditio parcius ad captum discipulorum accersenda), mondja a Ratio a rhetorikai osztályról; s ugyanitt olvassuk azt, hogy „A magyarázat módja (habár a tárgyi és elméleti dolgokat egyáltalán nem szabad mellőzni) mégis inkább a nyelv sajátosságát és használatát (proprietatem usumque linguae) fogja figyelembe venni”. A humanitás osztályáról pedig ezeket jegyzi meg a szabálykönyv: „A tárgyi magyarázatot (eruditio) mérséklettel és úgy kell alkalmazni, hogy néha-néha serkentse és üdítse az elmét, de nem, hogy a nyelv megfigyelését akadályozza” (ut ingenium excitet interdum ac recreet, non ut linguae observationem impediat). Mindez világosan bizonyítja, hogy az egész oktatás túlnyomóan a nyelv- és stíluskészség czéljait szolgálta. A tárgyi érdek háttérbe szorult, talán még inkább, mint Sturm didaktikájában.




Hátra Kezdőlap Előre