| KUSALYI JAKCH DÉNES. 1427–1432. | TARTALOM | DOMINIS VI. JÁNOS. 1440–1444. |
SZERZETES-PÜSPÖKÖK. – A HUSSZITA-MOZGALOM. – EGYHÁZI TÖREKVÉSEK A BÉKE HELYREÁLLITÁSÁRA. – VÁRAD KIRÁLYI HALOTTJA. – JÁNOS PÜSPÖK HALÁLA S A TŐLE MARADT IRÁSBELI EMLÉK.
Rövid hat év alatt harmadszor maradt árván Szent-Lászó egyházmegyéje.
Az uj főpásztor, ki Jakch Dénes helyébe lépett, 1435. julius 27-én tünik fel először,* s másodika azon hat János püspöknek, kik e században kevés kivétellel sorban követék egymást Várad főpásztori székén.
Származása ismeretlen; neve némely források szerént: Corchulai, de ez is bizonytalan;* csak az bizonyos, hogy püspöksége előtt Szent-Ferencz-rendü szerzetes vala s azért áll neve előtt püspöksége korában is a „Frater” jelző.
Nem lehetetlen azonban, hogy az egyszerü szerzetesi öltöny ezuttal is, mint a középkorban annyiszor, a kiváltságos osztályok valamely szülöttét fedé; de mindenesetre kiváltságos volt az a sziv és elme, mely utat tudott magának törni a szegényes klastromi czellából a legelső püspökségek egyikének palotájába.
Különben, hogy épen e korban is, mint püspökségeink keletkezésének idején szerzetesre bizták a váradi egyházmegyét: annak {258.} kulcsát e kor mindent felforgatással fenyegető, rendkivüli eseményei adják kezünkbe. A hussziták kora volt ez, kiknek felekezete nemcsak az egyháznak, hanem a polgári s társadalmi rendnek is hadat izent s egyike volt a történelmi világ azon viharainak, melyekben az emberiség időnként ki-kitombolja magát.
E felekezet tanai külföldről, nevezetesen Csehországból átszivárogtak hazánkba is. Rajongók, elégedetlenek s a társadalom ugynevezett mostoha gyermekei, a köznép, tárt karokkal fogadák. Elejéntén csak titkon, erdők közepett, setét pinczékben, elszigetelve álló malmokban s éjjel tartották gyülekezéseiket, hol papjaik heves kifakadásokkal predikáltak különösen az egyház ellen s az Ur vacsoráját, a bor szinében is nyujták hiveiknek.
A fegyver hatalma elégtelennek bizonyult megfékezésökre, sőt annak ellenében előnyüket viván ki, erejök öntudatára ébredtek, s ez bátorságot önte beléjük. Elhagyták rejtekeiket s nyiltan kezdtek fellépni az egyházakban, hitvallomásuk jeléül nagy kelyhet festvén azok külső falára, hadd lássa a világ. S ily egyházak voltak már hazánkban nemcsak a felvidéken, hanem Erdélyben s a Tiszán- és Dunántul is.
A vallási czélokhoz, mint emlitém, politikai s nemzetiségi törekvések is járultak, nevezetesen a jobbágyság panaszosan emlegette szolgasága jármát s legalább szabad költözködésének védelmére már fegyveresen gyülekezett.
A dolgok e végzetes helyzetében jöttek az intéző körök a gondolatra, hogy a bomladozó társadalmi rendet annak megalapitójával, az egyházzal állittassák helyre.
Létre jött tehát a bázeli zsinat (1431–1442.), mely egyik főfeladatának tekinté, hogy a hussziták szövetségeseit, a szakadárokat ezektől elvonja s az egyházzal ismét egyesitse. Ennélfogva a zsinat atyái meghivták maguk közé a szakadárokat is, és hogy annál könnyebben megjelenhessenek, elrendelék, hogy a szakadárok uti költségeinek fedezésére az egyházi javadalmaktól tizedet szedjenek, s ezenfelül teljes bucsut hirdetének mindazoknak, kik ugyanazon czélra adakozni fognak.*
{259.} Szedtek-e ez alkalommal hazánkban tizedet? arról hallgatnak történeti emlékeink; de a bucsu kihirdetése s a kegyes adományok gyüjtése épen a váradi káptalan egyik tagjára, a már emlitett Vépi Péter olvasó kanonokra bizaték.*
A husszita tanok ellensulyozására pedig az egyház régi gárdájának, a szerzeteseknek ékesszólását s tekintélyét szóliták a küzdtérre. E kor szerzetesrendjei között hazánkban is Szent-Ferencz fiai, a nálunk ugynevezett „minoresek” örvendtek kiváló népszerüségnek, melyet szigoru erkölcsiségökkel s lángbuzgalmukkal érdemeltek ki.* E rend tagjainak jutott a nagy feladat, hogy a husszita-tanok áradatának gátat emelve, megőrizzék hazánk hitbeli egységét.
Valószinüleg e czél lebegett Zsigmond király szemei előtt már akkor, midőn Váradnak egy szintén forrongásban levő vidék központjának püspöki széke betöltendő vala, s ezért történt, hogy ama székre szintén szerzetest, éspedig Szent-Ferencz-rendüt szemelt ki, Az bizonyos, hogy az uj püspök, midőn Váradra jöve, látta az uj tanoknak nemcsak fenyegető állását, hanem már foglalásait is: egy régi rend-társát, Jakab szerzetest hivta meg egyházmegyéjébe.*
Jakab atya, mint János püspök róla a pápának jelenté, Szent-Pál lánglelkével s ékesszólásával kele szent királyaink hitének védelmére s ezreket térite vissza az anyaszentegyház kebelére. Félév {260.} mulva a mozgalomnak legalább vallási iránya megtörve volt, mert a következő 1437-iki erdélyi forrongás már inkább politikai okokat hangoztatott; maguk az alparéti pontok panaszolva emlitik az egyházi tilalmat, mely miatt a kereszténység áldásai s vigasztalásaiban nem részesülhetnek, tehát ohajtják vissza a régi, rendes egyház állapotot.*
Az egyház tekintélyének helyreálltával, hozzájárulván a külellenség fenyegető közeledése is, lassan lecsendesültek a kedélyek, s az egykori nagy küzdelmet már csak az egyházak falaira festett s ott feledett kelyhek hirdeték az utókornak, és hirdetik némely helyen ma is.*
A tiszántuli husszita-mozgalom még le sem csendült egészen, midőn egy más esemény hozta izgalomba hazánkat s különösen Váradot. Zsigmond király közel 51 évi uralkodás után 1437. deczember 9-én a morvaországi Znaimban visszaadta lelkét teremtőjének. Az elhunyt, mint már emlitők, első hitvese, Mária hamvai mellé, Szent-László lábaihoz kivánt temetkezni, s a holt testet az ország nagyjainak kiséretében el is inditák hazánk felé.
Várad nevezetes napnak nézett eléje. Székesegyházának fejedelmi sirjai egy ujjal fognak szaporodni, melynek jelentősége tul terjed a haza határain is. Zsigmond, kezdetben csak brandenburgi őrgróf, később a magyar s cseh koronákon kivül viselte a középkorban oly hatalmas nyugoti császárok, s a német királyok koronáját is.
A temetés részleteiről nem maradt reánk tudósitás. Kétségkivül {261.} ismétlődtek s talán még fokozottabb fénynyel I. Károly király temetésének ünnepélyességei, melyeket oly bőbeszédüséggel fest le a krónikás,* ismételve is megemlitvén az aranyhimes, drágaköves bársonyba öltöztetett hat lovat, mely a halottas kocsit vonta, s hozzá tevén, hogy a kocsi lovastól, mindenestől a sirt-adó monostornak (a székesegyházat érti) maradt.
Nemsokára követte királyát a székesegyház sirboltjába János püspök is. Halálának ideje azonban bizonytalan. 1438. elején még élt s kétségkivül jelenvolt a székesfejérvári országgyülésen, mely Albertnek, a Habsburgi-ak közől az elsőnek fejére tette Szent-István koronáját. Ugyanazon év szeptember 8-án aláirta azon kiváltságlevelet, melyet Albert király Raguza városa részére kiadott,* és itt van életének utolsó nyoma.*
Egyetlen emlékünk, mely egyenesen tőle származik, egy oklevele. Ezt azon alkalommal adta ki, midőn Hosszaszai István váczi éneklő-kanonok s királyi főjegyző, később váradi kanonok házát, melyet Várad-Velenczén Zenyth olasztól (civis Italicus) 125. magyar aranyforinton vásárolt minden, a püspöknek, mint földesurnak fizetendő terhek alól felszabaditja azon okból, minthogy a nevezett kanonok a váradi püspöknek és egyháznak a királyi udvarnál sok szolgálatot tőn. A levél kelt Váradon, Szent-Piroska vért. ünnepén (január 18.) 1438. hártyára van irva s pecsétje piros selyem zsinóron függött, de leszakadt s elveszett.*
| KUSALYI JAKCH DÉNES. 1427–1432. | TARTALOM | DOMINIS VI. JÁNOS. 1440–1444. |