ZABARDY MÁTYÁS. 1553–1556. | TARTALOM |
A KÉT FORGÁCH TESTVÉR VÁRAD EGYHÁZI S HADI ÜGYEINEK ÉLÉN. – ÓVINTÉZKEDÉSEK. – VÁRAD AZ ERDÉLYIEK HATALMÁBA JUT. – A VÁROS PUSZTULÁSA. – A SZÉKESKÁPTALAN TÁVOZIK. – A HITUJITÁS FOKOZATOS TÉRFOGLALÁSA. – SZENT-LÁSZLÓ SIRJÁT FELDULJÁK. – A PÜSPÖKSÉG UTOLSÓ INTÉZMÉNYEI IS MEGSZÜNNEK. – A JÖVŐ ZÁLOGAI.
Ferdinánd király mihelyt értesült a váradi püspökség megüresedéséről, sietett a napról-napra válságosabb körülmények közt kétszeresen fontos állomást méltó kezekre bizni. Pár nap mulva, augusztus 26-án már aláirta az uj püspök, Ghymesi Forgách Ferencz kineveztetését.*
Forgách hazánk egyik legrégibb s legtekintélyesebb családjából származott, melynek király-mentő ősei már a sajói ütközetben küzdenek, s mely a legszorosabb vérségi összeköttetésben állt leghatalmasabb nemzetségeinkkel, mint a Telegdi, Báthori, Zólyomi, Bebek stb. Atyja Zsigmond vala; anyja Zólyomi Katalin, Albisi Zólyomi Lászlónak, Biharmegye egyik elsőrangu birtokosának leánya. Négyen valának fitestvérek, s mind a négyen beirták nevöket hazánk történelmének lapjaira: Simon, Pál, Imre karddal, Ferencz tollával.
Forgách Ferencz születésének helye s ideje bizonytalan, ez utóbbi legtöbb valószinüséggel 1530 tájára tehető.* Ifju korában {420.} jövőbeli munkásságának megnyeréseért ketten versenyeztek: testvérbátyja Simon, és Oláh Miklós akkor egri püspök. Amaz a hadi, ez az egyházi pályának ohajtá őt megnyerni. Ferencz, lelke sugalmára hallgatva, a testvér szava helyett az ősz főpap hívásának engedett, s Oláh Miklós a lánglelkü ifjut Olaszhonba, a páduai egyetemre küldte. Itt tanult egy időben rokona, Báthori Istvánnal, a későbbi lengyel királylyal, a Révay-fiukkal s Dudics, Draskovics később nagyhirü püspökökkel.* 1556-ban a bölcsészettudori babérral haza jött, s még azon évben az egri őr-kanonokságot nyerte el.*
Haza jövetelekor már nagyon is világos volt, hogy Castaldo tőre Fráter Györgygyel a Habsburgok erdélyi uralmát is sziven találta. Erdély rendei (Várad akkor még Erdélyhez tartozott) 1556. február elején Marosvásárhelyen tartott gyülésökből felkérték Ferdinándot, hogy vagy védje meg őket a törököktől, vagy engedje visszahívniok Izabellát, mint azt a török mindenáron követeli. Miután pedig kitérő választ nyertek, a következő juliusban küldöttséget inditottak a királynéhoz, mely őt és fiát visszahozza.
A küldöttség ez utja alatt történt, hogy Zabardy rettenthetetlen kardja urának kezéből örökre kihullt. Ép a legválságosabb pillanatban. Izabella mindennap várható visszatérése koczkára tett mindent; annál lényegesebb volt a kérdés, hogy ki álljon Zabardy helyére?
Ferdinánd tanácsosai, köztök első sorban Oláh Miklós, már ekkor primás, az ifju egri kanonokra, Forgách Ferenczre irányozák a király figyelmét, ki müveltségével s pártatlan multjával engesztelődést – családi s épen bihari összeköttetéseivel befolyást – {421.} bátyjának, a hős Simonnak kardjával pedig tekintélyt hozna Váradra, ha a király akként intézkednék, hogy a bihari főispánságot s evvel a váradi vár védelmét Simonra ruházná.
A király helyeselte a javaslatot, s Forgách Ferenczet váradi püspökké, Simont pedig várnagygyá nevezte ki.*
Eközben „megnehezült, az idők viharos járása” Várad felett; 1556-ban, mint az egykoru tudósitás mondja, „az egész váradi káptalan reszketett.”*
A földből, melyet az alapító szent király mint drága örökséget bízott a püspökségre, egy talpalatnyi sem jutott idegen kezekre; a székesegyház, kezdetben oly szerény, hatalmas dómmá, nemzeti szentjeink Pantheonjává, fajunk büszkeségévé fejlődött; a pecsét, jogi életünk e jelvénye, melyet közbizalom helyezett a káptalan kezébe, megkopott a hosszu századok alatt, de a hüség, mely e pecsétet őrzé s érvényesité, nem fogyatkozott meg soha; a káptalani iskola tovább nevelt a hazának hiveket, világiakat s egyháziakat, kik együtt küzdöttek a törvényhozás, a jogszolgáltatás terén, együtt vérzettek a csaták sikjain: mindez most feledve lőn, mert püspök és káptalan nem tudtak szegődni oly zászló alá, mely uj, sokat igérő jelszavakat hordozott körül, de a higgadtabb elmék előtt kevéssé alkalmasakat arra, hogy javitsanak sorsunkon.
Oly jelenetek, minők a szomszéd Erdélyben az ősi s az uj hit követői között kifejlődtek, nem fordultak ugyan még elő Váradon vagy vidékén, legalább nincs róla tudósításunk;* a váradi {422.} káptalan a vidék főuraival még 1555-ben is jó egyetértésben él;* de midőn 1556-ban a politikai elégületlenek, szövetkezve a hitujitás hiveivel, megindultak, hogy visszahozzák Izabellát s vele uj állapotokat, uj kort teremtsenek: Várad egyházi körei tisztában lehettek jövőjök felől. Izabellának 1542-iki erdélyi megjelenésekor történtek az első lépések az egyházi javak elfoglalására.*
Váradot akkor Fráter György erős karja megvédte az erdélyi püspökség sorsától; de 1556-ban, Mátyás püspök halála után Szent-László alapitása védtelenül állt: a két Forgách-testvér, Várad egyházi s világi érdekeinek hivatott őrei még távol valának, ellenben Varkocs Tamás, ki időközben szintén Izabellához pártolt át, sietve közeledett az erdélyi hadakkal, hogy Váradot s vele Biharmegyét Izabella számára biztosítsa.
Ily fenyegető körülmények közt a váradi káptalan óvintézkedésekhez folyamodott. Első sorban a vár megerősítése s védelméről gondoskodék s hogy nem kevesebb erélylyel, mint előrelátással, meg fogják mutatni a következmények; majd kincseinek becsesebb s nélkülözhető részét igyekezett megmenteni. Egyházi szerelvényei közől kiválogatott ötvenezer forint értéküt, de amelyek müvészeti becsök s a hozzájuk füződő emlékeknél fogva még értékesebbek {423.} valának s azokat Báthory András és Miklós ecsedi várába szállitá.*
A káptalan példáját követék a többi egyháziak, nevezetesen a váradi, szalárdi, gyulai Szent-Ferencz-rendüek, kik szintén ez alkalommal vitték legféltőbb egyházi ruháikat, edényeiket ugyancsak az ecsedi várba.*
A legközelebbi események igazolák a káptalan aggodalmait. Varkocs Tamás csakugyan megjelent Várad alatt s ostrom alá fogta a várat.* Izabella is megérkezett, október 22-én tartá fényes bevonulását {424.} Kolozsvárra. Ugyanitt a következő november 24-én megnyilt az országgyülés, mely egyebek közt végezé, hogy akik a szászsebesi (1556. marcz. 12.) gyülésen nem tették le a királynénak a hüségi esküt: ha alsó-magyarországiak (Várad ide tartozott) Varkocs Tamás kezébe tegyék le; aki pedig Szent-Miklós napjától (deczember 6.) egy hó alatt le nem teszi, javait a fiscus foglalja el.*
Váradon a várbelieknek minden reményök Forgách Simon vala, kiről hivék, hogy hadsereggel fog megérkezni felmentésökre. Forgách Simon az ostrom harmadik havában csakugyan megérkezett, de sereg nélkül. Azonban a rettenthetetlen hősnek csak megjelenése is uj lelket önte az ostromlottakba s azután még hónapokig fenn tudták tartani magokat. De a következő május havában már annyira elfogyott élelmök, hogy mint maga Forgách Simon írva hagyta, „egy ebédre való lisztjök sem vala;”* emellett követeik, kiket Ferdinándnál járattak, a megsegéllésnek még csak reményét sem hozák Váradra soha: igy történt, hogy kilencz havi ostrom után, 1557. junius 13-án végre szabad kivonulás feltétele alatt a várat Varkocsnak átadák.
Erdély rendei még Izabella visszatérte előtt a szász-sebesi gyülésen (1556. márczius) törvényt hoztanak, hogy az egyházi javakat a fejedelmi kincstár számára lefoglalják s országuk valamennyi káptalanát s klastromát megszüntessék, és be sem várva a királyné szentesítését, az erdélyi püspök birtokait csakugyan elfoglalák, káptalanét megszünteték.* Azonban a királyné, midőn a rendek az említett kolosvári gyülésen ama törvényt szentesítés végett eléje terjeszték, felháborodással utasitotta azt vissza s kijelenté, hogy a káptalanok ügyét a jövő országgyülésre halasztja, az egyházi javak felett pedig a végelhatározást magának tartja fenn.* {425.} Erre a rendek, mint az egykoru tudósítás mondja, bánni kezdék, hogy a királynét visszahozták.*
De Izabella mérséklete már meg nem mentheté a hatalmába került Váradnak sem püspökét, sem káptalanát. A királyné nem engedte meg eltöröltetésöket; de kivánta az országgyülésileg meghatározott esküt. Ez eskü letételére a kiszabott határidő 1557. január 6-án letelt, de Várad püspöke meghódolni nem jött, a káptalan pedig azután még hónapokig sem nyitá meg a királyné vezérének a váradi vár kapuit.
Mi történt Váradon az egyháziakkal a vár átadása, junius 13-ika után? arról még hiányzanak a részletes tudósítások; de két dolog már tisztában áll előttünk: egyik, hogy Varkocs Tamás a vár bevétele után az egyházi kincseket összeiratta s a püspökségi javakat lefoglalá;* másik pedig, hogy – mint az egykoru tudósitás mondja – a váradi székeskáptalan tagjai „a vár elfoglalása miatt elszéledének” s két hónap mulva, szeptember havában ugy emlittetnek, mint akik a Ferdinánd királynak hódoló országrészben „szétszórva élnek.”*
{426.} Az egyházi javak lefoglalására s a káptalanok megszüntetésére, mint láttuk, szentesitett törvény még nem vala,* azért mind Varkocs Tamásnak emlitett váradi szereplése, mind a székeskáptalan feloszlása csak ugy érthető, ha felteszszük, hogy a káptalan hű maradt 1551-ben Ferdinánd királynak tett esküjéhez s a kolosvári gyülés végzésének ellenére Izabellától a hűségi esküt a vár átadása alkalmával is megtagadta, amiért azután ugyanazon országgyülési végzés szerént „javait a fiscus foglalta el.” Hasonló okból hasonló sors érte a püspöki birtokokat is.* E feltevés mellett szól maga János-Zsigmond, ki valahányszor említi, hogy a váradi püspök s káptalan birtokai mily czimen jutottak hatalmába, csak a kolosvári gyülésre hivatkozik, hol pedig csupán azok javait rendelék elfoglalni, kik a hűségi esküt megtagadják.*
{427.} Mátyás püspök halála óta még csak a püspöki palota állt Váradon üresen; 1557. nyarán laktalanná lőnek a kanonokok házai is, sőt, mint mingyárt látni fogjuk, romokban hevertek.
De kérdés: helyesen cselekedett-e a káptalan, midőn ahelyett, hogy megalkudott volna a körülményekkel, elhagyta állomását? Az ut, melyre a káptalan e tettével lépett, már nem vala járatlan. Midőn az 1556-ik szász-sebesi gyülés elhatározá, hogy az erdélyi püspök birtokait lefoglalja, ugyanakkor nem mulasztá el kérni a püspököt: maradna Erdélyben s működnék tovább az ország fennállásán, de hozzá tevé: „ha miveli ő kegyelme, jó; ha nem: menjen ki belőlök (birtokaiból) békességgel minden marháival (jószágaival) egyetemben, mert ennek utána nem tudjuk, leszen-e ő kegyelmének békességes kimenetele?”* Bornemisza Pál püspök az utóbbit választá. Az erdélyi püspökök ős birtokából, „Gyaluból Szent-Barabás napján (junius 11. 1556.) indula ki: ország képiben adák melléje Ómbózy Miklóst, Sándor Mihályt, Sükösd Benedeket, hogy Kassára kisérjék.”*
Bornemisza s a nyomába induló váradi káptalan belátása s elhatározásának helyességét igazolák a később történtek, melyekből, mint látni fogjuk, kitünik, hogy alkalmazkodással fentarthatták volna még magokat, de csak egy ideig.
Különben a váradi káptalan tagjai ép ugy, mint Ferdinánd király {428.} és hivei meg valának győződve, hogy egyezkedéssel vagy a fegyver hatalmával előbb-utóbb sikerülni fog legalább Váradot viszszahóditani, amikoron majd Szent-László alapítása ismét felvirul.* E meggyőződés amint egyrészt fényt derite a távozók bizonytalan utaira, ugy másrészt türhetőbbé tette a Váradon maradottak helyzetét.
1557-ben még nem szakadt el minden kötelék, mely Szent-László városát fényes multjával összefűzte: Várad egyházi testületeinek legifjabbika, az előhegyi Szent-István-káptalan még állt s hivatása jelentékenyebbé lőn, mint valaha. A távozó székeskáptalantól átvette a székesegyház s az országos levéltár őrizetét s minthogy e káptalan maga is hiteles-helyi joggal birt, saját pecsétje alatt folytatta a hiteles-helyi teendőket.*
Az erdélyi kormány s a váradi székeskáptalan közös megállapodásából történt-e, s hüségi eskü mellett vagy anélkül, hogy a Szent-István-káptalan Váradon nemcsak megmaradhatott, hanem még birtokait is meghagyák? annak eldöntésére elégtelenek adataink; de az kétségtelen, hogy e káptalan megmaradását mind az erdélyiek, mind a Ferdinánd-pártiak s kivált a távozó káptalanbeliek csak jó szemmel nézheték. Az erdélyieknek megnyugvásukra szolgálhatott, hogy az országos levéltár, mely jogszolgáltatásunknál oly fontos szerepet játszott, de amelyben idegenek, kivált világiak egyhamar tájékozni sem tudták volna magokat, egyelőre használható kezekben maradt; a székeskáptalan tagjai pedig leg alább tudták, hogy a székesegyház, a szentek sirjai nem jutottak idegen kezekre, s hogy e káptalan egyszersmind az ő jövendő viszszatérésök záloga.
{429.} Ennyiben állt a váradi püspökség akkori helyzetének minden vigasztalása s reménye; ezenkivül setét, aggodalomkeltő vala minden.
Maga Várad az utolsó ostrom alkalmával sokat szenvedett; a város nagy része a lángok martaléka lőn, magán- s középületei meg épen pusztulásra jutottak. Varkocs Tamás, az ostromló vezér boszuját érezteté a várba menekült káptalanbeliekkel: házaikat felgyujtatá s lerontatta. Innet eredhetett a város elhamvadása, legalább nem hihető, hogy a várbeliek saját városukat gyujtották volna fel. De Varkocs még tovább ment: az egykoru tudósitás szerént lerontatta Várad csaknem valamennyi egyházát, tizet a váron kivül, köztök II. István király alapitását, az előhegyi monostort; benn a városban a Szent-Ferencz-rendüek klastromát, az ispotályt; a várban pedig Keresztelő-Szent-János s a Kis-Káptalan egyházait.* Annyi század annyi kegyelet alkotása s müemléke néhány rövid hónap alatt megsemmisült.
Várad máskor is látott viszontagságos időket, épületei, egyházai 1241-től kezdve ismét és ismét elpusztultak; de Szent-László hagyományának örökösei: a püspök és káptalan mindannyiszor {430.} visszahelyezék a lerontott köveket, felépiték az oltárokat és Szent-László városa megifjodva kelt ki hamvaiból. Most püspök és káptalan magok is hontalanul bolyongtak a hazában.
De Várad épületein kivül lakosaiban is nagy veszteséget szenvedett. Műveltsége, tudományossága leghivatottabb képviselői, ipara, kereskedelme első fentartói: az egyháziak nagy része elhagyta a várost s velök annyian, kiket rokoni, szolgálati kötelékek vagy egyéb érdekek füztek hozzájok. Sokan az ostrom alatt haltak el, még többen, kivált a béke kedvéért leköltözött pestiek közől elmenekültek. Várad, az egykor gazdag, fényes város, „melyhez fogható alig vala széles e hazában,” annyira elpusztult, hogy Izabella királyné rendelet utján igyekezett a várost ujból megnépesiteni s régi állapotába visszahelyezni.* Lehet, hogy a királyné, ki látta Váradot fénykorának épületei s műkincseivel, személyesen tapasztalta a város nagy romlását, de mindenesetre hallhatott róla. Várad küldöttei a vár bevétele után, még a tordai gyülés alatt megjelentek Izabella előtt, hogy bemutassák hódolatukat, s hüségök jutalmául kérjék, hogy városuknak ezentul csak egy birája legyen.* A megfogyott várossal mindenesetre birhatott már egy biró is, de a kérelem hátterében a város atyáinak előrelátása tűnik fel, mely a helyzet kinálkozó előnyeit felismeré.
Kedvezőbb képet a vallási állapotok sem nyujtanak. Az uj hit, mint minden, mi fogamzásra talál, követte a fejlődés fokozatait a fejlődéssel járó izgalmak s rombolásokkal.
Három év mulva az emlitett debreczeni végzés után az 1548-iki tordai országgyülés még tiltá ugyan „a hitet ujitani,” de már csak annyiban, hogy „a predikátorok ne merjenek székhelyökről más {431.} helyre menni szónokolni.”* Ellenben az 1552-iki szintén tordai gyülés végzései már mind a régi, mind az uj hitre nézve teljes vallásszabadságot hirdetnek.* Midőn pedig az erdélyiek fegyverei e törvénynek a magyarországi részeken is érvényt szerzének, annak hatása itt is azonnal feltünék.
A váradi püspökség egyik gyöngye, Debreczen 1557-ben keblébe fogadá az első protestans zsinatot, mely mintegy utját készité az ugyanazon évi s a helyét vallás történetében oly nevezetes csengeri zsinatnak.* És ugyanazon 1557. évben a tordai gyülés már intézkedett, hogy az uj hit követői Váradon iskola-helyiséget nyerjenek.*
A zsinatok s országgyülések buzgalmát az uj hit terjesztésében követék az egyes városok s földesurak. Bihar és Várad-Püspöki városok sietnek ugyancsak az 1557-iki gyüléssel szabad papválasztó jogukat elismertetni,* s azt az uj vallás előnyére értékesiteni. A két Thelegdi, Miklós és Mihály közől az előbbeni mind Telegden Szent-István egyházába, mind terjedelmes birtokai mindenikébe az uj hit papjait s tanitóit helyezé be; a földeket, malmokat, szőlőket azonban, sőt az egyházi szerelvényeket is, melyeket jámbor őseik vagy jobbágyaik lelkök nyugalmáért hagytanak az egyházaknak, – magok között osztották szét vagy szolgáikat ajándékozák meg velök.*
{432.} Így ment ez tovább városról-városra, faluról-falura még a volt egyházi birtokokon is, melyek most a váradi várnagytól függöttek vagy fejedelmi adományozásból világi birtokosok kezeibe jutának.*
A kegyuri intézmény, mely annyi századon át nevelte az egyház örömét, nagyságát, most az egyház ellen fordula. Kegyuraink amint elfogadták az uj hitet, nem késtek birtokaik lelkészeit az uj hitnek szintén megnyerni, vagy pedig másokkal helyettesiteni. Ezek többnyire fiatal emberek valának, kik a külföld forrongó egyetemeiről ép akkor kerültek haza, telve ujitási vágygyal-tűzzel.
Így lőn, hogy amint azelőtt még csak nehány évvel titkon és szórványosan valának protestans papok, ugy most már csak titkon és itt-ott voltak katholikus lelkészek, többnyire koros férfiak, kik napról-napra fogytanak és nem vala, ki nyomukba lépjen.
A köznép sokáig nem tudta, hogy voltaképen mi történik körülötte? Az öregebb nemzedék nem is tudta meg soha. Mig a reformatio külsőleg szervezve nem volt, az uj hithez hajló papok is viszonyban állottak a püspökkel, gyakorolták a régi hit szertartásait, megtűrték annak külső jelvényeit.. Az öregeknek még megvolt megszokott miséjök, böjtjeik, ünnepeik, gyónásuk stb. Hogy lelkészök {433.} ugy mondja-e a misét, oly szándékkal szolgáltatja-e ki a szentségeket, amint az előirva van? abba ők be nem láthatának.*
Amint ritkultak az öregek sorai, ugy tüntek el lassanként az egyházakból a képek, oltárok, az egyes szertartások, s a következő nemzedék már nyilván protestans egyházat talált s ő maga is tudtán, akaratán kivül protestans vala.
Minde mozgalom 1557. óta nemcsak felülről gyámolitva, hanem még akadály s ellenműködés nélkül is folyt Váradon s vidékén. Ki a katholikusokat összetartotta, a csüggedezőkbe s ingadozókba lelket öntött volna, de legkivált, mint Verancsics Antal, Eger főpásztora, az egyháziakban a vallásos buzgalmat s a testületi szellemmel a fegyelmet élesztette volna: olyan nem vala.* A váradi {434.} püspökségnek sem főpásztora, sem püspöki helynöke, de még csak főesperesei sem valának.
Forgách Ferencz püspök, midőn Várad elestének s a káptalan kiköltözésének hírét vette, még távolabb esett attól, hogy püspöki székét elfoglalhassa. A politikai pályán keresett foglalkozást, s mint királyi tanácsos s alkorlátnok egyik legtekintélyesebb tényezője lőn Ferdinánd politikájának, mely a török foglalás megszüntetésére s Erdély visszahóditására irányult. A regensburgi gyülésen hatalmas szónoklatával s a fejedelmeknél tett közbelépéseivel kivívta, hogy a birodalmi rendek negyvenezer gyalogost s nyolczezer lovast ajánlottak meg egyhangulag a török ellen; Erdély viszszafoglalására pedig ama merész, de helyeselt tervet ajánlotta, hogy háta mögé kell kerülni ez országnak s e czélból Moldva trónjára a magyar királyhoz hü fejedelmet ültetni.*
Államférfiui működésének e korából való mellékelt nevealáirása, melylyel királya rendeleteit ellenjegyezni szokta.*
{435.} Szolgálatait a király 1558-ban a pornói apátsággal, 1563-ban pedig a Draskovich György lemondásával megüresedett pozsonyi prépostsággal jutalmazá.* E javadalmakra Forgáchnak valóban szüksége is vala, mert püspöki birtokai, csekély kivétellel, már mind az erdélyiek kezében voltak; csak Békésmegye, mely még Ferdinándnak hódolt, adta számára a tizedeket oly formán, hogy Kerecsenyi László, gyulai kapitány azokat Forgáchtól 550 frtért magához váltá.*
Időközben, 1560-ban megérkezett a pápa bullája is, melylyel őt a váradi püspökségben megerősité.*
Ugyanezen évben még királyi ura azzal tüntette ki, hogy családját atyja s testvérei érdemein kivül saját szolgálatai, nemkülönben ritka tudománya s erényeiért az ország báróinak rangjára emelte.*
Mint Forgách püspök, ugy a székeskáptalan tagjai s a váradi és Várad-vidéki szerzetesek szintén igyekeztek otthont találni, mert bár az annyiszor emlitett tordai gyülés rendelé, hogy „a fekete és szürke barátok” megmaradhatnak,* s a marosvásárhelyi gyülés az apáczákat is meghagyá, mivelhogy „többen nemes családból származtanak:”* de nyilvánvaló volt, hogy maradásuk csak ideiglenes. Otthont azonban az akkori körülmények közt nem vala könnyű találniok. Amit az Esztergomból Nagyszombatba menekült egyháziak irtak Ferdinándnak: „hova legyünk, mikor semmink sincs?!”* {436.} mások is irták és számtalanok gondolták keseregve ama napokban.
A tér, mely felé legtöbb reménynyel tekinthetének, csak Pozsony és Nagyszombat vidékére szorítkozott. Esztergomig már a török parancsolt; a felvidéken, különösen a tehetősebb szepességi s bányavárosokban pedig a protestansok voltak az urak. Pozsony és Nagyszombat klastromai megteltek menekülő szerzetesekkel.* E két város falai között kerestek menedéket a váradi püspökség szerzetesei is. A domokos-rendüek nagyszombati klastroma fogadta kebelébe a szent-Jánosi apáczákat fejedelemnőjökkel, Sárközy Margittal;* a várad-velenczei Szent-Klára-apáczák pedig rendjök pozsonyi házába menekültek, honnat eleik két század előtt Váradra költözének.
A káptalan tagjai lassan-lassan szintén találtak nyugvó helyet. Legtöbben, kivált az öregek s érzékenyebbek – a temetőben: mások rokonaik között vagy a még fennlevő nehány káptalannál.
Igy Ilosvai István prépost, hazai törvényeink első összeirója 1559-ben az esztergomi káptalan prépostságát nyerte el, de két hónap mulva már elment oda, hol nincs többé keserüség. Hasonlóképen az esztergomi káptalan nyitotta meg kebelét Derecskei Török János, továbbá Garai Pál, Garai Márton, Mindszenti András volt váradi kanonokok számára. Szegedi Gergely, Turi János az egri, Muchei Pál kanonokok a pozsonyi káptalannál találták fel elvesztett állomásukat, de többnyire csak évek mulva.
Ez évek a szenvedett méltatlanság keserű érzete mellett a gond, a nélkülözés évei valának. Szatmármegyei birtokukból, melyet, mint láttuk, Várday Mihály vett ki felébe, csak szerény jövedelem állhatott rendelkezésökre és így egyedül a Farkas Bálint {437.} pűspök hagyományozta pestmegyei, három falura kellett szoritkozniok. Valószinüleg itt vonták meg magokat azon kanonokok is, kik hamarjában uj állomáshoz nem juthatának. Voltak ugyan még Borsodmegyében is értékes birtokaik, mint Aszaló, Felső-Zsolcza, melyek szintén kívül estek az erdélyiek hatalomkörén; de ezekben már régen más parancsolt. Ferdinánd király még abban az időben, mikor Erdélyben János király s utóbb Izabella uralkodott, mintegy büntetésül azért, hogy a váradi székeskáptalan mind János királylyal, mind özvegyével békében élt, s a tényleges hatalom előtt meghajolt, – e birtokokat hivének, Serédy Gáspárnak irta be előbb 4500, utóbb ötezer forintban.* Később az ügyek váratlan fordulatával intézkedett ugyan, hogy mindazon egyházi javak, melyeket elvett s elajándékozott, tulajdonosaiknak visszaadassanak.* de ez intézkedésnek a fejetlenség e korszakában általában kevés, a váradi káptalanra pedig épen semmi eredménye sem lőn. Oly férfiu, mint Serédy Gáspár, a birtokot, melyet egyszer hatalmába kerite, nem bocsátá ki többé kezéből, amint csakugyan mind Aszaló, mind Zsolcza az ő birtokában maradt.
Mig a székeskáptalan tagjai igy, szükséget szenvedve, látták jönni-menni az éveket s keresték a fedelet, mely alatt megvonulhatnának, Váradon folyt tovább az uj viszonyok fejlődése. A királyné adománylevelei napról-napra több egyházi birtokot idegenitének el. A várban, különösen a püspöki palotán mesteremberek dolgoztak, épitve, szépitve: itt maga Izabella királyné vőn lakást.*
Emellett az uj hit szintén igyekezett állást foglalni Váradon. {438.} Kétségkívül ekkor még az ugynevezett „religio lutherana,” mert az 1558. márcz. 25 s april 3-ika közt tartott tordai gyülés a sacramentariusok felekezetét (Kalvin követőinek akkori neve) „betiltani s eltöröltetni vélte.”*
A protestansok, vagy akkori elnevezés szerént „az uj keresztények” 1558-ban kérték a királynétól Váradon a Szentlélek egyházát, de Izabella kénytelen volt tagadólag válaszolni, minthogy azt már előbb a szegények (ispotály) használatára adta volt,* helyesebben meghagyta továbbra is az ispotály használatában. A következő 1558. évben már Várad is, mint Debreczen egyik támpontja az „uj hitüek”-nek; az idézett év augusztus 18-án a Kalvinhoz hajló papok Váradon értekezletet tartának, melyen a lutheranusok ellenében álláspontjokat körvonalozák, sőt Melius Juhász Péter magát az ifju fejedelmet is ingadozóvá tette.*
Az uj hit e fokozatosan erősebb fellépése mindinkább szükebb térre szorítá Várad s vidéke már kevés katholikus elemeit, mindinkább sulyosbitá helyzetöket. A csak nehány tagra olvadt Szent-István-káptalan sorsa meg épen kinos vala, kivált midőn, mint az uralkodó hatalom hivatalos közegének, idézéseket, átirásokat kelle teljesiteniök oly ügyben, mely lelkiismeretökkel ellenkezék, vagy pedig beiktatniok világiakat az egyházak vagy épen Szent-László sírjának birtokaiba.
{439.} Emellett alig volt nap, mely valami szomoru hirt ne hozott volna. Majd azt kelle hallaniok, hogy a püspökség szintén egyik büszkeségének, Gyula városának polgárai még egyházi szerelvényeiket is elárusiták;* majd egy-egy monostor vagy nevezetesebb egyház elvesztéséről értesültek; majd – és ez volt a legfájdalmasabb, de nem a legritkább – valamely paptársuk hitehagyásáról.
1561. január közepe táján váratlan meglepetésben részesültek, de amelynek szintén volt fájdalmas oldala. A székeskáptalan szétszórt tagjai nem szüntek meg együvé tartozásukat tovább is érezni s érdekeiket közösen védeni, azért midőn birtokaik utolsó töredékét, a pestmegyei falvakat szintén valamely veszély fenyegette, közös elhatározásból Váradra küldék két társokat: Garai Mártont és Nyárádi Demetert, hogy a székeskáptalannak ama falvakra vonatkozó birtoklevelét az előhegyi káptalannal átirassák.* Az átírást kétségkívül bármely más hiteles-hely is elvégezte volna, s hogy a nevezett két kanonok mégis Váradra jött, ez vagy azért történt, hogy a levél eredetije itt volt és igy a székeskáptalan 1557-ben még birtokleveleit sem viheté magával vagy hogy – viszontlátni óhajták Szent-László sirját s városát.
De a Szent-István-káptalan legnehezebb napjai Izabella halálával érkezének el. A királyné híve maradt a kath. egyháznak s halálos ágyán fiát is megesketé, hogy nem hagyja el atyái hitét; de ama kor az erős jellemek képzésére gyenge iskola volt.
Izabella halálával az ifju fejedelem udvarából eltűnt az utolsó mérséklő elem, mely legalább az erőszak nyilvánulásait távoltartá. {440.} Most már ezek is napirendre kerültek. Megujultak a váradi egyházfi s a Barcsai-testvérek ismeretes, minden vallásos érzületet sértő tettei, még pedig most már büntetlenül.*
Előbb a régi vallás szabadon, nyilvános helyeken álló jelvényei ellen intéztek támadást. A képeket, szobrokat, kereszteket, atyáink vallásossága, áldozatkészsége s műérzékének emez emlékeit zuzták össze vagy csonkiták meg, s téptek ki velök ugyanannyi lapot nemzetünk műveltségének történetkönyvéből. Így a várban a Szent-László kápolnáját ékesitő szobrok közől, melyek a négy evangelistát tünteték fel, háromnak a fejét törék le, a negyediket pedig egészen elvivék s Isten tudja, mit cselekedtenek vele.*
Az utczáról később betörtek Istennek házaiba, sőt a sirok, s ezek közt a legdrágább sir feldulásától sem riadtak vissza. Felverék a székesegyházat;* 1565. junius 22-én feltörték Szent-László király sirját, és kincseket keresve, kihányták onnat az aranynál, gyöngynél drágább szent csontokat.
Még folyt a szentségtörő munka, midőn Szegedy Benedek, szent-istván-káptalani kanonok, hirt véve vagy csak bal sejtelemtől indittatva, a székesegyházban megjelent. A káptalan s vele az ős hit szorongatott s ma már csak kegyelmi helyzetét semmi sem bizonyitja jobban, mint a körülmény, hogy a sirfosztogatókat a kanonok váratlan megjelenése sem hozta zavarba. Szegedy nem akadályozhatott meg semmit; mindössze annyit tehetett, hogy a {441.} kiszórt ereklyék egy részét a rablók lábai alól felvette, s kebelébe rejtve, vitte kanonoktársaihoz.*
Titkon, mintegy lopvást vihette csak ugyanazon az uton, melyen egykor egy nemzet diadallal hordozá körül.
Szent-László fejereklyéjét, mely külön, ezüst ereklyetartóba foglalva állt, a káptalan kétségkivül igyekezett még 1556-ban megmenteni. Lehet azonban, hogy azt nem küldte egyéb kincseivel Ecsedbe vagy máshova, hanem – mint bizvást gondolhatá – a legbiztosabb helyre, a szent király sirjába rejté. És így e sir feltörése alkalmával juthatott az az erdélyiek kezébe, kiktől utóbb Náprágyi Demeter győri püspök váltotta azt magához.*
Szent-László sirja üresen állt. Elvitték a váradi püspökség kebeléből a szivet. Mi következhetett volna erre egyéb, mint a – feloszlás?
És az be is következett, nem telt belé egy év.
1566. márczius 10-én a tordai országgyülés a következő végzést hozá: „egyenlő akarattal végeztetett, hogy aféle egyházi renden való személyek, kik az pápai tudományhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak és abból megtérni nem akarnak, az ő felsége (János-Zsigmond) birodalmából mindenünnen kiigazittassanak. – Az váradi káptalannak ő felsége ez jövő virágvasárnapot hagyta, kik ha meg akarnak térni, házokban, szőlejökben, marhájokban – jószáguktól elválva, kiket ő felsége magának akar tartani – {442.} békességvel megmaradhatnak; ha pedig az Istennek igéjét nem akarják venni, személyekben, marhájokkal egyetembe, valahova akarnak menni, szabadon elbocsáttassanak.”*
Most már tehát nemcsak birtokaikat, hitöket is kivánták.
E végzés határnapja előtt három héttel (márcz. 18.) a Szent-István-káptalan János-Zsigmond parancsára még törvényes beiktatást végzett. Hiteles bizonysága, Vásárhelyi Mátyás Szakácsi Sáffár Gergely király emberével Bajony Jánost iktatá be a biharmegyei Lőkösházán némely részbirtokba, s erről a káptalan a beiktatás tizenhatodik napján (ápril 2.), tehát csak öt nappal virágvasárnap előtt pecsétes levelet is adott.*
A váradi székeskáptalan levelei alá századokon keresztül mindig csak négy kanonoknak, a négy elsőnek: prépost-, olvasó-, éneklő-, s őr-kanonoknak neveit jegyezé. E szokást átvette a Szent-István-káptalan is: idézett iktató levele alatt szintén négy kanonok neve áll, ezek: Szegedy Benedek, ugyanaz, kiről már fentebb, Szent-László ereklyéjénél volt szó, továbbá Babolcsay György, Esztergomi Bonaventura és Érsek-Apáthy Kristóf. De neveik mellől hiányzik a préposti és a többi czim; egyszerüen „kanonokoknak s Isten házában Isten szolgáinak” nevezik magokat.* Négynél azonban, mint az oklevél is mondja, még többen valának. A nevezett Vásárhelyi Mátyáson kivül társaik lehettek még: Kálmáncsehi Mátyás, Ludbregi Balás, Veres István, Belezi Bálint, Szent-Lőrinczi Tamás, kiket, mint 1560–1566. közt Szent-István káptalanának tagjait, emlitenek történeti forrásaink.
És ez oklevél utolsó emlékök. Ezentul többé, mint váradi {443.} kanonokok, nem fordulnak elő. Hogy mi történt velök? megfejti az ugyancsak 1566. november 30-án megnyilt szebeni országgyülés e végzése: „a váradi káptalan helyébe, mert hogy azok megrontattanak az ő bálványozásoknak okáért . . . tartassék más két pap, Kanisay János és Fóris pap,” hogy azok „a vármegye notariusával egyetemben” a hiteles-helyi teendőket végezzék.* Azaz, minthogy a Szent-István-káptalan tagjai a fentebb idézett tordai végzés ellenére ragaszkodtak „az pápai tudományhoz és abból megtérni nem akartak”: ezért ugyanazon végzés szerént „marhájokkal egyetemben, valahova akartak menni, szabadon elbocsáttattak.” Ezért volt kénytelen gondoskodni később a szebeni gyülés „más két papról,” kik a vármegye notariusával egyetemben a gazdátlanul maradt országos levéltárakat, t. i. mind a székes-, mind a Szent-István-káptalanit átvegyék.
A Szent-István-káptalan tagjaival egyszerre hagyták el Váradot a kápolnai s fudi-vásárhelyi Szent-Pál-rendüek.* Hogy ezek szerzetök mely klastromába vonultak? az nincs feljegyezve, de a kanonokok közöl Vásárhelyi Mátyást s Belezi Bálintot még ugyanazon évben az esztergomi káptalan tagjai közt találjuk.*
{444.} Mig ezek Váradon történtek, Gyulavárát a török már ostromolta s ugyanazon év szeptember 1-én hatalmába is keríté. A várral együtt elveszett egész Békésmegye s evvel a váradi püspökség területének utolsó maradványa. Forgách Ferencz püspöknek nem volt többé egyházmegyéjéből egyetlen faluja sem.
Egyéb nagy veszteségeket is szenvedett. Régi ura s pártfogója, {445.} Ferdinánd elhunyt s Miksa az uj király igénybe vette Forgách szolgálatait, de nem jutalmazá érdemeit. Tiz éve szolgált már a királyi ház, a haza érdekeinek, legujabban is a győri tábort menté meg lélekjelenlétével: mindemellett midőn a következő 1567. évben a győri püspökség megüresedék, Miksa király e még egyedül csonkíttatlan püspökséget nem Forgáchnak, hanem egy idegennek adományozá. Erre Forgách a püspöki kar tanácsának ellenére lemondott {446.} hivataláról s javadalmairól, le a váradi püspökségről is s a király engedelmével Olaszhonba költözött.*
A váradi püspökség középkori története be volt fejezve. Ami ezután következett, az egészen más világ vala, más elvek, más emberek világa.
János király egykori birodalmában a székelyeken kivül csak nyolcz előkelő család maradt hü hitéhez.* De figyelemre méltó, hogy midőn az uj hit követői a váradi püspökség birtokait elfoglalák, azokat nem, mint külföldi társaik, az uj egyház, hanem a fejedelmi kincstár rendelkezésére bocsáták; és hogy épen akkor, midőn Szent-László városában az ősök hitének utolsó szikrája is ellobbanóban van, megszületik ugyanott – Pázmány Péter.
ZABARDY MÁTYÁS. 1553–1556. | TARTALOM |