Második fejezet.
  Bírálók és úttörők.

117. Pázmány Péter a magyar családi nevelésről. – Hogy valamely korszakban milyen a családi nevelés, nehéz megállapítani. Ami ily meghitt körben történik, jobbára elzárkózik a nyilvánosság elől. Annyit talán mégis szabad a tizenhetedik századról feltennünk, hogy e korban a családi nevelés inkább kemény és szigorú, mint engedékeny volt; hogy a gyermekek fegyelmezésében a testi fenyíték sűrűn járta; hogy a szülők iránt félelemmel vegyes tiszteletet éreztek a gyermekek; hogy a vallásnak igen nagy szerep jutott az erkölcsi nevelésben. Az is valószínű, hogy a női erényekben tündöklő nagyasszonyok kis gyermekeiket jó erkölcsben nevelték, s hogy a felserdült ifjakra apjuk példája hatott leginkább, az élet általános stilusában nem mindig jótékonyan (őseink szertelenül áldoztak Bakchosnak és szitokszókkal éppen nem fukarkodtak), de vitézi erényekben bizonyára emelően.

Ha a nagy magyar egyházfejedelem a családi nevelés hibáit oly erősen korholja prédikációiban, szavait nem szabad úgy magyaráznunk, mintha a nevelésnek ez az ága éppen minálunk, s éppen a katholikusoknál teljesen elhibázott, sőt erkölcsrontó lett volna. Szeme előtt inkább az lebeghetett, hogy az emberi gyarlóság erejénél fogva nálunk is, másutt is többre becsülik a szülők a földi javakat, mint az örök értékeket, többre a külső magatartást, mint a lélek megigazulását, s így gyermekeiket sem nevelik az evangélium szerint való igaz keresztényeknek. A katholikus hitszónok alig is mondhatott volna egyebet, de bizonyára a protestáns prédikátor sem. Legjobban bizonyítja ezt A fiaknak istenes neveléséről szóló szentbeszéd, ahol egyebek közt így ítél a szülőkről Pázmány Péter.*

Ki tudná elő-számlálni, mennyi fogyatkozás vagyon e dologban [az erkölcsi nevelésben] a mostani emberek között? A szülék, mint-hogy patres carnis, csak a testet adgyák fioknak, nagy gondot viselnek gyermekeik testére. Ha egy kis nyavalya éri; ha magát megsérti, minden dolgát elhadgya az annya és fiát sirattya, kérleli; orvosollya; ha balkézzel nyúl az ételhez fiad, úgymond Plutarchos; ha tekinteti, ha álla- és dereka hordozása nem esik díszesen; ha egy haja-szála jól nem ál fejében: ottan megdorgállya; és mind addig pirongattya, vesztegeti szegény gyermeket, míg kedve-szerint nem esik a dolog. De emellet, ha rest az isteni szolgálatban; ha csácsogó; ha szerelmeskedik és egyéb vétkekbe esik; nem érzik a szülék oly keservesen efféle lelki nyavalyájokat. Vaj, ki kevés anyák vannak ollyak, mint a Machaboeusok annya, ki inkább akarta, hogy egy-másután szörnyű halállal megölessék hét fia, hogysem csak egy bűnt cselekednének Istenellen. Bezzeg a mostani szülék, arra gondot viselnek, hogy világi jószágot keressenek és hadgyanak gyermekeknek: de ezred részét munkájoknak abban nem fojtattyák, hogy jó erkölcsben és tekélletes jámborságban hadgyák őket, maga Isten azt parancsoltja: hogy az atyák, mindeneknek előtte isteni félelemre tanítcsák fiokat...

Menyin vannak efféle atyák és anyák, kik meg nem dorgállyák, sőt nevetéssel halgattyák, mikor szitkozódik kisded fiok: és nemcsak torkába töltik a bort, bíztatván, hogy igyék, mert az apja-is ezzel kereste, a mi nincs: de ugyan gyönyörködnek latorságában; és katona-gyermeknek, furcsa-gyors-elméjűnek ítílik, ha, mihent nyelvét tudgya mozgatni, jól tud szitkozódni; néha pedig ugyan biztattyák, hogy vagy annyát vagy mást megszidogasson! Menyin vannak, kik leányokat tánczolásra és nyájasságra izgattyák! Ezek, csak-nem magok kezével áldozzák ördögnek gyermekeket. Bezzeg a Szent Írás, nem arra tanít, hogy nevetve hallyad gyermeked csintalanságát: hanem azt mondgya: non corrideas illi, ne in novissimo obstupescant dentes tui; ne nevess fiacskáddal, mert ebből nagy szabadságot vészen a gyermek; és végre néked vásik fogad belé, mert, a ki mást megszidogat gyermek-korában, magadat gyaláz öreg-korában.

Némileg jellemzőbb részleteket tartalmaz Pázmánynak az a prédikációja,* melynek tárgya: Mint kell a keresztyén leányt nevelni?

Valaki rosz erkölcsökben neveli, isteni félelemre és aítatossagra nem szoktattya gyermekeit, mit mivel egyebet, hanem azok lelkét ördögnek adgya?

Nem elég a keresztyén szülék hivatallyára, hogy fiok, leányok betegségében körüllök vigyázzanak, orvosokat keressenek, halálokon siránkozzanak, mint a mai Evangeliomban említett fejedelem; hanem kötelesek azt érteni, hogy a kiket testszerént szülnek, azokat Istennek szülik, és kemény büntetés-alat tartoznak azzal, hogy Isten akarattya-szerint nevellyék őket.

Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gondgyok, mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni puskázni tanítgattyák őket; de a leányok nevelésében nagy gond viseletlenség vagyon, mert csinnyosgatás, ruha-czifrázás, gangosan-lépés, az-az kevélységre-való tanítás minden nevelések. Maga úgy tetczik, igazán írta Aristóteles, hogy a leányok jó neveléséből ál főképpen az országok böcsülletes állapotja, nemcsak azért, Nam mulieres, media pars sunt, hogy fele az ország lakosinak asszony, hanem azért is, hogy a férfiak jó nevelése nagy részre az asszonyoktúl vagyon. Mert a kiktül születünk és kisdedségünkben neveltetünk, azoktúl szopjuk tejjel együtt az erkölcsöket, mellyek az új edényben legtartósbak. Erre-nézve merem mondani, hogy tellyes életünk tekélletes vagy feslett állapattya az aszszony-emberek nevelésétül árad, mivel első nyolcz esztendőnket, az-az leggyengébb és hajlandóbb üdőnket, asszony-emberek gond-viselése alat töltyilk. A minemű vélekedéseket és erkölcsöket akkor belénk csepegetnek, azoknak sinóraután futamodik a töb életünk. Ennek-felette a szent házasság csendes állapattya a leányok nevelésén át; mert a rosszúlnevelt leány menyegzője hóltig-való galyiba…

118. Káldi György az iskoláról. – A hitért folytatott küzdelmek izzó légkörébe visz Pázmány Péter fiatalabb kortársa, Káldi György, mikor prédikációinak egyikében* az iskolai nevelésnek a vallásos meggyőződés kialakulására való nagy hatását fejtegeti. Szavai egyrészt rávilágítanak a Jézus-Társaság pedagógiai alapgondolatára, mely szerint az ifjuság nevelésétől függ a világ felújítása, másrészt azokra az éles ellentétekre, melyek az akkori katholikus és protestáns iskolázást egész szellemökben elválasztották.

Nyilván, valakik hazájoknak javát kívánták, nagy gongyok vólt az ifiuságnak oktatására: és a Pogányok-közzül Aristoteles azt írta; hogy a Törvényadónak, vagy Fejedelemnek, arra kivált-keppen való gongyának kell lenni. Mert, amint Socrates mondotta Platónál, ha a tartománnak állapattya jól-kezdetik-el: elébb-elébb mégyen, és nevekedik, mint a vízben-való karika. De ha a gyermeki állapaton jól nem kezdetik, az-után semmi jót nem várhatni belőle; mint a gombolyag czérnát, ha mingyárt szép kerekdeden nem tekered, hová nagyobbat nő, annál görbébb és chintalanb lészen. A keresztyének, sok Conciliomokban azt végezték erről; hogy az ifiak oktatására, Iskolákat rendellyenek, és azokba jámbor bölch embereket keressenek, és az Egyházi jövedelemből fizetést szabjanak nékik; és azt helyén hatta a Tridentomi Conciliom is. És nem oknélkül: mert az Irásban-is azt olvassuk; hogy az Isten, Ábrahámot nagyra böchüllötte, hogy fiaira jó gondot viselt. Hélit pedig meg-bűntette, hogy azt elmúlatta.

Tudgya ezt az Ördög; és az okáért, az ő tagjaival, keményen ellenzi az ifiak jó oktatását. Maximinus, fene kegyetlen chászár, látván, hogy kínokkal a Krisztus hitit el nem fogyathattya, álnoksággal akarta eleit venni, és a mint Eusébius írja, egy könyvet íratott, és azt Pilatus chelekedetinek nevezte: melyben számtalan hazugságok, és a krisztus-ellen-való káromkodások vóltak: és meg-parancholta, hogy minden iskolákban azt olvasnák, és tanulnák, és úgy a gyermekek a Krisztust meggyűlölnék, és az annyok tejével szopott gyűlölséget halálig megtartanák. Ezt követik a mostani Tévelygők is; kik utálatos hazugságokkal meg-tömött könyveket ímak, minden Egyházi rendekről, de kivált-keppen a mi kichiny Társaságunkról (mivel-hogy az ifiaknak Keresztyéni oktatását, hivatallya-szerént, felvállalta, és abban serényen munkálkodik), és azokat olvassák az ifiaknak az Iskolákban, hogy meg-útáltassanak bennünket ő-vélek, és mihozzánk ne jőjenek tanuságnak okáért; tudván azt, sok példákáltal, hogy a kik meg-ismernek bennünket; őket künnyen el-hadgyák, és hozzánk sietnek, mind a jó tudományért, s mind a Keresztyén erkölchökért: és a mit ifiúkorokban mi-tőlünk tanulnak, abban maradnak. Ezek-ellen, nagy haragját jelenti az Úr a Prófétánál, és kemény büntetéssel fenyegeti őket: kiket még a Pogányok-is kárhoztatni fognak, úgy-mint, kik a jó Tanító-Mestereket meg-böchüllötték …

119. Más egykorú vélemények a magyar iskoláról. – Míg Pázmány Péter és Káldi György fejtegetései csak nagy általánosságban és csupán vallási és erkölcsi vonatkozásokban mutatnak rá a házi nevelés hibáira és az iskolai nevelés feladataira, addig más egykorú írók a részletekben is, különösen pedig az oktatói munkásság szempontjából birálják a tizenhetedik és a tizennyolcadik század magyar iskolázását. Ez a birálat túlnyomóan kedvezőtlen. Mentől tovább haladunk a két század folyamán (körülbelül a tizennyolcadiknak a közepéig), annál többen eszmélnek rá a nemzet szellemi elmaradottságára, főleg olyanok, kik a nagy nyugati nemzetek egykorú művelődési törekvéseit és alkotásait a helyszínén megismerték.* Szerintök a magyar iskola már nem képes a kort megérteni: a körülötte lefolyó szellemi mozgalmakról tudomást nem véve, a maga latin oktatásának mélyre kivájt kátyuiban döcögteti nehézkes szekerét, az emlékezetet még mindig csak szavakkal tölti meg, a tárgyi tudást elhanyagolja s nem vezeti be az ifjút az életbe, a haza és az emberiség legértékesebb művelődési javainak ismeretébe.

120. Apáczai birálata. – Fájó szívvel panaszolja ezt el már 1656-ban Apáczai Csere János* (Az iskolák szükségességéről), aki nyilván a hollandiai egyetemeken szerzett élményeiből ébredt tudatára annak a mélyreható különbségnek, mely a nyugati kultúrát a hazaitól elválasztotta. Az egész magyar nemzetet, mint ilyent, műveletlennek és tudatlannak itéli.

Valóban nem igazságtalanul hirdetnek minket – mondja erős színezéssel – a halandók közt a legtudatlanabb és legműveletlenebb, buta és tompa, a gyermekkortól fogva állati tudatlanságra termett népnek … Ideje felébredned, te álmos, te hályogosszemű magyar nép! Végre-végre ős álmaidból ébredj föl, leheld ki magadból Bakchust, kinek mindig áldozol; szemeid homályát írral oszlasd el! Nézd, szemléld, vizsgáld meg annyi nyomorúságodnak forrásait, melyek elárasztanak, hogy kedves zálogaid, a haza reményei a bölcsőtől fogva a tudatlanság feneketlen mélységeiben vannak elmerülve, és soha a világosságot, a maguk és a haza hasznát nem látják.

Honnan ez az elmaradottság? Hol rejlenek e kulturátlanság okai? Apáczai szerint nem abban, mintha a magyar nemzet szelleme barbár volna, hanem „a szerencsétlen közoktatásban”. A jobbágyságnak szánt falusi iskolák száma elégtelen. A középiskolákban éveken át kínozzák a növendéket puszta grammatikával. Mintha csak Comenius kesergését hallanók a latin grammatika tanulásában elvesztegetett ifjú évei fölött, mikor Apáczai felkiált:*

Állíthatom, hogy Priamos, hogy Trója annyi gondot nem okozott, mint amennyibe került nekünk a latin beszédnek bármely csekély mértékben elsajátítása… Nemes ifjainkat oly sok ideig kínozták puszta grammatikával, és pedig minden, de minden tárgyi ismeret előzménye nélkül… Nehogy azt gondoljátok, mintha én a grammatikát, a retorikát és a logikát mellőzni akarnám. Távolról sem! hiszen e tárgyaknak magam is kedvelője és szorgalmas művelője vagyok, de azon véleményben vagyok, hogy az imént említett tárgyakkal (fizikával, arithmetikával, geometriával stb.) kell őket egybekötni vagy alájuk kell őket rendelni és csak azok elsajátítása után megtanulni…

Az egész iskolai tanulmány Apáczai szerint szavak és nem dolgok körül forog, szárazon, lelketlenül, módszertelenül. A reáliák, első sorban a fizika és mathematika, továbbá az igazi irodalmi oktatás, a történelem, hiányzanak iskoláinkban. Egyáltalán nem gondoskodnak a technikai tudományok tanításáról. E ponton Apáczai a legélesebb, majdnem bántó hangon ád kifejezést keserűségének. A nemzet szégyenletes tudatlanságáról és aluszékony tespedésének végtelen tengeréről beszél, a nemzet örök gyalázatának és letörölhetetlen szégyenfoltjának mondja azt, hogy a nemzet „szamár-tunyaságból”, „eltompult és elfásult lelkiismeretből” minden műipari dologban idegen segítségre szorul. Mindezeket a hiányokat és bajokat betetőzi, hogy nincsen a hazában teljes egyetem s így nincsen meg a teljes tudományos képzést biztosító intézmény, aminek egyik lesujtó következménye, hogy egyetlen hazai tudóst sem mutathatunk, „kit a magyar iskolák külföldi akadémiák nélkül neveltek volna”.

121. Bethlen Miklós feljegyzései: – A magyar neveléstörténet szempontjából különös érdeklődést kelthetnek Bethlen Miklós emlékiratainak ama részei is, melyek az ő neveltetésére és közben az akkori hazai iskolázásra vonatkoznak. Ő is megjárta Nyugateurópát s közvetlenül megismerte a német, francia és angol műveltség felsőbbségét. A magyar nemesség fiainak apáik okozta fogyatékos lelki műveltségét, úgyszintén az akkori oktatás egyoldaluságát ő is élesen birálja.*

A nemes emberek gyermekeinek, szüléjek kényeztetések és őstől reánk maradott, a schólát a judiciummal tanulható legszebb időben elhagyó gonosz szokás miatt – kevesebb idejek vagyon a tanulásra, mint a szegény emberek, városi és paraszti rendek gyermekeinek: mégis azt a kevés időt hiábavalósággal töltik el a classisban vélek. Írás, olvasás és az egy antichristiana latina linguának tanulásában telik el tiz, tizenkét esztendő, mégis van-e egész Erdélyben is nemes ember jó, csak középaránt való latinus is? nem értek literatort, mert az egész Európában is szűk. Ez csinálta Erdélyben a sok nyomorgó istentelen urat, főembert, és ezekből osztán a sok istentelen hamis birót, igazgatót, a sok bolond egymással ellenkező, egymás házait elrontó, magoknak és mindnyájoknak s maradékjoknak is eszeket vesztő ujabb és ujabb articulusokat; ez adta az alacsony és sokszor parasztember gyermekéből álló prókátor, doktor, secretárius és itélőmestereket, mert a főember gyermeke nem volt arra való, s osztán morgott, mikor utól kellett mondani, hogy nem becsülik a hazafiat, hanem csak a sohannaiakat; ki becsülné, mint Szent Pál mondja. Beadták a vadszamár fiat a schólába, tizenkét esztendő mulva kijött egy mindenfelé ordító, visító, nyerítő nagy vadszamár; sem az Istene, sem hazája törvényét, sem a históriákat, még csak a maga eleinek viselt dolgait sem tudta, mégis országokat, ecclésiát, politiát, törvényt és országos hadakat, szövetséges tractákat igazgasson, igenis, a kőmives csákány, kalán, kő és mész nélkül várat építsen.

122. Wázsonyi Márton és Bárány György. – A XVIII. század elejéről két (külföldön járt) magyar pietista írót idézhetünk annak igazolására, hogy a kor műveltebbjei mily élénken érezték köznevelésünk elmaradottságát* Egyik Wázsonyi Márton, a győri ev. iskola rektora, utóbb vadosfai lelkész (megh. 1737-ben), aki 1711-ben magyar fordításban kiadta Francke Hermann Ágostnak egy művét „A Szentírás szerint való életnek regulái”-t (megjelent Halléban). A mű előszavában ekként nyilatkozik a szerző a hazai (első sorban elemi) iskolákról:

Oly nyilvánvaló és elhatalmazott az [t.i. a műveletlenség], hogy szegény nemzetünk (a mely máskint hajdani virtusira és dicsőséges emlékezetű cselekedetére nézve méltán dicsértetik) rossz és tanulatlan fiaiban az idegenektül sok helyeken nevettetik és gyaláztatik. Ezen barbariesnek okai pedig mind a szülék, mind a préczeptorok, kik a gyermeki nevelést és oktatást elmulatják, adván őket inkább baromi pásztorságra, hogysem iskolába, ahol a tanítónak tiszti volna nem Donatussal vagy vestibulummal kínozni a gyönge elmét, hanem keresztyéni hitnek fundamentomaival és isteni félelemmel egybe a rendes moresekre való vigyázást is édesdeden beléjek folyatni.

A másik író Bárány György, szintén a győri ev. iskola tanára, majd nagyvázsonyi pap és a dunántúli ev. belmisszió buzgó munkása (megh. 1757-ben), aki ugyancsak 1711-ben adta ki Halléban Francke egy másik pedagógiai művének (a Kurzer und einfältiger Unterrichtnek) magyar fordítását,* melyben különösen a latin nyelv iskolai oktatásának túltengését kárhoztatja s a magyar nyelven tanítást sürgeti.

Nem nagy szívfájdalom nélkül írom ezeket, emlékezvén a mi magyar iskoláinkban levő praxisról, a holott minden csak deák nyelven fordul elő. Innét a nyavalyás gyermekek mennyi nyakcsapásokat és vesszőzéseket szenvednek. Minek okáért sokan elvadulnak s elhagyják az iskolát. Javallom azért minden tudós és szemes tanítóknak tanácsokból, sőt egész nemzeteknek példájokból, hogy se oly korán ne fogják a gyermekeket deák nyelvre, minek előtte t. i. a keresztyén vallás fundámentomában és az anyai nyelvben is alkalmatosan nem proficiáltak, de nemcsak a katechismus vagy más compendium, hanem még a grammatika, syntaxis, historia, geographia etc. is magyar nyelven magyaráztassanak meg nekik, epistolákat és más magyar elaboratiókat csináljanak, hogy mindenek felett a magyar nyelvet tanulják meg tisztán. Ennek elmulasztása volt ez ideig az oka, hogy alig találtatott, ki közülünk tisztán és fundamentosan tudott volna szólni és írni, míg valami tekintetes személyek között is jó magyar könyveknek figyelmetes olvasása által azt valamennyire helyesebben nem excolálta.

123. Mikes Kelemen. – Az erdélyi magyar nemesség fiainak nevelését nagy jellemző erővel írja le a világlátott Mikes Kelemen egy Rodostóból 1725. jun. 11-én keltezett levelében.*

Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a falúból ki nem megyen (az urfi), hanem addig a falusi iskolában jár. Addig az ideig meg tanul olvasni, de az olvasással csak paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten kétszer az apját részegen láttya, a ki nem törődik azzal, hogy a fiúban valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hadgya, a kiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván és tanulván, azok benne csaknem holtig meg maradnak, és a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudgya, ha nemes ember gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogy ha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék.

Tizen két vagy tizen három esztendős korában valamely collégyiumban bé plántállyák, a honnét huszon négy vagy huszon ött esztendős korában szabadúl ki. Ollyan idejében, a melyben másutt már az olyan iffiu jó deák, jó historicus, a gyéometriát, gyeográfiát, szükségéhez képest tudgya, és már jó hadi tiszt, nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bizhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszon ött esztendős deákunkat a collégyiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogy ha használhat-é valamit tudományával az országnak vagy magának? Legelsőbben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen, egy nehány könyvit és philosophiáit valamely almáriumban el temetvén, azután faluról-falura bé járja az attyafiait. Aristotélesnek ott egy nehány terminusait ki pöki, de deákul már szégyenlene beszélleni, azért hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az attyafiainál mit csinál? Leg hasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jót nem innék és még deáknak tartanák, ha magát mentegetné. Ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bonttya ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is tellyességgel el felejttse, szükségesnek gondollya lenni, hogy a szolgálók közül kettőt vagy hármat szereteinek fogadgya. E szerént fel róván az attyafiait, és közöttök egy nehány részegség után meg mosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét haza iromtat azzal, amit az attyafiaitól tanult. De mit tanult? Azt a tudományt elő veszi, mihent az apjához vendégek érkeznek; mert legnagyobb gondgya is a lesz, hogy az apja vendégit meg részegíttse, és az apjától is azért dicséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban vagy az italban vagy a Vénus udvarában, és a mit egy nehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt mind el felejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? Csak a deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat vészi, és a gazdaságban ollyan tudatlan, mint mások. És a physicájából annyit nem tud, mint a molnárja vagy a kovácsosa, nem tudván csak annak okát is adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi diáksága után csak azt is a tisztartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdgyük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logyikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi? Az ország gyűlésében el menvén az ország dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végezé[se]ket, mivel ha ott ugy disputálnának, mint az iskolákban, azonnal ő is fel ugranék székiről, és fel kiáltaná: „Nego majorem”. De azokhoz nem értvén olyan tanácsot kell adni, hogy hánnyák el az emberfőt. Nem hogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna, de azt sem tudgya, micsoda országok szomszédai Erdélynek? hogy ha a Maros a Tiszában foly-é elsőben, vagy a Dunában? de hol? a meg más kérdés volna. Mind ezekből láttyuk, hogy a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi, mert a deák nyelvnek ugy venné hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egy-két esztendő múlva ollyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tisztartójának nem kellettnek írni, talám az írást és az olvasást is el felejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemes embernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel a mellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna; egy paraszt ember gyermekének még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterségeket tanulni, mivel a mesterségek és kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy iffiunak más tudományt nem lehet tanulni, mert nincsenek arra való collégyiumok, mint más országokban, ahol egy huszon ött esztendős iffiu négy vagy ött féle tudományokat tud, és egy közönséges iffiu két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kivánni a szegény erdélyiektől. Nem is kivánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordíttsák, úgy a tanulásokat a közönséges jóra fordítanák, mivel sokan vannak ollyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És ha csak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának.

Egy másik levelében (1719 jún. 18) Mikes az akkori leánynevelésnek azt a hiányosságát bélyegzi meg, hogy még a nemes ember leányait sem kényszerítik az elemi ismeretek elsajátítására, az olvasásra és írásra; e készségeket csak azok a leányok szokták megtanulni, akiknek épen kedvök van hozzá.

Bár a mi földink azon volnának, hogy idegen nyelvre tanyítatnák gyermekeket, de az olyan állapottal oly keveset gondolnak, hogy még csak az irásra és olvasásra sem kényszerítenék a leányokat – hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek – azt a két dolgot pedig egy nemes leánynak nem csak illik, de szükséges tudni.

124. Maróthi György. – A XVIII. század közepe táján (1743-ban) adta ki a debreezeni kollégium nagyhirű professzora Maróthi György a maga Arithmetikáját,* melynek előszavában egy pillantást vet hazai közoktatásunk elmaradt állapotára, s különösen a reális tárgyak, első sorban a számtan tanításának teljes hiányát panaszolja.

Azoknak, a kik Gyermekeket tanítanak, igen jó volna Tanítványaikat, mentül idejébben lehet, az Arithmeticára fogni mert tapasztalásból mondhatom, hogy arra már öt s hat esztendős korában alkalmatos a gyermek; csak hogy nem dérrel durral, hanem játék módjára kell apródonként elejébe adni: sőt semmit-sem fog-meg könnyebben, ha csak valami elméje van. Nem lehet pedig ki mondani, melly igen hasznos a gyermeki elmének élesítésére az Arithmetica és ha lehet, a Geometria.* Így szokik legjobban a gyermek arra-is, hogy minden dolgában magára vigyázó, rendszerető, és, amint hivják, punctuális légyen, melIyre igen nagy szüksége van a mi embereinknek. De ha egyéb haszna nem lenne-is meg-lessz ez, hogy így inkább nem hijjába járnak a gyermekek az Oskolába: holott, most úgy látjuk, hogy sok ember gyermek korában a Syntaxisig, sőt fellyebb-is el-ment az Oskolában, a ki mindazáltal semmit nem tanúlt, a mivel vagy magának, vagy másnak használhatna: nem úgy, mint más tanúltabb Nemzeteknek: a kik között még Paraszt embert-is alig találhatnál, a ki a maga nyelvén való olvasás és irás mellett Számvetést-is ne tudna; ha Deákul nem tanult is.

125. Bessenyei pataki tanulóéveiről. – Míg Mikes nagy általánosságban hibáztatja a XVIII-ik század elejének iskolázását, a latin nyelvtanítás kizárólagosságát, életre való hasznos ismeretek oktatásának hiányát, Maróthi pedig főleg a számtannak és mértannak, mint iskolai tárgyaknak még a század közepén is megállapítható, teljes elhanyagolását fájlalja, addig Bessenyei György egy későbbi időpontnak, az 1779-ik évnek álláspontjából tekint vissza azokra az évekre, melyeket a század közepén a sárospataki kollégium latin osztályaiban töltött, s részletesen és szinte kézzelfogható példák felsorolásával* mutatja ki az akkori oktatás hézagosságát, a modern ismeretanyagoknak az ókoriak mellett való teljes kirekesztését, az emlékezetnek az értelem rovására értéktelen adatokkal megtelítését, a megmerevült, nehézkes módszert.

Nem szóllok még a magok [t. i. a professzorok] Tanításaikról, hanem a gyermekek módjárúl, kiket örökké csak könyv nélkül tanítanak recitálni. Szüntelen a classicus auctorokat kell mondani, a többi világról szó sincsen. Ha el mondottuk, mint a szajkók, a mit reánk vetettek, megdicsértettünk. Csak recitáltam, hogy Xerxest majd nem egy milliom fegyveres néppel meg verték a Görögök, kik alig voltak hozzá képest egy nehánnyan, de soha nem hallhattam e csudának okát Tanítóimtól. Csak tanultam a Szent Históriában, hogy első, második Nabugodonozor, Cirus, Sándor, a Rómaiak pusztították a Sidókat, kik minden fejedelem ellen örökké pártot ütöttek. Hallottam ellenbe, hogy a Senakerib seregét, az öldöklő Angyal Jérusalem elől elverte, a Nabugodonozorét pedig bé eresztette; de a Sidóknak Természetekbe nem fedeztetett fel illy közönséges szomorúságoknak oka. Miltíadesről, Themistoklesről repetitiókat tanúltam, de Kodrusról, Amfictionról, Cecropsról, Licurgusról semmit sem tudtunk. Cicerót csak hirdettük, de Trajánusról, Horatius Coclesről, Numa Pompiliusról sat. szót sem hallottunk, a nagy Kátét csak recitáltuk, de sem a Lateranumi, sem a lioni, sem a nicei, sem a Baseli Conciliumról nem tudtunk, egész Classisostól is eszmélkedni. Rákócziról hallottunk beszédből, de sem a Nagy Lajosról, sem Hunyadi Jánosról, Mátyásról nem tudtunk. Bruntzfik, Árgirus történetét meg tanultuk mesébe, de az Ottó császárokét nem hallottuk; Szatmáry Mihály Professor uramat ismertük, de Borsiáról sem Mesterünk sem magunk nem tudtunk. Trótzonfalvát, Petrahót tudtuk hol feküsznek a Bodrog körül, de Paragvájról, Peruviáról, Kongorul, Mexikórúl, Trebizonról, Bresilről stb. soha sem hallottunk semmit. Ellenbe tudtuk recitálni: „o maribus dantur sermo cum turbine carbo”, tudtuk Molnár Grammatikájából e mély verseket mondani: „S quoque finitum, si consona ponitur ante. Sic drop ax, anthrax, atrax, cum smilace climax. His atacem, panacem, colacem, stiracemque facemque, Atque abacem, coracem, philacem compostaque nectes. …” Tudtuk mondani az exceptiókat t. i. „Excipitur, ut gummi, moly, sinapi: Delphin, Phorcyon, nesis, vibex, Salamisque, Glis, gliris, Dis, Lis, Samnis, gryps. A nehéz nyavalya tudna ezekből a sárkány szavakból okoskodni, csak nem kiejtem nyelvemet a számból, ha. mondani akarom őket. Csudálkozunk osztán rajta, mikor nemes Ifiaink haza jönnek az Oskolákból, és a Glis, Dis, Lissel, Gripssel semmire sem mehetnek? hol hallasz ezekről beszélni világi társaságokba? Corneliust, Castelliót, Cicerót már nem recitálhat, azonkivül pedig semmit sem tud, ha csak magától nem olvasott és tanult. Már e részbe lehetne új tanítás módját felállítani, mert nem lenne ok, a Báseli Conciliumtúl úgy félni, mint vastag nyakravalótul és magas üstöktől.

126. Kazinczy Ferenc feljegyzései pataki iskolázásáról. – Csak teljesség kedvéért szükséges itt még Kazinczy visszaemlékezéseit* idézni, melyek a pataki kollégiumnak 1769-től 1779-ig terjedő tanulmányi állapotát jellemzik. Lényegben azonosok Bessenyei nyilatkozataival.

Hogy magyarnak illő volna nemzete történeteit ismerni, és hogy e széles kiterjedésű studiumhoz korán kell látnunk, az Török Istvánnak s más valakinek Patakon a legszükségesb és legfelsőbb tudomány haszontalan örök tanúlása mellett eszébe nem tuda jutni…

Az én koromban Patakon és Debreczenben még nem tanítának hazai törvényt, nem még magyar történeteket, külön fogva a világtörténetiből. Az ifju nem tuda egyebet, midőn iskoláját elhagyta, mint dogmatica és polemica theológiát, mintha az, a mit alsó iskolájiban tanúlt, ha jól taníttatott, elég nem volna. Mely törvényeinken állapodik meg vallásunk, s mi az a bécsi, három nickelspurgi, linczi, szathmári béke, azt én Patakon nem tudtam, azt későbben tanúltam meg. Szüléji patvariára adák, s ott e praxis és egy ízetlen, iszonyú vastagságu Huszti csinálák oly prókátorrá, milyen philosophia nélkül a közönséges fejből válhatott …

127. Losontzi István a falusi iskolákról. – A 70 kiadást ért Hármas Kis Tükör tudós szerzője, Losontzi István,* a nagykőrösi református iskolának majdnem három évtizeden át kitünő rektora, főleg azt hibáztatja oktatásügyünkben, hogy a falusi iskolák gyermekeit is már latin nyelvre tanítják, ahelyett hogy életrevaló, hasznos ismeretekkel látnák el őket magyar nyelven. Említett népszerű könyve első kiadásának (1771) Előbeszédében olvassuk a következőket:

Magyar Gyermekeknek magyarul írtam, nem idegen nyelven, mellyet nem értenek. Sőt vallyha már valaha fel-állíttatnának a mi Nemzetünkben-is a Magyar Oskolák, a mellyekben a szükséges dolgokra magyar nyelven tanittatnának elsőben gyermekeink! Úgy sem ezek idejeket, sem a Szülék költségeket haszontalanúl el nem-vesztenék.

De ez a mi Oskolánknak nagy fogyatkozása, hogy mindenütt minden különbség nélkül a Gyermekek Celláriusra, Deák Rudimentára szorittatnak, a melyeknek paraszt állapotjokban soha semmi hasznát nem vehetik. Sokkal hasznosabb volna a falusi Gyermekeket magyar olvasásra, éneklésre, könyörgésre, Irásra, Aritmetikára, Historiára és a keresztyén Hitnek Ágazataira tanítani, mint gyermeki elméjeket hat, hét Deák Deklinátzióknak vagy Reguláknak tanulásával gyötreni, jövendő meg-sirathatatlan károkkal.

128. Ítéletek a jezsuita iskolákról. – Már fentebb volt szó Rákóczi Ferencnek 1706-ik évi leveléről, melyben a jezsuiták latin oktatását általánosságban elítéli. Ugyancsak e válasziratban szemükre veti azt is, hogy a szabályok iszonyú tömegeivel halmozzák el tanítványaikat, elméjök kiművelésével azonban nem törődnek. Növendékeik annyi sok iskolázás során legfeljebb a deklamálást vagy szinpadi jelenetekben való szereplést tanulják meg. A régi klasszikus írókat csak foszlányokban (per frusta) és forma kedvéért (pro forma) olvastatják. Skolasztikus theologiájok és filozofiájok, mellyel oly nagyra vannak, semmi vonatkozásban sincsen a haladó korral, az élettel, az egyház és állam érdekeivel: elmerülnek holdkóros absztrakcióikba, szőrtszált hasogatnak, a homályt kedvelik, a valóságot megvetik. A széptudományokat, a földrajzot, a mathematikát, a történelmet, a kronologiát, az erkölcstant, a politikát stb. nem tanítják, holott „külföldön a legvirágzóbb országok, a legműveltebb államok és leghíresebb akadémiák a haza javára éppen ezekkel a tudományokkal és nem semmiségekkel (nihileitatibus) szokták a fiatalság lelkületét kiművelni.”* Ezt a nyilatkozatot is azonban a politikai helyzetből eredettnek és annyiban nem egészen igazságosnak kell minősítenünk, mert ugyanebben az időben a protestánsok hazai iskoláiban is még csak igen kivételesen találkozunk a felsorolt tantárgyak legtöbbjével.

Nyomósabb Barkóczy Ferenc esztergomi érseknek 1761. évi emlékiratában foglalt ítélet. Az író, a tanügy újjászervezéséről értekezve, bírálatot mond az akkori köznevelésről, s bár nem nevezi meg a jezsuitákat, a munkálat tartalma egészen kétségtelenné teszi, hogy a Jézus-Társaság iskoláira céloz, mikor ezeket mondja:*

Az egyházi és világi magasabb tudományokban leginkább az a baj uralkodik, hogy végnélküli genealogiák (!), üres szóviták céljából, nem pedig mindkét köztársaságnak [az egyháznak és államnak] érdeke szempontjából tanítják őket [az egyházi és világi tudományokat], s hogy e tárgyak a tanítók hibájából vagy tudatlanságából hanyatlásnak indultak: a gimnáziumi osztályokban pedig majdnem az egész időt arra fordítják, hogy az ifjak megtanuljanak latinúl beszélni, de semmi gondot se fordítanak arra, hogy abban a korban, amikor az ember a tanultakat legjobban őrzi meg lelkében és legkönnyebben fogja fel, az emlékezet oly hasznos dolgok bőségével töltessék meg, amelyeket majdan a kor haladtával érlelődő itélet a maga céljaira és közhasználatra fordítani és az élet kötelességeihez alkalmazni tudja.

E nyilatkozat, s az a körülmény, hogy az ország első főpapja és közjogi méltósága tette, arról tanuskodik, hogy a számbavehető közvélemény (a katholikusoké is) főként a reális és gyakorlati ismeretek hiányát kifogásolta a Jézus-Társaság iskoláiban is, a latin oktatásnak más hasznos ismeretek rovására menő kizárólagos uralmát, az emlékezet túlságos megterhelését, a vitatkozás túltengését, szóval azt az egyoldalúságot és formalizmust, mely az uniformis rendszer mozdulatlanságánál fogva helyenként és kivételesen sem tűrt meg semminemű enyhítést.

Majdnem ugyanabban az évben (1760), mikor Barkóczy emlékirata kelt, írta meg báró Orczy Lőrinc „Álom a tudományoknak jobb rendbenn való intézéséről” című költeményét,* melyben a jezsuiták tanulmányi rendszerét hasonló szellemben bírálja.

 Fellyebb hágott Fitzkó már két garáditssal,
Az oskolát járja több nagy kamaszokkal,
Megterhelik őket comparatiókkal,
Sok izetlen formán csinált regulákkal.
 Hat esztendő el foly, Verset, Orátiót,
Kohol, összve zavar sok hibás Deák szót,
Egy könyvből másikból ír occupatiót,
Üres tök fejjel vár két hó vacatiót.
 A Deák szóért van mind ezen fáradság,
Grammát és Syntaxist tudhat ifiuság,
Mi haszna, nem ebben áll igaz tudósság,
Lelket szépitni kell, ez a tanúltság.
 Érdemes-e valylyon, hogy kilentz esztendőt
Gyermek Deák nyelvért veszejtse az időt,
Ki jövén ne tudjon hanem csak veszendőt;
Ilyly móddal tanúlja az el felejtendőt …
 Az igaz bölcseség, mely azért adatott,
Hogy esméretére vigye a halandót,
Sok versengés által meg homályosodott,
Czéljától el térvén mire csuszamodott.
 Két száz esztendeje, hogy régi bölcseknek,
Plátó, Epicurus, több görög Szenteknek,
Leginkább pediglen Aristotelesnek
Vélekedésin Lojolisták mennek.
 Mire vitték, kérded, magas elméjeket,
Nem törték hasznosban, higyd el, az eszeket,
Szedegettek olylyan gyáva kérdéseket,
Kivel meg tompiták az éles elméket …
 Mire vetemedtek ilylyen kábulásbann?
Belé ereszkedtek mély disputálásbann,
Rekedtek hasztalan syllogizálásbann,
Ki nyert? ki erősebb vala kiáltásbann.

129. Reformtörekvések a tizenhetedik században. – Ha részben kiszínezettek, célzatosak és túlzottak is az idézett nyilatkozatok, alaphangulatuk igazsága nem lehet kétséges. A tény az, hogy a magyar iskola – bizonyára a mostoha közviszonyok hatása alatt is – már a tizenhetedik század közepe táján elmaradt az európai műveltség haladásától. Ezt azonban a nemzetnek csak igen kis része ismerte fel; a kardforgató és perlekedő köznemesség óriási többségének látóköre a Tripartitum szakaszain alig terjedt túl. Annál nagyobb érdemet szereztek maguknak hazánk ama tanítói és iskolaszervezői, akik a nyugati fejlettebb kultúra áldásainak közvetlen hatása alatt átérezték a reformok szükségességét s a magasabb szellemi élet úttörőivé váltak vagy legalább maradandó ösztönzéseket nyújtottak egy eljövendő gazdagabb művelődés megindulásához. Ezek a reformtörekvések részint nevelő, személyiségek, részint egyes, intézmények vagy testületek munkásságához fűződnek. Miután megismertük hazai köznevelésünk tényleges állapotát és tudomást szereztünk a reájok vonatkozó bírálatokról, most a pozitív reformjavaslatokat, a szórványosan jelentkező kísérleteket is szemügyre kell vennünk. És pedig legelébb azokat, melyek már a tizenhetedik században feltűnnek.

130. Comenius. – Az első, aki tudatosan egyengette a magyar iskola reformálásának útját, a morva Comenius. Sárospataki iskolaszervezete csonka és rövid életű volt ugyan, de elméleti műveiben kifejtett gondolatai közt volt egy, melynek a fejlődés későbbi folyamán kétségtelen hatását állapíthatjuk meg: az anyanyelvi, vagyis nemzeti iskola gondolata. Azok, akik Comenius után bírálják népoktatásunkat, majdnem kivétel nélkül azt tartják legnagyobb bajnak, hogy már az elemi iskola is vállalja a latin iskola feladatának egy részét, igazi rendeltetésének rovására, mert ezen a fokon csakis az anyanyelvi oktatásnak lehet helye és értékes eredménye. A latin nyelv nélküli magyar népiskola eszményét Comenius állította fel. Hogy csak oly későn követték szózatát, nem csökkentheti ennek jelentőségét.

Gyakorlati téren Comenius didaktikájának hatása abban nyilvánult meg minálunk, hogy latin nyelvkönyvei a protestáns iskolákban 1643-tól, vagyis Szilágyi Benjámin Istvánnak Nagyváradon megjelent, magyar fordítással ellátott Janua-kiadásától kezdve a tizenhetedik században, sőt még a XVIII-iknak első tizedeiben is aránylag nagy elterjedésnek örvendettek, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy itt-ott a nyelvoktatás módjában gyakorlatiasabb eljárások honosodtak meg, bár másfelől e könyvek – mint láttuk – mérhetetlen távolságba vitték a tanulót az antik kultúrától. A latin nyelvtanításnak az a módja, mely e nyelvkönyvek megszerkesztésekor Comenius szeme előtt lebegett, kitünően illett a deák nyelvnek a magyar közéletben való gyakorlati szerepéhez, de az ifjú lélek kiművelésének pedagógiai céljait éppenséggel nem szolgálhatta. Igazán értékes didaktikai elv jelentkezik az Orbis Pictusban. Ezt a könyvet Sárospatakon írta a szerző és elsősorban magyar iskoláknak szánta. Sajnálni kell, hogy ennek a szemléltetés megvalósítására irányuló első kisérletnek egyelőre tudtommal nem volt folytatása tankönyvirodalmunkban.

131. Keresztúri Pál. – Comenius magyar kortársai közt Keresztúri Pál (1589–1655) nevelői személyisége ragadja meg figyelmünket. Egyszerű tanító volt, aki – úgy látszik – soha egy sort sem tett közzé, de a gyakorlati nevelés és oktatás terén akkortájt a legelsők egyike volt hazánkban. Forrásunk szerint „Isten annak a Keresztúri Pálnak munkáját úgy megáldotta, hogy az ő tanítványaiban igen megvető csak egy sem volt.” Fiatalságában a német egyetemeket járta és Angliában is tartózkodott. Hihető, hogy azok az elvek, melyeknek követése nevelői működését oly sikeressé tette, külföldi tanulmányútjain szerzett tapasztalataiban gyökereztek, de első helyen bizonyára Isten kegyelméből való nevelői hivatottsága érleltette meg fáradozásának gyümölcseit. Bethlen Miklós, aki három évig lakott vele* és tanult keze alatt, híven feljegyzi mindazt, ami őt, mint nevelőt és tanítót különösen jellemezte.*

Ez a Keresztúri Pál gyermektanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországon nem találkozott soha addig párja, a ki a gyermekeket olyan hamar anynyira vitte volna, és nem csak a latinitásban, hanem egyéb tudományokban is, melyet az akkori idő és szokáshoz képest ő tanult volt és tudott volt.

Miben rejlett ennek a sikernek a titka? Mindenekfölött abban, hogy „mint atya, úgy bánt tanítványaival”. Szeretettel vette őket körül, némi szabadságot is engedett nekik s a testi fenyítéket soha sem alkalmazta, nem úgy, mint a kis Bethlen előbbi tanítója, Fogarasi, aki „rettenetes rútul verte” a fiút.

Mert hanyattán fektetett a földre, fejemet, két kezemet, lábomat feltartatta vélem, hol egyik, hol másik talpamat csapta a lapoczkával, hol fejemet a három ágú lapos korbáccsal, hol féllábra állított köre mire, egy szóval igen rútul és bolondul bánt velem.

Keresztúri mindennek ellenkezőjét cselekedte. A tanulás nehézségeit lehetőség szerint elhárítani igyekezett: „igen vigyázott arra a mondásra: Omnia sponte fluant, absit violentia rebus" (Comeniusnak is jelmondata). Az olvasást nem latin, hanem magyar szövegen tanította meg; „olvasni és írni egyszersmind tanított”, a latin szókincset úgy sajátíttatta el, hogy a növendék a szót „leírván magát a dolgot is tanulta”; a gépies emlékezetbe vésésnek ellensége volt, ellenben a variáló ismétlésnek minden képzelhető nemét alkalmazta; a puszta elméletet lehetőleg kerülte, de igen sok időt töltött a begyakorlással; fordításul összefüggő, néha tréfás szövegeket vagy erkölcsi mondásokat és kis történeteket adott (úgy látszik extemporálék alakjában is); magyar dolgozatokat is íratott; a retorika elméletét, „mint haszontalan dolgot” nem taníttatta, mert szerinte elébb tárgyi ismereteket kell a tanulónak szereznie, mielőtt „Orátiót csinálna”. A filozófiában Aristoteles alapjára helyezkedett, „mivel akkor, mikor ő az akadémiákban tanult, a peripatetica és aristotelica floreált, Rámus ellen tusakodtak, Carthesius pedig csak ezen gyermekségemben támada” mondja Bethlen Miklós.

Mathematica scientiákra nem tanított, úgy hiszem, maga sem tudott, mivelhogy azok a magyar nemzetségben hírrel sem hallattak, Apáczai János idejéig, az arithmetikának négy első speciesén kivül, kiváltképpen a tudományt utáló fő s nemesi rend előtt, akik Bethlen Gábor halála után peregrinatióra sem mentek és nem is mehettek, az öreg Rákóczi György nescio quo, nisi Moscovitico brutali consilio csinált tilalma ellen. A mi szegény deákok akadémiákba mentek vagy promoveáltattak, mind csak theologiára, prédikátorságra készítették magokat, jus, medicina, philosophia s kivált mathesis és a valóságos literatura, ethica, politica, historia ujság s csuda volt a magyar akadémikusnál.

Mint forrásunk ismertetett adataiból látjuk, Keresztúri mindenképen arra törekedett, hogy a tanulást megkönnyítse, egyszerűbbé és kellemesebbé tegye, a tárgyi érdeklődést felkeltse. E jellemző vonások – mint már Kiss Áron megállapította* – Ratichiusra emlékeztetnek; hozzá teszem: Comeniusra is.*

132. Apáczai mint nemzetnevelő.* – Keresztúri tanítványa volt Apáczai is: a tudomány rengetegének minden zugában járatos tudós („nemcsak tituláris, hanem valósággal ugyan doctus doctor”);* a szuggesztív hatás erejével megáldott kitünő tanár; fényes kritikai elme, de mindenekfölött hazájának lángoló szeretetétől ihletett nemzetnevelő. Gazdag tudományáról enciklopédiája tanuskodik, mely bár minden eredetiség nélkül szűkölködik,* a szerző sokoldalú tudós műveltségét kétségtelenné teszi; tanári hevületének erejét az az egy tény is bizonyíthatja, hogy amikor Gyulafehérvár nagy kollégiumából az alsóbbrangú kolozsvári iskolához került, utána mentek ajkán csüngő tanítványai (ha lehetett volna – mondja egyikök* – valamennyien vele mentünk volna); bírálatának élessége a nemzet szellemi tunyaságának és a korabeli iskolák legrejtettebb hiányainak pontos felismerésében és kíméletlen feltárásában nyilvánul meg; nemzetnevelő küldetése pedig azoknak a magasztos művelődési eszményeknek kitűzésében, melyeknek megvalósításától várta, a fegyverforgatásnál is sokkal hatékonyabban, magyar nemzetének nagyságát és hatalmát.

A korát messze meghaladó és a messze jövőbe tekintő alapgondolat, mely rövidre szabott küzdelmes életének minden mozzanatát megszentelte, egy terjedelemben és mélységben a nyugatival versenyző, de bélyegében és nyelvében magyar nemzeti kultúrának megteremtése: hite szerint ez az egyetlen lehető feltétele a politikai erőnek és szabadságnak. Ezt a célt pedig csak az ifjú nemzedék jobb nevelésével lehet elérni. Szeme előtt egy nagy, művelt és hatalmas Magyarország lebegett, minden rendű és fokú, egységes rendszert alkotó, jól megszervezett iskolákkal, tudós akadémiákkal, hivatásuk magaslatán álló képzett és ügyes tanárokkal, kik nemcsak nyelvekre, hanem a kor követelte reális műveltségi elemekre is megtaníthatják növendékeiket.

Apáczai művelődési politikáját (bátran nevezhetjük annak) épp az különbözteti meg mindazokétól, akik itt e hazában ő előtte és még sokáig utána írtak e tárgyról, hogy ő egy részeiben összefüggő és egymáshoz kapcsolódó, egységes és egyetemes köznevelés körvonalait biztos kézzel megrajzolja. Nem részeket lát az egészben, hanem egységben látja meg a részeket. Ezen a ponton rejlik Apáczai nemzetnevelő munkásságának legnagyobb jelentősége.

A köznevelés rendszerének legalsó tagozata „az anyai nyelven való iskola”, melyet a deák iskolától elkülönítve és akként kell megszervezni, hogy „a legénykék a háznak egyik felében, a leánykák a másik felében üljenek.” Az anyanyelvű iskolában csak a magyar lehet az oktatás nyelve és tárgya. Itt sajátítják el a nemzet fiai és leányai azokat a készségeket, melyek nélkül sem vallásosság, sem társasélet, sem kultúra nem lehetséges.

Az ilyen Scholáknak tartások s felállítások oly szükséges, hogy valamely országban, tartományban s Városban nincsen, megcsalhatatlan jele, hogy az ország, a tartomány és város a temérdeki tudatlanság tengerébe borult bé.

A második tagozat a középiskola (schola intermedia), első sorban a politikai nemzetnek, a nemességnek iskolája. Tanít tárgyi ismereteket és nyelveket. Amazokkal általános műveltséget nyújt magyar nyelven az idegen nyelvekkel, latinnal és göröggel, előkészít az egyetemre. De a klasszikus nyelvtanulmány is a tárgyi érdeklődést van hivatva szolgálni, mert, ha ismerjük a nyelveket, behatolhatunk a „bölcseség nagy mestereinek könyveibe” és a bennök foglalt igaz, szép és jeles dolgokat gyönyörűséggel szemlélhetjük. Tanít végül a középiskola retorikát és logikát, mások meggyőzése és a gondolkodás fegyelmezése végett.

Az egyetem szervezésének szükségességéről tud legtöbbet mondani Apáczai.* Mert „ami a testben a szem, az az országban az akadémia avagy főiskola.” Eddig széles e hazában csak kollégiumok állottak fönn, melyekben logika és theológia taníttatott, de „ritkán a fizika, vagy metafizika és görög nyelv, majdnem soha a keleti nyelvek, a héber és chaldeai, és a Rabbinica, soha a mathematikai ismeretek: arithmetika, geometria, asztronómia és optika, soha a gyakorlati bölcseség, t. i. ethika, oekonomia, politika és jurisprudencia, sem orvosi tudomány, soha história sem és nem ékesen szólás, amint kellene”. Apáczai tehát a tudományok teljes egyetemét kívánja, aminő akkor (1656-ban) sem Erdélyben, sem Magyarországon nem volt. Mélyen át van hatva a tudomány önértékűségének fenségétől épp úgy, mint gyakorlati kihatásainak tudatától; érzi, hogy a tiszta tudomány is, habár sokszor szabad szemmel alig láthatóan, mily sokszorosan befolyásolja a nemzet egész szellemi, sőt anyagi kultúráját. Az egyetem a legmagasabb tudományt tanítsa és művelje. Ilyenné akarja kifejleszteni Apáczai szűkebb hazájának, Erdélynek legkiválóbb kollégiumát, a gyulafehérvárit. Az egyetemnek négy kara kell, hogy legyen az előkészítő filozófiai kar öt évfolyammal (eloquentia, dialektika, mathematika, fizika, ethika és politika), melyeknek sikeres elvégzése a szabad művészetek mesteri fokozatához vezet. Ennek utána következnek, egymással párhuzamosan, a felsőbb karok: a jogtudományi (5 év), az orvostudományi (5 év) és a theológiai kar (a két előkészítő évvel együtt 7 év.). E felsőbb kari tanulmányok mindegyikét a doktorátus koronázza meg, s az egyetem graduáltjait (magisztereket és doktorokat) a fejedelem megnemesíti. Az egyetemnek legyen nyomdája, könyvtára és botanikuskertje. Kormányzati szerve az évenként változó rektor, fontosabb ügyekben a tanárokból alkotott Senatus Academicus. Apáczai pontosan megállapítja a beíratási és avatási díjakat, a tanárok számát és illetményeit, mindezt a gyulafehérvári kollégiumra vonatkoztatva. Ez a nagystílű terv, melyet emlékirat alakjában Barcsai Ákos fejedelem elé terjesztett Apáczai, a hazai protestánsoknál sohasem, a királyi vagyis katholikus közoktatás terén pedig csak 1769-ben, a nagyszombati egyetem teljessé tételével valósult meg. Így is fényes emléke marad szerzője szellemi felsőbbségének.

Ha mindezekhez hozzávesszük; hogy Apáczai nyomatékosan sürgeti magyar nyelven írott tankönyvek készítését (mire példát adott Enciklopediájával), s hogy ő maga mily nagy mértékben használta tanításában a magyar nyelvet, továbbá, hogy mennyire igyekezett az oktatás tárgyi kellékeinek eleget tenni (Vergilius Georgikáit nemcsak alaki, hanem tárgyi szempontból, fizikai, csillagászati és földrajzi magyarázatok kíséretében dolgoztatta fel), úgy hogy – idősebb tanártársainak nem csekély bosszúságára – filozófusok és theológusok is meghallgatták poétáknak szánt előadásait,* – akkor teljes nagyságában és újszerűségében jelenik meg előttünk a nemzeti nevelés reformálását célzó fenkölt koncepciója.

Hogy mennyire újszerű volt, mit Apáczai megtervezett és megvalósítani igyekezett, kitűnik azokból a gáncsvetésekből, melyekkel kortársai reformterveit akadályozni igyekeztek. De ő a tudatlanságtól; nemtörődömségtől, elfogultságtól reá kényszerített küzdelmet hősiesen végigküzdötte 1660-ig, mikor az alig 36 éves lánglelkű férfiút „az Isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlan volt, kivette”.*

133. Szórványos iskolai reformok a XVIII-ik században. – Habár a két magyar haza köznevelése – mint az egykorú nyilatkozatokból láttuk – egészben véve nagyon kevéssé tartott lépést a haladó korral, mégis a tizennyolcadik század elejétől kezdve itt-ott már mutatkoznak reformtörekvések jelei. Helyenként új tantárgyak bukkannak fel a tantervekben, vagy az eddigi tárgyak oktatása új szellemet kezd lehelni. Jóllehet ezek az újítások most még nagyon elszigeteltek, félénkek, egymástól függetlenek, de mégis a haladni akarás jelentős szimptómái; valamennyiük külföldi érintkezésekre vihető vissza.

Első helyen az ágostai hitvallású evangélikusok iskolái említhetők, melyek közül egyik-másik a XVIII-ik század első tizedeiben a németországi pietizmus hatása alá került. A lutheránus magyar ifjak ebben az időben a lipcsei, jénai és hallei egyetemet látogatták. Főleg Hallét, a pietizmus legerősebb várát keresték fel sűrűn. Voltak köztük, kik éveket töltöttek Francke oldala mellett s teljesen beleélték magukat abba a légkörbe, mely ez időtájt Halléban uralkodott. Jól megismerték a pietista nevelés alapelveit és eszközeit, a Francke iskolaszervezetét, azokat az újításokat, melyeket a pietizmus vezére a hallei intézetekben meghonosított, s ezeket a tapasztalatokat igyekeztek azután felekezetük hazai iskoláiban értékesíteni, s bennük is az áhitatos, de gyakorlati vallásosságnak azt a szellemét meggyökereztetni, mely a német pietista pedagógiát jellemzi.*

Három középpontja volt a magyar pietizmusnak. Egyik Besztercebánya. Az itteni ágostaiak iskolájában működik hat esztendeig (1708–1714) Bél Mátyás, Francke legkedvesebb tanítványainak egyike, négy éven át a mester hallgatója, sőt gyermekeinek nevelője is. A második gócpontja a magyar pietizmusnak Győr. Itt tanítottak a már említett Bárány György és Wázsonyi Márton, úgyszintén Kis Péter, kik mindhárman Halléban tanultak néhány évig a század első és második tizedében. A magyar pietizmus harmadik legnagyobb gyűjtőmedencéje Pozsony volt, ahol az evangélikusok iskolájának Francke szellemében és a pietizmus eszközeivel való újjászervezése szintén Bél Mátyás nevéhez fűződik, aki 1714-ben jött Pozsonyba és a már-már néptelenné vált iskolát rövid idő alatt felvirágoztatta.* Művét utódai Beer Frigyes és Tomka-Szászky János kegyelettel és hűséggel folytatták:

A magyar pietisták elsősorban az elemi oktatás terén követték németországi vezéreiket: legfőbb érdemük e részben, hogy az elemi osztályokból kizárták a latin nyelv rudimentumait, melyek eddig sok kis iskolájokban taníttattak. Ezentúl mindazok a dunántúli (falusi) iskolák, melyek az említett hatások alá kerültek, tiszta anyanyelvi iskolákká váltak.

Középiskolai osztályaikban főleg a történelem és földrajz, mint külön tantárgyak kötik le figyelmünket; azonkívül a pozsonyi iskola Primájában, Bél Mátyás rektorsága alatt, az ó- és újkori irodalomtörténet. A latin nyelvtant most már nem Donatusból vagy Rheniusból, hanem Cellarius hallei tanárnak az anyanyelvet nagyobb figyelembe vevő könyveiből tanulták; a görög olvasmány csakis az Újszövetségre szorítkozott; rendkívüli tárgyként, a leendő theológusokra való tekintettel, tanították a héber nyelvet is. Az ének és zene egyházi érdekből kiváló gondoskodás tárgyai; a vallásoktatásra és a vallásgyakorlatokra igen nagy súly esik. Mindez emlékeztet a német pietizmus pedagógiájára. De ugyanerre a forrásra megy vissza a pozsonyi és az ő nyomdokaiba lépő iskoláknak megváltozott tanulmányi rendje is, melynek új vonásai pietista minták nélkül nem jöhettek volna létre. Ilyenek: a rövid időközökben tartott tanári értekezletek, az írásba foglalt módszeres utasítások, a végzett tanításanyagot leckéről leckére magában foglaló, pontosan vezetett tanulmányi naplók (a pozsonyi és lőcsei iskolákéi ma is megvannak). Hogy a pietizmus az ágostaiak vallásoktatására és theológiai tanítására is hatással volt, azt Bárány Györgynek 1735. évi, magyar nyelven írt katechétikája és az 1729. évi pozsonyi Bél-Beer-féle tanterv mutatják.*

Mindent összevéve, a magyar pietisták értékes ösztönzésekkel gazdagították a tizennyolcadik század hazai közoktatásának egy részét. Ne feledjük, hogy Tersztyánszky Dániel, a Ratio Educationisnak egyik főmunkatársa a pozsonyi nagy iskolát látogatta, még pedig akkor, mikor annak még Tomka-Szászky volt a rektora.

A pozsonyi (és később soproni) iskolákon kívül más hazai tanintézetekben is fel-feltűnnek lassanként némely újító törekvések eredményei. Az egyetemes történelem például a század harmadik-negyedik tizedétől kezdve már minden nagyobb iskola tantervében jelentkezik,* katholikusoknál és protestánsoknál egyaránt (a jezsuiták, mint láttuk, 1735-től kezdve tanítják, kérdésekben és feleletekben írt latinnyelvű tankönyvekből). Magyarország történelme, mint külön stúdium, tudtommal néhány kegyesrendi gimnáziumban taníttatott először, mint ahogyan az ő módszeres utasításaik (Cörver, 1757-ik évi Methodusa)* hangsúlyozzák először tudatosan és nyomatékkal a hazai nyelv (lingua patria, és nem: lingua vernacula) azaz: a magyar nyelv iskolai gyakorlásának szükségességét. A földrajz, úgy látszik, a reformátusok nagyobb iskoláiba vonul be először rendes tárgyként. Lisznyai Pál debreceni professzor már 1680 körül tanítja térkép segítségével, melyet Hollandiában ismert meg, s amelyhez hasonlót – úgymond* – „azelőtt sohasem láttam ebben a mi szegény hazánkban”. Az 1770. évi debreceni Methodus szerint, melyben Maróthinak 1740-ben és 1741-ben a városi tanács elé terjesztett javaslatai megvalósultak,* a deklinisták osztályától kezdve az orátorok osztályáig kellett tanítani e tárgyat (a jezsuiták csak igen mellékesen foglalkoztak némi kevés földrajzzal). A Hármas Kis Tükör első kiadása 1771-ben jelent meg. A számtan-ról, mint rendes iskolai tanulmányról a protestánsoknál csak Maróthi György ideje és 1743-ban megjelent tankönyve (Arithmetica vagy számolásnak mestersége) óta lehet szó. Világos előadásával, a magyar életre vonatkoztatott példáival és jó magyar nyelvével, úgyszintén módszeres jelességeivel nagy haladást jelent ez a kis könyv a számtani oktatás hazai történetében.* A jezsuiták számtant nem tanítottak, ellenben a kegyesrendi gimnáziumokban a század közepe óta mind általánosabbá válik. Nagykanizsán például ekkor már nemcsak a négy alapműveletet tanították (egész számokkal és törtekkel), hanem hármasszabályt és a kereskedelmi számtan elemeit is. Több iskolájukban külön számtani tanfolyamot (classis arithmeticorum) szerveztek. Kollégiumaik bölcseleti tanfolyamában nemcsak a mathezissel találkozunk (ez másutt is megvolt), hanem polgári építészettel is (Tata). Az 1763-ban alapított első hazai gazdasági szakiskolában (a szempczi collegium oeconomicumban) ők tanították a kettős könyvvitelt, mathezist, gazdaságtant, kamarai tudományokat. A reáliáknak ez a nagyobb arányú felkarolása, mellyel a kegyes tanítórend intézményeiben találkozunk, olaszországi hatásokra vezethető vissza. A Cörver-testvérek ugyanis hosszabb ideig tartózkodtak olasz földön, ott ismerkedtek meg kitünő tanárok vezetése mellett behatóbban a természettudományokkal és a mathematikával, s ezen tanulmányaik hatása alatt indult meg azután a kegyesrendiek tanterveinek korszerű felfrissülése.*

A piaristáknak ezen újító törekvéseit egyebek közt hitelesen igazolja egyik rendházuk történetének (Historia Domus Canisiensis) az 1784-ik évről szóló következő feljegyzése:

A mi gimnáziumainkban a tanulmányok újjászervezése [azaz: az 1777. évi Ratio] előtt a latin nyelven kivül, az ifjúság bőséges hasznával, nagyon szorgalmasan (diligentissime) taníttatott a számtan (ars supputandi), a szépírás, a földrajz, a haza története (historia Patriae), a mithologia, a római régiségtan, a kronológia és más ilyen nagyon hasznos tárgyak, melyeket a rendtartományunk körül nagy érdemeket szerzett férfiu, főtisztelendő Körver Nep. János, tudós rendfőnökünk vezetett volt be iskoláinkba … Ezek – mondom – a mi gimnáziumainkban már régen taníttattak, míg másutt mindebből úgyszólva semmi sem érintetett (et alibi nihil fere horum attingebatur). Előadták ugyan a történelmet, de milyent! Bizony sivár és száraz (ieiuna et sicca) história az, mely a Jézus-Társaság gimnáziumainak szánt kis tankönyvekben foglaltatik. Arra tanítottak bennünket, ami idegen és messzeeső, a hazai dolgokat meg elhanyagoltuk. Ugyanez áll a földrajz fölötte kellemes és hasznos tanulmányáról, melynek csak nagyon silány (hogy ne mondjam semminemű) elemei taníttattak (cuius exigua admodum, ne dicam ulla fundamenta proponebantur).

Lassanként a filozófiai oktatás is átalakult. Már Apáczai letért az aristotelesi logika hagyományos alapjairól, mikor műveiben Ramus Pétert és Descartes-ot vallja mestereinek. Enciklopédiájának ama 27 oldalából, melyek a bölcseletet tárgyalják, 22 nem egyéb „az igazságra borult kimmeriai homályt elüző” Ramus logikájának kivonatánál és a többi 5 Descartes Discoursjának fordítása.* Apáczaival egy időben indulnak meg – Ramus érdekében – a Keckermann-féle bölcseleti művek ellen intézett heves támadások a sárospataki kollégiumban, eleinte kevés, később mind feltetszőbb sikerrel;* Debrecenbe 1660-ban hozta Mártonfalvi György Hollandiából a Ramus logikáját;* végül itt is meghonosodik a ramizmus, melynek örökébe utóbb Descartes bölcselete lép. A jezsuiták még 1706-ban világszerte eltiltották a Descartes-féle filozófia tanítását,* s csak nagykésőn, a XVIII-ik század derekán túl, feloszlatásuk előtt egy évtizeddel, tesznek félénk kísérletet filozófiai oktatásuk némi felfrissítésére. Legalább ezt kell következtetnem Iváncsics János jezsuitának 1763-ban Nagyszombatban megjelent és ugyanott használatba vett tankönyvéből,* melynek logikai része (miként a szerző az előszóban maga megmondja) a Port-Royalnak descartesi alapokra helyezkedő gondolkodástanát is figyelembe veszi. Sokkal elébb, már a negyvenes évektől fogva kezd hatni hazai bölcseleti oktatásunkra a német racionalizmus, még pedig nemcsak a reformátusok és lutheránusok nagy iskoláiban (rendesen Baumeister tankönyvének közvetítésével), hanem a kegyes tanítórend kollégiumainak bölcseleti tanfolyamaiban is. Az eklektikus természetű Nova Philosophia és képviselői (Galilei, Gassendi, Descartes, Leibniz, Wolff, Newton, Corsini) 1744-től kezdve elég sűrűn szerepelnek ez intézmények vizsgálati tételeiben, s ezekből (valamint a helytartótanácshoz intézett jelentésekből) következtetve, tanáraik előadásaiban is. Figyelmet érdemel, hogy Benyák Bernát már 1777 körül magyar nyelven tanította a filozófiát. A piaristák azonban gondosan ügyeltek, hogy ez az újféle filozófiai oktatásuk a katholikus egyház tanaival ellenkezésbe ne jusson.

A főiskolai tanulmányok szempontjából szükséges még e helyütt feljegyezni, hogy a tizennyolcadik század elejétől kezdve a protestánsok nagy iskoláiban is találkozunk már jogi stúdiummal, különösen a természeti és nemzetközi jog (jus naturae et gentium) oktatásával.* A hazai jogot, mint említettem, a nagyszombati egyetemen tanították legelőször; utána, de jóval későbben a kolozsvári reformátusok kollégiumában tűnik fel, ahol Heineccius tanítványa, a híres Huszti András, a Jurisprudentia Hungarico-Transylvanica szerzője tanította először e tárgyat. A katholikusoknak időközben még két jogi iskolájok nyilt meg: az egri Foglár-intézet, melyet Huszty István tett híressé, továbbá a polgári és egyházi jog tanítása végett alapított, rövid életű pesti jogi iskola.

134. Pedagógiai érdeklődés előjelei. – Nyilvánosságnak szánt – akár latin-, akár magyar- vagy másnyelvű – pedagógiai irodalom az országos rendezés előtti időkben még alig volt hazánkban. Oly művek, mint aminő Molnár János kanonok népszerűen írt könyve a jó nevelésről,* inkább közhelyek gyűjteményeinek, mint számbavehető tudományos termékeknek tekinthetők. Ugyanilyen elbírálás alá esik Faludi Ferencnek nagyobbára fordított Nemes Úrfija (1771), mely a gyakorlati erkölcs körébe vágó tanácsokkal látja el a nemes származású 20 éves fiatal embert (I. különösen a Hatodik Közbeszédet). Nem pedagógiai mű Bessenyei Györgynek 1777-ben megjelent, részben franciából fordított, részben francia hatásokat éreztető Anyai oktatása sem,* melyben a szerző útmutatással szolgál egy házasulandó fiatal leánynak, hogyan viselkedjék házanépével, gyermekeivel, a társasággal szemben és szívére köti a vallásosságot, a háztartás kötelmeit, a baráti hűséget stb. Nem nevelőknek, hanem gyermekeknek szánt könyv a pietista Rambach János egyik művének (Erbauliches Handbüchlein für Kinder. Halle, 1734.) Szabó János tollából való magyar fordítása e címen „Gyermekeknek kézi könyvecskéjek" (Jena 1740), melynek második része erkölcstant és illemtant tartalmaz (miképen viselkedjék a gyermek otthon, az iskolában, a templomban stb). Kiemelkedik az efajta népszerű művek közül Weszprémi Istvánnak „A kisded gyermekeknek nevelésekről való rövid oktatás" című könyvecskéje (Kolozsvár, 1760), melynek szerzője túlnyomóan orvosi szempontból ugyan, de nem csekély pedagógiai érzékkel is, az egészen kis, 1–3 éves gyermekek ápolásáról szól. Amit a kisded ruházatáról, táplálásáról és pihentetéséről mond, nyilván Locke hatását érezteti. S két évvel Rousseau Emilje előtt írja:

Halljuk-meg, mit mond nékünk e részben a Természet; ha mi annak szavát fogadjuk, őtet követjük, nem igazgatjuk, annyival-is inkább, ha nem erőltetjük, lehetetlen dolog, hogy mi meg tévelyedjünk. Valamint szintén az Orvoslásnak, úgy a Nevelésnek mesterségében-is hamar meg-tévelyedünk, ha a Természetnek folyására szorgalmatosan nem figyelünk.

Lockenak ez időtájt magyar tolmácsa is akadt Gróf Székely Ádám személyében, aki azonban nem az angol eredetiből, hanem Coste francia fordításából ültette át nyelvünkre az angol bölcselőnek a nevelésről való Gondolatait.

Ám, ha ekkor még fölötte szegény volt is irodalmunk pedagógiai művekben, mégis kétségtelen, hogy hazánkfiai közül is többen olvasták a nyugateurópai irodalomnak a nevelésről szóló termékeit, amit a külföldi érintkezések tényein kívül a könyvrevizorok lajstromaiból s a levéltárakban rejtőző tanügy-tervezetek hivatkozásaiból következtethetünk. Külön kell itt is kiemelnem a piaristákat, kik közül számosan megjárták Francia- vagy Német- vagy Olaszországot, vagy mindhármat (Horányi, Bajtay, Cörver János és Elek, Erdőss István, Tapolcsányi Gergely) s ott az iskolák állapotával és a pedagógiai reformtörekvésekkel behatóan megismerkedtek. A XVIII. századi kegyesrendiek „hátrahagyott jegyzeteiben és könyvlajstromaiban lépten-nyomon találkozunk Montaigne, Kant, Rousseau, Mandeville, Wolff, Fénelon, Basedow, Corsini, Rochow, Campe, Gedike stb. neveivel.”* Benyák Bernátnak máig fennmaradt neveléstudományi jegyzetei, melyeket tanárának előadásai után készített, szembeszökően mutatják a nyugati, ez esetben angol és francia hatásokat: a tanár melegen ajánlja tanítványainak Locke, a Port-Royal és Rollin iratainak tanulmányozását.* Végül a Ratio Educationis kibocsátása előtt erősebben ébredező pedagógiai érdeklődést igazolhatja, hogy 1773-ban Fábri Gergely ág. hitv. ev. szuperintendens, oly tanügyi munkával lépett a nyilvánosság elé,* melyben a szerző a hazai köznevelést szakavatottan bírálja és újjászervezésére nézve részletes javaslatokat tesz, többször idézi Basedow műveit (Philalethia, Methodenbuch, Praktische Philosophie), Lockeot, D'Alembert munkáit, Gesner Isagogéját, Sulzernek a gyermeknevelésről írt értekezését (Tentamen educationis et institutionis liberorum germanice conscriptum),* Rollin Traitéjét és La Ohalotais Essaijét. Különösen a Bécsben élő magyarok lehettek azok, kik a nevelés kérdését tárgyaló külföldi irodalom iránt melegebben érdeklődtek. A francia felvilágosodás eszméi ebben az irányban is éreztették hatásukat.*




Hátra Kezdőlap Előre