Ötödik fejezet

Részletek a váci csatából – Hadműveletünk folytatása a Garam folyóig, Léváig – A debreceni országgyűlés 1849. április 14-i határozata

 

A jelentésre, hogy az ellenséges Götz- és Jablonowski-dandárokat sikeresen kiverték Vácból, elhatároztam, hogy főhadiszállásomat még az április 10-ről 11-re virradó éjjel Gödöllőről ide helyezem át.

Itt értesültem aztán a csata következő fontosabb részleteiről.

Amikor Damjanich tábornok a III. hadtesttel Vác előtt megjelent, és látta, hogy az ellenség komolyan védelemre készül, kedvezőnek ítélte az alkalmat az ellenség teljes tönkretételére vagy éppenséggel elfogására.

Meghagyta tehát, hogy az I. hadtest (Klapka), mely a III. hadtestet (Damjanich) nyomon követte, a várost kelet felől – a hullámos terep által takarva – kerülje meg, és az ellenség egyetlen hátrálási vonalát, a vácverőcei utat vágja el, miközben a III. hadtest az ellenséget arcban mindaddig leköti, amíg a megkerülés megtörténik.*

Klapka egyetértett a tervvel, mindjárt neki is látott feladatának teljesítéséhez, de csak akkor ért ki az ellenség hátrálási vonalához, amikor a városból visszavonuló ellenség már túljárt a veszélyes ponton.

Klapka Damjanich tábornok sietségének, Damjanich viszont Klapka késedelmeskedésének tulajdonította az ellenség teljes tönkretételét célzó terv kudarcát; annak a közvetítő megoldásnak pedig, hogy az ellenség még jókor kileste Klapka szándékát és gyorsan visszavonult, ellentmondani látszott az a makacs ellenállás, melyet az ellenség Damjanichcsal szemben nemcsak Vác előtt, de bent a városban is lépésről lépésre kifejtett.

Damjanich és Klapka, a két hadtestparancsnok közt már a tápióbicskei ütközet alkalmából feszültség keletkezett. Ez az isaszegi napon észrevehetőleg fokozódott, és a váci nap eseményei következtében végül aggasztó jelleget öltött.

Különben Damjanich tábornokot ezen a napon Klapkán kívül a III. hadtest lovassági parancsnoka, Nagysándor ezredes és a néhány száz főre menő lengyel légió is magára haragította – Nagysándor azzal, hogy az ütközet közben kapott előnyomulási parancsot tökéletlenül hajtotta végre, mint hatodnapja az üldözési parancsot Tápióbicskénél; a lengyel légió pedig a következők miatt:

A Vác déli szélén levő hidat* a szélső házakig hátraszorított osztrák csatárok keményen védelmezték, a hidat tehát rohammal kellett bevenni. Ugyanaz a honvéd törzstiszt, aki április 4-én mint a 3. honvédzászlóalj parancsnoka a Tápió hídjának megrohanásakor oly dicsőségesen kitüntette magát, most a közel álló lengyel légiót tüzelte rohamra, és a zászlót a kezébe véve személyesen akarta vezetni őket. A lengyel zászlótartó azonban megtagadta tőle a zászlót, és az egész légió a rohamot.

A Vác déli szélén levő hidat aztán a 3. és a 9. honvédzászlóalj osztagai vették el az ellenségtől, ugyanazzal a tökéletes vitézséggel, mint április 4-én a Tápió-hidat, és az említett hős törzstiszt alól, aki a zászlóval a kezében megint elöl járt, kilőtték a lovat.

Az ellenség a híd elvesztése után nem tarthatta tovább a város déli bejáratát; a 3. és a 9. zászlóalj előbb a város belsejébe szorította vissza őket, végül ezt is fel kellett adniuk, immár további ellenállás nélkül.

Erre a III. hadtest zászlóaljai gyülekeztek, és abban a rendben, ahogy a városba behatoltak, egyetlen menetoszloppá sorakoztak; de a lengyel légió, mely – mint láttuk – nem volt hajlandó rohamra menni a híd ellen, és az ütközet folyamán is csak a 3. és 9. honvédzászlóalj után jutott a város belsejébe, a sorakozáskor a menetoszlop legelejére tolakodott, és ezzel a fogással azt a látszatot keltette, hogy a nap dicsősége őt illeti.

Sok fáradságomba került elsimítani az ellentétet Damjanich és hadteste két huszárezredének tisztjei közt – akik Damjanichcsal szemben és parancsnokuk mellett foglaltak állást –, másfelől a lengyel légió meg az említett két honvédzászlóalj közti komoly súrlódást.

Az ellenségnek az április 10-i csatában szenvedett véres veszteségei közt ott volt maga Götz vezérőrnagy is. Halálosan megsebesülve fogságunkba esett, és másnap meg is halt.*

Haditervünk értelmében Vác bevétele után hadseregünk zöme – a III. hadtest (Damjanich) és az I. hadtest (Klapka), valamint a VII. hadtest kétharmada – azonnal tovább menetelt Lévára, a Kmety-hadosztály pedig Dunakesziből Vácra jött, és helyette a II. hadtest (Aulich) egy osztaga megszállta Dunakeszit is.

Északi irányban előnyomuló zömünk balszárnyának, valamint a Vácot megszálló Kmety-hadosztálynak a Felső-Duna felőli esetleges ellenséges vállalkozások elleni fedezésére a VII. hadtest két huszárosztályából és két ágyúból alakított újabb portyázó különítmény* a Duna mentén fölfelé a Garam torkolatához indult előre.

Azalatt, amíg a hadzöm Lévához közeledett, megtudtuk, hogy másik, korábbi portyázó különítményünk – mely, mint ismeretes, Losoncon rajtaütött Almásy császári ezredes hadoszlopán, és utána azt az utasítást kapta, hogy a bányavárosok körzete és Turóc vármegye felé portyázzon – visszatért Eperjes környékére, és egy Debrecenből érkező közvetlen parancs következtében kénytelen volt magát Dembiński altábornagy rendelkezésére bocsátani, akit Kossuth újra alkalmazott, mégpedig egy Kassán frissen összeállított hadtest vezényletével bízott meg.

Minthogy a bányavárosok vidékét az ellenség megszállva tartotta, és ezzel hadzömünk Lévától Komárom felé menet hátulról veszélyeztetve volt, az ellenség kiűzésére a bányavárosokból április 16-án egy újabb portyázó különítmény indult útnak Selmecbányára testvérbátyám, Görgey Ármin honvéd őrnagy parancsnoksága alatt.

Hadzömünk, mely a különítmények kiállítása és a hadjárat során szenvedett veszteségek következtében alig 25 000 embert számlált, április 15-én a Garamhoz, mégpedig az I. hadtest Léva magasságában Szecsénél, a III. hadtest följebb, Óbarsnál, a VII. hadtest két hadosztálya pedig lejjebb, Zsemlérnél. Mind a három ponton gyorsan hidat kellett vernünk.

De az ellenségnek volt rá gondja, hogy a környéken található minden erre alkalmas anyagot eltávolítson vagy megsemmisítsen, és a velünk levő egyetlen hevenyészett hídszerkezet a most rendkívül megáradt folyónak alig ért a közepéig.

A fönt említett három áthidalási pont közül az óbarsi látszott legalkalmasabbnak a hídverésre; ráadásul terveink szerint az iderendelt III. hadtestnek kellett először átkelnie, hogy a folyó jobb partján lefelé húzódva fedezze lejjebb, Szecse és Kálna közt az I. hadtest és Zsemlérnél a VII. hadtest két hadosztálya átkelését.

Ezért nemcsak említett hídszerkezetünket, de a környéken összeszedett hídanyag első szállítmányát is az óbarsi hídveréssel megbízott magyar utászfőnök* rendelkezésére bocsátottuk.

De ez nem bírt a feladattal, és így minden kivételes támogatás ellenére nem az óbarsi, hanem a Szecse és Kálna közti híd készült el elsőnek, bár ez is csak az április 17-ről 18-ra virradó éj szaka.

Április 17-én egy futár* érkezett Debrecenből lévai főhadiszállásomra, s hírül hozta, hogy az országgyűlés elfogadta Kossuth indítványát; feleletül az 1849. március 4-i oktrojált alkotmányra kimondta, hogy a Habsburg-Lotaringiai-uralkodóház elvesztette a magyar királyi trón öröklési jogát – Magyarország jövendőbeli államformáját nyílt kérdésnek nyilvánította, s egyelőre ideiglenes kormányt nevezett ki.

Az országgyűlési határozat – hála a nevezett uralkodócsalád magatartásának, hogy a báró Jellačić horvát bán által eleinte saját szakállára kezdett polgárháborúban Magyarország ellen foglalt állást – saját nemzeti érzésemmel tökéletesen megegyezett, de mint ezt az elnöknek már Gödöllőn óva intve kifejtettem, a legközönségesebb állambölcsesség, de még az okos magyar honszeretet ítélőszéke előtt sem állhatott meg; régi ezredeink és kivált hadseregünk régi tisztjeinek dinasztikus érzülete pedig ezt a határozatot végképp nem igazolta, pedig éppen rájuk hárult volna a feladat, hogy nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is érvényt szerezzenek neki.

Ellenkezett az országgyűlési határozat Kossuthnak előttem március első napjaiban Tiszafüreden kinyilvánított meggyőződésével is, hogy most mindenkinek, aki őszintén gondol a haza javával, legszentebb kötelessége kerülni az olyan lépéseket, amelyek a nemzetet pártokra szaggathatják s ezáltal mindnyájunk közös ellenségének erejét fokozzák. Még kiáltóbb ellentétben állt a határozat azzal, amit Kossuth nekem ugyanakkor és ugyanott az országgyűlés többségének gyáva meghódolási készségéről beszélt, s aminek valószínűsége mellett utóbb tanúskodni látszott a herceg Windisch-Grätz tábornagyhoz címzett fogalmazvány alázatos hangja, amelyet az ellenség hatalmába esett hadifogoly magyarok ügyében Debrecenből megküldtek Kossuth elnöknek jóváhagyásra és továbbküldésre.

Mikor ugyancsak Gödöllőn Kossuth Ausztria ellen tervezett agresszív lépéseit célszerűségi szempontból támadó ellenvetéseimre elhallgatott, anélkül hogy cáfolni iparkodott volna őket: azt hittem, felhagyott hevenyészett ötletével, hogy az osztrák oktrojált alkotmányra önvédelmi harcunk még erélyesebb folytatásán kívül más egyébbel is felelnünk kell; kételkednem kellett tehát, ha nem is mindannak igaz voltában, amit a futár élőszóval elújságolt, de legalább az országgyűlési határozat változhatatlanságában, ezért a Debrecenbe mindjárt visszatérő futárral csak annyit üzentem élőszóval a kormány és az országgyűlés urainak: szakítsanak már azzal a szokásukkal, hogy a balsorsban gyávák, a jó szerencsében elbizakodottak.

A kormány és az országgyűlés elleni erélyes fellépés – melyre mind az országgyűlési határozat hírére főhadiszállásomon támadt általános megütközés,* mind váci kiáltványom kényszeríthetett volna – már csak azért is teljességgel lehetetlen volt, mert én a hadsereg zömével együtt több mint harminc mérföldnyi távolságra voltam Debrecentől, és éppen legfontosabb hadászati feladatunk megoldásán, Komárom felszabadításán fáradoztam.

Bele kellett tehát nyugodnom a megmásíthatatlanba, és inkább azon törnöm az eszemet, hogyan akadályozzam meg a végzetes politikai lépés legveszedelmesebb következményét – a hadsereg azonnali felbomlását.

Itt azonban – bevallom – megállt a tudományom, és sohasem tudtam volna diadalmaskodni a visszavonás szellemén, amelyet Kossuth végletes politikai lépése idézett fel a hadsereg soraiban, ha a legnagyobb szükség pillanatában az események nem jönnek segítségemre.




Hátra Kezdőlap Előre