Huszonegyedik fejezet

A magyar főhadsereg körzetében történt események Buda bevételétől június közepéig – A magyar és az osztrák főhadsereg állása ebben az időben – Az ellenséges haditerv felőli sejtelmeim – Bizonytalanság az orosz beavatkozás erejével és komoly kezdetével kapcsolatban – A bizonytalanság hatása főparancsnoki elhatározásaimra – Támadásunk késésének okai – Hátrálási vonalaink és egyéb óvintézkedéseink a komoly orosz betörés esetére

 

A harctéri események Buda bevételétől június közepéig a főhadsereg hadműveleti vidékén nagyjában a következők voltak:

A felvidéken Görgey Ármin őrnagy különítménye Buda bevételével egy időben éppen a jablonkai szoroson Barco vezérőrnagy alatt betörő osztrák dandár ellen indult Zsolna felé, de – mint a jelentés szólt – vállalkozásában Herzinger vezérőrnagy ellenséges csapatai egy részének Galgócról Nyitrazsámbokrétig való egyidejű előnyomulása meggátolta.

Ez idő tájt mutatkoztak Árva vármegyében a galíciai Nowy Targ felől benyomuló első orosz alakulatok. Zassz vezérőrnagy hadtestének előcsapatai voltak.*

A bányavárosok egyre nehezebbé váló biztosításának megkönnyítésére Görgey Ármin portyázó különítményét fokozatosan csaknem 3500 emberre és 6 ágyúra szaporítottuk.

Görgey Ármin őrnagy portyázásait beszüntetvén arra szorítkozott, hogy a bányavárosok körzetébe vezető útvonalakat Sztrecsénynél, Kralovánnál, Hermanecnél, a Sturec-hegyen, Garamszentkeresztnél és Zsarnócánál megszállja; tartaléka Perknél táborozott Körmöcbányától északra.

A VII. hadtest másik sokat emlegetett portyázó különítménye ezalatt a Galgóc és Nyitra közti országutat tartotta szemmel, utóbb Galgóc elleni tüntetésével támogatta az I. hadtest vállalkozásait és – amennyire a nagy távolság engedte – Görgey Ármin portyázó különítménye és a főhadsereg közt is fönntartotta az összeköttetést.

Az I. hadtest (Nagysándor tábornok) – a budai táborból Esztergomon, Hullon és Komjáton át Ürménybe érkezvén – a VII. hadtest iménti említett portyázó különítményével együtt erőszakos felderítést végzett* a Vág folyónak Galgócnál és Sempténél az ellenség kezén lévő átkelőpontjai irányában.

Az ellenség feladta az utóbbi helységet a félig kész hídfővel együtt, és a Vág jobb partjára hátrált – a hidat lebontva maga után. Galgócnál keményen helytállt. Mikor Nagysándor Mocsonok és Ürmény melletti régi állásába visszament, az ellenség a semptei átkelőpontot is újra megszállta, s félbehagyott sáncait be is fejezte.

A következő napok során június közepéig – ha jól emlékszem – az I. hadtest tevékenysége arra szorítkozott, hogy Semptétől Tornócig szemmel tartotta a Vág vonalát.

A II. hadtest (Asbóth ezredes) s a III. hadtest (Knezić tábornok) a budai táborból Érsekújvárig nyomult előre. Az utóbbi előcsapatai Tardoskeddet, az előbbi előcsapatai Tótmegyert szállták meg. Amazok a Tornóctól Farkasdig, emezek a Farkasdtól Szimőig figyelték meg a Vág vonalát. A két hadtest zöme együtt maradt Érsekújvárnál.

Az I. hadtestnek és a VII. hadtest portyázó különítményének az említett Galgóc és Sempte elleni felderítése után a II. hadtest Érsekújvárról Gután át Aszódpusztára nyomult, itt a Kis-Dunára (a Fekete-víz torkolatán alul) tutajhidat vetett, és gondoskodott biztosításáról a Csallóközben Dunaszerdahelynél álló ellenség ellen; a III. hadtest pedig egymaga vette át a Vág vonalának Tornóctól Szimőig terjedő hosszában a megfigyelést.

A VIII. hadtest egyik fele Komáromot őrizte; másik fele az Aszódpuszta és a Duna menti Szap közötti vonalat szállta meg.

A VII. hadtest egész idő alatt Győrött maradt.

A Kmety-hadosztály június első felében Veszprémből Pápán át Tétre ment, hogy a Győrött álló VII. hadtest szélső balszárnyát képezze.

Tétről Kmety megkísérelt rajtaütni a sopron-győri országúton Wyss vezérőrnagy parancsnoksága alatt elszigetelten előnyomuló osztrák hadoszlopon. Ebből fejlődött ki a csornai véres ütközet június 13-án. Kmety tábornok győzött – az ellenséges parancsnok a csatatéren maradt, vert csapatai Bősárkányra hátráltak.

Kmety tábornok egyik támadó oszlopát az ellenség tulajdonképpeni hátrálási vonalára (a csorna-kapuvári országútra) irányította, és az ellenséget szándékosan a Bősárkány felőli oldalirányú visszavonulásra akarta kényszeríteni, abban a föltevésben, hogy az oda vezető utat a VII. hadtest egy oszlopa már elfoglalta. A Kmetyvel egyetértve működő Klapka tábornok valóban ki is rendelt egy hadoszlopot* a Bősárkány és Csorna közti területre, de ez későn érkezett. A Csornáról elkergetett ellenség így aztán senki által fel nem tartóztatva hátrált Bősárkányig, majd ezt a helységet is odahagyta, átkelt a Rábcán, a hidakat elrombolta, és ezzel megmenekült a további üldözéstől.

Kmety tábornok ezután visszavezette csapatait eredeti felállításukba a Rába partjára, melyet Rábaszentmihálytól Marcaltőig kellett védenie.

Eszerint a főhadseregünkhöz tartozó haderők (Komárom várőrségével együtt 50–55 000 ember) június közepe táján egy több mint harminc mérföld hosszúságú vonalban voltak elhelyezve, mely Liptó vármegyében Rózsahegynél kezdődött, előbb a Vág és a Garam közt, majd a Nyitra vizén át a Nyitra folyó és a Vág közt húzódott a Vágnak a Kis-Dunába torkollásáig, innen egy kis darabon megint fölfelé a Kis-Duna mentén Aszódpusztáig, ettől Győr irányában a Nagy-Dunán és a Mosoni-Dunán keresztül, végül pedig a Rába mentén Marcaltőig.

Ezzel a vonallal szemben húzódott az osztrák főhadsereg állása a Duna bal partján Zsolnától a Vág mentén le délre Zsigárdig, onnan délnyugati irányban a Csallóközön keresztül a Nagy-Dunáig, Bősig. A jobb parton a Szigetközben, illetve a Mosoni-Duna és a Rábca közt az osztrák előcsapatok Öttevényen túlra voltak előretolva VII. hadtestünk állásai felé; míg az osztrák szélső jobbszárny előcsapatai valamivel hátrább hajló vonalban Kapuvár magasságában szelték át a sopron-győri országutat.

A felállítás hosszában a Vág valamennyi átkelőpontja az ellenség kezében volt; a galgóci és a semptei hidat rögtönzött erődítések tették könnyebben védhetővé.

Hírszerzőink jelentései szerint az ellenség tartalékai – köztük egy körülbelül 16 000 főnyi orosz seregtest* is – Pozsony mellett táboroztak, s ezt a várost tartható hellyé alakították át; a stájerországi határnál javában folyt egy külön osztrák hadtest* összevonása, s az osztrák főhadsereg szélső jobbszárnyát is (a Fertő tótól és a Hanságtól délre) tetemesen megszaporították; az Árva vármegyébe betört Zassz orosz vezérőrnagy ereje 10–12 000 ember volt; és mindezeken kívül Galíciában igen nagy orosz erők gyülekeztek Duklánál és Nowy Targnál.

A Vág galgóci és semptei hídjainak említett megerősítése arra engedett következtetni, hogy az osztrákok – mihelyt az orosz hadosztályok Magyarország északi határán benyomulnak, és elkezdenek lejjebb vonulni az ország belsejébe – erejük egy részével ezen a két ponton akarnak átkelni, és az oroszok előnyomulása alatt egy ideig ezeknek mintegy szélső jobbszárnyát fogják képezni.

Én ugyanis – Erdélynek meghódítását külön erre a célra kirendelt szövetséges csapatok által, illetve Temesvárnak és Aradnak felmentését az osztrák déli hadsereg által külön hadműveleteknek ítélvén – a szövetséges hadseregek Felső-Magyarországon követendő haditervét nagyjából a következőképp képzeltem el, mégpedig:

Orosz részről:

Betörés és előnyomulás két fővonalon, az egyiken (a nyugatin, a galíciai Nowy Targból) Árván, Turócon, a bányavárosokon, Ipolyságon, Vácon keresztül egyenesen Pestre; a másikon (a keletin) Dukláról Kassára s onnan tovább a mi északi hadseregünk hátráló hadmozdulatai szerint.

Osztrák részről:

A hadsereg Galgócnál és Sempténél átkelő része az oroszok nyugati hadseregét kíséri a Dunáig, aztán a folyó bal partján a Duna és a Vág-Duna közt körülzárja Komárom várát és mind az ostromzárat, mind az oroszok hadműveleti alapját egy Esztergom felőli visszacsapásunk ellen biztosítja. Az osztrák főhadsereg másik, nagyobb része a Csallóközben és a Duna jobb partján veszteg marad, míg főhadseregünknek az orosz nyugati hadsereg mozdulatai miatt vagy a Duna bal partjának déli részére ki nem kell térnie, vagy csupán a Duna jobb partjára szorítkoznia. A stájerországi határon Fürstenfeldnél összevont hadtest egyidejűleg Székesfehérváron át a fővárosok felé nyomul, hogy az előbbi első esetben főhadseregünk ne vonulhasson el észrevétlenül, a második esetben pedig, hogy az orosz nyugati hadseregnek a fővárosoknál megkönnyítse a Dunán az átkelést, és egy Bécs és Bécsújhely elleni esetleges támadásunk megvalósítását zavarja.

A feltételezett két orosz hadsereg számereje felől bizonytalanságban voltam, de az említett hírszerzői jelentések után nem volt okom feltételezni, hogy Oroszország félrendszabályokkal megelégszik.

Hogy az oroszok tömeges betörése tulajdonképp mikorra várható, még kevésbé tudtam. Az orosz előcsapatok megjelenése Árva vármegyében azt sejtette, hogy ez az időpont nem lehet nagyon messze; sőt valószínűnek látszott, hogy az orosz hadsereg még a magyar országgyűlés újra megnyitása előtt be fog nyomulni. De mert erről voltaképp semmi biztos értesülésem nem volt, nem zárhattam ki a hosszadalmasabb késlekedés lehetőségét sem; és meggyőződésem, hogy Magyarország menthetetlenül el van veszve, mihelyt Oroszország komolyan segédkezet nyújt leveréséhez, arra késztetett, hogy az utolsó mentési kísérlet gondolatával, azokkal a törekvésekkel, amelyeknek célja – hogy az orosz beavatkozást jogcímétől megfossza, és ha lehet, el is hárítsa – az április 14-i debreceni függetlenségi határozat eltörlése volt, ne hagyjak fel mindaddig, ameddig az orosz hadak késlekedése a leghalványabb reménysugárral is kecsegtetett, hogy említett törekvéseim sikert arathatnak.

Hogy az osztrák hadsereg elleni támadás gondolata hogyan függött össze törekvéseimmel, azt már az előző fejezetben megmagyaráztam.

Okát kell még adnom, miért csak június közepén fogtam hozzá ehhez a támadó hadjárathoz – miért nem azonnal Buda bevétele után.

Az áprilisi hadjáratban a hadsereg ruházata nagyrészt tönkrement, a lábbelik szánalmas állapota miatt attól kellett tartani, hogy néhány erőltetett menet után, amilyenek gyakran elkerülhetetlenek egy-egy ilyen hadjárat során, a harcképes gyalogosok létszámát a feltört lábú maradozóké fölül fogja múlni. Már Komáromban (mielőtt Budára mentünk volna) olyan sűrűk voltak a hadtestparancsnokok panaszai a legénység ruházatának szánandó állapota miatt, hogy a már csak emiatt támadt komoly aggályokat – hogy ilyen állapotban lehet-e a visszavonuló osztrák főhadsereg elleni hadműveleteket szakadatlanul folytatni – csakis a csapatokat lelkesítő vállalkozó szellem teljes méltánylása ellensúlyozhatta. Ez a jó szellem nem romlott meg Budánál – de a bakancs igen. A néhány napi menetelés a budai táborból az új felállításokba megadta neki az utolsó kenetet. A Buda alatt ostrommunkálatokra fordított tizenhét nap során akadt volna időnk a hiányok pótlására: de a hozzávaló hiányzott. Kossuth a télen sokat, bámulatos sokat tett a hadsereg szükségleteinek pillanatnyi kielégítésére: tartós kielégítésük azonban ezzel még nem volt biztosítva. Az a kormánybiztos,* aki Kossuth utasítására a szükséges ruházati és fölszerelési cikkek előteremtéséről gondoskodott, és akit Kossuth személyesen ellenőrzött – sokat ígért, keveset végzett, legkevesebbet éppen Buda ostromának ideje alatt. És ennek nagyrészt maga Kossuth volt az oka: mivel a ruházati és fölszerelési cikkek előállítása feletti felügyeletet magának tartotta fönn, és mert túlontúl hamar számított a pesti bevonulásra, a hadsereg számára dolgozó csizmadiáknak és szabóknak a reménybeli diadalmenetet már május elején meg kellett kezdeniük Debrecenből Pestre, és ezáltal a jóemberek munkája hosszú időre megszakadt, ennek pedig az lett a következménye, hogy a hadsereg ruházata hosszú hetekig olyan szánandó állapotban maradt, hogy képtelen volt megfelelni azoknak az erőpróbáknak, amelyeket a kezdődő támadó hadjárat megkövetelt.

A hadsereg ráadásul az áprilisi hadjárat során és Budánál igen érzékeny veszteséget szenvedett. Ennek pótlására sürgős szükség volt, mert biztosra vehettük, hogy az ellenséges hadsereg jelentősen megszaporodott.

A megfogyott működő hadseregnek nyers újoncokkal való feltöltése – főhadseregünk örökös sorsa – köztudomásúan nem a legjobbakat ígérő készülődés egy támadó hadjárat előestéjén. De a helyzet olyan volt, hogy számos csapattest feltöltését nem lehetett tovább halasztani. És mivel Szemere (a belügyminiszter) hivatalosan tudatta velem, hogy 10–12 000 újonc a hadsereg hiányainak pótlására és ugyanannyi az alakuló tartalékhadtest számára készen áll és beosztásra vár; Kossuth pedig úgy beszélt a teljes ruházatukról, fölszerelésükről és fegyverzetükről, mint valami kész dologról: helyesebbnek véltem, ha nem indítom meg a támadást a hadsereg – az urak hivatalos átiratai szerint néhány nap alatt megtörténő – feltöltése előtt. Még abban is bíztam, hogy a hadjárat kezdete előtt a tartalékhadtestet is a főhadsereghez vonhatom.

Az új hadtest minél célszerűbb és gyorsabb felállításához a főhadsereg jeles tisztjeiből, altisztjeiből és közvitézeiből összeállított kereteket küldtem azonnal az egyes zászlóaljak szervezési helyére.

De június közepéig a főhadsereg számára ígért újoncoknak alig a fele érkezett be, a tartalékhadtest kiállítása pedig még ennél is lassabban haladt előre, mert nem a kész újoncok vártak beosztásukra, hanem ellenkezőleg, a zászlóaljkereteknek kellett a most folyó újoncállítás eredményeire várniuk, az új legénység felruházásához, felszereléséhez és felfegyverzéséhez szükséges készletekből meg éppenséggel csak nyomokat lehetett látni június közepén.

Amilyen megbízhatatlannak bizonyult Szemere és Kossuth fönti hivatalos ígérete, ugyanolyan alaptalannak bizonyult az utóbbinak április kezdete óta vissza-visszatérő kijelentése, mely szerint a főhadsereg 12–16 000 főnyi erősítést kap,* melyet – mint hírlett – Bem altábornagy már nélkülözni tud.

Végül is – sajnos későn – beláttam, ostobán tettem, hogy a régóta esedékes támadást Kossuth és Szemere ígéretei miatt akár csak egy napig is halogattam.

A következő fejezetben – amennyire fogyatékos emlékezetem engedi – részletesen leírom azokat a sikertelen erőfeszítéseket, melyeket főhadseregünk tett, hogy az ellenséget Vág menti állásaiból kimozdítsa, a támadás komoly kezdeteként.

Arra az esetre, ha az a politikai cél, amelynek elérésére támadásunknak szolgálnia kellett, elérhetetlennek bizonyul, vagyis ha Ausztria a magyar országgyűlésnek a függetlenségi nyilatkozattól az 1848-as alkotmányhoz való visszatérése ellenére is ragaszkodnék az oktrojált alkotmány orosz segítséggel történő életbe léptetéséhez, vagy ha az orosz hadsereg betörése megelőzné az országgyűlés összeülését – arra az esetre én a szövetséges hadseregek haditervéről alkotott ismeretes elképzeléseimnek megfelelően főhadseregünk egyes részei számára hátrálási vonalul ugyanazokat a vonalakat tűztem ki, amelyeken előrenyomultak.

Eszerint Görgey Ármin őrnagy portyázó oszlopának egyelőre Vácra, utána a helyzet alakulása szerint vagy Pestre, vagy Esztergomba – a VIII. hadtest másik portyázó oszlopának Nyitrán és Verebélyen keresztül a Garam alsó folyásához – a hadsereg zömének (I., II. és III. hadtest) Esztergomba – a VIII. hadtest mozgó részének csallóközi állásából természetesen Komáromba – a VII. hadtestnek a Komárom alatti elsáncolt táborba – Kmety tábornok hadosztályának pedig a székesfehérvári úton a fővárosok felé kellett visszavonulnia.

Az volt a véleményem, hogy a Magyarországért vívott utolsó harcot a Duna jobb partján kell megvívnunk, és hogy ezt alá tudjuk támasztani: Komáromban fegyvergyárat és lőpormalmot kell felállítani.

Esetleges kedvező esélyek kihasználásának biztosítására Esztergommal átellenben hídfőállás,* az esztergomi parton pedig parti ütegek építése kezdődött meg. Parti ütegek telepítése Esztergomon alul a Duna alkalmas átkelési helyein és egy elsáncolt tábor megépítése a tihanyi félszigeten,* a Balaton északnyugati partján, már korábban szóba került.

Az utóbbi védelmi rendszabály gondolatát nem is én vetettem fel, hanem a debreceni kormány – már Buda ostromának idején. Úgy látszott tehát, hogy Kossuth kezdettől fogva nem idegenkedett attól a gondolattól, hogy a Dunántúlon – tehát nem Erdélyben, ahogy közvetlenül az áprilisi hadjárat előtt vélekedtek – vívjuk meg végső kétségbeesett csatáinkat.

Azt reméltem, hogy őt ennek az eszmének teljesen meg tudom nyerni.




Hátra Kezdőlap Előre