Augusztus 10-én este az intézkedések az Újarad alatt álló osztrákok ellen 11-én hajnalban kezdődő támadás éjjeli előkészületeihez már a főhadiszállásból eljutottak az egyes hadtestekhez, mikor Kossuth kormányzó azonnali személyes tanácskozásra* hívatott magához Arad várába.
Teljesítettem az utasítást, és ugyanabban a szobában találtam rá a kormányzóra, amelyből néhány órával ezelőtt távoztam, hogy őt és a minisztereket a fővezérválasztásban jelenlétemmel ne feszélyezzem. Azóta a miniszterek is eltávoztak, és Kossuth egyedül maradt. Négyszemközt akart találkozni velem. Valószínűleg ekkor láttam őt utoljára életemben.*
Azt hittem, Kossuth azért hívat, hogy a fővezérválasztásról szóló legújabb kormányhatározatot tudassa velem, és azután a közvetlen jövőben esedékes hadműveleteket beszéljük meg – de ez a feltételezésem tévesnek bizonyult. Azt, hogy az iménti minisztertanácson engem választottak meg fővezérré, én csak Karintiában tudtam meg; és nem a jövő volt az, amiről Kossuth a négyszemközti találkozón elmélkedni kezdett, hanem már csak – a múlt.
Miután röviden összefoglalta a tehetségével és fáradhatatlan buzgalmával kivívott valóban nagyszerű sikereket – melyek nélkül a honvédelem már Ausztriával egymagával szemben is kimerült volna –, azt állította Kossuth, neki ahhoz, hogy az oroszokat és osztrákokat egyszerre kiverhesse az országból, csak egy dolog hiányzott: az én bizalmam! Megemlékezett arról az időről, mikor (Tiszafüreden, 1849 márciusának elején) felszólított engem, mondjam meg őszintén, ha a legfőbb hatalomra vágyom, mert akkor ő maga fog számomra pártot alakítani, és ez a párt egész Magyarország lesz. Megemlékezett arról a feleletről is, melyet neki felszólítására adtam (azt, hogy nincs oka bennem vetélytársat látni), de azt mondta, hogy nem voltam őszinte iránta; emiatt volt lehetetlen, hogy velem egyetértésre és megegyezésre jusson; s egyedül ennek a következménye, hogy Magyarország nem tudta ellenségeit megrontani, hanem maga jutott a végromlás szélére.
Sokat és sokfélét beszélt Kossuth ebben az értelemben, és világosan láthattam belőle, mennyivel könnyebb neki a haza elvesztését az én nyakamba varrni, mintsem bűnbánón bevallani: arra csábította a nemzetet, hogy a maga törvényes igazát odadobja egy olyan eszme kedvéért, melynek megvalósításához nem volt elég ereje.
Ez a felismerés azt a végzetes kilátást nyitotta meg számomra, hogy valószínűleg nekem kell ezután a kormányzó vétkeiért bűnbakul szolgálni; de ugyanakkor Kossuth állításának képtelen volta – hogy számára (kinek fején, mint mondogatta, töviskorona volt a hatalom koszorúja) már a puszta kételkedés kijelentésem őszinteségében, hogy nem vágyom a legfőbb hatalomra, lehetetlenné tette a velem való egyetértést és megegyezést, azt ugyanis, hogy ne mondja ki Magyarország elszakadását Ausztriától –, nos ebből a képtelenségből azt a reményt merítettem, hogy Kossuth maga lesz az, aki (sajátságos logikájánál fogva) minden rám tukmált bűnét idő jártával lassankint le fogja szépen szedegetni rólam.
Válaszomban egyes-egyedül arra szorítkoztam, hogy biztosítsam Kossuthot: akkori feleletem, melyet március elején Tiszafüreden adtam kérdésére, hogy kívánok-e kormányozni helyette – bármennyire kételkedjék is benne –, őszinte volt, és hogy meggyőződésem szerint Magyarország ügye aligha jutott volna idáig, ha ő nem táplál alaptalan kételyeket őszinteségemmel kapcsolatban, hanem követi azt a tanácsomat, hogy maradjon meg a nemzet alkotmányos igazának megvédelmezése mellett.
Amikor Kossuth nyilvános tevékenységének óriási sikereiről, valamint az akadályokról, melyeken a szövetséges nagyhatalmak legyőzése hajótörést szenvedett – egyszóval a múltról kezdett beszélni, azt hittem, föltett szándéka komáromi meghasonlásunkat is szóvá tenni. Ez azonban, úgy látszott, nem állt szándékában, egyáltalán nem is volt semmilyen előre elhatározott szándéka, hacsak az nem, hogy kipuhatolja, milyen szándékaim vannak nekem a jövőre nézve. Ő ugyanis – miután a múltba vetett visszapillantásaira az elmondott módon röviden válaszoltam – egymás után három kérdést szegezett nekem.
Először azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem altábornagyra ruházná a főparancsnokságot.
Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek főparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlőnek tartanám tulajdon elmozdításommal a parancsnokságom alatt álló hadsereg éléről, és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz, hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi előnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes – és nem nemzeti – érdekek szolgálatában tovább folytatni.
Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembiński hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák.
– Akkor – mondtam – támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.
– És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth.
– Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom.
– Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.
Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem őt lebeszélni róla. Módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette.
Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 1849. április 14-i politikai tanítását visszavonja; mert azt a tapasztalati igazságot ő sem cáfolhatta meg, hogy a nemzetek, csakúgy, mint az egyének, elvesznek, ha törekvésük elérhetetlen célra irányul. Azt a célt pedig, melyet Kossuth 1849. április 14-én a nemzet törekvése elé kitűzött, ő maga sem mondhatta már elérhetőnek, hiszen közvetve kétségkívül bebizonyosodott, hogy Európa nem Magyarországnak Ausztriától való elszakadása mellett foglal állást, hanem ellene.
Azt pedig, hogy Magyarország egyedül megállhasson Ausztriával és Oroszországgal szemben, azt maga Kossuth sem hihette soha.
Bizonyság rá a sok erőfeszítés, amelyet ő mindjárt április 14-e után megkezdett és állhatatosan folytatott, hogy a nemzetet az Oroszország felől fenyegető veszedelemről folytonos csalódásban tartogassa, ami aztán oly kitűnően sikerült is neki, hogy egyebek közt Bem altábornagy maga is – köztudomás szerint – ebbe a csalódásba esett, és az erdélyi szorosokat elvesztette, mielőtt egyáltalán megsejthette volna, hogy veszélyben forognak.
Bizonyság rá a nemzetnek hivatalos elámításáig vitt hivalkodása Kossuthnak azzal a roppant befolyással, amelyet ő állítólag Európa politikájára Ausztria és Oroszország ellen gyakorolni képes, bár ennek – roppant mivolta ellenére – Magyarország számára nem is az Oroszország és Ausztria fölött kivívott győzelem lett volna az eredménye, hanem (Kossuth tulajdon szavai alapján)* csupán egy tisztességes, habár áldozatokkal járó béke a szabadság alapján.
Tehát – még Nyugat-Európa várva várt beavatkozásának segítségével is – nem győzelem Oroszország és Ausztria fölött, hanem csupán áldozatok árán megvásárolt béke, mely áldozatok csak a nemzet becsületéből és szabadságából telhettek ki! (Mi egyébből? Talán Kossuth-bankókból?)
Hihette valaha is ez a Kossuth, hogy az „ő népe” elég erős arra, hogy mind az oroszokat, mind az osztrákokat legyőzze?
Kossuthnak még csak a meggyőződést sem kellett volna megtagadnia, hogy – eleget téve utolsó hazafiúi kötelességének, amelyet még teljesíthetett – 1849. április 14-i tanát visszavonja.
Hogy ezt a kötelességét tudva és akarva nem fogja teljesíteni, abban egy percig sem kételkedtem. De teljesítheti tudtán kívül és nem akarva is, nézetem szerint azáltal, hogy saját életét megkíméli, és jókor menekülni iparkodik.
Ezért fáradoztam én komolyan, hogy őt az öngyilkosság kétségbeesett gondolatáról lebeszéljem, és menekülésre bírjam; mert tartottam tőle, hogy a nemzet aligha tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy Kossuth halálát (még önkezétől is) annak a tannak megpecsételéséül tekintse, melytől pedig okvetlenül el kell fordulnia, ha nem akar azoknak a sorsára jutni, akiknek törekvése elérhetetlen cél felé irányul.
A vigasz, hogy fáradozásom eredményes – ha ugyan nem fölösleges volt – egyelőre bizonytalan maradt. Kossuth ugyanis életben maradásával, életének meneküléssel való megmentésével kapcsolatos rábeszéléseimre mit sem látszott hajlani. Nemsokára el is bocsátott, anélkül hogy kétségbeesett szándékának óhajtott megváltoztatását velem tudatta volna.
Még éjfél előtt visszatértem a várból óaradi főhadiszállásomra.
Néhány órával később Kossuth tudomásulvétel céljából megküldte nekem gróf Guyon tábornok jelentését* a Dembiński hadseregének augusztus 9-én Temesvárnál az osztrákok ellen vívott csatája eredményéről.
Gróf Guyon tábornok saját kezűleg írt jelentésének szövege szerint a Dembiński-féle hadsereg nem létezett többé.
Dembiński Szőregről Arad helyett Temesvárra való visszavonulásának ezzel a végeredményével elenyészett az utolsó remény is az osztrákok ellen tervezett támadás sikerére.
A szövetséges hadseregek elleni tényleges ellenállás folytatása már csak személyi érdekeket szolgálhatott – a nemzet érdekeit már nem.
Ezért, mihelyt Guyonnak Kossuthhoz írt jelentését megkaptam, elhatároztam, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereggel – amelyhez Aradon egy tartalékhadosztályt* csatoltak – leteszem a fegyvert, hogy ezzel a most már haszontalan küzdelemnek mennél hamarabb vérontás nélkül véget vessek, hogy az ország, melyet megmenteni többé nem tudok, legalább a háború további iszonyaitól megmeneküljön.
Elhatároztam ezt abban az erős meggyőződésben, hogy végrehajtásával nem végzek félmunkát; mert a parancsnokságom alatt álló hadsereg most már Magyarország főhadserege volt, s amit ez cselekszik, annak előreláthatólag valamennyi, az országban egymástól elszigetelve még viaskodó jelentéktelenebb erőkre nézve – a várak őrségeit sem véve ki – már csak azért is irányadóvá kellett válnia, mert fegyverletételi elhatározásommal maga Kossuth is egyetértett, s így nem volt okom attól tartani, hogy ő a példának, melyet adni szándékoztam, általános követése ellen izgatni fog.
Hogy Kossuth egyetért fegyverletételi szándékommal – ez nem önkényes föltevés volt.
Abban a pillanatban, mikor én Kossuth előtt elhatározásomat kimondtam, hogy ha az én értesülésem Dembiński hadseregének veresége felől igaznak bizonyul, leteszem a fegyvert, életem a szó szoros értelmében az ő kezében volt. A négyszemközti tanácskozás, melyen kijelentésem elhangzott, Kossuth tulajdon lakószobájában történt, az aradi várban. A vár parancsnoka Damjanich tábornok volt. Ő a komáromi viszályok óta határozottan ellenfeleim közé tartozott. Aradvár őrsége olyan csapatokból állt, akik engem nevemről is alig ismertek. Személyem iránti rokonszenvről ezeknél a csapatoknál szó sem lehetett. Kíséretem, amellyel én Kossuth utasítására a várba siettem – egyetlen segédtisztből* állt. Mindennek ellenére Kossuth hagyta, hogy szabadon visszatérjek a várból óaradi főhadiszállásomra. Még csak kísérletet sem tett rá, hogy esetleges fegyverletételi szándékomról lebeszéljen. Azt mondta ugyan, hogy agyonlövi magát, ha én leteszem a fegyvert. De arra, hogy kijelentésével eltántorít szándékomtól, az után a csekély személyes vonzalom után, melyet 1849. április 14-e óta iránta éreztem, nem számíthatott; és én ezt a nagyhangú kijelentést Kossuth korábbi ismert és ismételt kijelentése természetes következményének tartottam, hogy ő nem tud sem a hazán kívül, sem a hazában élni, ha Magyarország szolgasorba jut.
Ha Kossuth határozottan ellenzi a fegyverletételt, nem engedi meg, hogy én szabadon elhagyjam a várat.
Elismerem, az a tény, hogy Kossuth sem ellenérvekkel, sem érvek nélkül nem hadakozott fegyverletételi elhatározásom ellen, csak annyit bizonyít, hogy ő négyszemközti beszélgetésünk órájában lehetetlennek tartotta a haza megmentését. És a várból óaradi főhadiszállásomra való akadálytalan visszatérésem ténye is, szigorúan véve, talán csak Kossuth azon meggondolásának tanúbizonyságául szolgálhat, hogy ha engem eltesz láb alól, valami még szomorúbbat idéz elő még az általam Dembiński hadseregének veresége esetére elhatározott fegyverletételnél is.
De Kossuth azt az elhatározásomat is tudta, hogy augusztus 11-én hajnal hasadtával én az Újarad alatt álló osztrák seregtestet meg fogom támadni; ezt a szándékomat már az augusztus 10-i délutáni minisztertanácson világosan kifejeztem; aznap késő este, a minisztertanács után Kossuthtal négyszemközt tartott utolsó beszélgetés alkalmával pedig már jelentést is tettem a kormányzónak a másnap reggeli támadást előkészítő kiadott utasításokról; a kormányzó azt is tudta – határozott kijelentésem után, hogy leteszem a fegyvert, ha a Dembiński-féle hadsereg veresége felőli hír igaznak bizonyul –, hogy én az előkészített támadást az Újaradnál álló osztrákok ellen csak akkor fogom megindítani, ha az éjszaka folyamán a Dembiński-féle hadseregről vagy hiteles kedvező tudósítás érkezik, vagy semmilyen hiteles tudósítás nem érkezik: Kossuth mégis, néhány órával négyszemközti tanácskozásunk után és még augusztus 11-ének hajnala előtt, megküldte nekem tudomásulvétel céljából gróf Guyon tábornok említett jelentését felbontva – tehát kétségkívül azután, hogy ő maga elolvasta.
Ha Kossuth a küzdelmet folytatni akarta, ha ellene volt a fegyverletételnek, akkor a jelentés tartalmát titkolnia kellett volna. És velem végképp nem lett volna szabad közölnie.
De ő az utóbbit megcselekedte, éspedig anélkül, hogy saját kezűleg csak egyetlen, a fegyverletételt ellenző szót írt volna hozzá, vagy legalább élőszóval a jelentés átadójával üzent volna nekem; ezek után nem az lett volna légből kapott, ha azt feltételezem, hogy Kossuth a fegyverletételt helyeselte, hanem az, ha azt állítom, hogy ellenezte.
Azt azonban, hogy Kossuth hajlandó legyen a fegyverletételben személyesen részt venni – előttem kijelentett öngyilkossági szándékát figyelembe véve – nem tételezhettem fel róla. És mivel érthetően azon kellett lennem, hogy még a látszatát is elkerüljem, hogy az elhatározott megadás hazaáruló tett, az államban létező legfőbb tekintély elleni lázadás cselekedete, írásban felszólítottam a kormányzót,* hogy annak rendje-módja szerint köszönjön le, s ruházza rám a legfőbb hatalmat.
Ezt a felszólítást abban a reményben tettem, hogy Kossuth átlátja, az ő személyére nézve mindegy, de a fegyverletétel szempontjából korántsem közömbös, hogy Magyarország kormányzójaként, vagy egyszerű magánemberként lövi-e főbe magát.
De Kossuth leköszönés helyett úgy tett, mintha felszólításomat meg nem kapta volna, és egy tőle mint kormányzótól aláírt és miniszteri ellenjegyzéssel ellátott hivatalos okiratot* küldött át nekem, mely szerint az ideiglenes kormány engem végleg Magyarország összes hadainak főparancsnokává nevez ki, és föltétlen teljhatalmat ad békét kötni – de csak az oroszokkal.
Én nyomban ennek – az akkori körülmények közt teljesen értéktelen – okiratnak vétele után Csány közlekedési miniszterhez mentem. Őt elhatározásomról, hogy leteszem a fegyvert, és Kossuthot felszólítom, köszönjön le, s ruházza rám a legfőbb hatalmat, már előzetesen értesítettem. Helyeselte indokaimat. Most arra kértem, magyarázza meg Kossuthnak, milyen nevetséges rendszabály engem valamennyi hazai haderő főparancsnokává kinevezni, mikor ezzel az a haderő, amelynek eddig is parancsnoka voltam, egyetlen emberrel sem szaporodik; és milyen nevetséges az a másik intézkedés, amellyel felhatalmaz engem az oroszokkal való békekötésre akkor, amikor a béketárgyalások megindításának alapföltétele, a további sikeres ellenállás lehetősége nincs meg. Arra is kértem Csányt: értesse meg a kormányzóval, hogy sokkal kisebb csorbát ejt személyes méltóságán, ha belátja, hogy mostani állásában már semmiféleképp nem használhat a nemzetnek, és állásáról önként leköszön, mint ha dőrén ragaszkodva egy olyan hatalomnak árnyékához, amelynek értékét az ellenség győzelmei már semmivé tették, nyilvános megaláztatásnak teszi ki magát.
Csány megígérte, mindent elkövet azért, hogy a kormányzó a miniszterekkel együtt önként lemondjon. És szavának is állt, mert már augusztus 11-én délután kezemben volt a leköszönő okirat,* Kossuthnak és a miniszterek többségének saját kezű aláírásával.
A legfőbb hatalomnak személyemre való átruházása világosan és érthetően ki volt mondva ebben az okiratban, de azzal a fenntartással, hogy az ideiglenes kormány helyét én csak a nap egy bizonyos esteli órájában foglalhatom el. Ez a – mellesleg mondva – éppoly méltatlan, mint fölösleges óvatossági záradék azt engedte sejtetni, hogy előző négyszemközti biztatásomra (hogy a kormányzó ne végezzen magával, és idejében meneküljön a közeledő ellenség elől), vagy nem is volt szükség, vagy hogy ő tanácsomat máris megfogadta.
Ezt a sejtelmemet Kossuth csakhamar igazolta is; egy tiszt, akit kevéssel a leköszönő okirat kézhezvétele után a koronázási jelvények átvételére hozzá elküldtem, dolgavégezetlenül és azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a kormányzó már elutazott.
A koronázási jelvények sorsa felől később sem szereztem tudomást.*
Az ideiglenes kormány leköszönését és a legfőbb polgári és katonai hatalom kezemben való egyesítését még aznap, augusztus 11-én alkony előtt a következő két kiáltvány tette közhírré:
I
A nemzethez
A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.
Ily körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől lévén várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván: ezennel tudtára adom a nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzéstől indíttatva, mellyel minden lépteimet s egész életemet egyedül hazámnak szentelém; magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig, míg a nemzet hatósága szerint intézkednék, a legfőbb polgári s katonai kormányzati hatalmat Görgey Artúr tábornok úrra ruházom.
Megvárom tőle, s azért Isten, a nemzet és história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja.
Szeresse hazáját oly önzéstelenül, mint én szeretném, s legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.
Cselekvéssel többé nem használhatok hazámnak; ha halálom valami jót eszközölhet számára, örömmel adandom életemet áldozatul.
Az igazság és kegyelem Istene legyen a nemzettel.
Arad vára, augusztus 11-én, 1849.
Kossuth Lajos kormányzó
Vukovics Sebő igazságügyminiszter
Csány László közmunka- és közlekedési miniszter
Horváth Mihály kultuszminiszter
II
Polgárok!
Magyarországnak eddigi ideiglenes kormánya nincs többé.
A kormányzó és a miniszterek ma hivatalaikról s a kormányról önként lemondottak.
E körülmény által kényszerítve, a katonai főparancsnokság mellett ma a polgári hatalmat is ideiglenesen átalvettem.
Polgárok! Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni; mindenesetre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkosságok megszüntessenek.
Polgárok! Az események rendkívüliek, s a sorsnak csapásai súlyosak; ily helyzetben előleges kiszámítás lehetetlen; egyedüli tanácsom s kívánságom, hogy lakjaitokban békésen megvonulva, ellenszegülésre vagy harcba még azon esetben se keveredjetek, ha várostokat az ellenség megszállná; mert személy- és vagyonbiztosságot legtöbb valószínűséggel csak úgy fogják elérhetni, ha házi tűzhelyeiknél polgári foglalatosságaik mellett békén maradnak.
Polgárok! Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.
Polgárok! Isten velünk!
Óaradon, augusztus 11-én, 1849.
Görgey Artúr
Búcsúkiáltványa első mondatában kimondja Kossuth: „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk”. Ennek ellenére mindjárt a második bekezdés élén kijelenti, hogy ily körülmények közt a nemzet élete mindazáltal még megmenthető, sőt mi több, még jövője is biztosítható. Hogy mi módon, azt Kossuth a nemzet előtt elhallgatja. Csak azt mondja meg, hogy ki által: „a hadsereg élén álló vezér” által.
De a hadsereg, amelyet Kossuth itt ésszerűen érthetett, nem volt más, mint az eddig is parancsnokságom alatt álló. Hiszen Kossuth tulajdon kijelentése szerint az erdélyi hadsereg, és gróf Guyon tábornok Kossuth által hitelesnek elismert jelentése szerint a Dembiński-féle, vagyis a bánsági hadsereg már megszűnt létezni.
Tehát annak a Komáromtól Aradig tartó erőltetett visszavonulás (körülbelül 80 német mérföld) közben vívott csatákban és ütközetekben megfogyatkozott egyetlen még fönnmaradó hadseregnek kellett volna az országot – miután azt eddig három hadsereg sem tudta megtartani – egymagában hirtelen visszahódítania.
De nem, nem is a hadseregtől, csak az élén álló vezértől várja Kossuth – nem a haza visszafoglalását, hanem csupán államéletének megmentését; de ezért aztán őt Isten, a nemzet és história előtt felelőssé teszi, éspedig annál több joggal, mert egyúttal a nemzettől őrá (Kossuthra) s a miniszterekre bízott államhatalmat is ráruházza, miután „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk”.
Kossuthnak különös okai lehettek, amiért a tőlem (a hadsereg élén álló vezértől) elvárt megmentési művelet mikéntje felől bizonytalanságban hagyta a nemzetet. Azt föltételezni Kossuthról, hogy a miként felől maga sem volt tisztában, nem lehet, hacsak nem akarjuk azzal gyanúsítani, hogy a szóban forgó kiáltvánnyal csupán palástolni akarta leköszönésének és elbujdosásának valódi indokát: azt a legbenső meggyőződését tudniillik, hogy a nemzetet többé semmi módon nem lehet megmenteni – még az ő halála árán sem.
De bármilyen kézenfekvő legyen is ez a föltevés, s bármilyen találó legyen is a belőle Kossuth búcsúkiáltványának célzatára levonható következtetés, ismerve az ő vajmi gyakran tapasztalható önszépítő hajlamát: mégis joggal lehetne minket Kossuth elleni ellenséges indulattal vádolni, ha ragaszkodnánk ehhez a feltevéshez (hogy azon út-mód felől, amelyen még meg lehet menteni Magyarországot, neki sem volt határozott elképzelése), mielőtt szemügyre és fontolóra vennénk mindazokat az ismert tényeket, amelyek e feltevés talán téves voltát bizonyítják.
És csakugyan vannak ilyen tények.
Kossuth rászánta magát, hogy béketárgyalásokat kezd az oroszokkal és hozzá is fogott. Elment egészen odáig, hogy augusztus 9-én vagy 10-én személyesen hozzájáruljon a kormányhatározathoz, hogy a Romanov-dinasztiát nyíltan meg kell kínálni a magyar koronával. A határozat kivitele érdekében megtett mindent, ami idő és körülmények szerint még a hatalmában állt. Ebben az ügyben egy államiratot írt meg vagy íratott (valószínűleg az ebben már gyakorlattal rendelkező Szemere miniszterelnökkel) az orosz hadvezérhez. Személyesen és – amint maga mondta – nem eredménytelenül fáradozott, hogy találjon valakit, aki az államiratot megvigye az orosz táborba.
Ennyi buzgalommal nem szokott az ember olyan ügyben fáradozni, amelynek sikeréhez semmi reményt sem fűz.
Tehát Kossuth még abban a pillanatban is, amikor búcsúkiáltványát megírta, hitte, hogy a hazát az oroszokkal való békealkudozásokkal meg lehet menteni.
Ez egyszersmind a kulcs búcsúkiáltványa megértéséhez, amelynek máskülönben értelme sem volna. Mert egyedül abban az erős hitben, hogy Oroszországgal békét lehet kötni, szólhatott Kossuth egy és ugyanazon kiáltványban a további harc reménytelenségéről és a haza lehető megmentéséről.
Hogy még azután is, hogy őt leköszönésre szólítottam fel, mennyire hitt Kossuth még mindig a békekötés lehetőségében, bizonyítja a békekötésre szóló meghatalmazás, melyet leköszönési felszólításomra kitérő feleletként megküldött. Az utóbb mégis bekövetkező leköszönés viszont éppenséggel nem bizonyítja, hogy Kossuth hitének nevetséges voltát a közbenjáróul fölkért Csány miniszter érvei következtében belátta. Csány nem azt ígérte meg nekem, hogy nézetemet a szóban forgó meghatalmazás gyakorlati értéke felől elmondja a kormányzónak; ő csak annyit ígért, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy a kormányzót és a minisztereket az önkéntes leköszönésre rábírja. Hogy ezt hogyan vitte keresztül, nem tudjuk. Meglehet, hogy Csány – tekintve az általam elhatározott fegyverletétel célzatát, és tekintve annak valószínűtlenségét, hogy Kossuth ezt a célzatot az önkéntes megadás tényében való személyes részvételével szentesítse, nemzeti szempontból a kormányzó és miniszterek leköszönésének erkölcsi szükségességéről meg lévén győződve – az általam javasolttal éppen ellenkező módhoz nyúlt, hogy célt érjen. S ez esetben lehet, hogy Csány – ámbár cseppet sem áltatta magát azzal, hogy az Oroszországgal való békekötés útján meg lehet menteni Magyarország államéletét –, mikor Kossuthnak e meddő eszméhez való görcsös ragaszkodását látta, nem habozott, hogy őt (csak hogy lemondásra bírhassa) éppen ennél az eszménél fogva ragadja meg, és elmondhatta neki, hogy az orosz hadvezér aligha fog ővele (Kossuthtal) szóba állni, legföljebb talán énvelem (s ezt a nézetet az a tény is támogatta, hogy Szemere és gróf Batthyány Kázmér az államiratokat az én cégjelzésem alatt küldték az orosz táborba). Kossuth önkéntes lemondásának fejlődéstörténete tehát körülbelül a következő lehetett:
Kossuth hitt annak lehetőségében, hogy az oroszokkal az osztrákok hátrányára békét köthetünk, s hogy ezáltal meg lehet menteni Magyarország államéletét, sőt biztosítani lehet jövőjét. És ugyanígy hitte azt is, hogy az oroszok csak velem fognak alkudozni – vele nem. Irányomban pedig azzal a gyanúval élhetett, hogy a kötendő megegyezésben csupán a hadsereg érdekére lesz gondom – a nemzetére, az államéra nem. (Kijelentésemet, hogy kész vagyok letenni a fegyvert, Kossuth attól a pillanattól fogva, mikor felszólítottam, hogy mondjon le, valószínűleg csak annak vette, aminek én vettem volna az ő kijelentését, hogy magát főbe lövi, ha már akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy gyakran ismételt fogadalmát – nem akar élni sem a hazában, sem a hazán kívül, ha a haza szolgaságra jut – sohasem értette komolyan.) Kossuth eszerint hazafiúi kötelességének tartotta a leköszönésre való felszólítást hallgatással mellőzni, és engem a fővezéri méltósággal és a békekötési meghatalmazással kielégíteni. Ameddig ő a kormány élén áll (remélte), én nem merek olyan egyezményt kötni az oroszokkal, amely a nemzetet kiszolgáltatja. Több órai meggondolás után azonban rájöhetett, hogy éppen kormányzói méltóságának fenntartása tenné lehetetlenné számomra a nemcsak a hadsereget figyelembe vevő egyezmény kieszközlését; mert addig, amíg ő tartja kezében a kormányrudat, én a békealkudozásokban sem Magyarország diktátoraként, sem az ideiglenes kormány képviselőjeként (amellyel az oroszok érintkezni sem akartak) nem szerepelhetek, hanem egyedül hadvezérként. Ez a felismerés már csak azért is rábírhatta a formális leköszönésre, mert ezzel mellesleg jogot szerzett, hogy a haza megmentéséért engem tegyen felelőssé „Isten, a nemzet és história előtt”.
Ha mármost Kossuth önkéntes leköszönésének ezt a fejlődéstörténetét egybevetjük búcsúkiáltványának tartalmával, akkor ez utóbbitól (Kossuth szemszögéből) igazságtalanság nélkül nem vonhatjuk meg azt az elismerést, hogy úgy látszik, mégsem az, aminek első tekintetre vette volna az ember – a közönség szándékos félrevezetésének.
De ha mi a búcsúkiáltvány becsületének megmentése érdekében az imént egy második pillantást is vetettünk annak keretein túlra, olyan tényekre, amelyek megelőzték, és amelyekből származott: feljogosítjuk az ellennézeten lévőket arra, hogy még egy harmadik (ellenőrző) pillantást vessenek néhány utóbb bekövetkező tényre, amelyek a megelőző tényekből levont következtetéssel ellentétesek, és így búcsúkiáltvány alig megmentett becsületét megint veszélyeztetik.
Mentő nézetünk ellenfelei ugyanis – mégpedig erős logikával – azt mondhatják, ha Kossuth csupán azért köszönt le önként, hogy a hazának megmentését nekem lehetővé tegye, vagyis hogy engem abba a helyzetbe hozzon, melynél fogva Magyarország államéletét nemcsak pillanatnyilag megmentő, hanem jövőre is biztosító békét köthessenek Oroszországgal Ausztria kárára; akkor kötelessége lett volna Kossuthnak egyúttal minden lehetőt megtenni avégett, hogy a békét megvásárolhassam, ha már, mint kiáltványa első bekezdésében maga írta, ennek a békének fegyveres kivívásához nincs remény, hogy Kossuth, jól tudván, hogy én az oroszoknak a hazát megmentő béke fejében a hadseregen, saját személyemen és valamennyi Kossuth-bankón kívül semmit sem ajánlhatok fel, még egy talpalatnyi olyan földet sem az országból, amelyet az oroszok vagy az osztrákok már el ne foglaltak volna, vagy pedig további ellenállásunk Kossuth által is (kiáltványában) észlelt reménytelenségét figyelembe véve igen rövid idő alatt el ne foglalhatnának; hogy Kossuth mindezeket jól tudván, legalább azt kellett volna rendelkezésemre bocsátani, amivel ő maga (ha az oroszok tárgyaltak volna vele) a békét megvásárolni kész volt – az ország koronázási jelvényeit; hogy ezeket már csak azért sem volt szabad megvonnia tőlem, mivel ő maga is – mint láttuk – osztotta azt az általánosan elterjedt téveszmét, hogy az ország ellenségei csupán azért állnak énvelem szóba, mert a parancsnokságom alatt álló hadsereg csak az V. Ferdinánd király által szentesített 1848-as alkotmányos törvényekért küzdött, az 1849. évi április 14-i államcsínyt soha el nem ismerte, és mivel Kossuth téveszméje alapján nem tagadhatta, hogy az alkotmányos magyar királyság koronázási jelvényeinek kiszolgáltatása lesz minden bizonnyal az ellenség egyik főfeltétele.
Abból az egyszerű tényből tehát, hogy Kossuth az ország koronázási jelvényeit nekem nem adta át, az illetők azt a végzetes következtetést vonhatják le, hogy önkéntes leköszönésének egészen más volt a célja, mint az Oroszországgal való békekötést lehetővé tenni, következésképp búcsúkiáltványa sem egyéb az ő önkéntes lemondása valódi indokának palástolásánál – a nemzet utolsó hivatalos elámítása.
Ezt a következtetést – tagadhatatlanul logikus volta ellenére – még mindig meg lehet támadni, mégpedig egyszerűen rámutatva azokra a veszélyekre, amelyek Kossuth életét augusztus 11-én állítólag fenyegették. Először is megemlítem Kossuthnak és övéinek azt a köztudomású aggodalmát, hogy én alattomban az életére török, és ez az aggodalma annál hajmeresztőbb lehetett, mert azzal a furcsasággal hozták kapcsolatba, hogy én egykor vegyészeti tanulmányokat folytattam; megemlítem továbbá azt, hogy egy osztrák seregtest közel volt Arad várához, Kossuth tartózkodási helyéhez; megemlítem végre Kossuthnak gróf Guyon tábornok temesvári jelentése utáni valószínű aggodalmát, hogy a Törökországba (Aradról Lippán és Lugoson át) vivő utat esetleg már másnap valamilyen osztrák portyázó különítmény el fogja zárni: és ekkor egyenesen Kossuth elleni igazságtalansággal vagy legalábbis méltánytalansággal kell vádolnunk ellenfeleinket, ha nem ismerik be, hogy őt ezek a fenyegető veszélyek, ha abban a hazafias elhatározásában nem rendíthették is meg, hogy a legfőbb hatalommal együtt nekem az ország koronázási jelvényeit is átadja, de elhatározásának kivitelében megzavarhatták; tehát az ország koronázási jelvényeinek visszatartása talán nem is szándékos volt, csupán véletlen, mintegy feledékenységből megesett, megfejthető a sietségből, amellyel Kossuth Aradról elutazott. S ezt annál határozottabban állíthatjuk, mivel bízvást számítunk rá, hogy állításunkat Kossuth maga igazolni fogja. Tartózkodjunk mégis attól (s ezt tanácsoljuk Kossuthnak is), hogy búcsúkiáltványa tisztességét túlzottan féltve, az említett (mindegy, akár képzelt, akár valódi) veszélyek zavaró hatását Kossuth augusztus 11-i cselekedeteire, a kelleténél élesebben kiemeljük az ország koronázási jelvényei visszatartásának mentegetésére. Máskülönben mi magunk szolgáltatnánk a legveszedelmesebb fegyvert az ellenkező nézeten levők kezére, akik éppenséggel azt mondhatnák, hogy Kossuth önkéntes lemondásával csupán életét, búcsúproklamációjával csupán népszerűségét akarta megmenteni; az önkéntes leköszönéssel életét, mert attól tartott, hogy én, ameddig megmarad kormányzónak, megakadályozom elmenekülését; búcsúkiáltványával népszerűségét, mert ezt önkéntes lemondás veszélyeztethette; a nemzet még azt gondolhatná, hogy önkéntes lemondása gyávaságból történt; elejét kellett tehát vennie a nemzet ilyen gyanújának, kijelenteni, hogy hazaszeretetből mondott le.
És, mi tagadás, ellenfeleink fönti állítása mellett szól a búcsúkiáltvány jellege. A kiáltvány ugyanis mindenesetre szemfényvesztés volt; habár nézetem szerint, amelyet keletkezéstörténete felől kifejtettem, valószínűleg akaratlan.
Nem azért volt szemfényvesztés ez a kiáltvány, mert Kossuth a maga hazafias érzelmeit emlegette benne; hanem azért, mert benne a nemzetet még mindig a haza megmentésére (az akkori viszonyok közt lehetetlen valamire) való kilátással hitegette.
Kossuthnak arról az eszméjéről, amelyből ki kellett indulnia, hogy ezt megtegye, föntebb már szóltunk. Okát kell azonban még adni, hogy ez az eszme (én kössek Oroszországgal hazamentő békét) miért volt tarthatatlan.
Kossuth – mint tudjuk – azt hitte, hogy neki nem, hanem egyedül nekem van módomban az oroszokkal valamilyen békés kiegyezést kötni, mert azok csak velem alkudoztak, vele nem.
Kossuth azonban egyetlenegy olyan tényre sem tudott hivatkozni, melyből arra lehetett volna következtetni, hogy az oroszok velem alkudozni fognak.
Ilyen tény nyilván csak az lehetett volna, ha az oroszok már alkudoztak volna velem.
De az oroszok engem csak arra szólítottak fel, hogy rakjam le a fegyvert, ez pedig éppen az ellenkezője annak, amit logikusan alkudozásnak lehetett nevezni. Még gróf Rüdiger lovassági tábornok levele is, melyet a 32. fejezetben közöltem, ha komolyan szemügyre vesszük, nem egyéb, mint udvarias fölhívás a fegyverletételre; azt nem is tekintve, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok csupán egyik alparancsnoka volt az orosz főhadseregnek, és hogy minden fontosabb alkudozásnak okvetlenül magától a fővezértől (herceg Paszkevics tábornagytól) kellett volna kiindulnia. Az ismeretes fegyvercsere pedig katonai udvariasság volt, semmi más, következmények nélkül.
De tegyük föl, hogy Kossuth ezeknek az eseteknek mégis olyan fontosságot tulajdonított, melyből azt a következtetést vonta le, hogy az oroszok hajlandók lesznek komolyabb alkudozásba bocsátkozni velem: akkor is csak bizonyos előtte is ismert körülmények derűlátó letagadásával jövendölhette, hogy az oroszok közt és köztem meginduló föltételezett komoly alkudozások hordereje túlterjedhet a hadsereg személyes érdekein és (Kossuth mentő eszméjének megfelelően) politikaivá válhat.
Hiszen az orosz hadvezér még azt sem akarta Zassz altábornagynak és Hruljov ezredesnek megengedni, hogy az én viszontajándékaimat megtarthassák, mivel Ausztria elleni tüntetést gyanított benne. Gróf Rüdiger lovassági tábornok levele (egyedüli kútfeje mindazoknak a képzelődéseknek, melyek Kossuth képzeletében tovább növekedvén, végül Magyarország orosz protektorátus alá menekülésének rögeszméjét szülték) a legtávolabbi utalást sem tartalmazza Magyarországnak Ausztriához való államjogi viszonyára; az én válaszom pedig, amely ezt a viszonyt nagyon világosan szóba hozta, csakúgy, mint Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek valamennyi államirata, mindeddig megválaszolatlanul maradt.
De Kossuth vagy annyira beleszerelmesedett a maga politikai elgondolásába, hogy teljességgel képtelen volt annak gyakorlatilag kivihetetlen voltát felismerni; vagy ha ezt Bem erdélyi, Nagysándor debreceni, Dembiński temesvári veresége után, Európa következetes részvétlensége, Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek békeköveti fáradozásainak felsülése után mégis felismerte: akkor nem volt elég lelkierő benne, hogy a nemzetnek (ahelyett, hogy új megmentési lehetőségek költésével ámítgassa) búcsúkiáltványában őszintén és nyíltan megmondja: nincs tovább!
Ellenkező esetben Kossuth aligha merte volna az oroszoknak a mi diplomáciai tolakodásunk iránt mutatott és Kossuth előtt ismeretes feltűnő közönyével szemben azt állítani, hogy az oroszok, nem vele ugyan, de igenis velem, Magyarország állami életét és jövőjét biztosító békét kötni készek. Annak a körülménynek megfejtését, hogy az oroszok velem igen, Kossuthtal vagy Szemerével pedig nem váltottak hadikövetséget, nem az oroszoknak valamilyen különös, az én személyem iránt vagy a parancsaim alatti hadseregnek alkotmányos és monarchikus hitvallása iránt érzett rokonszenvében, nem a Kossuth vagy Szemere személye vagy a függetlenségi és köztársasági eszme elleni ellenszenvében kellett volna Kossuthnak keresnie, hanem egyedül és egyszerűen abban, hogy én csupán a hadsereg parancsnoka voltam, tehát a velem való hadikövet-váltásnak tisztán katonai (politikai jelleget kizáró) jelentősége volt, viszont ha az Ausztria megmentésére vállalkozó orosz hadsereg és a magyar ideiglenes kormány Ausztria megsemmisítésére törekvő vezetői közt hadikövetek járnak-kelnek: ettől a ténytől lehetetlenség lett volna a politikai jelleget eltagadni. Ha egyszer ezt megérti Kossuth, lehetetlen, hogy rá ne jöjjön arra is, hogy velem – attól a pillanattól fogva, amikor az ideiglenes kormányhatalmat átveszem – az oroszok éppoly kevéssé fognak követeket cserélni, mint ővele vagy Szemerével; ha pedig mégis megteszik, ez valószínűleg nem Magyarország diktátorának, hanem megint csak a hadsereg parancsnokának fog szólni, vagyis a reménybeli alkudozások hordereje ezután sem fog a hadsereg táboránál messzebbre terjedni.
Valóban annak az eszmének, hogy én Magyarország államéletét megmentő és jövőjét biztosító békét köthessek Oroszországgal – jóllehet Kossuth nem habozott engem érte („Isten, a nemzet és história előtt”) keményen felelőssé tenni –, semmivel sem volt több gyakorlati értéke, mint Kossuthnak első függetlenségi mámorában, remélem, nem teljesen komolyan kimondott államalkotó gondolata, hogy a Bánságot a rácoktól és szerbektől egészen megtisztítja, az így néptelenné vált területet honvédzászlóaljakkal telepíti be, s ennek a kitűnően szabadelvű vállalkozásnak sebesebb gyarapodását a többnejűség intézményének bevezetésével biztosítja.
Józan ésszel tehát Kossuth az orosz fővezér közt és énköztem való alkudozásoktól akkor sem várhatott a magyar állam számára semmit, ha ilyen tárgyalások már folytak volna; sőt – mivel a valóságban még semmi ilyesféle alkudozás nem folyt – a parancsnokságom alatt álló hadsereg számára sem.
Kossuth azzal az állításommal kapcsolatban, hogy még semmi ilyesféle alkudozás az orosz fővezérrel nem folyt, a tények elferdítésével vádolhatna engem, azt állíthatná, hogy Poeltenberg tábornok küldetése (Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek gyapjúi államiratával) az orosz fővezérhez önmagában is a tárgyalások kezdetét jelenti. Kossuthnak azonban nem szabad eltagadnia, hogy ilyen alkudozás megkezdéséhez az egyik fél egyoldalú hajlandósága még nem elegendő. És ha Kossuth Arad várában csak egy fél órát vár még elutazása előtt, lényegesen módosíthatta volna a maga sokat ígérő búcsúkiáltványát a kinyomtatás előtt anélkül, hogy meggyőződésével össze kellett volna ütköznie; mert alighogy távozott Arad várából, megjött az orosz táborból az óaradi főhadiszállásra Poeltenberg tábornok, és átadta nekem a következő, az én nevemre címzett levelet:*
Tábornok úr!
Tudattam a varsói herceg tábornagy úrral báró Poeltenbergnek hadtestemhez hadiköveti minőségben való megérkezését; őfőméltósága engem bízott meg, hogy értesítsem önt, uram, hogy az ő hadseregének egyedüli rendeltetése a harc, és ha ön a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni, az osztrák hadsereg főparancsnokához kell fordulnia, aki valószínűleg el van látva az ehhez szükséges teljhatalommal.
Fogadja, tábornok úr, őszinte nagyrabecsülésem kifejezését.
Ártánd, 1849. július 28./ augusztus 9.
Théodore Rüdiger gróf
Ha Kossuthon kívül még sokan mások is azzal gyanúsítottak ennek ellenére, hogy én csak a hadsereg megmentésével gondolok, nem a hazáéval; és ha ők ezzel a gyanúsítással hitükről tesznek tanúságot, hogy én legalább a parancsnokságom alatt álló hadsereget megmenthettem volna: ezzel csak azt bizonyították, hogy képtelenek azt a helyzetet helyesen megítélni, amelyben a nevezett hadsereg a Dembiński-féle hadsereg temesvári szétveretése után volt.
A hadsereget alkudozás után még megmenthetőnek képzelők tévedése talán abból az eszméből fakadt, hogy én Arad várára támaszkodva, még mindig imponálhattam annyira a két ellenséges hadseregnek, hogy emberies, tisztességes megadási föltételeket csikarhattam volna ki tőlük.
Támaszkodni, igaz, a hadsereg Arad várára támaszkodhatott, mégpedig háttal a falnak. És ugyancsak szükséges volt a hátát fedezni, mert északról az orosz főhadsereg fenyegette, dél felől az osztrák. És a hadsereg hátának szükséges fedezéséről valóban gondoskodhattam egyszerűen azzal, hogy a hadsereget köröskörül fölállítom a vár körül. Ebben a felállításban hátulról kétségkívül megtámadhatatlan lett volna a hadsereg. Csakhogy az olyan imponáló katonai helyzet, amelynek erejénél fogva az ellenségtől úgynevezett tisztességes megadási föltételeket akarunk kicsikarni, nemcsak azt követeli meg, hogy a hadsereg ne legyen hátba támadható, hanem azt is, hogy szemből is biztosítsa magát akár természetes, akár mesterséges terepakadályokkal, mégpedig olyannyira, hogy az ellenség csak nagyon kedvezőtlen körülmények közt támadhassa meg. Még ennek is, megengedem, eleget lehetett volna tenni azzal, ha a hadsereg visszavonul a vár külső erődítményeibe (föltéve, hogy el is fér bennük), és itt aztán – hátul a belső várfal által, arcban a külső erődítmények mellvédjei által fedve – biztonságban ismételhette volna egyik „miserere”* könyörgését a másik után, csak hogy a két ellenséges hadvezér közül valamelyik könyörüljön már rajta, és (ha már nem akar a várnak tisztességes feltételekkel való megkínálásával sietni, hiszen ráér) legalább a támadással siessen ellene, nehogy az Arad várára támaszkodó magyar hadsereg abba a végzetes kényszerhelyzetbe kerüljön, hogy imponáló hadállását kardcsapás nélkül kelljen feladnia, fegyvereit egyedül a hadifogsággal járó sovány élelmezésért cserébe letennie – csak hogy a biztos éhhalált kikerülje.
Meggyőződésem szerint a parancsnokságom alatt álló hadsereg attól a perctől fogva, amikor a bánsági hadsereg végromlásáról megjött a jelentés, már csak két dolog közt választhatott: mégpedig a kényszerű vagy önkéntes (de mindenesetre föltétlen) fegyverletétel, és a Törökországba Radnán és Lippán át még lehetséges keresztültörés között.
Török területen (egyáltalán Magyarországon kívül) sem nekem, sem – ameddig én parancsolok – a hadseregnek nem volt semmi keresnivalója; mert ez a hadsereg nemzeti hadsereg volt, és én mint parancsnok – magyar voltam magam is – kötelességemnek tartottam a hadsereget minden oly lépéstől visszatartani, amellyel magyar nemzeti jellegét megtagadta volna.
Csalódtam volna, mikor azt hittem, hogy a nemzet igazi és elidegeníthetlen nagysága a következő dolgokon alapul:
a magyar embernek az elleni mély ellenszenvén, hogy elhagyja hazáját, még akkor is, ha itthon a halál, a hóhér keze várja;
azon a nemes bátorságon, mellyel a magyar ember megküzd balsorsával, és ha le nem küzdheti, törhetetlen lélekkel elviseli;
azon a férfias önmegtagadáson, mellyel a magyar ember a maga kikerülhetetlen végzetével – mihelyt felismerte – önként és nyugodt elszántsággal szembenéz?
Hiú csalódás volt az az élő hitem?
Engem ez a hit bírt rá, hogy még csak fontolóra se vegyem a Törökországba való, még mindig lehetséges áttörést, nemhogy megpróbáljam; és hogy az önkéntes fegyverletételt válasszam a kényszerű helyett.
De az osztrákoknak azt a tisztességet, hogy fegyvereinket kezünkből átvegyék – Oroszország fegyveres beavatkozása után –, lehetetlen volt megadnom.
Ehhez a tisztességhez való jogosultságukat az osztrákok – ítéletem szerint – régen, már abban a pillanatban elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra felébreszteni.
Az én részemről egy olyan elhatározás, hogy az osztrákok előtt tegyük le a fegyvert (ameddig szabadon választhattam) megtagadása lett volna annak az elvnek, amelyért a hadsereg és én magam személyesen is harcra keltünk. Nem azért, mintha Magyarország alkotmányos-királysági államformájának szavatolását vártam volna Oroszországtól, hanem azért, mert Ausztria kormányától még sokkal kevésbé várhattam; és mert egyetlenegy olyan tény sem akadt, amelyből arra következtethettem volna, hogy a Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmányát erőszakkal felforgató háború Oroszországtól indult ki és nem Ausztriától.
És valóban csak két esetben mehetett volna végbe az általam (igenis, Isten, a nemzet és história előtt, tulajdon felelősségemre) elhatározott önkéntes fegyverletétel az osztrákok előtt – ameddig én állok a hadsereg élén –, ha tudniillik ez utóbbiak az oroszok segítsége nélkül győztek volna le bennünket, vagy ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg határozottan azt kívánja, hogy a megadás az osztrákok – és ne az oroszok – előtt menjen végbe.
Miután megkaptam az ideiglenes kormány leköszönő okiratát és azt a szolgálati jelentést is, hogy Kossuth már elutazott,* levelet írtam gróf Rüdiger orosz lovassági tábornoknak;* ez a következő lényegesebb pontokat tartalmazta:
az értesítést, hogy Magyarország ideiglenes kormánya leköszönt és a legfőbb hatalmat nekem adta át; azt az indokolt kijelentést, hogy kész vagyok föltétlenül letenni a fegyvert;
a cár nagylelkűségére és igazságérzetére való hivatkozást a nemzetnek és különösen a magyar hadsereg korábban osztrák szolgálatban álló tisztjeinek érdekében – a magam személye kivételével;
azt a világos kikötést, hogy a fegyverletétel csakis orosz csapatok előtt menjen végbe;
a hadsereg menetrendjét augusztus 12-re, 13-ra és 14-re (Világos, Borosjenő, Bél), azért, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok a maga csapataival közénk és az osztrákok közé húzódjon, és minket az osztrákoktól elválasszon;
és óvatosságból azt a megjegyzést, hogy – ha ezt a mozdulatot az osztrákok meg találják hiúsítani – én az osztrák támadásokat visszaverem, és a jelzett útvonalon Nagyvárad felé húzódom, hogy az orosz hadsereg körzetébe jussak.
A levél kész fogalmazványát az időközben a főhadiszálláson haditanácsba gyűjtött, éppen szolgálaton kívül ért tábornokok és magasabb rangú törzstisztek előtt teljes terjedelmében rögtön felolvastam; aztán fölhívtam a gyülekezetet,* jelentse ki nekem, higgadt tanácskozás után határozottan, hogy a levél elküldését és ennek a lépésnek összes következményeit a hadsereg nevében helybenhagyja-e vagy sem. Az utóbbi esetben a haditanács hozzon mindjárt valamilyen tevőleges határozatot; én ennek végrehajtására előre elköteleztem magamat. Támogatni egyetlen szóval sem támogattam indítványomat. Még személyes jelenlétem súlyát sem akartam a tanácskozás mérlegébe vetni. Rögtön azután, hogy közöltem a levél tartalmát a gyülekezettel, és hozzá a fönti felhívást intéztem, elhagytam a tanácskozótermet.
Indítványomat ennek ellenére elfogadták, és erről a haditanács két kiküldött tagja* útján értesített engem.
Mihelyt elmúlt a határidő, ameddig Kossuth a kormányzói méltóságot magának még fönntartotta (mint említettem, ez valamelyik esti óra volt, ha nem csalódom augusztus 11-én este 8 óra), három hadikövetünk* útra kelt óaradi főhadiszállásunkról, hogy megvigye levelemet gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnoknak.
A fönti egyszerű elbeszélésből, hogy mi módon vált az oroszok előtti föltétlen önmegadásra vonatkozó indítványom a haditanács határozatává, az olvasó azt következtethetné, hogy általában a fegyverletétel és különösen annak az oroszok előtti végrehajtása mégsem lehetett egészen komolyan elhatározott szándékom eredetileg, hiszen én köteleztem magamat előzetes kikötések és minden fönntartás nélkül a haditanács bármilyen eltérő vagy ellenkező határozatának végrehajtására is, pedig nem lehettem eleve biztos indítványom elfogadásában, és a legcsekélyebb intézkedést sem tettem meg a siker biztosítására (korteskedés, a haditanács tagjainak megválogatása, személyes elnöklésem), bár ez módomban lett volna, és biztosíthatta a sikert.
Igaz, legjobb tudomásom szerint senki sem korteskedett a hadsereg soraiban a fegyverletétel mellett, legfeljebb Kossuth, Szemere és gróf Batthyány Kázmér nyilvánvaló elfogultsága az Oroszországgal kötendő béke alaptalan ötlete iránt, vagy ezeknek az uraknak az ötlet megvalósítását célzó erőfeszítése, vagy Kossuth búcsúkiáltványa hatott talán közvetve a fegyverletétel érdekében, ámbár ez a hatás azért sem lehetett valami erős, mivel az illetők személyes hitele nem volt valami tetemes a hadsereg körében; a haditanács sem előre kiszemelt személyekből állt, hanem személyválogatás nélkül, minden éppen szolgálatban nem lévő tábornokból és magasabb rangú törzstisztből volt hirtelen összetákolva, és még olyanok is, akik már nem vagy egyáltalán nem voltak a parancsnokságom alatt álló hadsereg tagjai, részt vehettek a tanácskozáson, ha katonai rangjuk képesítette őket rá; az elnöklés jogával sem éltem, sőt még csak jelen sem akartam lenni indítványom megtárgyalásánál: ha jól meggondoljuk mindezeknek és az ezekhez hasonló eszközöknek szándékos mellőzését, ez inkább azt bizonyítja, hogy általában a fegyverletétel, és különösen csakis orosz csapatok előtti végrehajtása nekem már a haditanács döntése előtt mennyire eltökélt szándékom volt. A fegyverletétel eszméje melletti izgatás meggyőződésem szerint csak arra szolgált volna, hogy csapatainkat elcsüggessze, az esetleges osztrák támadások visszautasítására alkalmatlanná és a szétoszlatásra, elszéledésre hajlamossá tegye; továbbá meggyőződésem szerint egy kisszámú kiválasztottból álló haditanács határozatával, egy személyes részvételem hatása alatt keletkező haditanácsi határozattal csak egy üres határozatot nyerhettem volna: ennek végrehajtása pedig mindig kétes.
Hogy a fegyverletétel ne csak határozatba menjen, hanem foganatba is: ahhoz éppen az kellett, hogy a haditanács sok, szinte véletlenül összegyűlt tagból álljon, ne pedig kiválasztottakból; az kellett, hogy indítványomat teljesen szabad vitára bocsássam, és hogy ezt a vitát személyes jelenlétemmel se korlátozzam; és végképp nem volt szabad, még ha erkölcsileg képes lettem volna is rá (nem voltam), csalárd izgatásra vetemednem.
Csak így tudhattam a hadsereget az utolsó pillanatig együtt tartani; csak így érhettem el azt, hogy a haditanács attól a gyanútól, hogy én általában a fegyverletételt és különösen az oroszok előttit személyes érdekemben tervezem, csaknem ugyanúgy ment maradt, ahogy tőlem is távol állt a gondolat, hogy cselekedeteim következményei alól kibújjak. Csak így volt lehetséges, hogy indítványom határozattá emelésével egyszersmind annak megvalósítását is biztosította; csupán azért, mert a határozatot nem agitáció hatására, nem személyes jelenlétem nyomására hozták, számíthattam a megvalósításban is mindazok önkéntes és hathatós közreműködésére, akik a döntő tanácskozásban maguk is részt vettek; ezek közt pedig ott voltak a hadsereg legvitézebb tábornokai és törzstisztjei, olyan emberek, akiknek önnön életük megmentéséről való hős lelkű lemondása nélkül a fegyverletétel teljesen kivihetetlen lett volna.
Állításomat, hogy ezek a férfiak önnön életük megmentéséről önként lemondtak akkor, amikor az oroszok előtti megadást elhatározták, valószínűleg különböző oldalakról, különböző célokból meg fogják támadni.
Állításom azonban tényeken alapszik, azon, hogy én a haditanáccsal – mielőtt az indítványom feletti tanácskozásra és határozathozatalra fölhívtam volna – az orosz fővezér közvetett feleletét, amelyet Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek diplomáciai fáradozásaira adott, nemcsak hűségesen közöltem, hanem a haditanács figyelmét egyenesen fel is hívtam rá, hogy a cár nagylelkűségéhez és igazságszeretetéhez folyamodó kérelmemtől semmi kedvező eredményt ne várjon, és általában a határozat meghozatalakor ne abból az illúzióból induljon ki, hogy módunk van az osztrák haditörvényszékek elől orosz protektorátus alá menekülni.* Felhívásom és az orosz hadvezér említett felelete után, mely még azt a reményt sem hagyta meg, hogy Oroszország kész Ausztria és Magyarország közt a közbenjáró szerepét vállalni, a haditanács minden bizonnyal elvetette volna indítványomat, és helyette a török földre való keresztültörést határozta volna el, ha a haditanács tagjai tulajdon életüket többre becsülik, mint polgártársaik gyors megváltását a reménytelen háború iszonyaitól. Az a nézet, hogy a haditanács gróf Rüdiger lovassági tábornokhoz írt levelemet csupán azért hagyta jóvá, mert reménykedett, hogy az oroszok az osztrák haditörvényszékektől megmentenek bennünket, az elmondottak után teljesen tarthatatlan, és nem egyéb szándékos gyanúsításnál.
A haditanács azért hagyta jóvá az orosz hadtestparancsnoknak címzett levelem elküldését, mert a haditanács minden egyes tagja átérezte, hogy itt most azt kell eldönteni, végül az orosz vagy az osztrák hadvezért illesse az a legfőbb tisztesség, melyet ellenség az ellenségének valaha megadhat; és mert a haditanács minden tagja emlékezett rá, hogy az osztrák hadvezér, báró Haynau táborszernagy már magyarországi működésének legelső megnyilatkozásaival (az ismeretes pozsonyi akasztásokkal) érdemtelenné tette magát erre a legfőbb tisztességre.
Semmi tudomásom róla, hogy a haditanácsot indítványom elfogadásában (a fegyverletétel csakis orosz csapatok előtt történjék meg) egyéb okok is vezették. Azok a föntebb világosan kifejtett politikai okok, amelyek engem a csakis orosz csapatok előtti fegyverletétel indítványozására vezettek, nem folyhattak be a haditanács döntésére, mert én ezeket sem a haditanács tagjainak bármelyikével, sem senki mással nem közöltem, és mert utóbb sem hallottam senkitől olyan nyilatkozatot, melyből azt gyaníthatnám, hogy az említett indokok bármelyikével a tanácskozás során valaki előhozakodott.
Sőt erősen meg vagyok győződve róla, hogy indítványommal, mely szerint egyedül az oroszok előtt tegyük le a fegyvert, biztosan megbukom, ha báró Haynau táborszernagy emberséges ember – mint számos alparancsnoka, aki a háborúban is, még az ellenség ajkáról is megbecsülő értelmű humánus jelző kiérdemlésére törekszik.