Negyvenedik fejezet

Menet Aradról Világosra – Az ottani események

 

Mihelyt a gróf Guyon tábornoknak Kossuth kormányzóhoz küldött eredeti jelentéséből a temesvári csata kimeneteléről értesültem (tehát még augusztus 11-én hajnal előtt), az utolsó utasítások szerint már a Maros bal partján felfejlődött I. és VII. hadtestnek rögtön azt a parancsot küldtem, hogy haladéktalanul vonuljanak vissza a jobb partra. Ez utóbbinak védelmét az előző napon – mint tudjuk – a temesvári úton már közel Újaradig előrenyomuló osztrák seregtesttel szemben az I. hadtestre bíztam, míg a III. és VII. hadtest a tartalékhadosztállyal együtt Óaradtól északra és északnyugatra a Simánd, illetve Pécska felé vivő országút mellett szállt táborba csatarendben. Ezt az intézkedést azok a hírek tették szükségessé, melyek szerint egyrészt az orosz főhadsereg előhada már Simándnál áll, másrészt Pécska felől egy erős osztrák seregtest van előnyomulóban.

Hadseregünk említett felállítása azután egész napon át változatlan maradt, az osztrákok nem támadtak. Az oroszok pedig mint később kiderült, még nem jutottak olyan közel hozzánk, hogy bennünket augusztus 11-én Óaradnál támadhattak volna.

Az az augusztus 11-ről 12-re virradó éjszaka (miután hadiköveteink gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnokhoz intézett, az előző fejezetben ismertetett levelemmel már elhagyták a főhadiszállást; én pedig Damjanich tábornokot a hadseregnek küszöbönálló, az oroszok előtti föltétlen megadásáról előzetesen értesítettem, és erre ő nekem önként kijelentette, hogy ebben, mint Aradvár parancsnoka, a hadsereg példáját követni szándékozik)* a parancsnokságom alatt álló hadsereg imént említett, Óarad városában és körötte elfoglalt felállításából elindult a Világosra vezető országúton; augusztus 12-én hajnalban Világos alá ért, és a helység közelében ütött tábort, csatarendben, arccal és előőrseivel Arad felé.

Itt az egész hadsereg másnap (augusztus 13-án) késő reggelig egy helyben maradt.

Az orosz főhadsereg mozdulatai felől még előtte való napon Óaradon vett legfrissebb híreink után ítélve, nekem azzal a lehetőséggel, melyet gróf Rüdigerhez írt levelemben említettem – tudniillik, hogy Aradról Bél felé vonulásom közben osztrák csapatok vesznek űzőbe –, okvetlenül számolnom kellett.

A hírek ugyanis azt jelentették, hogy még nem az elöljáró orosz hadtest, hanem csak annak legelső kozákjai értek el augusztus 11-én Simándig. Azok után a tapasztalatok után pedig, melyeket Komáromtól Aradig való visszavonulásom során a kozákok alkalmazása felől szereztem, tudtam, hogy amikor valahol az első kozák raj megjelenik, akkor a legközelebbi tetemesebb orosz haderő valószínűleg még két-, sőt néha háromnapi menetre táboroz.

Ezért abból a hírből, hogy augusztus 11-én a legelső kozák alakulatok még csak Simándnál (négy német mérföldnyire Aradtól északi irányban) bukkantak fel, arra következtettem, hogy az oroszok elővédhadtestének (melyet Poeltenberg tábornok jelentése szerint gróf Rüdiger lovassági tábornok vezényelt) zöme még alig kelhetett át a Körösön Nagyzerénd mellett (Simándtól három-négy német mérföldre északi irányban). Ezt a föltevést különben az a körülmény is igazolni látszott, hogy a Poeltenberg tábornok útján kezemhez juttatott levél kelte szerint Rüdiger gróf lovassági tábornok augusztus 9-én még Ártándon táborozott, és a távolság Ártánd és Nagyzerénd közt tíz német mérföld.

Ebből a – mint láttuk – nem alaptalan feltételezésből kiindulva nem várhattam, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok még augusztus 12-én, a nap folyamán megjelenik a maga hadtestével Világos és Arad között, hogy engem (amire levelemben felszólítottam) az osztrákoktól elszigeteljen, és ezáltal a köztünk való összeütközésnek elejét vegye. Ezt már csak a miatt az egyszerű ok miatt sem várhattam, mert a távolság Nagyzeréndtől az arad-világosi országútig körülbelül hat német mérföld, lehetetlen volt tehát, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok ezt a távolságot hadtestével, még abban az esetben is, ha rögtön levelem vétele után útnak indul, augusztus 9-én késő este előtt megjárhassa. Egy osztrák oszlop előnyomulása Aradról Világos felé viszont nagyon is lehetségesnek látszott még aznap.

De – amit én előre nem láthattam – gróf Rüdiger lovassági tábornok elégségesnek tartotta, ha a maga előcsapatait indítja el Simándról az arad-világosi országútra, hogy bennünket az osztrákoktól elválasszon, s ez már augusztus 12-én délelőtt megtörtént; az orosz előcsapatok parancsnoka* saját visszatérő hadiköveteink kíséretében csakhamar meg is jelent világosi főhadiszállásunkon, hogy engem erről a mozdulatról értesítsen.

Ameddig támadásra készen kellett állnom, addig rám nézve – mert komolyan el voltam szánva rá, hogy az osztrákokat teljes eréllyel visszaverem – föltétlenül szükséges volt az aradi haditanács határozatát a csapatok előtt titokban tartani. Ennek szükséges voltát Aradon maga a haditanács is elismerte, s ezért tagjai arra kötelezték magukat, hogy a kellő időpontnak meghatározását, mikor Aradról Bélre való visszavonulásunk tulajdonképpeni célját a hadseregnek is tudtul kell majd adni, a tudtul adás módjával együtt énrám bízzák.

Kétségkívül az lett volna a kellő pillanat a csapatoknak a rájuk váró szomorú végzetet tudtul adni, mikor előőrseink azt jelentették, hogy egy ellenséges hadoszlop Simánd felől az arad-világosi országúthoz közeledik. De az orosz előhad parancsnoka a maga hadoszlopát megelőzte, és még előőrseink jelentésénél is hamarabb érkezett meg a világosi főhadiszállásra, és én részint az ő jelenléte, részint számos halaszthatatlan szolgálati ügy elintézése miatt elmulasztottam, hogy a kellő pillanatban lemenjek a táborba, és a csapatokat az orosz hadoszlop közeledésének valódi oka felől felvilágosítsam. A hadsereg összes csapatai az orosz hadoszlop előnyomulása láttán csatakészen felsorakoztak. Az én egyszerű parancsom, hogy minden ellenségeskedéstől tartózkodjanak, minden magyarázat nélkül érte őket. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy itt árulás van a játékban, és egyes izgatók, akiknek az önkényes és céltalan szökés jobban ínyükre volt a hadifogságnál és ennek következményeinél, mindezt akár személyem, akár általában a további együtt maradás elleni izgatásra felhasználhatták. Ennek az volt az eredménye, hogy augusztus 12-én késő délután az a jelentés lepett meg, hogy a táborban zendülés fenyeget.

El voltam szánva rá, hogy ezt megakadályozom, és tüstént a táborba siettem; a továbbiak megmutatták; hogy vagy túlzáson alapult a jelentés a zendülésről, vagy személyes megjelenésem a felizgatott csapatok között egymaga is elegendő volt rá, hogy a hadsereget az utolsó percig, a fegyverletétel befejeztéig megtarthassam az engedelmességben. Mert a táboron végigmenve mindössze arra szorítkoztam, hogy az egyes hadtesteknek tudtul adjam: én – meggyőződvén róla, hogy lehetetlen mind a két ellenséges hadsereget legyőznünk – elhatároztam, hogy az orosz csapatok előtt letesszük a fegyvert; ebben is engedelmességet követelek, és életemet teszem rá, hogy úgy mint eddig, most is engedelmeskedjenek nekem: kegyelemre adjuk meg magunkat; ennek ellenére Magyarország mostani reménytelen helyzetében ez a fegyverletétel hazafias cselekedet, nem gyalázatos – az igaz, hogy életveszélyes; de én, akinek fejét a legsúlyosabban és elsősorban kell érnie az ellenség bosszúállásának, nem rettenek vissza ettől a lépéstől; meg vagyok győződve róla, hogy akik eddig férfias elszántsággal híven követtek a csatákban, most sem fognak elmaradni mellőlem; a többieket pedig, ha ellenkeznek, vitéz bajtársaik segítségével, ahogy egykor a csatának, most a hadifogságnak is neki fogom kényszeríteni; – különben ez utóbbiak, a gyávák, tudják meg, hogy – egyedül a gyalázatos szökdösés megakadályozása végett – a hadsereget egyetértésemmel az orosz csapatok is körülkerítették; a bátraknak nem szól ez az intézkedés; ők, a derék vitézek, biztos vagyok benne, soha nem feledkeznek meg a katona legfőbb kötelességéről: hogy a katonai rendet a hadseregben az utolsó pillanatig önként fenn kell tartani.

Miután ebben az értelemben szóltam a csapatokhoz, visszatértem a főhadiszállásra; mert a csapatoknak irányomban mutatott magatartásából máris azt a meggyőződést merítettem, hogy a zendülés veszélye – még ha a táboron való végiglovagolásom előtt esetleg közel is volt – immár elmúlt.

Az oroszok elleni ellenségeskedés váratlan beszüntetése miatt a parancsnokságom alatt álló hadsereg soraiban átmenetileg észlelt zendülési tünetekkel sajátságos ellentétben, augusztus 12-én este rajszámra érkeztek Világosra menekülők, köztük egy több száz főből, többnyire fegyver nélküli újoncokból álló oszlop is, melynek a Maros jobb partján állomásozása felől engem senki sem értesített. A csapat parancsnoka azt jelentette, hogy ő aznap déltájban arra a hírre, hogy az osztrákok Óaradot is elfoglalták már, Radnáról éppen indulóban volt Lippán át Lugosra, mikor váratlanul megpillantott egy Lippa felé előnyomuló osztrák hadoszlopot* a Maros partján; erre ő nemcsak hogy felhagyott a Lugosra menetellel, hanem legott föl is égette a Maros hídját Radna és Lippa közt, s azután egy darabig Radnáról Arad felé vonult. Nem is tudta voltaképp, merre forduljon. Ezalatt a menekülők közt – akiknek Lugosra vezető útját, csakúgy, mint neki, az osztrák hadoszlop Lippánál elvágta – az a hír kezdett terjedni, hogy én Világosra vonultam, és előnyös békét kötöttem az oroszokkal. A hír hallatára ők és a menekülők egész tömege szintén Világosra jöttek.

Hogy az előnyös magyar-orosz békekötés meséjébe vetett vakhit a parancsnokságom alatt álló hadsereg táborán és a főhadiszálláson kívül mennyire elterjedt, ezt mindenekelőtt az a figyelemre méltó tény bizonyítja, hogy augusztus 12-én a nap folyamán Világosra sereglő menekülők közt nagyszámú (többnyire a Dembiński-féle hadseregből való) honvédtiszt is találkozott, akik már augusztus első napjaiban elhagyták a zászlót. Ezek rendkívül óvatos emberek lehettek. Minden bizonnyal messziről kerülték volna a parancsnokságom alatt álló hadsereg táborát, ha lelkükben csak a legkisebb gyanú is él, hogy a köztem s az orosz hadvezér közt létrejött békekötésből semmi sem igaz. De hogyan is sejthették volna akár ők, akár sok ezer más hazámfia, hogy Kossuth ismeretes búcsúkiáltványa rejtélyes és sokat ígérő jövendöléseinek egyszerű megfejtése a feltétel nélküli fegyverletétel! Mert azt igazán nem lehet mondani, hogy abból a másik kiáltványból olvasták ki, amelyben én az ideiglenes kormány leköszönését s a legfőbb polgári és katonai hatalomnak kezemben történő egyesülését Óarad polgárainak tudtul adtam. Az én kiáltványom próza volt; a Kossuthé – költészet. A közönségnek pedig, melyhez mind a ketten szóltunk, a nyers katona prózájához nem volt érzéke: a nagy agitátor költészetét viszont mohón fogadta. Ne kárhoztassuk emiatt a közönséget. Legfeljebb azt lehet sajnálni, hogy az agitátor nem volt katona, s a katona nem volt agitátor – és hogy ezért útjaiknak szükségképpen széjjel kellett válniuk.

Azt talán alig kell megemlíteni, hogy az orosz protektorátus alá menekülés szándékával Világosra gyülekező menekülök közül – mihelyt az „előnyös föltételekről” értesültek – csupán azok maradtak meg a táborban, akik alárendelt sorsú katonák lévén a csapatok soraiba tartoztak, és ennélfogva a további szökésről le kellett tenniük.

De a balgatag hírek jóvoltából Világosra csalogatott menekülök sorába nem szabad beleszámítani azokat a férfiakat, akik osztozni kívántak a hadsereg sorsában, és a tábort Óarad óta nem hagyták el. Két miniszter volt köztük, Csány László és Aulich tábornok; valamint a hadsereg nem harcoló állományához tartozó Kiss, Láhner, Knezić, Schweidel, Gáspár, Török és Lenkey tábornokok és azonkívül számos országgyűlési képviselő. Tudomásom szerint az utóbbiak csaknem mind a békepárthoz tartoztak.

Csányt én – mint már említettem – a föltétlen fegyverletétel felőli elhatározásomról még előtte való nap Aradon, éspedig még az ideiglenes kormány leköszönése előtt értesítettem. Nyomban az ideiglenes kormány lemondása után pedig, mielőtt a döntő haditanácsot összehívtam, Csánnyal még egyszer hosszasan tanácskoztam arról: megadjuk-e magunkat föltétlenül, vagy folytassuk-e a küzdelmet. Csány a harctéren elérhető sikerek esetleges lehetőségeinek fölsorolásával iparkodott engem a küzdelem folytatására rábírni; ebbeli fáradozásával csak akkor hagyott fel, mikor kifejeztem előtte meggyőződésemet, hogy helyzetünkben felszerelés nélkül, pénz nélkül, a hadsereg ellátásában egyes-egyedül harácsolásra utalva határozottan tagadom, hogy – még ha további sikerek lehetőségét föl is tesszük – ellenállásunk tartós lehet; és szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háborúnak az említett wallensteini elv szerint való folytatása tulajdon hazánkban – bűn. Ekkor Csány önszántából kijelentette, hogy csatlakozik a hadsereghez, mert nem óhajtja megmenteni az életét, ha nem szolgálhat vele hazájának.

Aulich tábornok a többi tábornokhoz hasonlóan meghívottként részt vett abban a haditanácsban, mely Rüdiger grófhoz intézett levelem elküldését jóváhagyta.

Az országgyűlés említett tagjai tulajdonképpen Csány miniszter személyéhez csatlakoztak. Bántott a gondolat, hátha abban a csalárd reményben tették ezt, hogy az orosz táborban oltalmat találnak Ausztria bosszúja elől, és hogy bizonyosságot szerezzek, megkérdeztem Csányt. Ez Világoson, augusztus 12-én történt; ő azzal nyugtatott meg, hogy társainak még Aradon megmondta: megadásunk minden feltétel nélkül történik. Erre egyesek tétovázni kezdtek, maradjanak-e, menjenek-e; de a többség habozás nélkül kijelentette, hogy el van szánva a hazában rá váró végzet útjából ki nem térni, és csupán sorsuk eldőltéig óhajtanak a hadsereg közelében maradni. A habozókat maga Csány biztatta, hogy meneküljenek; sajnálja, hogy ezt tette, mert a habozók, úgy látszik, megsértődtek a tanács hallatára, és kijelentették, hogy ők is maradnak, ő pedig tart tőle, hogy a nemzeti becsületérzés győzelme az önfenntartás ösztöne felett ezeknél nem lesz tartós; márpedig nézete szerint mindazoknak, akik ebben a nagy pillanatban erkölcsi szükségét érzik, hogy a nemzeti ügy igazságos voltába vetett hitükért szembenézzenek a halállal – mielőtt elhatározó lépésüket megteszik –, komolyan számot kell vetniük magukkal: nem hagyja-e majd el őket az erő, mikor az ellenség gúnykacaja közt, sőt talán a vesztőhelyen kell helytállniuk hitük mellett. És akik nem éreznek magukban elég erőt mindehhez, azoknak hazafias kötelességük menekülni, nehogy a nemzet azt a szégyent is megérje, hogy pirulnia kelljen azoknak a férfiaknak gyarlósága miatt, akiknek sziklaszilárd jellemében bízott.

Ha az olvasó mindezt – Csányval való két megbeszélésemet a feltétlen fegyverletétel hazafias szempontból is letagadhatatlan szükségességéről; Aulichnak és a többi tábornoknak a döntő haditanácsba való meghívását; Csány őszinte szavait társaihoz – kellő komolysággal fontolóra veszi, kénytelen lesz igazat adni nekem, mikor azt állítom, hogy ezeket a minisztereket, ezeket az országgyűlési képviselőket, akik már Óaradon önként csatlakoztak a hadsereghez, nem szabad egy sorban emlegetni amazokkal, akik – mint láttuk – az általam az oroszokkal megkötött kedvező béke balgatag hírétől csalogatva teremtek augusztus 12-én Világoson, és hirtelen kiábrándulva szintoly gyorsan el is tűntek.

Duschek pénzügyminiszter, aki – mint nekem Kossuth maga mondta – korántsem szabad akaratából vett részt mindvégig az Ausztria elleni küzdelemben, Aradra érkezésem idején (augusztus 9-én) már Zugoson volt, hogy a bankjegynyomdát újra működésbe hozza. Ezt Dembiński hadseregének temesvári veresége meghiúsította. Így a nyomdagépeket Duschek megint visszahozta Lugosról Aradra. Ezt még Kossuth rendelte el.* A rendelet következtében a pénzügyminiszter augusztus 11-én Aradra érkezett, de csak akkor, amikor az ideiglenes kormány már leköszönt. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy ott korábban beszéltem vele. Én azután meghagytam neki, hogy másnap (augusztus 12-én) az állampénztár egész még meglévő arany- és ezüstkészletét, akár veretlen rudakban, akár vert pénzben, a maradék papírpénzzel együtt, hozza haladéktalanul Világosra; és – mivel nem voltam egészen meggyőződve parancsaim teljesítésére való készségéről – két tisztet rendeltem mellé azzal a felhatalmazással, hogy őt, ha kell, erőszakkal is rászorítsák utasításom pontos teljesítésére. Így az állampénztár készletei kezemben voltak. Én a készpénzt a hadsereg több heti fizetetlen zsoldjának legalább részbeni kifizetésére fordítottam. A hátralékos zsold teljes kielégítése sajnos már nem telt ki belőle. A nemesfémrudakat a pénzügyminiszter őrizetében hagytam, és szabad választására bíztam, hogy az oroszoknak vagy az osztrákoknak adja át őket. Az utóbbi megoldást választotta.

A pénzügyminiszteren kívül tudomásom szerint csak két huszár törzstiszt nyilatkozott az osztrákok előtti megadás mellett: Zámbelly ezredes és Markovics alezredes. Ezt csak véletlenül tudtam meg egy heves szóváltáskor,* mely a most említett két törzstiszt és néhány bajtársa közt Világoson augusztus 12-én robbant ki. Szükségesnek láttam, hogy a hadsereg tábornokai és törzstisztjei jelenlétében Zámbelly ezredesnek és Markovics alezredesnek kijelentsem, hogy én az aradi haditanácsban hozott határozatot a hadsereg sorsa utolsó és megmásíthatatlan eldöntésének tekintem; hogy én attól a pillanattól fogva, mikor gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnoknak írt levelem elhagyta az óaradi főhadiszállást, az aradi haditanács határozatának végrehajtását a hadsereg becsületbeli kötelességének tekintem; ezért a kérdés utólagos megvitatását, hogy az osztrákoknál vagy az oroszoknál van-e több kilátás ép bőrrel menekülni, mint a hadsereg becsületével meg nem férőt, megakadályozom; nekik azt ajánlom, hagyják el haladék nélkül a hadsereget, adják meg magukat az első osztrák előőrsnek; ezt pedig már csak azért is határozottan ajánlom nekik, mert nincs módomban bármilyen olyasféle kedvezményt kilátásba helyezni, amely az osztrákok előtti fegyverletételhez kötött várakozásokkal felér. A nevezett két törzstiszt jobbnak látta, hogy megmaradjon a hadseregnél, és az osztrákok előtti fegyverletétel általuk ajánlott végrehajtásának kérdése nem került többet elő.

Én a hadsereg tábornokainak és törzstisztjeinek említett aradi gyűlésén meggyőződésemet, hogy az oroszoktól legföljebb kevésbé kegyetlen bánásmódot várhatunk, mint az osztrákoktól, de ezen fölül éppen semmit, különösen Ausztria bosszúállása elleni oltalmat nem, ismételten, nyíltan és határozottan kifejeztem, hogy szembeszálljak azokkal az önámításokkal, amelyekkel a tisztikar egy része már augusztus 12-én Világoson – igaz, egy különös esemény következtében – hitegetni kezdte magát.

Ez a dolog gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnok aznap hozzám érkező fölhívása volt: tudassam vele a hadsereg legsürgősebb kívánságait, mert ő ezeknek teljesítése érdekében följebbvalójánál pártolólag közben akar járni; néhány tisztünket a felhívás hordereje felőli találgatás közben képzelődése egészen odáig ragadta, hogy lehetségesnek tartották egyenesen orosz szolgálatba lépni.

Néhány alantos tiszt kérelmet intézett hozzám, hogy még a fegyverletétel előtt hamar léptessem elő őket, mert – nézetük szerint – a magyar hadseregben viselt magasabb rangjuk érvényes lesz az orosz hadseregben is. Igyekeztem megértetni velük, milyen illetlen kívánság az, hogy orosz szolgálatba akarnak szegődni, mikor hazánk ügye éppen az orosz beavatkozás miatt veszett el. Arcukról mégsem visszatetsző kívánságukat korholó szavaim hatását lehetett leolvasni, csak a kérelmük határozott megtagadása miatti csalódást. És csakugyan nem fogott sem rajtuk, sem a hozzájuk hasonlóan gondolkodókon az a kemény rosszallás sem, amelyet a velem egyetértő legvitézebb tábornokok és törzstisztek is mindig hangoztattak az orosz szolgálatba kívánkozás hallatán. Azzal az indokolással, hogy kérni mindent szabad, számosan – bajtársaik becsülésének elvesztésével keveset gondolva – újra meg újra követelték, hogy a hadsereg nevében gróf Rüdiger tábornok elé terjesztendő kívánságok sorába vegyük fel azt is, hogy az, aki kéri, orosz szolgálatba léphessen.

Én a gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnok ajánlkozását, hogy följebbvalójánál hadseregünk legsürgősebb kívánságainak szószólója lesz, őszintének tartottam ugyan, de fáradozásának kedvező eredményében nem reménykedtem. Hiszen az orosz fővezér a Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek államirataira adott válaszában (lásd a 39. fejezetet) világosan tudtomra adta, hogy mi az ő egyedüli feladata; márpedig kívánságaink figyelembevétele, még a legszerényebbeké is, nem hadműveleti, hanem politikai természetű lett volna, és mint ilyen, eleve kívül esett az ő magyarországi küldetésének határain.

Jövőnket tehát augusztus 12-én Világoson, az orosz hadtestparancsnok emberbaráti ajánlkozása ellenére is, ugyanolyan reménytelennek láttam, mint egy nappal előbb Aradon; és egyre ismételnem kellett magamban, hogy a nemzeti becsület szempontjából mennyire szükséges a fegyelmet a hadseregben az utolsó pillanatig csorbítatlanul fenntartani, nehogy erőt vegyen rajtam a kínzó kétely, elég lesz-e saját személyem áldozatul felkínálása alárendeltjeim életének megváltására, ne szólítsam-e fel a hadsereg valamennyi tábornokát és törzstisztjét a menekülésre. Néhányat, nevezetesen azokat, akik nem szülőhazájukat gyászolták Magyarország bukásában, fel is szólítottam, de hasztalan! Egy sem akart a maga megmentése kedvéért önként elszakadni barátaitól és bajtársaitól.

De közeledett a kényszerű elválás órája, és szükségét éreztük – barátaim és bajtársaim csakúgy, mint én –, hogy önként vállalt sorsunk beteljesülésének előestéjén kölcsönösen és ünnepélyesen egy lélekemelő utolsó „istenhozzádot” mondjunk egymásnak.

Az augusztus 12-ről 13-ra virradó éjszaka gróf Rüdiger lovassági tábornok hadtestének vezérkari főnöke* megjelent nálam Világoson, hogy a másnapi fegyverletétel színhelyében kölcsönösen megállapodjunk. Megbeszélésünk a következőkkel zárult:

A parancsnokságom alatt álló magyar hadsereg fegyvereinek önkéntes lerakása Szöllős helység közelében megy végbe, ott, ahol a Kisjenőről Zarándon át, illetve a Világosról Újpankotán át Borosjenőre vivő két út egyesül; mégpedig a Szöllős déli széle és a világosi utat átmetsző Malom-csatorna közt elterülő síkon.

Ezt a sík területet augusztus 13-án kora reggel gróf Rüdiger lovassági tábornok hadteste Kisjenő felől közeledve, egyelőre kelet, észak és nyugat felől elkeríti; csapatai egy részével a Csigér-patak vonalát Moroda és Szöllős közt megszállja, derékhadával pedig Zaránd és Szöllős közt vonul fel arccal keletnek.

A parancsnokságom alatt álló hadsereg ellenben, hogy az orosz hadtestnek a föntiek elvégzésére időt engedjen, csak augusztus 13-án délfelé indul ki világosi táborából Szöllősre; az orosz hadtest Arad és Világos közt álló lovashadoszlopa kíséri. Ez szállja meg az említett Malom-csatornát is, mihelyt az utolsó magyar csapat átvonul rajta.




Hátra Kezdőlap Előre