I
[Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása Pusztanyéken és Székesfehérvárott 1816-ig. Öccse, János. A későbbi férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni kezd]

Vörösmarty Mihály született 1800. dec. 1-én délután négy órakor, Pusztanyéken, Fejér megyében; kereszteltetett a szomszéd Napadon, mert szülei római katolikusok voltak, és Nyék máig is tiszta helvét hitű község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott, valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilenc gyermekkel áldotta meg Isten: négy leánnyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben, hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától az élénk képzelődést és költői kedélyt.

Az atya éppen, mint fia, külsőleg keveset mutatott, de annál többet ért belül. Az egyszerű magyar ruha nemes szívet takart, s a közönséges gazdatiszt értelemben és míveltségben felülmúlt némely földesurat. Mintegy harmincéves korában lőn gróf Nádasdy Mihály nyéki gazdatisztje, s úgy látszik, nem sokkal azután történt házassága is. Sikeres gazdálkodása, ritka becsületessége a gróf méltánylatával találkozott, ki aztán később örömest adta neki haszonbérbe szomszéd velencei birtokát. Máskülönben iskolákat végzett ember volt, s egészen latin–magyar míveltségű. Írt és beszélt latinul. Mihály fia születését és kereszteltetését is latinul írta be egy Officium Rákóczianum című imakönyvbe. Magyar könyvei mellett ott állott néhány latin klasszikus író: Horatius, Cicero, Vergilius s egypár magyar történelmi latin munka. Nem volt tudákos vagy különc, de a dolgokról megvoltak saját nézetei. Gazdasági és családi bajain kívül a haza ügyeire is gondolt. Ünnep- és névnapokon, vagy szüretek alkalmával, jó barátjai társaságában, bús magyarként emlegette az ország dolgait. Első ifjúsága II. József korába esett, átélte az alkotmány visszaállítását, az 1790-iki országgyűlést, a nemzeti visszahatás zajos napjait. Ez események emléke élénken megmaradt lelkében, s örömest beszélt rólok az ifjabb nemzedéknek, egy sokkal zajtalanabb korban. Erős magyar volt, csendes, de elégedetlen hazafi. Vendégszerető házát látogatták a barátok, ismerősek, szomszédok, de nem a dáridó, a tivornya kedvéért. Szigorú erkölcsi elvei voltak; éppen úgy kedvelte a tisztességes mulatozást, mint a nemes takarékosságot. Nem voltak ellenségei, barátokra nemigen szorult; nem vadászta, hanem kiérdemelni igyekezett mások barátságát. Nyájas, barátságos természete mellett sem volt nagyon közlékeny. Magába temette búját, s annál inkább, minél mélyebb volt. Őt sem kímélte a sors, vele is bántak méltánytalanul az emberek, de tudta mérsékelni magát, s ritkán tört ki hevesen. Az élet minden keserűségeért családjában keresett kárpótlást; szerette nejét, a falusi gazda józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével, természetes gyöngéden, romlatlan szíve szerint.

Neje meg is érdemelte e szerelmet. Csinos nő volt, s áldott jó lélek. Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet. Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora sokszor beszélte, hogy a barna-piros arcú, hollófekete hajú kedves leányka igen szépen tudott dalolni, s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak gyermekei bölcsője fölött dalolt már. Hamar reá nehezültek a terhes háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen-nyáron gazdasszonykodnia kellett. De itt is nyilatkozott költői kedélye. Megvoltak kedvenc majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn férje halála után egypár év múlva Székesfehérvárra költözött, nem tudott ellenni nélkülök, és lelki beteg lőn. Ha szabad ideje volt, szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek egész orvosa lőn. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott érzékeny szívére, s élénken foglalkoztatta képzelődését. Abban telt legfőbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a beteget gyógyította. Gyógyszertárára éppen annyi gondot fordított, mint éléskamrájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések orvoslásához. A cselédek, ha kezöket megvágták, a dolgosok, ha sarlóval vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák beteg gyermeköket hozták föl a faluból; szóval majd mindennap állott valaki a tornácon, ki kereste, várta és áldotta a nemzetes asszonyt. S ő jó szívvel szolgált mindenkinek, s oly adakozó, bőkezű volt, hogy éppen nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein, orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát jól. Se az embereket, se a viszonyokat nem ismerte; nem tudott számítani, könnyen hitt, és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak, hogy midőn férje meghalt, gazdaságuk pusztulásnak indult, s néhány év múlva mindenök odalőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesb olvasmánya. Leánykori dalaival lassanként elszállottak szívéből a világi hiúság örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság és áhítat vigasztalása is.

Így élt a derék pár, midőn harmadik gyermekök és első fiok született. Egy régi szűk és roskatag házban laktak, amely helyett éppen akkor építtetett a gróf egy szebbet és tágasabbat. A következő évben már e házba költöztek, mely maig is fennáll, s melyet mint költőnk szülőházát mutogatnak az idegeneknek. Annyi igaz, hogy itt élte le gyermeksége jó részét két nénjével és János öccsével együtt, ki utána két évvel született. Mintegy hétéves lehetett, midőn atyja a lakásuktól nem messze eső helvét hitű népiskolába beadta. Nemsokára János öccse is tanulótársa lőn; mindketten itt kezdtek olvasni és írni tanulni. Majd atyjok tanítót fogadott a házhoz, ki egyaránt tanítsa fiait és lányait. Tehetségéhez képest gondos nevelést akart adni gyermekeinek, és szorgalmasan utánalátott, hogy mit és hogyan tanulnak. A gyermekek helyett a tanítókkal gyűlt meg a baja: egyik keveset tudott, másik korhely volt. Végre a harmadik évben egy derék fiatalemberre akadt, kiben megnyugodhatott.

Ez idő tájt még egy más és nevezetesb változás is történt a családban. A családfő lemondott tizenöt évig viselt gazdatiszti hivataláról, s haszonbérbe vette grófjának velencei birtokrészét. Függetlenebb állást óhajtott, aztán úgy hitte, hogy mint haszonbérlő inkább biztosíthatja családja jövőjét. Szolgálati ideje alatt megtakarított pénze éppen elég volt arra, hogy saját kezére kezdhessen gazdálkodni. Ismerte a kibérelt birtokot, valamint a vidéki viszonyokat is. Meg volt győződve, hogy nem csalódhatik. Az első években sikerült is haszonbérlete: vagyonosodni kezdett. Úgy látszik, hogy ekkor vette velencei szőlőjét, egy házat és egypár darab földet Fehérvárott. Még szorgalmasb, fáradhatlanabb gazda lett; szükség is volt reá, mert családja szaporodott, gyermekei nőttek. Két nagyobb fiát már Fehérvárott kellett taníttatnia. Mihály 1811 novemberében vált meg először a szülői háztól; a derék tanító keze alatt már annyira haladt, hogy Fehérvárott a gimnázium grammatikai első osztályába akadály nélkül bevehették. Öccse is vele ment; nem egy osztályba jártak, de együtt voltak szállásban, mégpedig oly családnál, hol németül is tanulhattak. Atyjok tisztességesen gondoskodott rólok, de egyszersmind folyvást éreztette velök, hogy szegény fiúk, s a magok erején kell megélniök. Otthon a szünnapokon sem engedte őket nyugodni, dolgot adott nekik a gazdaság körül. Általában semmit sem vont meg tőlük, amit jövőjökre szükségesnek tartott, de tovább nem ment. Szerette s nem kényeztette őket. Nyájas szemmel nézte jó tulajdonaikat, de szigorú volt hibáik iránt. Fiai tisztelték, szerették és féltek tőle; anyjokat csak szerették. A jó asszony nem tekintett arra: vajon kedves gyermekei jól viselik-e magokat, szorgalmasan tanulnak-e; ha csak szerét tehette, örömest küldött nekik Fehérvárra néhány fillért, egy kis süteményt vagy gyümölcsöt, férje tudta nélkül is.

A két testvér sokban különbözött egymástól. Mihály méla, tartózkodó és érzékeny volt. János nyughatatlan, vásott és keményebb természetű. Mihály tisztán tartotta, kímélte ruháit; Jánost úgy ismerték, mintha sohasem lett volna új ruhája. A tanulásban sem voltak egyenlők. Már a szülői háznál feltűnt e különbség. A házitanítónak sokkal kevesebb baja volt a nagyobb, mint a kisebb fiúval. Fehérvárott is Mihály jobban tanult öccsénél: otthon ugyan keveset tanult ő is, inkább olvasgatni szeretett, de a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott, s rendesen ebből tanulta meg a felhagyott leckét. Majd mindig első eminens volt; írásbeli dolgozatai felülmúlták társaiét. Ezért, de különösen szelíd magaviseletéért, kiválóan kedvelték tanárai.

Midőn a két fiú a szünnapokra hazament, atyjoknak az volt az első szava hozzájok: „No, Miska fiam, hányadik vagy?” „Első, édesapám.” „Hát te, Jancsi?” „Ötödik.” „Szerettem volna, ha te is első lehettél volna” – mondá az atya. Egyszersmind lelkökre kötötte a szorgalmat és jó magaviseletet; majd a szünnapok elteltével bevivén őket Fehérvárra, meghagyta a koszt- és szállásadó gazdának, hogy ha elsők lesznek, bőven zsinórozott ruhát csináltasson nekik és sarkantyús csizmát, ellenkező esetben pedig csak a legegyszerűbbet. Hiában volt minden ígéret és fenyegetés. Csak Mihály jött haza bőven zsinórozott dolmánnyal és sarkantyús csizmával; János nemhogy kivívta volna osztályában az elsőséget, hanem ötödikből tizenötödiknek esett le. Az atya haragját csak az csillapította, hogy másként János is jó fiú volt, s a gazdaság körül sok hasznát vette. Valóban, itt János volt az első. Annyi szorgalmat, belátást és életrevalóságot tanúsított, amennyi szigorú atyját is kielégítette. Mihály e részben távolról sem versenyzett vele; rendesen ügyetlenül hajtotta végre, amit reá bíztak: Ahelyett, hogy parancsoljon a cselédeknek vagy dolgosoknak, inkább beszélgetni szeretett velök, sőt, ha egy talpraesett tréfát, adomát, mesét vagy szép nótát hallott tőlök, borral, dohánnyal jutalmazgatta őket. A szüret és kukoricafosztás volt legkedvencebb mulatsága, de ennek is csak költői oldalát fogta föl. Látván ezt atyja, nemigen bízott reá gazdasági dolgot, s inkább csak Jánost küldte ki a dolgosokkal. Azonban néha Mihály is utánaballagott. Atyja könyvtárából egy-egy könyvet vitt magával, leült valamelyik fa árnyába, és olvasott; vagy kikereste a hely oly pontját, honnan legszebb kilátás esett a vidékre. Különösen a szőlőhegynek az a része, honnan a Velencei tóra láthatni, s az úgynevezett Meleghegy voltak kedvenc helyei. Órákig elálldogált itt, a táj nézésébe s öngondolatjaiba merülve. Amire visszatért öccséhez, a munka már javában folyt, vagy éppen vége felé járt. János sarkallta a dolgosokat, s amelyik rest volt, keményen reá is támadt. Mihály nem állhatta a szitkot és kemény bánásmódot. „Ne bántsd szegényt, beszélj vele becsületesen!” – szólott közbe ilyenkor. Öccse nem engedett, összetűztek. „Ne hetvenkedjél, mert földhöz váglak!” – kiáltott Mihály, elvesztve türelmét. Ekkor a testvérek birokra állottak ki. Mihály erősebb volt, s a dolgosok nagy örömére földhöz vágta öccsét. Különben ritkán versengtek, s nagyon szerették egymást. János, egypár ily eset után, legalább Mihály jelenlétében, jónak látta mérsékelni gazdai tüzét, mert félt bátyja rendkívüli fölindulásától. Csakugyan, költőnknek a szegény nép iránti részvéte, gyöngédsége nem volt se szeszély, se szenvelgés. Gyermekségétől egész haláláig tartott, s részint érzékeny természetéből folyt, részint pedig erős fajszeretetéből. Becsülte az embert bármely sorsban, és szerette a nyílt, önérző, értelmes magyar népet, melyet különbnek hitt más népfajoknál. Később is, ha egy-egy értelmes béres vagy földmíves levelet vagy más küldeményt hozott neki, leültette őket, s örömest eredt velök szóba. Szokása volt mindenkit részeltetni egy kis szívességben, aki neki szolgálatot tett: egy pohár bor vagy egy pipa dohány nélkül senkit sem bocsátott el magától.

Az atya folyvást szigorú rendben tartotta fiait, de annál bensőbb szeretettel ragaszkodott hozzájuk. Nagyjában meg volt velök elégedve; gondolta, hogy ha János nem lesz is valami kitűnő diákos ember, azért megél a jég hátán is, Mihály pedig, ha nem életrevaló is, csak eltartja tudománya. Nem bánta már, ha János nem első is, ha Mihály gyönge gazda is, de azért sokáig haragudott, hogy a német nyelvben oly csekély előmenetelt tesznek. „Tudtok-e már, fiaim, valamit németül?” – szokta kérdezni tőlök, midőn a szünnapokra hazajöttek. A fiúk hallgattak, atyjuk elértette e hallgatást, többé nem vallatta őket, de mindannyiszor elmondotta, mily szükséges minél több nyelvet tudni. Lám Velence magyar falu, mégis néha németül vagy tótul is kell beszélni a dolgosokkal, mert hol svábok, hol tótok; kivált a német nyelvre van szükség; hiszen már a magyar is németesedik, a nagyobb városokban alig hallhatni magyar szót, a főurak majd mind németül beszélnek, a középrendű nemes is derekabb embernek hiszi magát, ha németül galagyolhat. S ekkor a német nyelv mellett szónokló atya elkezdé szidni a korcsosodó magyarokat, kik megvetik nemzeti nyelvöket, s nem gondolnak hazájukkal. Természetes, hogy a német nyelv ily ajánlgatása nem lehetett nagy hatással a fiúkra; nem akartak rosszabb hazafiak lenni atyjuknál. Mindamellett nagyon kaptak a pantallón és kabáton, melyek ekkor kezdték mind nagyobb mértékben kiszorítani a magyar ruhát. Kérték atyjukat, hogy csináltasson nekik is ily ruhát, mert Fehérvárott az iskolában majd minden tanuló ebben jár. Az öreg keményen nézett rájuk, és bosszúsan mondá: „Míg én varratok ruhát, az nem leszen se kaput, se pantalló; majd ha magatok szereztek, nem szólok belé, milyent varrassatok – rossz fattyak! nem azért buzdítottalak én benneteket a német nyelv tanulására, hogy németek legyetek – takarodjatok!” A fiúk szégyenkezve lopóztak ki a szobából, s a kabát- és pantallóról többé nem vala szó.+

Költőnk valóban csak atyja halála után vetkőzött ki magyar ruhájából, azonban egy-egy díszesb atillája sohasem hiányzott. Németül is Pesten tanult meg. Jól értette e nyelvet, beszélte is, bár kissé gondolkozva, nehogy hibát ejtsen, sőt 1827 körül német verset is írt, egy költői beszélykét, Tretter és Paziazzi német költő barátjai kérésére, kik aztán az ő kedvéért megpróbáltak valamit magyarul írni. Jobban írt németül, mint beszélt; kiejtése nem volt a legszabatosb. Nem állhatta a német nyelv kemény hangzású, telt szájat kívánó szavait, s egy-egy rossz hangzású új magyar szót a legtöbbször hasonló némettel gúnyolt ki. Egyik nyelvészünk 1850 körül véleményét kérte egy általa szerkesztett új szó iránt. „Mit mond ön reá? civilizáció-ra e szót csináltam: polgárosultság.” „Én is mondok egy hasonló német szót – felelte Vörösmarty –, éppen oly szépen hangzik, egészen megtölti az ember száját: Reichsschatzschein.”

Összesen öt évet töltött a fehérvári gimnáziumban 1811–1816-ig, s atyja nagy örömére, már mint ötödik osztályú tanuló, kisebb gyermekek tanítgatásából szerezte élelmét és ruházatját. A leendő férfiú és költő már fejledezett a gyermek-ifjúban. Semminemű féktelenség, dac, szertelen tűz nem hirdették benne a szunnyadó lángészt, mint nem jelölték később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fennhéjázó szenvedélyek, s mindaz, mit rendesen költői életnek neveznek, s mi a legtöbbször nem egyéb, mint a képzelődés féktelen uralma, az erkölcsi érzés gyöngesége, a hiúság kacérkodása, megaranyozva a költői dicsőség visszfényétől. A serdülő gyermek mély tüzű szemében, szemérmes arcán, s már-már borongani kezdő homlokán, csak figyelmes vizsgáló vehette volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökőn nyilatkozott rendkívülisége, hanem mintegy bensőképp, nem gyorsan fejlett, hanem lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott, mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között, s csak ismerős helyen tűnt föl szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán ragaszkodott is hozzájok. Nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés, oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne. Sokat tartott becsületére, s annak, kit nem becsült, kerülte társaságát. A rossz erkölcsű embereket nem tűrte maga körül, miattok inkább összezördült jó barátjaival is, míg ezek végre is belátva jó szándékát, elidegenedtek amazoktól, s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a mesét, éneket és zenét, de táncolni nem szeretett, s amint maga megvallá Czuczornak, soha életében nem táncolt. Amije volt, szívesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem éppen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett fölingerelni, rendesen némán tűrt, belül emésztődött, de ha valami mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen, s nem bánta, bármi történik is vele.

Egyetlenegyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága miatt. A csendes és hallgatag gyermekre oly mélyen hatott tanárának képzelt vagy valódi igazságtalansága, hogy egész forradalmat támasztott osztályában. Fehérvárott ciszterciták tanítottak; a tanárok egyike kissé túl szigorú volt, s kivált délutánonként nagyon ingerlékeny: Egyik délután valamelyik tanítványát, kit Vörösmarty szeretett, nem éppen nagy hibáért vesszővel akarta megbüntetni. Vörösmarty s utána többen kérték a tanárt, büntesse másképp szegény barátjokat, ne tegye rajta s az egész osztályon ezt a szégyent. A tanár most már azért sem engedett. Vörösmarty fölkelt, s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát, s a várostól egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal ment utánok. A diákok ellentállásra készültek. Ki botot vágott, ki követ ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni, lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s fél győzelmökben egész diadallal vonultak be az iskolába. A fegyelem ily botrányos megsértését az igazgató-tanár nem hagyhatta példás büntetés nélkül, s mind Vörösmartyt, mind társait megverette. Azonban a vessző oly kevéssé szelídítette meg e részben, mint később a hatalmasok tekintete. Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, bár nem szerette fitogtatni. Senkinek sem kereste kegyét, s csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívéből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot és cselszövényt. Mindamellett kevés összeütközése volt mind a magán-, mind a közéletben. Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és politikai küzdelmek közé. Határozott pártember volt ugyan, de elégnek tartotta pártját közlegényként szolgálni. Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni. Az akadémiai ülésekben nemegyszer történt ily föllépése, s egy gróf Széchenyi és Teleki ellenében is bátran kimondotta véleményét.

A költői tehetségnek némi jelensége már 1813-ban mutatkozott benne: Amily csekély tehetsége volt a zenére, éppen oly élénk érzéket tanúsított a költői ritmus iránt, mielőtt még szabályait ismerte volna. Atyja egy évig taníttatta hegedülni; az öreg Patikárius volt mestere, de semmire sem mehetett vele, éppen azért az egész tanulás abban maradt. Nem volt hallása, éppen mint Goethének, de a nyelv zenéjét korán s éppen oly jól értette, mint a nagy német költő. Még nem töltötte volt be tizenharmadik évét, midőn az első hangzatosb vers fülébe csengett. Nem költemény volt, csak vers, latin nyelvtani szabályok, latin hexametersorokba foglalva, melyeket mint iskolai leckét könyv nélkül kellett betanulnia. Tetszett neki a daktilusok lejtése, kiérezte a metszetek lüktetéseit. Csak puszta hang után maga is próbált latin hexametert írni hol falra, hol papírdarabokra, de mindjárt letörölte vagy szétszaggatta amit írt, nehogy valaki elolvashassa. A következő évben már magyar rímes verseket írt, kétsorúakat, alkalmasint magyar alexandrint. Legelső ily versével egyik barátját gúnyolta ki; alkalmasint ily szellemi tréfával még többször is megbosszulta magát tanulótársain. Ifjú, sőt férfikorában is megvolt ez a szokása: 1820–1823 körül egypár pajkos költői levelet küldött jogász és jurátus barátjainak; 1830–1837 körül néhány ív gúnyos epigrammot írt össze, nemcsak irodalmi ellenségeire, hanem barátjaira, sőt önmagára is, azonban alig adott ki belőlök egy párt.

Baráti körben, ha jókedve volt, örömest tett egy-egy gunyoros megjegyzést, mondott adomát, egyszerű, magyaros humorral. Úgy látszik, hogy fehérvári tanulótársai közt ilynemű ötletek versbe szedésével alapította meg költői hírét. A gyermekek bámulták és haragudtak reája, éppen mint ahogy nagy világban a vén gyermekek közönsége szokott. Néha labdázáskor állott elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán megszaladt, mert barátjai kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett. Soha sem adta át. Történt, hogy elfogták, s erővel akarták elvenni tőle, de ő minden erejét megfeszítette, s addig küzdött, míg vagy megszabadult üldözőitől, vagy legalább széttéphette kéziratát.

A gyermekköltő makacsságából maradt valami a férfiúban is. Híres költő korában is maga szerette fölolvasni másoknak költeményeit, s ki nem állhatta, ha kéziratát előtte más olvasta, akár némán, akár hangosan. E gyöngeség, szeszély vagy elv egyébiránt sok költőnek sajátsága. Saját fölolvasásukat nagyobb hatásúnak tartják; azt hiszik, hogy mások, kik akkor olvassák először a művet, nem ismervén eléggé se alapeszméjét, se hangulatát, távolról sem emelhetik ki úgy a főbb mozzanatokat, mint magok a szerzők, kiknek lelkében még visszhangzik minden verssor. Ez magában igaz is, csak az a baj, hogy valamely költeményt jól érteni, mélyen érteni szükséges ugyan a jó előadáshoz, de még nem maga a jó előadás. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy nagyrészt éppen a költők leggyöngébb fölolvasói saját műveiknek. Egyik a ritmus erős érzékénél fogva éneklésbe viszi át a szavalatot; másik a kitörő érzés és hév miatt képtelen az önmérsékletre; a harmadiknak árt a nevetséges arc- vagy tagjáték, melyet talán költés közben szokott meg. Vörösmarty nem volt költeményeinek legkitűnőbb fölolvasója vagy szavalója. Kissé egyhangúan szavalt, de nem szokott meg holmi nevetséges fogásokat, s lelkesült arcán, fölindult hangjában volt valami megható.

Rétor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes Gergely Keservei kerültek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos magyar költő, akivel megismerkedett. Amint maga mondja, nagyon megörült, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdül a római rend szerint, s egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar hexametert.+ Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot s oly sok addig ismeretlen bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öccse, János beszéli, hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket s a többek közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és Vergilius műveit, hathattak-e a nagy költők szelleme fejlődésére? A magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta. Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét nemzete múltja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is befolyhatott, hol éppen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok széke, dicső helye s bús sírja – amint maga mondja egyik ifjúkori költeményében – összehasonlítást kelthetett föl benne a múlt és jelen között. Fehérvár című költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori politikai viszonyok hatása alatt, de jórészt a gyermekkori benyomások töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.

Úgy látszik, hogy 1816 júliusában, midőn bevégezte Fehérvárott tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket firkál, a természet szépségein mereng s az ősi dicsőség napjairól álmadozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki, maga legkevésbé, hogy tíz év múlva mint nagy költő vonja magára nemzete figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségeért.

 



Kezdőlap Előre