X
[Drámaírói pályájának folytatása. Kincskeresők, Vérnász, A fátyol titkai, Árpád ébredése, Marót bán, Az áldozat, Czillei és a Hunyadiak. Vörösmarty mint színkritikus; dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái. A Csiga-vendéglő vacsoráló társasága. A Nemzeti kör]

Csongor és Tündé-t az 1833-iki Aurórá-ban a Kincskeresők című drámája követte. Vérnász-a 1834-ben akadémiai pályadíjat nyert. Az 1835-iki Aurórá-ban egy vígjátékkal lépett föl: A fátyol titkai-val; Árpád ébredése drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar színház megnyitása ünnepélyére írta, míg végre Marót bán (1838), Az áldozat (1840), Czillei és a Hunyadiak (1844) című drámáival befejezte drámaírói pályáját.

A Kincskeresők-ön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített kiadásai volnának Raupach Molnár és gyermeké-ből az atyának és leánynak. A mű sajátképp nem is tragédia, bár a főbb személyek mind meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény, s nem nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt még a következetesség is. Zágony, az öreg kincsásó, aki hét év óta keresi Béla király elrejtett kincsét, s a nyolcadikban a jóslat és hite szerint föl is fogja találni, leányát nőül kényszeríti Várihoz, egy gazdag emberhez, aki titokban haramja. De ha Zágony már a napokban nagy kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, akit maga sem kedvel, s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény, bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig nem tudjuk, hogy babonás, s ím a barlangban, midőn Vári elbújva mint kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz, s elhozza éjfélkor kedvesét, aki a kísértet intése szerint egyedül veheti föl a kincset. Ekkor Vári elraboltatja Jolánt, és Szilággyal vívni kezd; Jolán közbeveti magát, és Szilágy kardjától halálra sebesül. Újra vívnak; Vári elesik, Szilágy pedig bánatában megöli magát. Várinak kísértetes alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De nincs is szükség reá. Ha Vári el akarta rabolni a leányt, azt sokkal könnyebben és kevesebb veszéllyel teheti vala, ha atyja házától raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb az egészben egypár népjelenet, amennyiben a magyar szegénylegény művészibb rajzát itt vesszük először.

A Vérnász-ban a francia romanticizmus is belevegyül Vörösmarty költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és pesti német színpadokon ez idő tájt már játszani kezdettek. A francia romanticizmus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgyszólva magyar romanticizmusa már ekkor annyira megállapodott, hogy lényegében bárminő erős hatás sem változtathatta meg. A francia romanticizmus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, disszonáns hangulat legkevésbé hatották reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesb mesét s némi szerkezetbeli készséget tanult az új francia színművekből, melyek egyszersmind ösztönt adtak neki új tárgyak felé fordulni. Egész utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát, s a történelmi hátterű regényeshez fordul. Ilyen Vérnász, Marót bán, sőt Az áldozat is. Az elsőben egy férj és atya bűnhődik, ki féltékenységi gyanújában gyermekeit csecsemőkorukban kitétette. A gyermekek fölnevelkednek; az atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalóc ostromolja szintén nem ismert atyja várát, s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét csábítja el. A harmadikban a bátya húga vőlegényét öli meg, bosszút állva rajta kedvese elcsábításáért. Ím e tragédiák tárgyai mennyire különböznek a régiebbektől; szerkezetök is gondosabb, de mindenik annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket tárja előnkbe. A két elsőben a sors játéka is feltűnő szerepet játszik, bár egyikben nemezisként. Vörösmarty a tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körül, többek közt osztja meg, sőt néha éppen a legfőbb személyek, mint Marót és Szabolcs voltaképp nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod ugyanaz, aki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő, Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és párbeszédek valamivel drámaiabbak, de a lírái és szónoki elem gyakran itt is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesb, mint régebben. Különösen Az áldozat-ban találhatni ily szép részleteket.

A Vérnász mindenesetre legtragikaibb és legbonyodalmasb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expozíciója sem drámai. Telegdi és várnagya, Gerő minden ok nélkül, mintha nem volna egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi visszatérvén a harcmezőről hitelt adott a nejéről szárnyaló mendemondáknak, s éppen akkor született ikergyermekeit, akiket nem hitt a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az erdőre a csecsemőket, s egyszersmind az anyjuktól kapott aranyszívet elosztotta köztök, emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyermekek, vagy élnek, nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket, mert amidőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért hozzájuk, már nem voltak ott, és közelben sehol sem látszott vérnyom. Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz föl a mű, de nem tud eléggé fokozatosan emelkedni, s ahol éppen drámai fordulatok jelentkeznek, az indokolás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor akar házasodni, s beleszeret Lenkébe, akit egy Dóra nevű öregasszony házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi szándeka elébe nem gördül akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőül, a remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, amelyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a cselekvényt, s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A drámai összeütközést tulajdonképp Banó indítja meg, egy vándordeák, aki Lenkébe szerelmes, s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabadcsapatot, amely Kotta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reávesz a Telegdi várának megrohanására. Nem éppen természetes, hogy a szabadcsapat vezére oly könnyen beleegyezik Banó tervébe, midőn a körülményeket oly kevéssé ismeri, s a zsákmány felől sem biztos, Telegdi vissza is veri őket és Koltát, a vezért elfogja. Ezalatt Tanár megérkezik, s megtudván Dórától a történteket, a várba siet, s titkos úton el is viszi a várból Lenkét, akit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott; amíg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyedén átengedi asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva meggyőzi Gerőt, hogy Lenke Telegdi leánya, akit ő tett volt ki, de hogy később minderről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető. Telegdi azt hívén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott vezért, Kottát szabadon bocsátja, oly föltétel alatt, ha Lenkét visszahozza, amit ez megígér. Azonban a sors másképp határozott. Tanár Lenekét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy akinek neje akart lenni, az atyja, aki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe; hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával, mert a fiút egy haramja elvette tőle. Aztán átadja a lesújtott leánynak a fél aranyszívet, anyja ajándékát, amelynek felét fiútestvére bírja, s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen leányt oda szállítsa, addig pedig biztonság végett nem saját lakába zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók könnyen észrevehetik, s így éppen annyi veszélynek teszi ki, mintha magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Banó arra vetődik, reáismer, kiszabadítja, s kérésére már éppen a kolostorba kísérné, midőn Kotta emberei meglepik, majd Kotta is megérkezik, s ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Kottát is kéri, hogy vigye kolostorba, s átadja neki a fél aranyszívet, hogy helyette azt vigye mentségül Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén, a két testvér egymásra ismer. Kotta bosszút akar állani atyján, de a kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról, s Lenkét Kottára bízva maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy Kotta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja, hogy Kottát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelenik Telegdi várában. Telegdi megismeri, s egy ingerlő szóra, amely a múltra emlékezteti, átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kotta, ki a várát ostromolta, fia, és Lenke, akit nőül vett, leánya. A megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza Kotta megöletését; késő már minden, éppen temetésére érkezik. A lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme megjelen, s inti, hogy kövesse, Telegdi követi, s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai és drámai hatást, amely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés a szenvedély; úgy látszik, csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha, pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett, és Lenke növelésének s elhunyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén mint bosszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal lesújtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbé érthető az, hogy Telegdi mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke és Kotta testvérek, ismeri az egész történet folyamát, s a két fél aranyszív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s éppen nincs oka arra, hogy oly könnyen higgyen Tanárnak, aki neki régi ellensége, s azért jött, hogy rajta bosszút álljon. Éppen azért nem valószínű Telegdi kétségbeesése, s víziója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok a drámai fordulatok, amelyek a katasztrófát rejtik méhökben, erőszakoltak. Dóra magaviselete, aki a remete híre nélkül adja férjhez Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, amellyel Tanár elrejti Lenkét a kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, amelyek nem lelik igazolásukat se a körülményekben, se a személyek jellemében. A mű alapeszméje tragikai és drámai, de alkata nem az.

A fátyol titkai című vígjátéka drámai tekintetben éppen oly hibás, mint Csongor és Tünde, de nyelv- és másnemű költői szépségre nézve majdnem oly kitűnő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé törekedett. Dramaturgiai töredékei-ben panaszolja, hogy az újabb vígjátékban kevés a költészet, s aggódik: nem fog-e a vígjáték lassanként, ha nem is prózába, legalább a didaktikai vagy szatírai költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja, hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet meg nem valósított is, a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes finomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez még magában nem vígjáték. Tulajdonképp a cselekvény és jellemrajz erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki. „Az alapeszme – úgymond – a széplelkek szerelmének dicsőítése a köznapi fölött, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző nemeinek ellentéte s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja tenni. Hogy mégis a darab az legyen, amit az új széptan érzékeny játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.”+

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a széplelkű szerelem dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakespeare vígjátékainak némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám és nemes szelleme, s mintegy önkénytelen megáradt benne a pátosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú ritmusa, amely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak ragadta, mint csónakot a megáradt folyó, anélkül, hogy tudná, hova. A vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő oly nemű feladatot tűzött volna ki magának, mint Moreto a Közönyt közönnyel című vígjátékban, mely Donna Diana cím alatt kedvence volt a régi magyar színpadnak is. Moretónál egy leány megveti a szerelmet, és sohasem akar férjhez menni: Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet, és szintén sohasem akar nősülni. Ott Dianát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto a leglélektanibb alapon újabb meg újabb fordulattal egy kerek bonyodalmat alkot, és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved, s bonyodalma se elég természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt az első találkozás után megszeretik egymást, s csakhamar elpárolog az a komikai érdek, ami fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait, emebben az utcán és a városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki magát, s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, aki szereti a fátyoltalan Vilma szép arcát, de haragszik reá hidegségéért, a fátyolos Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de óhajtaná arcát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arcát, de elébb azt kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva maga is cselre készül; letérdel ugyan, és esküdni kezd, azonban amint Vilma fölfedi arcát, Hangai így végzi be esküjét:

 

Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem
Csak tréfa volt.
 

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyül, kibékülnek és egymáséi lesznek.

Íme az egész bonyodalom mily kevéssé természetes, s inkább bohózatba, mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne ismerhessen egy szerelmes, eddig ezen fordul meg az egész bonyodalom. Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonképp a komikai érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata, s egy kissé egyhangú és homályos. A megoldás pedig, ami magában jó gondolat volna, tudniillik, hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal kidolgozva. Ide járul még az a körülmény is, hogy a műnek kettős cselekvénye van, amelyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, akik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játsszák ki a falusi gavallérokat, akik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordul, s így nem keltheti föl gyanújokat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly kevés bennök az egyéni, sőt tipikai vonás is, hogy alig lehet őket megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak, s e bajt még növeli az a körülmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha tárgya a képzelt vagy népmese világából volna merítve, s nem a jelen társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpked, nem tekintve se szokásra, se convenientiára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának. A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek elnevezésében. Vilmát, aki Ligeti húga volt, leányává tette; Katicát, akit csak aggszűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is húgának nevezi Vilmát, aki itt már leánya, Katica barátnéjának Vilmát és szomszéd uramnak Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van ellenkezésben, hanem némiképp más árnyalatot ad Vilma jellemének is, amennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő vénleányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, aki neki semmit sem vétett; s kire a fennforgó viszonyok között is tekintettel kellene lennie.

Árpád ébredése alkalmi művecske, amely a pesti, később Nemzeti Színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az Akadémia s egy központi magyar színház megalapítása egyfélszázad óta a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgyszólva biztosítékai, avagy amint a költő mondja Árpádnak a műben:

 

– Kis valóság nagy remény után,
Virágbokor virágos kert helyett,
Zálog jövendő fénylőbb birtokért.
 

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbé sikerült benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába, s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indoklásra, amely komolynak kissé furcsa, és semmi esetre nem illik e mű hangulatába, és más költőibbel lehetett volna pótolni.

Marót bán címe eredetileg Erdődi bán volt, azonban a cenzúra reá parancsolt a költőre, hogy művének más címet adjon. Okát alig tudja az ember elképzelni, hacsak azt nem, hogy az Erdődi bán név egynek látszott a gróf Erdődy nemzetségével, s a dráma színhelye Horvátország levén, hol e nemzetség birtokos, a cenzúra kötelességének tartotta az Erdődyek jó hírét megőrizni.

E tragédiát éppen, mint a Vérnász-t a francia romantikai dráma hatása alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a cselekvény igen mesterkélt, s nincs elég összhangban a jellemekkel. Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak absztrakt kifejezése egy bosszúálló cselszövő töröknek, aki hitványabb, mintsem akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott húgát pedig egy szolgához adta nőül. Ezért a bég bosszút esküdött ellene, s elfogva Marótnak még gyermek öccsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá növeltette föl, majd Marótot, aki az elrablott testvért ki akarta váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az a célja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa, háremébe vigye, Marótot lefejeztesse, s egyszersmind a halál előtt néhány perccel megismertesse vele elaljasult öccsét. Ez egy kissé mesterkélt bosszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete lényegével.

Bod jellemrajzában a francia romantika egyik ismert eszközét használta Vörösmarty. Itt is, mint Hugónál nemegyszer, egy romlott szív kezd átalakulni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nemigen valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt, s már régóta odahagyta volna, de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes, majd visszaadja őket egymásnak, és boldogokká teszi: Bod elhiszi e mesét, s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja egy oly ifjúban, aki sohasem ismerte atyját, s hihet-e oly könnyen Haszánnak, akit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, amidőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod szerelme, amely megsemmisíti őt, és meghiúsítja Haszán szándékát, már jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró szenvedély, amely megolvasztja s újjászüli a lelket: Szerelme csak egy közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járul még, hogy nem tudjuk, nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida; a feddhetetlen bánné, hogyan szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól van, de mindenesetre megfoghatóvá kell tenni. Ahol természetes, könnyen megértjük, mint Rómeó és Júliá-ban, de ahol nem látszik természetesnek, mint Othelló-ban, a költő némi indokolással igyekszik megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, amely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges állapot nyilatkozik, minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerült. E férfiú a becsület és lovagiasság példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csüng, és felbőszül, ha Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expozíció e jellemvonásai azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad bosszújának. Marót bánt felhívatja a börtönéből, s hazabocsátja azon föltétel alatt, hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját, vagy visszatér börtönébe. Bosszúja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában találkozik Boddal, s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenül társul szegődik hozzá, és kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát, s megparancsolja neki, hogy költse holt hírét, s rendezzen fényes temetést számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más tekintetben sincs szükség reá, mart a cselekvényre csak annyiban foly be, amennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot elfogatja, nejét pedig átadja Haszánnak váltságdíj helyett, amelyet ez, a vár alá jőve, haddal követel. Bizonyára más bosszút vártunk Maróttól. A szenvedély gyilkos fölindulása termeszétes bármely nemeslovagnál, de nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét, vagy elítélheti a középkori várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén és magyar leginkább gyűlöl. Ő, aki oly eszményien szereti nejét, nem lehet bosszújában oly vad és számító, annyival inkább, ment nem gonosz, hanem csak gyönge asszonyt akar büntetni: S ím alig telik el néhány perc, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyul, vissza akarja venni szavát, de Haszán nem enged, s elviszi Idát. Marót harcra készül, hogy visszavívja nejét, s bosszút álljon Haszánon. Mindez nem egy szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem egy gyönge emberé; aki az ádáz bosszú szörnyűségei s az ellágyulás könnyei között hánykódik. Emellett bosszúja, hogy nejét váltságdíj helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint vissza kellene menni börtönébe, némiképp a jó üzlet színét viseli magán. Azonban mielőtt harcra indulna, ki akarja végeztetni Bodot, de éppen akkor, amidőn ez vérpadra lép, megtudja Haszán küldöttétől, hogy testvére. Megkegyelmez neki, s együtt indulnak visszavívni Idát. Bod a csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör, s minthogy elveszettnek hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt, s megesküszik , hogy a török ellen vívandó harcoknak szenteli egész életét. Íme e sivár hatású mű, amelyben nincs semmi lélekemelő. A dráma technika tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem tragikai művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, amely még sötétebbé teszi a láthatárt.

Az áldozat a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára nézve felülmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbé érdekes, mint akár a Vérnász-é, akár a Marót bán-é. Nemcsak hogy a tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénnyé fejlődni, hanem maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb, s nem annyira a jellemek fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lírai ömlengéseknek s a pátoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd vezér fia nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az őshazában, mert szerette Zenőt, akinek atyja a honnmaradó párt élén állott. Azonban hiában maradt honn, kedvese elszökött Zaránddal az új hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomára jő, hogy az új hazában élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indul, hogy bosszút álljon rajtok. Az új hazában először is húgával, Csilárral találkozik, akitől megtudja szülei halálát, s akinek aztán elbeszéli szerencsétlen szerelmét, bosszútervét, amelyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik. Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik, s megtud mindent: hogy Zaránd a csábító, aki máris hűtelen hozzá, megunta és el akarja magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már célnál van, s nincs egyéb hátra, minthogy végrehajtsa bosszúját, s mégsem hajtja végre egész a negyedik felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt, egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja bosszúja végrehajtásában? Éppen nem derül ki az egész műből. Szabolcsnak nincs miért lappangania; e titkos leselkedés éppen nem illik hozzá, de veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia egész méltóságában fölléphetne, amint bosszúja végrehajtása után föl is lép, s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesül. E tekintetben a tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak. De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük, hogy amidőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával, s annyi mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy, és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e, vagy csak kedvese. Az első esetben, Csilárnak tudnia kellene erről. Egyszóval éppen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig semmit sem tud arról, hogy húga Zaránd menyasszonya, és Csilár sem arról, hogy Zaránd bátyja kedvesének csábitója. Vörösmarty elejti azt a drámai erős összeütközést, ami itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. Ahelyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, aki hogy szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot, mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt, s a szent berek barlangjában az alvilágnak áldozva megölje. Azonban Szabolcs még az áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek, s Zaránd elesik. És itt vége szakadhatna a tragédiának, de, még egy felvonás hátravan, amelyben Zenő megörül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg vőlegényét, és Szabolcs a nép előtt igazolja bosszúját. Tulajdonképp Zaránd volna a legdrámaibb személy, amennyiben ő küzd leginkább az általa fölidézett viszonyokkal, de éppen annyira nem tud maga iránt érdeket gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője: Zenő megőrülése Zaránd miatt inkább színpadi csíny; mint lélektani fejlemény. Csilár nem tud mit tenni; inkább beszél, mint érez, s éppen nem emelkedik helyzete magaslatára.

Czillei és a Hunyadiak utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra visszaesik a történelmi rajzba, s erősödni kezdő technikája is megromlik. E mű egyébiránt egy drámai trilógiának lett volna első része; a második részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék; amelyet 1851-ben a Losonczi Phőnix első kötetében közrebocsátott. Az első rész Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejezéséig terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be. Minderre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gora magánbeszédéből, aki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi fiúk ellen; Ágnes esküjéből, aki mint megcsalt szerető megígéri Henriknek, hogy László király halálára tör.

Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmind drámaiakká. Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, amely a kort csak egypár éles vonásban jellemzi, minő például Giskrának egy kissé groteszk alakja. Népjelenetei csak függelékek, a humor frissesége nélkül. A jellemrajz nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása: Vörösmartyt pályája vége felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, éppen, mint ifjúságában Árpád nagy alakja. De míg Zalán futása nagy hatással volt költői nyelvünk, epikai költészetünk; sőt nemzeti fejlődésünkre is; addig e különben is csonka drámai trilógia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az Athenaeum-ban, Dramaturgiai töredékei-vel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani. „Mondhatnám – így szól mindjárt a bevezetésben –, hogy fungar vice cotis*, de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog, s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább, hogy részint mit önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalataimból okulva tanulságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót, kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által.” Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi költő-kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, ki a dráma legfőbb kérdéseit, ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakespeare felé is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s ami éppen oly nevezetes, utat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a tévedés nélküli erény szenvedtetését, s a nagy bűnök hőseinek minden emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző rajzát. Színibírálataiban szintén sok gondot fordít Shakespeare műveinek magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését. „Nem tartózkodunk kimondani – kiált föl Hamlet-ről írt bírálatában –, hogy Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is fölér legalább felével.” S hogy jó példával menjen elöl, 1839-ben maga lefordítja Julius Caesar-t. Egyszóval Shakespeare első magyarázója és valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött színpadunk, s pártfogása alá veszi a francia új drámát, melyet a német kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan mindvégig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen befolyása ellen. Költői és politikai hajlama egyaránt erre ösztönözték; óhajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk, s ne csak szomszédaink, hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma különben is nagy hanyatlásnak indult, s a pesti közönség német ízlésének, mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt más irányt adni. A francia romantikai iskola éppen akkor lépett legvirágzóbb korszakába. Az Athenaeum nagy előszeretettel fordult hozzá, s amit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb eréllyel folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a francia színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay Regélő-jében különösen Henszlmann támadta meg a francia új drámát, s vele együtt az Athenaeum-ot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumas-t, hogy Bajza a védelemben éppen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a támadásban, de azt csak az elfogult tagadhatja, hogy a francia dráma hatása fejlődési fokot jelöl drámairodalmunkban, s ezt némiképp az Athenaeum-nak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke akkor ébredt föl drámaíróinkban, s oly technikai készséget tanultak a francia drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás karjai közé vetették magokat drámaíróink, s a technika valódi bálvány lőn, annak legkevésbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először izgatott Shakespeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetre is. A helyes kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyaros szavalást először sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar színészet keletkezésekor egészen a németnek levén tanítványa, azt is átvette tőle, ami tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a magánhangzók széles ejtése, s olykor diftongizálás igen megszokott volt régibb színészetünkben, s a művészi szavalás egyik titkának tartatott. Ide járult még bizonyos éneklő modor az érzelmes és pátoszos helyeken, amely úgyszólva összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez ellen küzdött Vörösmarty, s diadalra segítette az ifjabb színészek irányát, kik az üres pátosz, a szenvelgő hang és arcjáték helyett természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek. Ez mind helyes volt, hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpátosz üldözésében, mint a valódi támogatásában, némiképp ő is előkészítette azt a nem éppen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stíl helyett mindinkább ragadta a genre felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta, s ritkán vették rossz néven tőle még azt is, amit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Inkább csal egypár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez utóbbival polémiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polémiája. Dumas Caligulá-ja első adatásakor 1838-ban Vörösmarty azt jegyeibe meg e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín magának, kín a nézőknek; s hogy az a kácsahang, mellyel szerepének indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné nem hagyta szó nélkül e megjegyzést, s éppen nem a jámbor kacsa hangján felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az Akadémia, se az Athenaeum, se a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet sokkal inkább terjesztette, mint Zalán futása, melyet csak a legmíveltebbek olvastak, és Salamon király, melyet sohasem adtak elő; hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből, kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két növendék leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek nyakán, s így szólanak: ,Menjünk, anyám, innen, hisz nem szorultál reá, hogy magadat kigúnyoltasd, hadd vesszen a teátrum minden kritikusával, hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolhatnak, ki érettünk fáradságos keresményedet feláldozod, csakhogy e színészi pályára szükséges muzsikára, nyelvekre, megtaníttass.” E valóságos színésznői szenvelgéssel írt cikkre Vörösmarty éppen annyi őszinteséggel, mint humorral felelt: „Való – kiált fel a többek között –, Salamon és Zalán futása mindazt nem tették! Vajha ne így volna, vajha ezek éppen annyi tökéllyel dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben; hírre kapni a külvilág előtt, s becsülettel és dísszel térni meg a magyar hazába. De mit használ mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled, szép remény? Egypár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közül kevés éli túl írója életét, sőt csak fiatalságát is! de ha korában megtevé hatását, ha morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb jövendőnek: író és nem író, színész és nem színész elégedjünk meg vele: ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a múltért. Ami ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vigasztalás tatán, de jobb az öncsalásnál, mely édes, de éppen oly émelygős is, mint a méz, s mi mindennél rosszabb, utóízre méregkeserű.” Ezután Komlóssyné leánya, Ida felé fordul, aki a pesti színpadon már egypár kísérletet tőn. „Hol találunk paizst – folytatja – ily szelíd s mégis sújtó harag ellen? S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a színpadon, mint egy megtestesült remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében. Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában, sőt szabad bosszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is.” S itt egész atyai érzéssel tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal olvashatnak fiatal színésznőink.+

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a Honművész, Rajzolatok és Hirnök című lapokkal, amelyek az Athenaeum-nak mintegy ellenzékei voltak. Azonban nemigen bocsátkozott velök hosszasb polémiába, megelégedett néhány felvilágosító, cáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap cenzorával, továbbá a színházi igazgató bizottság elnökével, Földváry Gáborral nemegyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai. Földváry híres első alispánja volt Pest megyének, tevékeny, erélyes, egy kissé erőszakos ember, az írókat nem éppen sokra becsülő táblabíró. Mióta a budai magyar színészeket Pest megye vette pártfogása alá, az igazgató bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, aki országos költségen a Duna-parton akart egy nagyobbszerű színházat emelni, fölépíttette a Kerepesi út melletti színházat, s 1837-ben megnyittatta. Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is. Bajza 1838 júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az Athenaeum meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint az igazgató bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért, s az első énekesnő, Schodelné mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd igazgató, udvarolt Schodelnének, és szerződésileg kivétette őt a színházi törvények alól. Az Athenaeum többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap cenzora a maga fejétől-e, vagy a színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az oly cikkeket. Emiatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat, hanem maga az Athenaeum sem közölt többé színbírálatot, 1839. ápril 28-tól 1841. január 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a megyei bizottságot országos váltotta fel.+

Ide járult még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök, Földváry Gábor kezdett az Athenaeum szerkesztői ellen. A szabadelvű Pest megye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács; s a radikális Nyáry Pál nem restellte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty; Bajza és Toldy. Talán ez lévén a cenzúra idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb részleteivel megismerkednünk. Az 1839-iki Athenaeum első félévi 7-ik számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából Változások a pesti magyar színháznál cím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról; s azt Nyáry Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásának káros voltát; s jelenti, hogy a főbb színészek közül némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, akiket igen bajos lesz pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor nem voltak valók, bár később megvalósultak, s az Athenaeum csak szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkal az új igazgató iránt. Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a bizottságnak be kellett volna érnie hírek cáfolatával, melyet az Athenaeum szívesen kiadott volna. Ahelyett a bizottsági elnök, Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis és rágalmazó cikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses cikkért, s ezt nemcsak a vallató paranccsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körüli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek.+ A megyei törvényszék mindhármokat mint a vallató parancsnak nem engedelmeskedőket beperelte, későbbre hagyva föl az érdemleges rágalmi pert. Az Athenaeum szerkesztőinek Érdy volt az ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másodalispán, Simoncsics János tagja lévén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél, s így nem lehet bíró. Mindhiában, az Athenaeum szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminckét forint bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott, s a felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.+ E pörre s a cenzúrai önkényre céloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi bíráló tollát, s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint azelőtt; nagyrészt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonult, s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen cikket, mikor aztán a színbírálat terhe, egész az Athenaeum megszűntéig, Bajza vállaira nehezült.

Vörösmarty színikritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egypár régibb barátja s néhány fiatal költő: Gaal, Vachott Sándor, Tóth Lőrinc, Erdélyi, kik az Athenaeum-ban dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közül Megyery, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől fogva a Sebestyén téren levő Csiga vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Később – mert az irodalom és művészet minden barátja szívesen láttatott – annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a vendéglő első emeletét, s egy részvényekre alapított társulatot alakítottak, mely „Egyesült, hogy egyesítsen” jelige alatt, először mint Nemzeti, majd mint Ellenzéki kör emlékezetes szerepet játszott Pest társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége éppen alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse Pest íróit és művészeit, s neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény társulatocskából hatalmas politikai klub nőtt ki. Nőtlen ember volt, s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A kaszinó igen arisztokratikus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett, estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága. Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korába, hanem reggeltől délig; a délutáni órákban az Akadémia vagy Kisfialudy Társaság üléseibe ment, vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy vacsoráját vidám körben töltse el, s hol tölthette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy egyik legbuzgóbb apostolát. Már az feltűnt nekik, hogy Vörösmarty a budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók között, s majd mindennap megtekintette az épülőfélben levő pesti színházat, vajon mennyire haladt. Néha leült egy kőre, s a színészek körüle csoportosultak. Ez idő tájt kezdődik bővebb ismeretségök. Vörösmarty becsülte őket mint az írók bajtársait, kik félszázad óta éppen oly elhagyatva és ernyedetlenül küzdenek a nemzeti míveltség ügyében; szerette bennök azt a jókedvű humort, melyet se a sors mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni, s örömest hallgatta tréfáikat s tarka életök rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal viseltetett a tehetségesb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusuk volt, de nem szigorú, inkább bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától. Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami atyai. A szerény és tartózkodó Vörösmartyból szelíden komoly férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig elvonult költő inkább vegyült emberek közé, s örömestebb mulatott.

A Csiga vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igenis pajzán kedvét korlátozta az idősbek tekintélye, egypár igenis komoly író nehézkességét magával ragadta az általános jókedv. Lassanként ügyvédek, orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt, s a társalgás változatosb lőn. Míg a Kör inkább csak írók és művészek gyűlhelye volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a beszéd fő tárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az Athenaeum dolgozótársai közé, s bátorította írói pályáján. Lendvay tőle tanulta meg az ikes igéket. Az ifjú írók nemegyszer kérték véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napi kérdései megvitattak, s folyamatban levő polémiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egypár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai elbeszélő volt, s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha rendkívüli jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvenc népdalát: Micsoda falu ez? Mikor még nőtlen voltam, Irigylik a bajuszomat kezdetűeket. Azonban adomái- és népdalainál is többet tartott szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velök asztaltársait, kik szintén dicsérték, s nem merték bevallani, hogy biz azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta szőlőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A Kör törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, amelyekből Vörösmarty sohasem maradt ki. Fóton neki magának is volt szőlője, amelyet gróf Károlyi Istvántól még akkor vett, amikor Fáy András és Ferenczy szobrász a magokét, s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házigazda egész 1848-ig mindig megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándult ki ide, akik nagyobbrészt a Kör törzstagjai s egyszersmind Fáynak részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferenc is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé tartozott, s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után egymást érte a sok szellemes tószt, adoma és tréfa. Néha a költők közül valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor el-eldalolta a Bort ittam én, boros vagyok kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt, s azt énekelje. Toldy fontoskodva sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lírájában még mindig hiányzik az úgynevezett „geselliges Lied”*, a műveltebb víg társaságok dala. Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után múlt, s a várt dal még mindig nem készült el. Azonban 1842-ben csakugyan megírta az ígért bordalt, s örvendett, hogy meglepheti vele barátait. Először Deák Ferencnek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedveért rándultak ki a Kör törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték magokkal, elbocsátották, és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, amelyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kont-ját, s az egész tárasság egy néma csoportozatban kísérje arc- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, akit felültettek egy improvizált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és közönségnek egy személyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a harminckét nemes élén s arc- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál

 

De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj,
 

zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak, s kergetni kezdték Szigligeti őfelségét.

Egyszóval Vörösmarty a Kör-ben pihente ki a nap fáradalmait. Tisztelői közül némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást. Magyarország első költőjének nem illik egy kisvendéglőben színészek és írócskák között tölteni napjait. Pest első szalonjaiban volna helye. De hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasb szellemű előkelő családoknál is a nők kedvéért németül vagy franciául folyt a társalgás, s éppen a nők ismerték legkevésbé a magyar irodalmat. S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi világfias? Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó vendége lenni. Tudta, hogy az arisztokrácia azt becsüli legkevésbé, ki körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasb, mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játsszék. Jó helyt volt ő a Csiga vendéglőben, s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval s mindkettőt a főváros honoratior és polgárosztályával. A Nemzeti Kör lassanként központja lőn a főváros középosztályának, és sokat tőn az irodalom és művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére. 1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak, már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely Pesti Kör nevet vett föl. 1846-ban gróf Teleki László és Vörösmarty elnöksége alatt mint Ellenzéki Kör egyesült a két társulat, s valóságos politikai klub lőn, mely föladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a cenzúra bilincseitől ment s külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben Ellenőr cím alatt Lipcsében meg is jelent, szépirodalmi és politikai tartalommal. Vörösmarty a Kör-ben szokta elszavalni a cenzúrától kitörült költeményeit, melyek aztán az Ellenőr-ben nyomattak ki. Íme, mivé lőn a vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.

 



Hátra Kezdőlap Előre