XI
[Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi líra jellemzése. A Szózat és más hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és Vörösmarty közt. Újabb lírai költemények. Csajághy Laura. Költői beszélykék. Szép Ilonka]

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás történt. Harmincadik évében az Akadémiában elérte mindazt, amit elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte meg az Akadémia nagyjutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), Marót bán-nal (1838), újabb munkái gyűjteményével (1840), a két első esetben megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy János között, az utolsóban megosztatlanul adatott ki; egyszer drámai pályadíjt nyert Vérnász-szal (1833).+ Negyvenéves koráig kivívta a legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között, hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében: először 1839-ben Losoncon, egy vidéki kirándulása alkalmával; másodszor 1841-ben Pesten, neve napján; harmadszor 1845-ben Kolozsvártt és Debrecenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért haza. Pesten egyébiránt neve napjának előestéjén nemegyszer gyülekeztek a jurátusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi oldala nemigen volt arányban a szellemivel. Mióta a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai ötszáz forint volt biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak, az Auróra és Athenaeum tiszta jövedelmének osztaléka, s az a csip-csup befolyó s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak 1840-ben önmaga által kiadott gyűjteményéből kapott. Ez években egyre-másra fölmehetett évi jövedelme nyolcszáz-kilencszáz pengő forintra.

Amint 1833–1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső viszonyai is, de bensőképp egészen átélte a magyar politikai élet fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét, közjogát; 1823-ban még mint jurátus majdnem lázas részvéttel kísérte a megtámadt alkotmány védelmét, s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. Zalán futása költői kifejezése volt az 1825-iki országgyűlés hangulatának, s költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindult nemzeti mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával, s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830-iki francia forradalom vonták be a szorosan vett politikai körbe, s adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte, szorgalmas olvasója lőn egypár külföldi német lapnak, s kedvenc olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok. De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket éppen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi mind a társadalmi, mind a politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt. Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék kultuszával vegyült, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordult, s hinni kezdett a jövőben. A küzdelem célja immár nemcsak az alkotmány védelme volt, több kifejtésénél is, egy nemzet megújhodása. Vörösmarty nem lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel, s barátai vagy jó ismerősei voltak a legkitűnőbb politikai nevezetességek. Mint politikai író sem kívánt szerepelni, de lírája folyvást hol előharcosa, hol kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte befejezését. Lelkesülést nyerve tőle s árasztva vissza reá, a magyar hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott. Szózat-a milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vággyá, erős törekvéssé.

A magyar líra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet líráján sem rezdül meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkül. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért, s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk? De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép-, mind a műköltészetünkben eleitől fogva a líra volt kedvenc, néha kizárólagos formája. A lírában kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye, kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőn.

Legrégibb lírai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők visszhangjai, a katolicizmus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya vallásos és hazafi kultusz tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon, s a hazafi, mint a Peer-kódex* egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint aki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomorítója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban, vallásos és nemzeti ereklye, melyet szentének magasztal. Szent Lászlót a Peer-kódex* éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a Szentháromság szolgáját, Szűz Mária választott vitézét mint deli termetű és oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik, Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesül a magyar hazafi, Isten választott népének hiszi nemzetét, s a magyar korona mint az isteni pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantizmus megrontja mind a hit, mind a hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugatról, s a magyar birodalom darabokra szakad. A katolikus a német, a protestáns a török párt, de szíve mélyén mindenik magyar, s mindkettőt vallásos és hazafiúi indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katolikus szerint a régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI. századbeli katolikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A katolikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját, mely az új hit és erkölcsi elfajulás miatt bünteti a magyart. Farkas András, a protestáns költő (1538) a Zsidó és magyar nemzetről című költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket Babilonból, másikat Szkítiából hozta ki Isten; gazdag földdel, szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását. Mindkét részen önszenvedéséből s az ótestamentomból meríti lelkesülését a magyar hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát, a babiloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi líránk, mely folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katolikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.+ Megzendül ugyan néha bennök az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott hazán kesereg, bosszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy állandó refrénje:

 

Ne higgy, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek.
 

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb, mint a nemzeti szenvedés rapszódiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett, mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában, s csak Isten kegyelmétől várna mindent. Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész maig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos lelkesülését, büszke kétségbeesését, harcias siralmát, mint e dallam, melyet mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett, s mely végre megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagyúr kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert amint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségi zenéjéből rokon elemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassanként elhomályosul a kuruc világ emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly jól illettek a harcias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei kibujdosnak, vagy a szatmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik, s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhül.

 

Jaj már minékünk, magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk, rebelliseknek,
Nagy pipáju,
Kevés dohányu magyar nemzetnek.
 

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kurucok, s amint idővel szegénylegényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi dalok is. Egyszóval elnémul a nemzet és költészete egyaránt, s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harci dal, melyek a hétéves és az utolsó török háborúk idején születtek, csak a hagyományos vitézség és dinasztikus hűség visszhangjai, s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban és másokban, sőt némely népdalban is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos Kalapos király című költeménye+ egész eréllyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind nemzeti visszahatást.

Az 1790-iki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lírát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendül az örök emberi jogok eszméje is. Bessenyei, aki a nemzeti irodalom fölélesztése mellett a francia enciklopédisták tanait is hirdette, követőkre talál. Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesül, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Batsányi egy merész költeményben üdvözli a francia forradalmat, s üldözést szenved. A fiatal költők lelkesebbjei mint a Martinovics-mozgalom részesei börtönbe vettetnek. Csokonaira már érzik a visszahatás, melyet a francia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harci dalokat harsogtat a francia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar lírát, de nemigen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája, melyet 1790 tavaszán mint előszót írt Hamlet fordításához a magyar korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok emléke alatt írta Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe című költeményét is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a cenzúra szigora, melytől csak az országgyűlési vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790–1811-iki országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lírája. A római hazafiság eszménye lebeg előttök, s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merül az önérzet és remény. A nemesi fölkelés kudarca széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán felgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmány nem tudta megvédeni a nemzetet, annál kevésbé kifejteni, s erkölcsi süllyedését tehetetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző, s hangjuk nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indult magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembeállítja dicső múltját nyomorú jelenével, s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egy-egy derültebb pillanatjok, de a reménytelenség lírájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán- mind a közéletből, de jólesik neki, hogy ő még érezheti s néhány rokon kebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, A magyarokhoz, a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy filozófia megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babilon, Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák kórusának hangja, mely megzendül koronként a nemezis csapásai alatt haldokló hős fölött. Zrínyi első éneké-ben keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet, s csak árnyát találja. Zrínyi második éneké-ben kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nemcsak Kölcseyben, hanem az egész magyar lírában. Himnusz-ában, melyet 1823-ban írt, megbűnhődte a magyar a múltat s jövendőt, és áldást vár. Zrínyi második éneké-ben jövendőjével bűnhődik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lírában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól, s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők visszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna Kisfaludy Károly Rákosi szántó-ja, Bajza Sóhajtás-a mind e régi hangulat új változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt Zalán futásá-ban is az elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosul, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar költészet annyira beleélte magát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka, se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi érzést, s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-iki kormányrendeletek, melyek nyíltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte süllyedését, vívott jogaiért, de éppen úgy nem volt mély hite jövőjében, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi Hitel-e (1830).

Széchenyi mind első, mind utolsó röpiratában éppen úgy államférfiú, mint költő, vátesz; mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. Amit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn. Programmtöredék-e (1847) elhangzott; senki sem hitte jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, amit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról, s éppen annak a szavára, aki azt először lehelte belé. Midőn Széchenyi Hitel-ében az európai új eszméket hirdetve, s alakító erejöktől várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, fölindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőképp, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformátort, az izgatót, s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők éppen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lírájok nem volt oly vakmerész, és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttük oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty Szózat-a fejezett ki legerőteljesben, s emelt tisztább lelkesüléssé.

A Szózat mindenre hivatkozik, ami újjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk, s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lírát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harcát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett, s mennyire uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta líránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katolicizmus és protestantizmus eszméit, megvált az európai szolidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarorszagé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózat-ot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült meg ajkán, s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafi lírájának, s vannak művek, melyek esztétikai tekintetben fölülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal ditirambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte, s visszatért a Szózat-hoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, célt nem ér, s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva.

A Szózat-on kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től fogva majd mindenikben van valami a Szózat szelleméből. Mintegy kórust képeznek körüle. Az V-ik Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a kórust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez, Vörösmarty a jobb jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar szól belőle, ki a hódolat és öröm percében sem titkolja fájdalmát. Ugyane haraggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő epigrammáiban. A Liszt Ferenchez írt ódában a nemzeti fájdalom és önérzet, emlék és remény olvadnak össze, éppen, mint a Szózat-ban. Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja, s a múlton csüngve jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját, minőket maga szokott zengeni. A sors és a magyar ember humoros allegóriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A megifjult magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve vérével esküszik megváltani: éljen vagy vesszen. A jövendő jobb kor vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az úri hölgyhöz írt ódában bár erősb a költő felindulása a nemzetiségökből kivetkőzött magyar hölgyek ellen, mint az Elhagyott anyá-ban, melynek szintén ez a tárgya, itt mégsem mond le a reményről, mint amabban. A Gondolatok a könyvtárban bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még Amerikában is, mely éppen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje. Kétségbeesett bölcsessége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében, hogy a süllyedésből kivívja magát.

A Honszeretet és Honfi című költeményeiben a rendületlen hazafi hűségét énekli meg, a Deák Ferenchez írtban pedig az önzés és nagyravágyás nélküli hazafierényt, melyet Deákban látott leginkább megtestesítve, Himnusz-ában a királyok és nemzetek Istenéhez fohászkodik, s áldást kér küzdő nemzetére. A Fóti dal-t szintén a hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl a jókedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így bor mellett 1848 előtt. E verssor: „A legelső magyar ember a király” egész közmondássá lett, s „éjszak rémes áranyai”, melyeket egyik versszak emleget, mi hamar átnyúltak a Kárpátokon. A Jóslat refrénje Kölcseynek e sora: de néked élni kell, ó hon! A költő érzi a kedvezőtlen viszonyokat, de nem csügged. Mit csinálunk? című költeményében a gúnyt önbizalom mérsékli, s minden versszak serkentésen végződik. De vannak sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar jövőjét sejtené a föltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű halálról álmodoznék. A hontalan, Az élő szobor, Az elvesztett ország mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a Szózat balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az emberek című költeménye legsötétebb. Az 1846-iki galíciai lázadás hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú jelenetei, Magyarország szomszédságában, baljóslatú merengésbe süllyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép butasága, az ész és rosszakarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik reményeinek. Az Országháza a kimerült türelem haragja. A Mi baj? című gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait leplezi föl. Mintha Pest megye 1847-ki követutasítását olvasnók, költői oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata az 1846–7-ki években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól, vagy új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás eszköze    vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi, vagyis a birodalmi kormány, az ellenzék, vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta kielégíteni, s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem közvetlen összeütközését föltartóztatni, s rendszere alig lehetett több, mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még kevésbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti és költői lelkesülés forrása. Éppen úgy ragaszkodott a dinasztiához, mint az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva egyszerre volt legitim és szabadelvű, konzervatív és reformer, s mindenek fölött s mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre, kifejtője. A tényleges állapot nagyrészt ellenkezvén a törvényessel, ez utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedüli képviselőjévé vált.

Íme az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott. Éppen azért ellenzékisége nem hozta szükségesképp magával, hogy politikai vagy éppen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara. A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi oly természetűek voltak, melyek más, szerencsésebb országokban nem lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint költő úgyszólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte Zalán futásá-t, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a Szózat-ot, a Honszeretet-et mintha Deák sugalmazta volna, az Országházá-n Kossuth heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az ellenzék minden fázisát, s e korszaknak úgyszólva költői megtestesülése. 1848-ban éppen úgy elnémul, mint a régi ellenzék. A politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lírája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki ennek éppen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak. Berzsenyi specifikusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztök mégis nem annyira tehetségökben, mint szellemökben rejlik. Mindkettőben megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicizmusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel fel, sokhoz hozzányúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét, s a klasszikai óda egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála; kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint amennyire képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról sziklára, s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély, s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tükröződik, melyben az ellentétek vegyülete és fantasztikus alakzatok kiválóan hatnak képzeletünkre. Mindebből majd semmi sincs Berzsenyiben, emellett egyhangúbb, míg Vörösmarty változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév, Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A Liszt Ferenchez írt ódában van valami Liszt viharos zongorajátékából, Az élő szobor-ban az elfojtott kín lázas kitörése éppen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi képein a plasztikaiság uralkodóbb, a Vörösmartyén a ragyogó színezet. Mint erényeikben, úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt, Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az Országháza című költemény első sora : „A hazának nincsen háza”, a hazáról úgy szól, mint személyről, s már a második sor: „Mert fiainak nem hazája” mint tárgyat emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: „Vaseszével, Jégszívével Fölmerül a külfaj árja, A meleg vért általjárja, És a nemzet áll fagyottan”, értjük, mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl, s néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben. Általában lírája pályájának második felében mind eredetibb, és folyvást emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egypár népies genre-képben nyilatkozik, azontúl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben is. Mit csinálunk?, A sors és a magyar ember, Hűség, A holdhoz, Az unalomhoz, Pipiske a humornak mind új hangjai a magyar költészetben az enyelgés, gúny, szeszély hol erősb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitűnőbb efajta, költeményei között A tót deák dala. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák nyomora és kimeríthetetlen jókedve, eszményies bölcsessége s igenis gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos emelkedést változatos refrén kíséri, míg végre a bezáró versszak mindent elmond, amit még mondani lehet. A Fóti dal szintén nevezetes mozzanat líránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg, s mintegy fölbátorította Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai bordalaiban sok a mámor, Bajza híres Borének-ében nagy józanság s némi feszesség uralkodik. A Fóti dal-ban eltűn a fesz, a mámor szeszélye ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé. Igen kitűnő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának összhangját. Vörösmarty költészetének fantasztikus hajlama, melyet már eposzában észrevehetni, mely Csongor és Tündé-jében annyi bájjal jelen meg, most már lírájában is több nyomot hagy. A Madárhangok, Mese a rózsabimbórul maig is majdnem versenytárs nélkül állanak költészetünkben. Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni észre. A dalhang túlnyomóbb bennök, mint a régebbiekben, s köztök A kis leány baja a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty líráján valaha megzendült.

Azonban 1833–1841-ig se szívében, se költészetében nem lángol a szerelem valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egypár bús dalra hangolja, mint Az elhaló szerelem, Késő vágy, de ritkán szól a maga nevében. A kis leány baja, A jegyes sírja, A megcsalt leány, a női szív ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol sem adja át magát erősb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint az Idához és Ő című költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A szép hajadon, M. szemei, A magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind ilynemű élmények szüleményei. A Melyik jobb?, Búcsú, F. E. kisasszony emlékkönyvébe csak a részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra líráján a valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjú vágyban ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesül, de mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz, Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőül vett. Nem mindenik fölibe írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiúkorában szíve, költészete éppen úgy a Lauráé, mint ifjúkorában az Etelkáé volt.

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkózottá tette. Tudta tapasztalásból, hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is. Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív föl-földobogott a boldogság néhány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelem- és családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű ragaszkodás, mellyel néhány kitűnő férfiú csüngött rajta, a dicsőég, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát. Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt szívében, s nem aludt ki. Késő vágy című költeménye e hangulat kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában, s úgy hiszi, az ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte napjait, amint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem vásta, nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószínű, hogy ha a körülmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében, elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty utolsó szerelme éppen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de éppen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkózott szív megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét fölajánlja, mit bírhat, s elfogadva vagy visszautasítva többé nem tartja magáénak. Vörösmarty még egyszer megifjult, mintha visszatértek volna elveszett évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevöket, de oly élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják az embert, s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére, Bajzáné látogatására jött Pestre Komárom megyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával, s nála kosztozott. Úgyszólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. Amint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert, és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett, s fekete atilláját vette föl. A leány megzavarodott, restellte, szégyellte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebédidő alatt elfogult volt, s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már az első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedéllyé vált. Laurának érdekes arca volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely éppen oly távol volt a kacérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is, bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jóindulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1841-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak oly különösnek tetszett Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá, s legkevésbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s A merengőhöz című híres költeményét írta hozzá, mely éppen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. Vörösmarty, mintegy kímélve érzelmeit, nem a szerelem ditirambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe nicht fern sein* – mondja Geothe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; A merengőhöz című még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márciusában Csepen Komárom megyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a fölindulás, melyet felköltött, folyvást élt a menyasszony, az özvegy szívében. „Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?” – mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedvéért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatvánnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el, s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra. A menyegző 1843. május 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban, mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedül találta az ő bálványzott tanulótársát. „Boldog házaséletének szemlélése – írja jegyzetei közt – ösztönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is nyomdokát követve, megnősültem.”

Vörösmarty házasságával éppen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi lírája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egypár kitűnő genre-kép, mint A szegény asszony könyve, s egy balladanemű költeménye: A hős sírja, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról, a költői beszélykékhez fordult, e líriko-epikai műfajhoz, mely annyira megegyezett epikai tehetsége lírai hajlamaival. Számra nézve mintegy tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és formában. Kemény Simon tárgya történelmi, Az ősz bajnok-é  mondai, Az özvegy a jelen életből van véve, A rabló szintén, de idegen égalj alatt játszik, s mindkettőn érzik a francia romantika hatása. Csík Ferke és A katona a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A hű lovag-ban a német romantikához hajlik, amennyiben túlnyomó benne az érzelmesség. A sors és a magyar ember és Az árvízi hajós allegóriák, amaz humoros, ez ódai fölindulás szüleménye. A szent ember erkölcs- és lélektani tanulmány, A túlvilági kép fantasztikus álmok rajza. Legkitűnőbb köztök Szép Ilonka, mely éppen úgy felülmúlja társai, mint nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a Két szomszédvár. A többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy éppen hibát. Például Az özvegy meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem elég erős; Kemény Simon-ban inkább a részletek szépek, mint az egész; Csík Ferke második részében a lelkiismeret furdalása művészien van festve, de első része kissé homályos; A túlvilági kép-en talán igenis érzik a testi láz.

Szép Ilonka ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés  egyszerű elégiai bája összhangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, mitől másutt nehezen tud menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát nehány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka: egy sikertelen vadászat unalmában mintegy önkénytelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanul csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, bosszús kifakadása, hogy Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz szemrehányást, de akit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly jellegzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza célja szerint. Egypár vonás, s már az egész alakot képzeljük, egypár szó, s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. Kiválóan sikerült a beszélyke második és harmadik szakasza, mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve, így szól: „Vagy vezess el, merre vagy s állandó, Ahol a nap nyúgodóba jár”, nem elég naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körül forgolódó leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent, s merengve kérdi magában „vajh ki ő, és merre van hazája?”, ki a búcsúzó vendégnek csak annyit tud mondani: „Emlékezzél visszatérni hozzánk, Jó vadász, ha meg nem látogatnánk”, s azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválóan kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának keresztelteté, hogy mintegy örökségül hagyja neki költői dicsősége egyik sugarát, a legbájosb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.

 



Hátra Kezdőlap Előre