XII
[Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A márciusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi támadása. Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debrecen. A kegyelmi szék bírájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő: kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonul. Lear király-t fordítja, s néhány költeményt ír. A vén cigány. Betegeskedése, halála és temetése]

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy Czillei és a Hunyadiak című régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy trilógiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lírai műveken dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843 végén az Athenaeum megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen visszavonult, az Életképek, Honderű és Pesti Divatlap című szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de az, bár őt fizették legjobban, alig ment egypár száz forintra. Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái tiszteletdíjával, kettőezerhatszáz forinttal kezdett mint nős ember az élethez, de az egypár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a helytartótanács megbízását a középtanodák számára készítendő nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, hét maradványtelket ajándékozott neki, melyet később visszaváltott tőle évenként egész haláláig fizetendő ötszáz forint díjában. Vörösmarty családját minél több kényelemben szerette volna részesíteni, s óhajtotta, hogy halála után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy János testvére közelében és segélyével, ki igen kitűnő gazdatiszt volt, béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura húzódva, részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félretehet évenként egypár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve. Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét, barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá, s bekopogtatott ajtaján a vándorszínész Petőfi is, akihez egész részvéttel fordult. A Pesten átutazó lelkesb ifjak híven fölkeresték, hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt s a társaságokban nők és férfiak ostromolták, hogy írjon egypár verssort emlékkönyvökbe. Néha hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit és kinek. Nemritkán bosszankodott is némely tisztelőjére. Egy ilyen tisztelőjétől legjobb barátja, Deák Ferenc mentette meg, midőn 1845-ben vele báró Wesselényi látogatására Erdélybe utazott. Útközben Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjukhoz, s ott töltöttek egypár napot, s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap is hozzájuk csatlakozott, s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az egész társaságot, hogy legyen szerencséje egypár percre, míg megnyugosznak. Bementek, s ott ültek mintegy negyedóráig. Hazaindulásukkor előáll a tiszteletes úr, s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy emlékül írjanak neki egypár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát neki ma egypár disztichont kell írni. „Szívesen” – mondá Deák egészen jó kedvvel; leült és írt, amint következik : „Alulírt több vármegyék táblabírája bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván vadászott, s egy lövésre hét szalonkát ejtett el.” Ezzel átnyújtotta a tollat Vörösmartynak, aki azt vontatva vette át, s ült le az íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák urat, felvidult, s egészen megkönnyebbülve ezt írta alája: „A fennebbieket én alulírt is bizonyítom, azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem el hét szalonkát, hanem hét lövésre egyet.” A jó tiszteletes, aki Deáktól valamely politikai bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házigazda mindjárt megérkezésök után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor, s Vörösmarty elébe tétetett egy palackot saját terméséből. „No, kóstold meg” – biztatá. Vörösmarty megkóstolta, és egész komoly arccal ezt mondta reá: „Víznek zavaros, bornak gyönge.”

Mint házas alig egypárszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon, és rendesen csak a Kör-ben töltött naponként egypár órát, hogy hírlapokat olvasson, és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel kísérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltségét mutatja az is, hogy 1841-ben az Athenaeum-ba bírálatot írt Széchenyi Kelet Népé-ről, belevegyült a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jólesett neki, hogy cikke figyelmet ébreszt.

E cikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk benne olynemű analízist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt nemes érzelmet, szerény tartózkodást s mindenek felett hazafiságot, melybe nem vegyül se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt vádját, ahogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta alaposnak, amint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de tiszteletreméltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét. Mindig kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól Széchenyiről, mi annál feltűnőbb, mert igenis arisztokratikus modora és szarkazmusai miatt nemigen rokonszenvezhetett egyéniségével. Cikkében a tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő szavaira tesz megjegyzést. „Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere, s megesik sok szív.” Ferenczy szobrász barátja volt, s maga is némi szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre Széchenyi céloz. E gúny rosszul esett neki, nemcsak azért, mert közelről érdekelte, hanem mert amint mondja, egy leverő szó Széchenyi ajkáról képes a különben sem igen taratós részvétet megsemmisíteni. Nem védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar arisztokráciától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket Ferenczynél kitűnőbb szobrászok faragtak, s nem kell-e kimennünk Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fő vádja ellen, de azért nem föltétlen híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja mindinkább javul, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, amelyeket már kezd levetkőzni, s ezt főleg a Kelet Népé-nek köszönhetni. Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért, de mindig az általános elvek álláspontján maradt. Amily erősek voltak itt meggyőződései, éppen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban. A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános elveikben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy ügyet szolgált; az 1848-ki országgyűlésen mint képviselő a miniszteri párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha teljes mértékben bírta hajlamát, mert éppen úgy aggódott a veszélyben forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában. Hajlott a demokráciához anélkül, hogy egészen demokrata lett volna, nem ijedt vissza a forradalomtól, de sohasem tudott valóságos forradalmi emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de nem kíván vezérök lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem lép ki szerény visszavonultságából, s nincs elég becsvágya, hogy hazája szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848-iki nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, amiért a nemzet oly régóta küzd, s amit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A márciusi napokban majdnem egész nap a Kör-ben lehetett látni azonban férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni igyekeztek. Egy szép költeménnyel üdvözölte a felszabadult sajtót, s túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban kisebbik fia, Mihály meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a halottat, s búcsúztatóul elkezdte szavalni a Kis gyermek halálára című költeményét, reáborult a koporsóra, és keservesen sírt. „A különben erős férfiú szemei könnyözönben úsztak – úgymond Czuczor –, s vigasztalásomat nyakamba borulva fogadta.” Garay és Petőfi szintén jelen voltak; ők kísérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát, s temették el a kisfiú tetemét a Kisfaludy sírja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nemsokáig tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle, s visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós báró a Kör-ben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott beszédet, s a haza védelme végett önkénytes zászlóaljak alakítására szólította föl a minisztériumot és nemzetét, addig is, míg az országgyűlés megnyílhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett, s osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egypár hónap múlva, midőn az idők nehezülni kezdtek, a Pesti Hírlap-ban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, ami Wesselényi beszédeé, s refrénje harci riadó:

 

A síkra magyarok,
Fegyvert ragadjatok!
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai!
 

Néhány politikai cikket is írt a Pesti Hírlap-ba, a Pesti Divatlap-ban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi német polgárság egy része annyira üldözött. E cikkek is csak általánosságok, s nem vágnak a sajátképpi politikai körébe. A politikai nagy mozgalom, mely már a forradalom csíráit hordozta méhében, egészen kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette sem politikai íróvá, se szónokká. Fölhagyott Lear király fordításával, melybe 1847 végén kezdett, midőn Petőfivel és Arannyal szövetségre lépett Shakespeare nevezetesebb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848 márciusától egész 1849 végéig a fennemlített két költeményen kívül nem írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei. A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy éppen politikai költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények költészetének átadni magát; amaz csak félénkséget, kishitűséget terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész vágyakat. A néma költő magában emésztődött mintegy hánykódva Deák aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter, ez ellenzéki szónok, majd tábornok: amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények szerint, még a pesti országgyűlés megnyitása előtt s még inkább folyamata alatt. Néha titkos rokonszenvvel kísérte az ellenzék magatartását; ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé ragadták, de nyíltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész fennállásáig, a Batthyány-minisztériumot támogatta, mert lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a kockáztatás bélyegét hordta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak; rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely most a kormányon ült.

A kormány szívesen látta pártján a Szózat költőjét, örömest adott volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, mellyel Eötvös báró, a kultuszminiszter megkínálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya. Nem szerepelni kívánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint hazafi lírája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is választották, s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrog megye almási kerületében. Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el, s Almáson új választás hirdettetett ki. „A június 19-én 9 órakor megnyílt gyűlésben – mond a választási jegyzőkönyv – a választási elnök (Kovácsics Antal) az összegyűlt számos választókat mindenek előtt az isméti választás okáról értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevőik egyhangúlag Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan a kikiáltott iránti akaratukat s bizalmukat kijelentették: ekként Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízólevél gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által (Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett.”

Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, éppen mint Newton az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debrecenben, sem Szegeden. Nem volt szónok, s csak a Kör-ben és Akadémiában tartott néha beszédet, Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben irtózott szólani. Losoncon és Kolozsvárott, midőn fáklyászenével tisztelték meg, csak egypár szóval fejezte ki köszönetét. Még az annyira megszokott akadémiai gyűlésekben is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét, az egész országgyűlés alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény elvonultságában sem kerülhette ki az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrénje ez: „Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért.” E támadásra alkalmat a hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német vezényszó alatt, s csak az újonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harc sikertelenségét is nekik tulajdonította, s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A minisztérium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt, s nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az országgyűlés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár amint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban forradalomról álmodozott, s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb demokrácia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott, s Kossuth iránt éppen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta föl: úgy vált a hazafiúi költészet egész forradalmivá. E költészetnek Petőfi volt képviselője. Dalai kísérték és megelőzték az eseményeket, s átzúgtak a gyűlések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el egymástól a költőket, ami az államférfikat.

Petőfit rendkívül felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat, s még inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben nem fog a kormánnyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de nem tudták fölvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájok, szerkesztőtársa, Jókai ellenére is kiadta azt az Életképek-ben, sőt midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele, s megvált a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta, azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla mondani, hogy megtagadta múltját, és Szózat-a már érthetetlen. Vörösmartyra nagyon kedvetlenül hatott az egész. Sértve érezte hazafibecsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy mozgalmas időkben, ha egyszer megindul, bőven tenyész a gyanúsítás. Fájt, hogy éppen Petőfi lép föl ellene, kit mindig pártolt és szeretett. Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette, s kereste a támadás alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet nem sértett meg, s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak alkalmazása körül forgott. Azonban. felindulását nem palástolhatta. Cikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek ítéletének. „Nem fogják-e méltóan mondani – folytatja –, hogy Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szóla, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla kárhoztatását kimondani? Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket meg nem tagadott. Ez legalábbis igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat.” S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol cikkéhez, jó tanácsképp, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de szerény; bírának még kicsiny, küzdjön, munkáljon, s várja el ítéletét.+

Vörösmartynak a vita fő pontjában igaza volt, de felindulásában feledte, hogy Petőfi többször szólt róla, s oly tisztelettel és szeretettel, mint senkiről. „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februárban – írja Petőfi 1847-ben Kerényihez intézett Úti levelei-ben, melyek a Hazánk-ban jelentek meg –, kopott ruhában egypár húszassal s egy kötet verssel… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.” Mint költőt is nemegyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III. Richárd-ja bírálatában (1847) nagyobb lírikusnak ítéli Hugo Victornál.+ Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és szeretete jeléül. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a tisztelet, s éppen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzácsatolt jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elítélése neki nagy áldozat, melyet szíve tesz elveiért, Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott, s nem vette észre, hogy Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződésének kultusza, melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty fölszólalására. Többé nem vitatta Vörösmarty hazafi- és hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy éppen megvetésnek hitt. Ő is éppen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét, mint ez az ő költeménye indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e kérdésével: kicsoda mondja: én elítéllek? Petőfi. Kit? Vörösmartyt, valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott Vörösmarty csak arra célzott, hogy egy fiatalember merészkedik őt oly könnyedén elítélni, őt, aki huszonöt év óta szolgálja hazáját s a nemzetiség, és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A hazafi önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily érzékeny és másfelől nemegyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nemhogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét. Felindulásukban mindketten félreértették egymást, s éppen abban a pontban, mely leginkább fájt szívöknek.

E polémia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt némelyek maig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polémiájok, se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt mint költőt, Úti levelei-nek több helye mutatja, sőt maga az ellene írt költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt vallja be: én nem tudom elhomályosítani dicsőségedet, magad homályosítod el. Petőfi e polémia után is azzal a tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem akart sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene, s annyira bízott jóindulatában, hogy midőn honvédnek állott, s a csatatérre indult, azon esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjául. Vörösmarty is mindvégig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az Athenaeum-ban föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívüli tehetségre; 1844-ben Petőfi versei első gyűjteményének kiadását ő eszközölte ki a Kör-ben; János vitéz-nek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő alapította meg jó hírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a közönséget, s mint lírikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt némelyek azt tartották, hogy felül is múlta, Petőfi ellenségei azt terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe jutván, elpanaszolta férjének. „Hadd múljon felül mielőbb – jegyzé meg Vörösmarty –, nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője.” Nagyobb lelkű volt, mintsem irigy lehessen. Elismerte Petőfi zsenialitását, s bár ez új líra az övével némely pontban ellentétben állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek, melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind belsőleg szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a nemzetiebb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany 1845-ben az Elveszett alkotmány (előbb Rák Bende) című komikai eposzával pályázott a Kisfaludy Társasság költői díjára, mint teljesen ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt, s megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta Vörösmartynak mint egyik pályabírónak következő ítélete : „A beküldött komikai költeményekben több a szatíra és didaxis, mint a komikum, s a nyelv és verselés oly nemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben gazdag s nem költőietlen a Rák Bende című, melyet mint a több közt legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.” Arany érezte, hogy Vörösmartynak igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették szunnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő, s megírta Toldi-ját, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty versenytársait, Petőfit, a lírikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezültek. Vörösmartyt kerülte a múzsa, többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A forradalom kikerülhetetlennek látszott. Akik féltek tőle, és kikerülni igyekezték, akik gyűlölték és el akarták nyomni, éppen úgy munkáltak előidézésén, mint akik óhajtották és előkészítették. A belesodrott nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenül megadni magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden habozás nélkül követte az országgyűlést Debrecenbe, s magával vitte családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait, és Szózat-ának reményei és balsejtelmei visszhangoztak lelkén. A huszonöt éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott, s a puhaság fertőjébe süllyedt nemzetét siratta, hazafierényről zengett, melynek csak emléke élt már: s íme a negyvennyolc éves férfiú betelni látta ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi föláldozás nagy tettei mintegy újjászülettek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és elfordult tőlük. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járult még a sok nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s még inkább a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merült, máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonult családjába, de a kormány egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az országgyűlési klubok lármáiba ragadták.

Debrecenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fenntartotta régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjuknak nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty, valamint a Perczel testvéreé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt. Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debrecenbe jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt, s Magyarország nagy jövendőjéről, Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl, és sarkallta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később martalékául esett. De erőt vett magán, s a forradalom izgalmai, melyek fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába süllyedjen.

Az 1849. ápril. 14-iki végzés után, mely az uralkodóházat trónjától megfosztotta, s kimondatta Magyarország teljes függetlenségét, a kormányban változás történt. Magyarország élére egy kormányzó állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némiképp korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit az igazságügyminiszter előterjesztésére ő nevezte ki. Vörösmarty is kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. „Hivatalosan értesítem, önt – írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten 1849. jún. 15-én –, hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi jún. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi minisztérium értesíttetett.” „Tehát mégis van egy hivatal – mondá Vörösmarty nejének –, melyet el lehet és el kell fogadnom.” Elfogadta, mint oly hivatalt, mely nem annyira szakismeretet kíván, mint becsületet és lelkiismeretességet. Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadni hazafi és emberi kötelességből, mert talán igazságtalanságokat akadályozhat meg, s mindenesetre korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első esetben a pártok szenvedélye támadhat ellne, mert igen mérsékelt, a másikban a győzők fogják üldözni mint tagját egy oly törvényszéknek, mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott. A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt, s Vörösmarty – mint mondják – ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása júliusban Pest elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha sohasem térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi katasztrófa után vele menekült Nagyváradra s onnan Szatmár megyébe. A két költő négy hónapig bujdosott és rejtőzött e távol eső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a szabad ég alatt is, egypárszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök, s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Virgilius e szavait: „Nos patriam fugimus*,” melyeket Vörösmarty irónnal karcolt emlékül reá. Gebén, Csanády Jánosnál mintegy három hétig mulattak; itt írta Vörösmarty Emlékkönyvbe című költeményét, mely oly híven kifejezi kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett, egyik kisleányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is. Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével találkozni, már majdnem egészen ősz volt, és gyengélkedő. Neje és barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy, és följelenti magát a katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni kezdett. Kikérdezték és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú helytartójától több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850 tavaszán egy házat, egypár hold földet és Kajászó-Szent-Péter határában egy szőlőt vett haszonbérbe. Egészen 1853 tavaszáig lakott itt, mikor aztán szülőföldjére, Nyékre költözött, szintén mint bérlő. Életének ez öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás súlyosult reá szellemi és anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe süllyedt, s lelki és testi betegsége egymást táplálták. Költségkímélésből költözött falura, s úgy hitte, nincs többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő ötszáz forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbe hozza, gyermekeit neveltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és gyermekei, kiket úgy szeretett, s kik annyira boldogították, élő vádként tűntek föl előtte. Nem tehet értök semmit, nem hagyhat reájok semmit. Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni, írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, amit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjászülte a magyart, s íme mindez összedűlve, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szívének, s bár hazafiúi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját; s bízott jövőjében; de a maga életét eljátszottnak hitte, s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szőlészetnek élt; dinnyét és dohányt termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerülte a társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az Akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból, s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit, s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. Ablakából odalátott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak; azóta negyven év tölt el, s a tízéves gyermek mint megtört férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán derült fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egypárszor Deák Ferenc is meglátogatta; legkedvesebb barátja látásara fölelevenedni látszott régi kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasüllyedt búskomolyságába. Végre írni kezdett. Elővette Lear király-t, melynek fordításába még 1847-ben belefogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A Nemzeti Könyvtár kiadói Shakespeare egypár drámája fordításával bízták meg, tiszteletdíját is előlegezték, amit leróni igyekezett. Lear király-t be is végezte, de ez nem oly sikerült fordítás, mint Juliul Caesar, melyet szintén Shakespeare-ből jobb napjaiban fordított. Rómeó és Júliá-ba is belekezdett, de csak egypár jelenetét fordíthatna le. Mindinkább kezdett betegeskedni. Vértolulások támadták meg mellét és agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélegzésben szenvedett. Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez; elhagyva a homeopátiát, az allopátiához fordult. Ilyenkor több napot mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb és újabb barátjait és ismerőseit. Nemegyszer lehetett látni Keménynél és Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854–55-ben sokszor összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a mások beszédét, az irodalom most már nemigen érdekelte, a politika inkább, s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a Bach-kormány rendszabályait, s az európai politika fordulatait. De hamar kifáradt, s elaludt a székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot, s lassanként tüdővizenyővé fejlődött ki (oedaema pulmonum). Azonban voltak enyhébb hónapjai is, s még egyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is. 1854-ben néhány költeményt írt, s küldött be Csengery Antalhoz, a Magyar nép könyve szerkesztőjéhez, Eötvöstől, ki Velencén jártában meglátogatta. Az ember élete, A száműzött, Emléksorok egy sírkőre, A vén cigány e költemények címei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párizsban. Rokonszenv és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A vén cigány-t az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyulladott, s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme, amelyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát szólítja meg, ő a vén cigány, a vénülő költő. Lelkén a Szózat visszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de amelynek reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. „Lesz még egyszer ünnep a világon” – kiált föl –, remél az európai szabadság ünnepén, s hiszi Magyarország sorsának jobbra fordulását.

Ugyanez idő tájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián könyvárussal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult, s alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrinc útján. Nyomasztó pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká tett. „Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek; – írja Tóth Lőrincnek 1854. aug. 4-ről –, itt a lelki erő oszlop, melyről elpusztult a híd.” Az alku nem sikerült. Vörösmarty mind nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhült, hiában használta 1855-ben a balatoni fürdőt. 1855. október vége felé a legaggasztóbb jelenségek mutatkoztak, erős rohamok jöttek reá, s két hétig feküdt. Azt hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsúznék tőle, tanácsokat adott, s még egyszer ismétlé: „Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni.” Azonban fellábadt, s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre, hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött, s az Arany sas-ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök Deák Ferenc társaságában egy kissé fölvidulni látszott. Nov. 17-én költöztek át a Váci utcai 5-ik számú Kappel-házba. Éppen azon az emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat, hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van a halálhoz. Alig indult föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűlés következtében agyszélhűdés (apoplexia serosa cerebri) érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget. Déli egy óra után Deák Ferenc és Kemény Zsigmond léptek a haldokló szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két órakor már hidegült tetemére borultak síró neje és gyermekei.

Temetése nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az élet nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”.

Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mert megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is.

Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százháromezer pfrt gyűlt be. A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette: szülőföldje, Fejér megye ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke, munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyabb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.

 



Hátra Kezdőlap