{45.} Szolnok-Dobokavármegye lakossága.

Mióta megyénk a régi Belső-Szolnok, Doboka és Kővár vidékéből megalakúlt, két országos népszámlálás hajtatott végre, az egyik 1881, a másik 1891 első napján. E két népszámlálás az általános számadatokon kivül a lakosság nemzetiségi, vallási, társadalmi viszonyaira s műveltségi állapotára is kiterjedvén, a megye lakosságát sok szempontból karolja föl.

E két népszámlálást egy régebbi országos népszámlálás előzte meg 1869-ben, melynél a nemzetiségi viszonyok figyelmen kivül voltak hagyva, de Keleti Károly, modern statisticai tudományunk megalapítója s a két utóbbi nagy népszámlálás vezetője, a tanköteles gyermekek anyanyelvi megoszlását véve alapul, közvetve kiszámította Magyarország nemzetiségének létszámát.

Ez összeállitás szerint 1869-ben a régi Belső-Szolnok lakossága 138,307, Dobokáé 106,430, Kővár vidéké 51,744 lélek volt, mely nyelvek szerint így oszlott meg:

Magyar
Német
Román
Rutén
Egyéb
Belső-Szolnok
25,186
4,647
108,266
207
1
Doboka
17,284
4,863
84,281
2
Kővár vidéke
5,117
46,626
1

Az 1881-iki népszámlálás a kérdő-lapokat a „mi az anyanyelve”? rovattal bővítette, a mely forma, a mennyiben föltétlenül az egyénre bízza nemzetiségi hovatartozásának megjelölését, a legszerencsésebben eltalálta a számadatok objektivitásának kulcsát.

{46.} Az 1881-ik év első napján megyénk összes lakossága 193,677 lélek volt, ebből:

Magyar 31,559
Német 4,604
Román 146,135
Tót 255
Orosz 229
Horvát, szerb 6
Vend 10
Örmény 1,757
Czigány 3,114
Egyéb hazai nyelvű 1
Külföldi nyelvű 93
Beszélni nem tudó (gyermek stb.) 5,914

Eszerint megyénk lakossága százalékok szerint így oszlott meg: magyar (az örményekkel együtt) 16.80%, német 2,45,%, román 77.83, tót 0.14, orosz 0.12, horvát-szerb 0.1, egyéb 2.65.

Az 1891. évi népszámlálás már 217,550 lelket mutat fel megyénk területén, a tíz évi szaporulat 23,873.

Anyanyelvek szerint volt:

Magyar 38,961
Német 6,234
Román 166,806
Tót 255
Orosz 83
Horvát-szerb 120
Vend 101
Egyéb 4,990

Százalék szerint: magyar 17.91%, német 2.87, román 76.67, tót 0.12, orosz 0.04, horvát-szerb 0.05, egyéb 2.34.

Hitvallás szerint volt 1891-ben:

Férfi Összesen
Római katolikus 4,471 4,199 8,670
Görög katholikus 67,835 65,969 133,804
Örmény katholikus 596 762 1,358
Görög keleti 17,640 16,822 34,426
Ágost. evang. 998 943 1,941
Evang. reform. 13,670 13,613 27,283
Unitárius 114 59 173
Egyéb keresztény 3 2 5
Zsidó 4,844 5,046 9,890

A mi a lakosság területi megoszlását illeti, a magyarság s a magyar nyelvű örménység, a részben magyar, részben német anyanyelvű zsidóság kiválóképen a városokat s a forgalomnak útjába eső községeket népesítik, míg a románok számban nagyobb tömegei, egy-két jelentékenyebb pontot kivéve, a kisebb s a forgalom fővonalaitól {47.} félreeső községeket lakják, ugyanaz áll a kis számú tót, orosz stb. lakosságról, míg a németek (szászok), mint az egykori Besztercze tartozékai, néhány sajómenti községben képeznek többséget.

Magyar többsége van a következő városoknak és községeknek:

magyar Oláh
Deés 5,661 1,791
Szék 2,653 481
Szamosujvár 2,440 1,979
Magyar-Lápos 1,443 437
Magyar-Décse 1,378 2
Bálványos-Váralja 1,201 263
Bethlen 1,130 1,024
Retteg 956 927
Ördöngös-Füzes 892 564
Vicze 749 103
Fél-Őr 745 208
Oláh-Láposbánya 710 476
Szász-Nyires 658 492
Somkerék 492 467
Málom 480 388
Feketelak 467 293
Domokos 460 54
Szász-Máté 459 247
Sz.-Szt-Márton 413 282
Horgospataka 413 164
Veresegyháza 401 87
Kudu 365 172
Bacza 360 310
Szász-Czegő 318 147
Szász-Bréte 251 93
Pujon 204 183

Jelentékenyebb magyar elem (1000 és 200 között) van az alábbi helyeken:

magyar oláh,
Deésakna 937 1,233
Búza 701 869
Árpástó 473 587
Oláh-Lápos 427 2,256
Szent-Margita 393 901
Meleg-Földvár 381 424
Kendi-Lóna 370 622
Kékes 356 404
Szász-Új-Ős 451 476
Apanagyfalu 342 523
Pánczélcseh 330 887
Magyar-Borzás 277 362
Kozárvár 242 1,130
Alsó-Ilosva 218 388
Nagy-Ilonda 207 640
Magyar-Köblös 204 895

Ezután 46 községet kell felsorolnunk, hol a magyarság 200–50 közt ingadozik, már jóval nagyobb oláh lakossággal szemben, a mely különbség azonban a magyar elem társadalmi és gazdasági viszonyai mellett csak másodrendű jelentőségű; e községek:

Kérő, Sajó-Szent-András, Noszoly, Szarvaskend, Felső-Töők, Galgó, Alsó-Töők, Szász-Zsombor, Csáki-Gorbó, Esztény, Csicsó-Keresztur, Tőkés, Kis-Iklód, Kaczkó, Czege, Sajó-Udvarhely, Sajó-Magyaros, Szent-Egyed, Nagy-Devecser, Néma, Szurduk, Magyar-Derzse, Kecsed, Nagy-Iklód, Csicsó-Mihályfalva, Dengeleg, Szent-Gotthárd, Doboka, Szelecske, Szamosújvár-Németi, Szent-Benedek, Víz-Szilvás, Kaplyon, Szász-Fellak, Ormány, Szász-Móricz, Tötör, Szász-Újfalu, Oláh-Vásárhely, Kőfarka, Göcz, Szinye, Girolt, Kápolnok-Monostor, Vasas-Szent-Iván, Négerfalva.

Ötven főnél kevesebb magyarság további 171 községben van, 61-ben pedig csupán oláh stb. nyelvű lakosokat találunk.

A németség megyénkben két csoportba osztandó: a) szász lakosok, b) német anyanyelvű zsidók csoportjába. Az első csoportot Árokalja, Kerlés, Szász-Szent-Jakab, Sajó-Magyaros, Szász-Móricz és Szász-Újfalu képezik 50–500 főnyi szász lakossággal a másik csoporthoz azok a községek tartoznak, melyekben a német ajkú zsidóság leginkább honos, ezek: Kápolnok-Monostor, Kaczkó, Ispánmező, Sajó-Udvarhely, Csáki-Gorbó, Nagy-Lózna, Bööd, Felső-Szőcs, Semesnye, Alparét, Alsó-Kosály.

Oroszok (rutének) vannak: Felső-Puszta-Egres, Tőkés, Széplak községekben 12–28 főig, továbbá egyenként még 15 helyen.

Horvátok és szerbek egyenként hat községben laknak.

Tótokat nagyobb számban Bödönben, Lábfalván, kisebb csoportban Tőkésen és Csernefalván s egyenként 15 más helyen találunk.

E viszonyokkal függ össze megyénk culturális statisticája, melynek mérlege a magyar elem javára aránytalanul nagyobb előnyöket mutat a többi anyanyelvű lakossággal szemben.

{49.} Az 1881. évi országos népszámlálás adatai szerint írni s olvasni tudott 12,127 férfi, 5,532 nő = 17,659 csak olvasni tudott: 1,836 férfi, 1,375 nő = 3,211; sem olvasni, sem írni nem tudott: 83,798 férfi, 89,009 nő = 172,807. És pedig nemzetiségek szerint:

Írni, olvasni tudott Csak olvasni tudott Sem írni, sem
olvasni nem tudott
Magyar 8,179 1,237 21,603
Német 1,540 343 2,721
Tót 33 1 221
Oláh 6,136 1,578 138,421
Ruthén 9 220
Horvát-szerb 3 3
Vend 1 9
Örmény 1,145 49 563
Czigány 10 1 3,103
Egyéb hazai nyelvű 1
Külföldi nyelvű 63 2 28
Beszélni nem tudó 5,914

Vallás szerint:

Írni, olvasni tudott Csak olvasni tudott Sem írni, sem
olvasni nem tudott
Róm. kath. 2,958 212 4,353
Gör. kath. 4,836 1,125 113,193
Örm. kath. 1,091 47 501
Gör. keleti 764 378 30,407
Ágost ev. 589 295 890
Helvét h. 5,078 1,010 18,215
Unitárius 85 2 35
Zsidó 2,258 142 3,189

Az 1891. évi statisticai számadatok szerint:

Olvasni, írni tudott: 18,482 férfi és 9,942 nő és pedig:

magyar 8,013 férfi 5,889 nő, azaz: 13,902
német 1,574 férfi 995 nő, 2,509
oláh 8,233 férfi 2,677 nő, azaz: 10,910
tót 30 férfi, 2 nő, azaz: 32
orosz 4 férfi, – nő, azaz: 4
horvát-szerb 42 férfi, 3 nő, azaz: 45
vend 101 férfi, – nő, azaz: 101
egyéb 485 férfi, 436 nő, azaz: 921

{50.} Csak olvasni tudott:

1,013 férfi, 882 nő, és pedig:
magyar 286 férfi, 585 nő, azaz: 871
német 18 férfi, 21 nő, azaz: 39
oláh 703 férfi, 262 nő, azaz: 965
tót 3 férfi, 2 nő, azaz: 5
orosz 1 férfi, – nő, azaz: 1
horvát-szerb – férfi, 1 nő, azaz: 1
vend – férfi, – nő, azaz: –
egyéb 1 férfi, 12 nő, azaz: 13

Sem írni, sem olvasni nem tudott:

90,640 férfi, 96,591 nő:
magyar 11,195 férfi, 12,993 nő, azaz. 24,188
német 1,489 férfi, 2,197 nő, azaz: 3,686
oláh 75,697 férfi 79,234 nő, azaz: 154,933
tót 41 férfi 37 nő, azaz: 78
orosz 44 férfi, – nő, azaz: 44
horvát-szerb 30 férfi, – nő, azaz: 30
egyéb 2,020 férfi, 2,026 nő, azaz: 4,056

Vallásfelekezet szerint:

Olvasni, írni tudott:

18,482 férfi, 9,942 nő:
római katholikus 2,300 férfi, 1,808 nő, azaz. 4,108
görög katholikus 6,793 férfi, 2,357 nő, azaz: 9,150
örmény katholikus 462 férfi, 498 nő, azaz: 960
görög keleti 1,261 férfi, 313 nő, azaz. 1,574
ágost. evang. 576 férfi, 434 nő, azaz: 1,010
evang. reform. 4,505 férfi, 3,034 nő, azaz: 7,539
unitárius 81 férfi, 39 nő, azaz. 120
egyéb keresztény 1 férfi, – nő, azaz: 1
zsidó 2,503 férfi 1,459 nő, azaz: 3,962

Csak olvasni tudott:

1,013 férfi, 882 nő:
római katholikus 51 férfi, 124 nő, azaz: 175
görög katholikus 460 férfi, 208 nő, azaz: 668
örmény katholikus – férfi, 13 nő, azaz: 13
görög keleti 240 férfi, 52 nő, azaz: 292
ágost. evang. 5 férfi, 6 nő, azaz: 11
evang. reform. 222 férfi, 455 nő, azaz: 677
unitárius 1 férfi, – nő, azaz: 1
zsidó 34 férfi, 24 nő, azaz: 58

{51.} Sem olvasni, sem írni nem tudott:

90,640 férfi, 96.591 nő:
római katholikus 2,120 férfi, 2,267 nő, azaz: 4,387
görög katholikus 60,582 férfi, 63,404 nő, azaz: 123,986
örmény katholikus 134 férfi, 251 nő, azaz: 385
görög keleti 16,103 férfi, 16,457 nő, azaz: 32:560
ágost. evang. 417 férfi, 503 nő, azaz: 920
evang. reform. 8,943 férfi, 10,124 nő, azaz: 19,067
unitárius 32 férfi, 20 nő, azaz: 52
egyéb keresztény 2 férfi, 2 nő, azaz: 4
zsidó 2,307 férfi, 3,563 nő, azaz: 5,870

Vegyes nyelvü vidékeken, mint megyénk is, a több nyelvtudás a napi élet szükségleteivel függ össze. A több nyelvtudás természetesen ott a legnagyobb, a hol a forgalom az érintkezéseknek állandóbb tért nyit, (városok, a főbb útvonalakra eső községek). Az idegen nyelv tudása e tényező keretén belől, részben a műveltségi fokkal, részben a kisebbségnek a számosabb elemre való utaltságával függ össze. Így azt látjuk vármegyénkben, hogy míg a műveltebb magyar elemnek több mint 50%-a tud románul is 1891-ben tudniillik 10,480 magyar férfi és 9,726 magyar nő (összesen 20,206) tudta e nelvet, addig a 166,806 román ajkú lakos közül csak 7,610 (4,644 férfi, 2,966 nő) beszélt magyarul is, a mely szám nagyobb része városlakókra esik.

Más nem magyar ajkú lakosságból beszélte a magyar nyelvet:

német 736 férfi és 637 nő, összesen 1,373
tót 25 férfi és 10 nő, összesen 35
orosz 6 férfi és 2 nő, összesen 8
horvát-szerb 25 férfi, és 2 nő, összesen 27

Vármegyénk nemzetiségi viszonyainak statisticája magában véve nem több száraz adatok sorozatánál, a mi így kevés tanúlságot tartalmaz ez adatok csak akkor elevenednek meg, ha azokat a történelemmel hozzuk kapcsolatba, ha a mai állapot előzményeit ismerve, a számadatok értékét mérlegelhetjük.

Azt hisszük azért, helyesen járunk el, ha népességi történetét már e helyen fogjuk tárgyalni, hogy az olvasó teljes egészében lássa az embert, a népmozgalmakat, azt a főtényezőt, mely minden intézmény alapja. Ez annyival helyesebb egy erdélyrészi vármegyénél, mert itt még általános kérdések sincsenek teljesen megoldva, példáúl az oláhok meghonosodása Erdélyben, melynek tárgyalását, a vármegyei történetek {52.} kapcsán, kellőleg áttekinthető alakban nem is adhatnók, így azonban, ha vármegyénként mint lakott földet, népeivel s népmozgalmaival századról századra összefüggő s összefolyó egymásutánban látjuk magunk előtt, olyan keretet nyerünk, melybe a vármegye történetét el lehet helyezni.

Vármegyénket, mióta hazánk területén embernyomok maradtak fönn, mindig lakott földnek ismerjük. A Szamosvölgyét, a praehistoricus korban, midőn az ember még csak kőeszközöket ismert, ugyanazon életviszonyok közt élő népfajok lakták, mint a Duna, Tisza, Garam, Maros stb. folyók vidékeit. A folyók hal-faunája volt az első-forrás, melyből az ősember táplálkozott, az a vonzó erő, mely a letelepedéseknek útat jelölt.

Vármegyénk vízrendszere a déli részen előnyösebben van kifejlődve, mint északi felén s mint az őskor emlékeinek leírásánál részletesen fel fogjuk tüntetni.

Vármegyénk déli fele aránytalanúl nagyobb mértékben volt megnépesülve, mint az észak. A lelőhelyek legnagyobb részét a Szamos és Sajó képezte völgyek irányában s a beléjük szakadó patakok mentén találjuk és pedig 1. Deéstől nyugati irányban, a Szamos környékén: Oláh-Bogáta, Oláh-Fodorháza, Semesnye, Oroszmező, Dobrocsina, Sósmező, Nagy-Ilonda és Toplicza községek határában; 2. a Gorbó-patak mentén Csáki-Gorbón; 3. a Kis-Szamos délnyugati vízrendszere környékén Alparét, Záprócz, Kecsed-Szilvás, Girolt és Pánczélcseh községek területén; 4. a Szamos keleti vonalán, illetve az Ilosva, Oroszpatak, Sajó vidékein és pedig Felőr, Csicsó-Keresztúr, Kudu, Bethlen, Alsó-Ilosva, Kis-Kaján, Oláh Nyires, Kőfarka, Somkerék községeknél az északi oldalon Árpástó, Magyar-Décse, Apanagyfalu, Borzás és Árokalja a déli oldalon; 5. a Kis-Szamos keleti vízrendszere völgyeleteiben Szamosujvár, Szász-Nyíres, Bálványos-Váralja, Ördöngös-Füzes és Szék határában; 6. a mezőségi tavak környékén Szent-Gotthárdon, Meleg-Földváron és Szent-Egyeden.

Ez aránylag sürü lakossággal szemben vármegyénk északi részében csak a Lápos, Lápos-patak és Szőcs-patak mentén találunk egy-egy lelőhelyet, Magyar-Lápos, Felső-Szőcs és Budafalva vidékéről. (Lásd: 1. térkép.)

A mint az ember a folyók és tavak vidékeit kereste, melyek a mellett, hogy háztartását a legkönnyeben hatalmába keríthető hallal s más vízi táplálékkal látták el, természetes útat is nyitottak a közlekedésre: úgy találjuk a későbbi korok népeinél is, hogy szállásaikat mindig a folyók és vizek alkalmas pontjain építik meg.


{53.} I. Történelem előtti kor.

Hogy a vármegyénkben a kőkori ember, mely emberfajhoz tartozott, a tudomány ma csak bizonytalan körülírással képes meghatározni, azt pedig, hogy a kőkorszak népfajait mikor váltotta fel egy fejlettebb bronzkulturájú nép, szintén csak sejteni lehet. Csak az bizonyos, hogy a lakosság folytonossága soha meg nem szakadt egyik népréteg a másikat követte s akár kiszorítva a régiebbet, akár összevegyülve azzal, a Szamos-Sajó vidékein az élet nem szünt meg soha.

A lakosság continuitásának főbizonyítéka maga a Szamos-folyó neve, ez az ősrégi folyónév, mely egykorú a Maros, Tisza, Temes, Aluta (Olt) nevekkel, s melynek jelentése (etymonja) egy, történetelőtti nép nyelvében enyészett el. Sejthetjük mégis, hogy e folyónévnek lokális jelentése van s ezt feltételeznünk analogiák bátoritanak bennünket. – A hely- és folyónevek rendszerint a talajviszonyokra, a növényzetre, egyszóval valami természetes okra vezethetők vissza. Vármegyénk egyike azoknak a a caracteristicus területeknek, hol valami természetes sajátság egész erővel lép előtérbe, úgy, hogy magát a legalkalmasabb névvel nevezteti meg az embertől, a mely lakja.

Vármegyénk területén a számos helyen minden utánjárás nélkül hozzáférhető, ott an Szász-Nyires, Bálványos-Váralja, Szék s más pontok.

Valószinünek tartjuk, hogy a Szamos név jelentése nem más, mint Só-víz, Sós-folyó a név első szótagja tehát valamely ârja nyelv sal, sol, (s)als, salt szavát rejti magában. Sótermő vidékeken több analógiára mutathatunk: ilyenek a Sale, Salzach, Salm (Saille kis folyó Lotharingiában), ilyenek a Hall, Halle nevek (hal = sal a kelta nyelvekben), a szláv vidékeken pedig a Slana, Slanina nevű vizek.

E névmagyarázatunkat később más adatokkal is fogjuk bizonyítani, most csak annyit kell hangsúlyoznunk, hogy a Szamos név egy, minden históriai emléket megelőző korba tartozik, tehát már a rómaiak kora előtt így ismerték vármegyénk őslakosai.

Vármegyénk lakosaira a praehistoricus emlékeken kivül még csak némi archaeologiai nyomokon következtethetünk.

A bronzkori leletek közt kiemeljük az árokaljai híres bronzkereteket, melyekről azt hisszük, hogy azok egy vallásos cultussal függnek össze, mely a Balkán-félsziget thrák népfajainál volt otthonos. Ez összefüggésből arra következtethetünk, hogy vármegyénkben, illetőleg Erdélyben a bronzkorban már virágzott az a népelem, melyet thrák-dák gyüjtőnévvel jelölünk s mely Déloroszországtól Erdélyen át a görögség lakta területekig ért. E kornak emlékei a vármegyénkben is található barbár ezüstérmek, melyek Macedoniai Fülöp tetradrachmái után készültek s {56.} előlapjukon koszorús Jupiterfőt, hátlapjukon lovast ábrázolnak, rendesen értelmetlen jegyekkel és díszitésekkel.

Bármily kevés az, a mit ez emlékek a Szamos-vidék ethnographiájának ismeretéhez nyújtanak, kétségtelen azonban, hogy bennök egy délről jövő kultura első nyomait, a görög világ szellemáramlatának útját találjuk fel.

A római hóditással már több históriai világosság árad vármegyénk népviszonyaira. a népfajt, melylyel a rómaiság vívta meg a harczot a föld birtokáért, dáknak nevezik a történetírók. De nagyon kétséges, hogy Erdély lakosaiban a római foglalás idején csak dákokat szabad-e látnunk. Azt hiszem, a dákság fogalma Traján korában már csak archaicus volt. A dák elem csak vezérlő szerepet játszott, e fajból került ki Decebal s országának politikai tényezői, a népet azonban már egy új népfaj alkotta, mely a római koron át zömét képezte a lakosságnak. Ez új népfaj a szláv, nem lehet más, mint szláv. Észrevétlenül, nem mint hóditók, de mint békés megtelepedők áradtak szét a szlávok észak felől Erdély folyamvidékein, rajaik egymást követték jóval Traján hadjárata előtt, úgy, hogy mikor Sarmizegetusae elesik s a dák elem részben kiszorúl, részben elszéled Erdélyben: a szlávok már lent a déli Kárpátok vidékein is számot tevő népcomplexumokat képeznek.

Csak a szlávság számbeli túlsúlya magyarázza meg, hogy a római uralom másfél százados, aránylag rövid korszaka alatt, a dák elem nyomtalanúl elenyészik, de már római feliratokon a szláv TIERNA (CERNA) és BERZOVIA helynevek szerepeltek s mindkét név tovább is fennmaradt a még ismeretes Cserna és Berzova folyónevekben. A szlávok régisége Erdélyben tehát sokkal régibb, mint az eddig maguk a szlávisták is hitték.

Nyilvánvaló, hogy a rómaiság idején vármegyénket is szlávok lepték már el, a kik az előtalált dák-thrákokat magukba olvasztották.

Igy maradt fenn a Szamos név is, melyet először római epigraphiai emléken találunk REGIO SOMVS alakban s a mi a szlávság continuitására vall, tőlük való a Szolnok név is.

A szlávság continuitására támaszkodva állitottam fent, hogy a Szamos, sóvizet jelent, mert íme a Szolnok (Slanik) eredetileg meg azt jelenti, hogy sóvidék a rómaiak régi Somusában s a későbbi Szolnok-ban talán fel is szabad tételeznünk a fogalmi összefüggését?


{57.} II. Római kor.

A rómaiság uralma Erdélyben csak időleges volt. Mindössze másfél századig tartott. A tartománynak, vármegyénk északi szélét képezte, melyet a Szamos és Sajó-mente határolt. Nehány pont mindössze, melyen {59.} a rómaiság nyomait hagyta s pedig Alsó-Kosály, Alsó-Ilosva és Szamosujvár (Congri?) Oláh-Péntek, Csáki-Gorbó, Szék és Négerfalva. (Lásd. II. térkép.)

Vármegyénk többi területén, hol s minő állapotú szláv lakosság volt elhelyezkedve, arra nézve teljesen tájékozatlanok vagyunk.

Magukon a római pontokon egy-egy maréknyi római elem foglalt helyet, melyek, mint Dáciában mindenütt sem Itáliaiak, sem más latin tartománybeliek, de nagyobb részükben Kis-Ázsiából valók voltak.

Vármegyénk területén Cittius Jiovai, Aurelius Themaes, Aelia Pupula, Aurelius Thementianus, Calpurnia Maurina sémi s afrikai neveket olvassuk az epigraphi emlékeken, ezek mellett antiochiaiak megnevezését találjuk s több barbár nevet, mint Mukapor, Diaies, Ditugenius, Atianus, Ilosván pedig görög felirat is került elő Aesculap és Hygiaeának szentelt oltáron.

Nincs itt annak helye, hogy bővebben magyarázzuk, de egy pár szóval érinthetjük, hogy olyan ethnographiai alapon, minő Dáciájé volt s olyan viszonyok közt, midőn a tartomány rómaisága mielőtt gyökeret vert volna, végleg megszakadt Dáciában: romanismus, azaz egy új román nép alakulása (mint Galliában, Hispaniában stb.) létre nem jöhetett.

A romantismus csak ott fogamzott meg, a hol latin népfajok a latin nyelvet, mint anyanyelvüket plántálták át hóditott területekre, de Dáciában a latin nyelv csak hivatalos nyelv volt, a mely mellett a polgári és katonai elemek saját honi idiómáikat, sémi és görög nyelveket beszéltek.

A római uralom megszüntekor Dácia területéről a politikai rómaiság teljesen eltünt, nyomukban germán hóditók ütöttek tanyát, a szlávok pedig tovább terjeszkedve a folyamok mentén, közvetitésükkel maradtak fenn az Aluta, Cserna, Berzovia, Maros, Temes folyónevek, egyes római pontokon pedig mint Porolissum, Sarmizegetusae legalább annak emlékét őrizték meg, hogy ott egykor római erősségek léteztek, midőn azokat Mojgrád, Gredistye nevekkel jelölték meg a maguk nyelvén.

Ez időtől fogva a Szamosvölgye a germán népvándorlások egyik országútja, melyben rajaik a magyar alföldek felé húzódnak. Vármegyénken át ömlött végig az a germán áradat, mely az utóbbi években olyan feltünést keltett szilágysomlyói aranykincset hagyta hátra. A nagyérdekű kincslelethez, mely óriási nagyságú arany fibulákat és edényeket tartalmaz, a mai vármegye területéről is csatlakoznak érdekes góth leletek. Széken találtak egy typikus bronzcsattot s Temesváry János birtokában, szintén vármegyénk területéről jellemző bronz ékszerek szólnak a góthok itt tartózkodásáról.

{60.} A hunnok felléptével megindult mozgalom, midőn a germán népfajok a római birodalom összes határvonalaira nehézkedve, mindenfelől veszélyeztették az elaggott birodalmat – az V. századtól kezdve mind nagyobb arányokat öltött s Európa térképének teljes átalakulását eredményezte. Hazánk területéről a germán népfajok eltüntek, s az alföldi területeken hunnok honosodtak meg, utánuk avarok következtek, mindkettő ural-altáji nép, melyek a nagy orosz síkon lovas nomád népszövetségekként élve, mindenütt csak a síkföldet keresték. Bízvást feltehetjük, hogy úgy a hunnok, mint az avarok, csak átvonúltak Erdély hegyvidékein, anélkül, hogy történeteik itt nyomokat hagytak volna.

Erdély e korban nagy erdőségekkel fedett, csak itt-ott lakott terület, melyen az államelméletnek semmi nyoma nincs. A folyók mentén egy-egy maroknyi szláv lakosság húzódott meg, anélkül, hogy egyáltalán számot tettek volna a keleteurópai népmozgalmakban.

Erdély mint hegyvidék, ez időben s ez időn túl csak mint országút az Orosz-Alföld s a Duna-Tisza völgye közt szerepel. Ez volt Erdély a magyar honfoglalás korában is.

A magyar honfoglalás, a mint azt ma fogjuk fel, egy nyomon haladt a hunnokkal és avarokkal. Az ösztön, mely e népeket épen úgy, mint a múlt századok germán népfajait vezette – hogy tudniillik Európa lakott területeinek szomszédságába kerüljenek, hol hóditás és zsákmány kinálkozik – természetesen oda vitte honfoglaló őseinket, a hol Európa sarkában lehetnek. S e terület Pannónia volt, az akkori Európa széle.

A magyar elem először a Dunántúl telepedett meg s meghódítva az avarság ott maradt töredékeit a szántóvető szláv népekkel együtt, a maguk czéljaira használták fel.

A Dunántúl meghonosodott magyarság azonban a vezérek korában nem tekintette Pannóniát állandó hazájának e korban a magyarság ethnicumában teljesen hiányzott még az a hajlam, hogy a megszállott területen magának állandó hazát alkosson; a külföldre intézett kalandok jelzik azt a törekvést, hogy nyugat felé törjenek előre s ha akkor nyugaton már nagy, ellenállásra képes államok nem alakúltak volna, Árpád magyarjai az Atlanti-Oczeánig meg nem állanak hódító útjokban. ugyanez áll a magyarok mögött előre törő bessenyőkről, kik a magyarságot Etelközből kiszorították, ugyanez a kunokról, a kik ismét a bessenyőket üzték maguk előtt, a kik aztán a XI–XII. században Magyarországban s a Balkán félszigeten oszlottak föl. Az egykori germán népvándorlás s a rá következő uralaltáji, természetét illetőleg nem különbözik egymástól.


{61.} III. XII–XIII. század.

{63.} Árpád honfoglalásának eszméje, a mint azt ma fogjuk fel, csak abban a korban keletkezett, mikor a magyarság az augsburgi és merzeburgi csatán után Pannóniára lévén utalva, az itt szláv földmüvelő elemeket assimilálva, földmüvelő néppé kezdett lenni s megkezdődött az államnak kiépítése, a mi Szent István korával nyer állandóságot.

E kortól kezdve növekszik a magyar terület s a mint látjuk, keleti irányban. A hogy a kereszténység terjed s alakúlnak a püspökségek, ez az irány jelzi a magyar állam bővülését. A kereszténység Dunántúl bimbózott ki, itt alakult meg a magyar király székvárosa is, Fejérvár, de Szent István korában alakúl a csanádi püspökség is, midőn Ajtony bevevésével a Marosig nyomúl elő a királyi hatalom, innen a Maros-völgyében húzódik tovább Erdélybe, a hol Gyula meghódolásával a magyar királyság határa az Érczhegységig nyomúl elő.

Alkalmasint Szent István korában nyomúl a magyarság, a Szamosvölgyébe is, Szolnokba, Dobokába. A Szamos és Sajó vonala ekkor az országhatár, itt fogadja el I. László a kúnok támadását, a kik Moldvából betörve, a Meszesen át intézték rabló támadásaikat a magyar alföldre.

Ugyancsak I. László újítja meg az erdélyi püspökséget, a melynek alapját Szent István vetette meg.

A mint a vármegye általános története elmondja, a magyar királyság gazdasági okból hatolt a Szamos vidékére, melynek szláv lakosai sóbányászatot űzve, a Szamoson s a Tiszán szállitották le terményeiket. Királyi birtokok alakúltak a Szamos vidékén, melynek nevét – Solnik – Szolnok alakban az érkező magyarok is megtartották a terület megnevezésére s a Szamos-folyó és mellékfolyója a maguk nyelvén Sajónak nevezték, a mi (Sav-jó) szintén a terület geológiai typusából nyeri eredetét. Ime tehát, a topographiai nevek összefüggése a népek egymásutánjára milyen megbízható kalauzul szolgál. Sok idő telt, míg a szolnoki terület megalakulásáról írott emlékekből alkothatunk képet magunknak. A XII-ik század vége az az időpont, midőn az első helynevekről van tudomásunk.

Ezek a mai Szent-Egyed, 1173–1196-ban Wesscel*Nem értjük, mit jelent Wesscel ha nem a Vaskő(teleke) helytelen leirása, úgy vagy szász helynév v. ö. Wetzil, Wetzlar, Wetzelsdorf német helynevekkel, vagy szláv: Wessely = Fröhlichsdorf. vagy Vascuteleke „de Sancto Egidio”, Igalia vagy Zenth-András, Doboka, Mohaly, Devecser (kis és nagy), Kendermart, Paptelke, Füzestelke a legrégibb oklevélben, mely a mai gróf Wassok őseinek adományozott birtokokkal foglalkozik. – Utánuk következnek a XIII-ik században: Kozárvár {64.} (1205–35), Deésvár (1236), Désakna (1236), Czegő (Czegeteleke 1243), Pujon (1265), Décse, Jenő, Csoboló (Csobolótelki), Böktelek, Csépántelke (1269), Aranyos-Szász-Móricz (Mowrucz 1278), Kecsed, Kentelke, Lozsárd, Darvas (1279), Felső-tők (1280), Csicsó és Retteg (1283), Néna és Beke (1288), Szék, Bálványos, Lápos, Gerlahida (1291), Péntek, Kodor, Ormány, Szükerék (Szilkereke), Cseh, Deáki (1294), Ős (1294) és Kétnyires (1298). (Lásd III. térkép.)

Ez volt vármegyénk topographiája a XII. és XIII. században. Mit magyaráznak e helynevek? Hogy vármegyénk lakosságát az itt talált szlávokon kivül (Retteg, Pujon, Néma, Doboka szláv jelentésű helynevek) a XII. század folyamán magyarok képezték, a kik a szlávokat assimilálva, az első maradandó társadalom alapját vetették meg; e társadalom alakulásához járultak a szászok (Flandrenses), a kik II. Géza korában (1141–1161) lépnek fel Erdélyben s nagyobb tömegekben szállják meg a beszterczei vidéket s délen a Királyföldet s a Bárczaságot, de kisebb csoportokban Deésváron is telepszenek, odább Toroczkó, Kolozsvár is szász település volt, Deésváron mint iparoselem honosodott meg, hol idővel összeolvadt a magyar társadalommal.

Hogy vármegyénk ethnographiai változásait általános viszonyainak keretében tárgyalhassuk, tovább lássuk egy pár vonásban Erdély többi területeit.

A XIII. század végén már az egész Erdély Magyarországhoz tartozott. Lakosai magyarok, szászok és székelyek.*A székelyek eredetéről s Erdélybe költözéséről többféle vélemény áll egymással szemközt: a) a székelyek határőri telepitvényesek, kiket I. László király telepitett át Magyarországból, b) a székelyek a bessenyők utódai, a kik Moldva felől foglalták el lakhelyeiket s mint külön szervezetű nép, törzsrendszerben éltek s ezt tovább fentartották, mint a magyarok, c) a székelyek a kazárok (kabarok) utódai, kik a honfoglalás idején határőri szolgálatot teljesítettek s Magyarország felől (Bihar) huzódtak tovább a keleti határokra, d) a székelyek az avarok utódai, kik a frank uralom elől Pannoniából menekültek Erdélybe s a magyar beköltözéskor hozzájuk csatlakoztak. Utóbbiak területén a csángó név is honos (bessenyők? = kangli, kangar?) Más nyelvű népfajokat e korban Erdélyben nem ismerünk.

De Magyarország határai, a mai határokon túl is értek. Az anyaországhoz tartozott Havaselve és Moldva, mely területeket nagy általánosságban Cumániának nevezik okleveleink.

Vármegyénk lakosságának szaporodása és birtokviszonyainak fejlődése a következő században nagy arányokat mutat. Míg az előbbi két század folyamán mindössze 41 helység volt s ezek Lápos kivételével mind a vármegye délkeleti részén, addig a XIV. században 182 új helynép lép fel oklevelesen. (Lásd IV. térkép.)


{65.} IV. XIV. század.

{67.} E helységek jelentékeny része is a vámegye déli felére esik, míg az északi rész jobbára csak a Lápos vidékén népesebb.

Az e korban feltünt helynevek túlnyomó része magyar, melyeket, hogy az ethnographiai viszonyokat plasticusan feltüntessük, fel kell sorolnunk első említésük évszámával kapcsolatban:

(Apa)-Nagyfalu (1305)
(Szász)-Újfalu (1305)
Kétely (1305)
Bethlen (1305)
Bőd (1305)
Füge (1305)
*A csillaggal jelölt helyek elenyésztek.Babos (1305)
(Vasas)-Szent-Iván (1305)
Göcz (ered. Gyolcs) (1305)
Poklostelke (1306)
(Magyar)-Köblös (1306)
(Szarvas)-Kend (1306)
Paptelke (1306)
Szent-Benedek (1308)
Szilágytő (1308)
(Füzes)-Szent-Péter (1312)
*Ambrus (1312)
*Képestelek (1312)
(Pánczél)-Cseh (1314)
Oszvaly (Aszóaj) (1314)
(Alsó)-Csobánka (1314)
*Mikestelke (1314)
*Hunttelke (1314)
(Kendi)-Lóna (1315)
Monostorszeg (1315)
Csaba (1315)
(Oláh)-Láposbánya (1315)
Boncznyires (1318)
(Dellő-)Apáti (1320)
(Récze-)Keresztur (1320)
Kékes (1320)
Szent-Katolna-(Dorna) (1320)
Szótelke (1320)
*Vidacsteleke (1320)
*Pósteleke (1320)
*Berketeleke (1320)
*Urkonteleke (1320)
*Tibateleke (1320)
*Kéthorpágy (1320)
*Palota (1320)
*Rigóteleke (1320)
*Mikesteleke (1320)
Czege (1321)
Szent-Gotthárd (1321)
Viz-(Szilvás) (1321)
Bonczhida (1321)
Hosszúmező (1322)
*Ivánkateleke (1322)
Domokos (Szőcstő név alatt 1325)
Alsó-Szőcs (Szőcstő név alatt 1325)
(Alsó)-Hagymás (1325)
(Alsó)-Körtvélyes (1325)
*Mihályháza (1325)
*Lánaháza (1325)
(Sajó)-Udvarhely (1329)
Somkerék (1327)
(Aranyos)-Szent-Miklós (1329)
(Fekete)-Lak (1329)
*Mikola (-telekfő) (1326)
Buza (1329)
Kapor (1329)
*Hársas (1326)
(Szász)-Nyires (1330)
Mikeháza (1330)
{68.} Szent-Margita (1330)
Borkút (1331)
(Csicsó)-Keresztur (1332–37)
(Fel)-Őr (1332–37)
(Magyar)-Borzás (1332–37)
(Sajó)-Keresztur (1332–37)
(Szász)-Szent-Jakab (1332–37)
Bálványos-Váralja (1332–37)
(Sajó)-Magyaros (Monyorós) (1332–37)
Virágosberek (Világosberek 1332–37)
(Ördöngös)-Füzes (1332–37)
Omlásalja, Banatelke név alatt (1334)
*Gyapol (1334)
(Szépkenyerü)-Szt-Márton (1335)
Czente (1335)
*Czika (1335)
Császári (Császárteleke n. a. 1336)
(Oláh)-Vásárhely (1336)
Komlósújfalu (Komlóstelek név alatt 1336)
Salamon (Salamontelek név alatt 1336)
Kérő (1343)
*Víz-Szent-György (1343)
Sárvár (1345)
*Inakháza (1345)
*Vajszolótelek (1345)
*(Iklód)-Szentiván (1345)
*Keresztes (1345)
Kaplyon (1348)
Árokalja (1355)
(Kis)-Somkut (1356)
(Meleg)-Földvár (1359)
Alparét (Olpret név alatt 1390)
Árpástó (1362)
(Felső-Puszta)-Egres (1364)
(Szász)-Fellak (1364)
*Bucskatelke (1364)
Füzes (1366)
(Kecsed)-Szilvás (1370)
*Girókút (1371)
Veresegyháza (1373)
(Erdő-Oláh)-Vásárhely, Torokvásárhely név alatt (1378)
Nagymező (Nagytelek 1378)
*Lokson (1378)
*Hateny (1378)
Szekuláj, Székelaj név alatt (1379)
(Felső)-Gyékényes (1379)
Sajgó (1379)
Szunyogszeg (1381)
Péterháza (1383)
Kővár (1390)
Alsó-Tők (1392)
Magosmart (1392).

Helynevek, melyek szláv jelentése félreismerhetlen, a miből azt következtetjük, hogy vármegyénkben a XIX. század folyamán szláv (ruthén) és bolgár települések történtek. Ilyenek:

Bödön (Bodyn, Budun, 1305)
Málom (Malum, 1305) szt. málnás
Esztény (Iztyen, máskép Kuharka 1306)
Kalocsa (Kalucsa, 1313) szl. sáros
(Magyar)-Bogáta (szt. gazdag. jól termő, 1315)
(Felső)-Orbó (szl. fűzfa, 1315)
Mánya (1315)
Vicze (szl. fűzfa, 1315)
Onok (olenok – rutén szarvas, 1317)
Tötör (szl. fáczány, 1317)
Dengeleg (szl. digulug, 1320)
{69.} Vajdaháza Vajvodaháza név alatt (1320)
(Nagy)-Iklód (szl. vám, adóhely, 1320)
*Boroszló (1320)
Rogna (szl. szarv, 1322)
Semesnye (szl. fénylő (víz) 1322)
(Felső)-Kosály Rugacsháza név alatt (1325)
Rohi (1325)
*Kacsalaháza (1325)
*Kabia (? 1325)
*Bogáttő (1325)
*Polyán (1325) szl. mező
Mányik (1329
Kocs (1329)
Noszály (szl. nyoszolya, folyó-ágy 1329)
Maro (Morov, szl. major, 1335.
(Csáki)-Gorbó (szl. hegy-taraj 1336)
Csernek (szl. feketés, 1336)
Bezdéd, Bezdédtelek név alatt (1336), jelentése: nem nemes, ős nélkül való
Hesdát (szl. gvožd, szög, szögellet, 1339)
(Magyar)-Derzse (szl. birtok, 1340)
(Alsó)-Kosály (szlávul kosárfonó, 1348)
Kaczkó (szl. szög, zug, 1348)
Völcs (szl. nedves hely, 1378)
Veczk (szl. cserje, 1378)
Zálha (szl. kiöntés, 1378)
Igricze (szl. mesélő, regös, 1379)
(Torda)-Vilma (szl. vízitündér 1390)
(Draga)-Vilma (sz. u. a., 1390)
Kudu (Koldow-nak írva, szl. kender, 1392)
(Oláh)-Bogáta (szl. gazdag, jól termő, 1392).

E szláv jelentésű helynevek, melyek ily tömegesen lépnek fel a XIV-dik században, a mint mondtuk, szláv bevándorlást feltételeznek tudnunk kell, hogy ekkor települnek be Északmagyarországba (Bereg, Mármaros stb.) vármegyékbe Koriatovics herczeg alatt a ruthének, kik Volhynia, Podolia felől indultak el s Róbert Károly uralkodása idején helyezkednek el a keleti Kárpátok alatt. Ilyen ruthének szállingóznak be vármegyénkbe is, illetőleg hivták be őket a földbirtokosok lakatlan vidékek telepitésére. Ezt a fent elősorolt helyneveken kivül más két helynév még világosabbá teszi. 1305-ben ugyanis Karácsontelke nevü hely tünik fel az oklevélben, mely később 1410-ben így van magyarázva „Utraque villa Ruthenorum” (a mai Alsó- és Felső-Oroszfalu) Karácsony eszerint ruthén kenéz volt, ki a telepitést eszközölte, a másik helynév a mai Oroszmező, mely 1325-ben Symisne, máskép Oroszmezőnek (Wruzmezeu) iratik.

Szászoktól tartott helyek: Szeszárma, 1300-ban Weizhorn néven is; Középfalva, 1300-ban Mitteldorf; Szász-Bréte (jelentése brecht, törés, irtvány) 1305; (Szász)-Zsombor 1320; (Szász)-Nyires 1330 Kerlés (1332–37), Girolt (Gerolth) 1332–37; (Szamosujvár)-Németi (1332–37), {70.} (Szász)-Encs (Hentz személynévből 1356), *Bréte puszta Sajó-Udvarhely körül, 1364 (Szász)-Máté, 1391.

Végre e század folyamán kezd feltünni vármegyénkben egy új népelem, melynek első biztos nyomait nehány helynévben találjuk a vármegye északi felében s mely azután mindinkább szaporodott újabb s újabb beköltözésekkel s két század folyamán vármegyénk azon hegyesebb vidékeit, melyet a magyar és szász lakosság üresen hagyott, benépesitette. Az oláhság ez, mely mint nomád pásztorelem észak felől Mármaros és Bereg vármegyékből s Moldva felől e század első felében lépett vármegyénk területére. Mindössze négy helyet tulajdoníthatunk nekik teljes biztossággal:

Dánpataka 1331
*Drágosfalva, 1393

*Brassófalva (Brasseufalva valachorum 1393.) Utóbbi Magyar-Lápos határába olvadt. Ezenkivül Mikoláról tudjuk 1369-től, hogy mint szentegyedi Wass István birtokát, oláhok lakták.

A XIV. század végén tehát vármegyénkben még alig tett számot az oláhság; lakosságának főcontingense magyar volt, s a vele együtt régi lakosság a szász, közbe-közbe pedig ruthénség foglal helyet, melylyel vármegyénkben az első görög egyház is alakúlt, a csicsói.

Hogy vármegyénk megnépesülésének további folyamatára térhessünk, eddigi tárgyalásunk fonalát megszakitjuk s a mennyire a terület megengedi, az oláhság ethnographiájával foglalkozunk részletesebben, hogy e kérdést vármegyénk történetében el tudjuk helyezni.

Ma már nyilvánvaló, hogy az oláhok nem római utódok, kik Traján Dáciájában keletkeztek s azóta lakják Erdély hegyvidékeit s az aldunai alföldeket. Ez a nézet már teljesen elvesztette érvényét az újabb nyelvtudomány világa mellett.*Ujabban már a román tudományos irodalom is kezd felhagyni a dáciai eredettel. A Diaconovich Cornél szerkesztésében megjelent „Enciclopedia romana”-ban (Nagy-Szeben 1897) Weigand Gusztáv „Aromani” (makedo-oláhok) czímszó alatt őszintén kifejti, hogy az oláhok dáciai eredetét sem nyelvészeti, sem historiai adatok nem bizonyitják.

A mint vármegyénk területén kimutatható, hogy az oláhok csak jóval a magyarok és szászok után érkeztek, úgy kimutatható lesz az Erdély egész területén is faluról falura és vidékről vidékre, ha methodusunkat mások is követni fogják s ezzel úgyszólván Erdély nemzetiségi catasterét fogják feldolgozni.

Lássuk tehát nagy vonásokban, kik az oláhok, hol keletkeztek s hogy foglaltak ott tért, a hol ma találjuk őket?

{71.} Itália főhegységét, az Apenniniket, melyekhez délen az Abruzzok csatlakoznak, a szerint, a mint nápolyi római, toskánai stb. területen húzódnak végig, nápolyi, római, toskánai Apenninieknek nevezi a geographiai nyelve.

E hegyvidékek kiválóan alkalmasak a pásztorkodásra s úgy az ó-korban, mint jelenleg is, ez a főfoglalkozása és keresetforrása a lejtőit és völgyeit népesitő olasz lakosságnak.

Tudnunk kell azt is, hog az olasz köznép magát a vidékről nevezi, melyen lakik, így nevezi a nyelvet is, melyet beszél. A „lingua italiana” egyetemes megnevezés (olasz nyelv) csak a renaissance korában keletkezett, de a nép ma is lingua napoletana, romana, toscana, friulana, piemontese stb. jelzőkkel különbözteti meg nyelvét (és magát) más vidékek nyelvétől és lakosságától.

A lingua romana, melyet a római Apenninek pásztornépei beszéltek, az oláhság keletkezésének forrása.*Lásd Réthy László akad. székfoglaló értek. A romanizmus Illyricumban. Budapest, 1896.

E területen (Középitáliában) az ó-korban az osk és umbriai tájnyelvek éltek, melyek az irodalmi latin nyelvtől bizonyos hangtani sajátságokra nézve jellemzően különböztek, így a latin qui ezekben pis-nek, a quid pid-nek, a quattuor petora-nak és petur-nak ejtetett, a q hangnak ezekben a p hang felelt meg. Egy más hangsajátság a d-nek z-vé változása dies = zi (nap), továbbá az l hang rotacismusa r-esülése: mola = mora. Az olasz népnyelv, mely a VI–VII. században Kr. után alakúlt meg e területen, kétségtelenül örökölte e hangsajátságokat, mint más olasz dialectusok, a terület szerint, melyen alakultak, más provincialismusokat őriztek meg a régi latinságból.

A középkor zavaraiban, midőn góthok, longobárdok s a byzantinusok versengenek Itália birtokáért, a pápák hol egyik, hol másik hódító hatáskörébe jutnak, mindennap kitéve annak, hogy az örök város bukásával új fordulatot vesz a keresztény világ története.

A VIII-dik század egyik nagy eseménye, hogy a longobárdok a ravennai exarchatust (byzanti uralom Itáliában) megsemmisitik s Rómával akarják kibővíteni birodalmukat. A pápa a frankokhoz fordúl segítségért, kik 754. és 756-ban leverték a longobárdokat s Pipin frank király Róma területét s a pentapolist (Rimini, Pesaro, Fano, Sinigaglia, Ancona) a pápának adományozza, a mivel a pápák világi uralma alakúlt meg.

Talán e zavarok nyomása alatt történt, hogy római pásztorlakosok nyájaikkal tovább s tovább húzódtak észak felé, Friaul, Dél-Tirol ritka {72.} lakosságú területeire. De külső nyomásra sem volt szükség; pásztornépek, a kik földet nem művelnek, de kihasználják a talajt, a mint azt a természet nyujtja: mennek, ha legelőjük elfogyott, ha családjuk és gazdaságuk meggyarapodott, oda, a hol elég üres terület van, mely őket befogadja.

A pápai terület román pásztorai, mint római keresztények húzódnak északkelet felé s huzamosabban időznek Friaul hegyvidékein is a román tájszólásuk olyan elemeket is felvesz, melyek a friauli pásztorlakossággal való együttélésre mutatnak.

A IX-ik század folyamán történt, hogy ilyen nomadizáló románok Aquileia, Görcz felől Krajnába, a mai Horvátországba s Magyarország dunántúli részébe is elhúzódtak, a mire némi emlékezést véltünk látni krónikáinkban: Anonymusban és Kézayban. Nem veszszük ugyan historiai bizonyosságnak azokat az adatokat, melyekkel krónikáink a magyar honfoglalás történeteit ránk hagyták, legalább nem oly alakban, a mint azok ránk maradtak, de ki tagadná, hogy leírásuk sok becses traditiót őrizett meg, a minek historiai háttere kétségtelen. Van a két krónikában egy, láthatólag közös forrásból származó traditió, mely alighanem a római hegyekből megindúlt vándorlás egykori irányát sejteti.

Anonymus ezt írja a IX. fejezetben: A ruthének vezérei, noha nem önszántukból, de mégis mindent megadnának Álmos vezérnek, hanem kérik Álmos vezért, hogy Galiczia földjét elhagyva, a Havaserdőn (Kárpátokon) túl nyugat felé Pannónia földére szállana, mely előbb Attila király földje volt. És Pannónia földjét előttük szerfölött jónak magasztalták vala mondják vala ugyanis, hogy ott igen nevezetes forrásvizek folynak egybe, a Duna és Tisza és más nevezetes, jó hallal bővelkedő források, mely földön szlávok, bolgárok, oláhok és rómaiak pásztorai laknak, mert Attila király halála után Pannónia földjét a rómaiak legelőknek nevezik vala, mivelhogy nyájaik Pannónia földjén legelnek vala.

Kézai Aquileja megvívásáról szóló (IV-ik) fejezetében pedig ezt mondja: Pannónia, Pamfilia, Macedonia, Dalmatia és Frigia városai, melyeket a húnok gyakori rablásokkal és megszállásokkal zaklattak. Ethelétől szabadságot nyevén, szülöttjük földét oda hagyva, az Adriai tengeren Apuliába költözének, az oláhok, kik pásztoraik és jobbágyaik voltak, önkényt Pannóniában maradván.

E két adatból azt gyanitjuk, hogy a magyar honfoglalás idején tudtak valamit olyan pásztorkodást űző népelemekről Dunántul, melyek Itália felől bocsátottak rajokat északkelet felé.

{73.} Lehet, hogy e pásztorrajok a Balatonig is eljutottak s talán a nyugati Kárpátokba húzódnak fel, ha Pannónia szláv-avar népek nem népesitik már ekkor, lehet, hogy ezek állottak útjában e migratiónak s a román vándorlás ennek nyomása alatt vett déli irányt a Balkán-félsziget hegyvidékei felé. De ezek csak sejtések, a mire a krónikák „pascua romanorum” kifejezése vezet bennünket.

Bizonyos az, hogy a román pásztorok, mint olasz nép a IX. század folyamán húzódtak Horvátországon, Bosznián át a régi római illyricumba, a hol őket először 926-ban nevezi meg egy byzanti író, Kedrenos. Vlachoknak nevezi őket, a mely név alatt eredetileg olaszt, latint, rómait értettek, míg e név jelentése később át nem alakúlt a Balkán-félszigeten.

*

Ez az első emlités jellemző azért is, mert nomád népről szól. Tzimisches János byzanti császár halála után, a ki keleti Bolgárországot meghóditotta, négy bolgár testvér Dávid, Mózes, Áron és Sámuel felkeltek a byzanti uralom ellen, melynek élén akkor II. Bazilios császár állt. E háborúskodás idején, melyet a császár a bolgárok ellen intéz, az egyik felkelőt, Dávidot a Kastória és Prespa közti úton ölték meg az oláhok a „szép tölgyek”-nél. Néhány évvel később, 1013-ban említi ugyane historiograph a Struma, Vardar és Ochrida vidékén az első oláh helynevet Kimbulong-ot, melyet mint országútat Sámuel bolgár czár a császár ellenében megerősített.

E két adattal kezdődik az oláhok írott története.

Ezek az illyricumba vándorolt román pásztorok az oláhok ősei, vagyis a mai oláhság ezen illyricumba költözött olasz pásztorok nyomán keletkezett. E leszármazást a következőkben foglaljuk össze:

Az illyricumba költözött olasz (román) pásztorok a Drin, Narenta, Vardar völgyeiben illyr (albán) és szláv pásztornépeket találtak; maguk nem tanulták el azok nyelvét, mert román fajú népek (olasz, franczia, spanyol) mint azt általában látjuk, nem tanulják meg szomszédjaik nyelvét, de az ő hajlékony, behízelgő nyelvük mindenütt hódit, a hol idegenekkel kerül össze.

A Balkánon is úgy történt, hogy illyr és szláv pásztornépek hamar elsajátították a római olasz tájnyelvet, mely néhány generatió alatt faluról, falura, hegyvidékről, hegyvidékre terjedt szét Illyricumban.

De mikor az idegen egy új nyelvet sajátit el, ajkán a tanúlt nyelv megváltozik, hangviszonyai (kiejtése) és grammaticai formái régi nyelve törvényei szerint alakúlnak át.

{74.} Az illyr és szláv pásztorok ajkán is így változott el az eredetileg olasz (román) nyelv, annak hangviszonyai és grammaticai alkotása teljesen megbomlott s alakúlt egy új nyelv olasz szavakból, de illyr és szláv nyelvhatások alatt. Ez az új nyelv megtartotta a régi román nevet rumän kiejtéssel ez lesz nemzeti nevévé, a mi később egy históriai félreértésére fog vezetni, a mint azt látni fogjuk.

E nyelv nem olasz többé, mint a faj nem olasz, mely azt létre hozta, de illyr és szláv amalgam, melyben az eredeti olasz elem feloszlott.

Ezt az új nyelvet az articulusnak a szó végére való kapcsolása, a futurum s az infinitivus képzése, a számnévcsoportok alakitása jellemzi, a mi mind albán és szláv hatás alatt jön létre. Hangtanában is albanizmusok nyilatkoznak oly világosan, hogy az oláh nyelv tájszólásaiban a két albán dialectus a tosk és gheg hatását külön-külön constatálhatjuk, példáúl az oláh dialectusokban n = r különbség tűnik fel mint jellemző sajátság: bun = bur, bine = bire stb., ez a különbség választhatja el a két albán dialectust is: toskenia = toskeria, bretenia = breteria stb.

A hol az olasz hangtan nem áll ellentétben az illyricumi idiómákkal, ott a régi román hangállapot maradt fönn, így a p hang q helyett (lapte, opt, drept), a mely sajátság vezetett bennünket arra, hogy az oláh nyelv keletkezésének roppant complicált problemáját, a középitáliai osk-umbriai területről való kivándorlással, azt hiszem, tudományos biztossággal megoldhattuk.

A X-ik század folyamán alakúlt rumén nyelvnek egy más tulajdona is van, mely leszármaztatásunk elméletét kétségtelenné teszi. Ez az, hogy benne a kereszténység terminologiája olasz eredetű (cser, dumnezeu, kredincze, lezse, änzser = ég, isten, hit, vallástörvény, angyal), a miből önként folyik, hogy a Balkánon vándorolt pásztorok római kereszténységet hoztak magukkal új telepeikre.

A Balkánon azonban ez időben már nem volt többé latin egyház, de északon szláv és délen görög. Az oláhok e két nemzeti egyház hatása alá kerülnek így történt az, hogy az oláhok egyfelül és főkép szláv, másfelül görög culturában fejlődnek tovább, szláv és görög forrásból egészitik ki azt, a mit őseik egyszerű, mindössze a pásztorkodás életviszonyainak megfelelő olasz tájnyelvéből nem örökölhettek.

Ez a magyarázata annak a sajátságos viszonynak, a mi az összes román népek területén az egyetlen, hogy a balkáni románság, bár eredete Itáliába vezet, culturája, a kereszténységet leszámítva, nem olasz, {75.} de első sorban szláv, s délen görögös, a hol a görögség a szlávoknál erősebb volt.*Az oláhok eredetének kérdéséről lásd bővebben köv. értekezéseimet. A romanizmus Illyricumban. (Akad. értekezés a tört. tud. köréből XVI. kötet 12. sz.) és Az oláhok itáliai eredete (Budapesti Szemle 1897 áprilisi szám.)

Az így megalakúlt oláhság, mint Bulgária és Szerbia lakossága, mindíg mint nomád, hegylakó tünik fel a középkori byzanti és szláv forrásokban. Szláv egyházban élve, mind jobban ki van téve a szláv befolyásnak s mint pásztor, a földművelő szlávval szemben: az államok jobbágyságát képezi, úgy, hogy idővel a vlach és rumun megnevezések a jobbágyság fogalmára mentek át.

A román pásztorok első feltünésétől fogva Illyricumban három századon át csak a Balkán-félsziget tartományaiban ismerünk oláhokat.

A vándorösztön s az állandó háborúskodás a byzanti császárság Bulgária és Szerbia közt fejti meg, hogy a XIII. század elején a Dunáninneni területeken is feltünnek oláhoknak nevezett népelemek, Magyarország déli hegyvidékein s a Dunába ömlő erdélyi folyók alföldjein.

II. Endre korában, 1222-ben van először szó oláhokról magyar területen.

Ekkor, mint fentebb leírtuk, az aldunai alföldek (Havaselve és Moldva) nagy, ritka lakosságú területek, melyeken a kúnok tanyáznak s innen intézik beütéseiket Magyarországba (Erdélyen a Szamosvölgyén át) s Bulgáriába, a honnan majd zsákmánnyal, majd vereséggel térnek vissza táboraikba, melyek olyanok lehettek, mint a mai kirgizek, kalmükök sátorfalvai.

Államról európai értelemben nem lehet e területen szó, szinte csak geographiai fogalom volt az, melybe a Vöröstorony-szorostól a Krimig terjedő nagy alföldeket foglalták.

A nagy üres területek alkalmasak voltak arra, hogy a balkáni oláhság, mely a Balkán-félszigeten már szerte el volt terjedve a XII-ik században, Cumániába is áthúzódjék, melynek nagy legelői szinte kinálták magukat.

Úgy látszik, hogy az oláhok már a XII-ik század elején kezdtek átszállingózni a Dunán s nyájaikkal Bukovináig, Galicziáig hatoltak fel.

Nicetas Choniates írja (Bonni kiadás 171), hogy Komnen Emanuel császár (1143–1180) nagybátyját, Andronikust Nis és Branicsevo kormányzójává nevezte ki, ez azonban hűtlenségbe esett s a császár fogságba vetette, onnan azonban 1164-ben elmenekült s a Dunán át Halics {76.} felé vette útját, hogy ott a ruthén fejedelemnél keressen menedéket. El is érte az ország határát (Bukovina, Lodomeria), midőn ott oláhok vették üzőbe, a kik hallván, hogy Andronikus a császár élete ellen tört, elfogták s visszavitték a görög császárhoz.

Nyilvánvaló, hogy az itt emlegetett oláhok, a byzanti császárság területéről valók, alkalmasint nem állandó lakosai még ekkor a legelőknek, a hol tanyáztak, de időnként visszatértek a Balkánra uraikhoz, a kik egyháziak s világiak lehettek s számba adták a marha-állományt.

Ilyen legeltetésekről messzebb eső területeken, a későbbi korból is vannak adataink.

Nicetas Choniates e feljegyzése az első adat az oláhokra vonatkozólag a Dunáninnen.

Magyar területen, mint fentebb említettük, az oláhok első említése 1222-ben történik.

II-ik Endre király ugyanis a határvédelem biztosítására a kúnok ellen, adományt tesz a német lovagrendnek Bárczaságban s egy előbbi 1211. évi adományát kibőviti. Kritzeburg várát adja Salzati Hermannak, a lovagrend nagymesterének, a hozzátartozó rétekkel a borotnikokig (brodnik = révész), megengedi továbbá a király, hogy a lovagok kővárakat és városokat épithessenek a kúnok ellen. Ez adomány értelmében a lovagok területe a Bárczaságtól egész a Dunáig ért le, körülbelül a mai Gyurgyevo és Ruscsukig. Azontúl kelet felé laktak a kúnok. Ez oklevélben engedi meg a király, hogy a lovagok a Maroson és az Olton 6–6 hajóval sót vihessenek (Magyarország, illetve Bulgária felé) s más árúkat hozhassanak be, melyekért vámot nem kell fizetniök, akár a székelyek, akár az oláhok földjén mennek át.

Havaselve területén tehát, a melyről szó van, rendelkezik a király s itt emlékezik meg először oláhokról.

Második emlitése az oláhoknak egy a következő évben, 1223-ban kelt levélben foglaltatik, midőn II. Endre a szebeni egyház prépostjától a Szt. Mihály hegyet (Michelsberg) visszaveszi s ad érte egy Brodnik nevű földet, a Szt. Mihály hegyet pedig Gocelin nevű papjának adja, Gocelin pedig a cziszterczita Kertz monostornak engedi át s kéri a király beleegyezését. A király megadja s az oklevél a határokat nevezi meg, melyek Ruetel és Hermanfalva (villa Hermanni) közt húzódván el a keresztény szigetig (Insula Christianorum, Grossau) a Cibin folyónál. Egyúttal megerősíti a király a Kertz monostornak tett adományt is, eltávolitván róla az oláhokat.

{77.} Ez oklevélből világosan látjuk, hogy az oláhok szinte észrevétlenül terjeszkedtek észak felé, nyájaikkal idegen földesúri birtokokra is elszállingóztak, a hol természetesen nem szivesen látták csapataikat.

A következő évben kelt Andraenum-ban, mely a szászok viszonyait szabályozza, újra emlités van téve oláhokról a Bárczaságban. A király az oláhok és bessenyők erdejét és vizeit adományozza az erdőelvi teuton vendégeknek, azzal az engedélylyel, hogy azokat közösen használják az oláhokkal és bessenyőkkel.

A mint látjuk, oláhok a XIII. század elején csak Erdély déli részein s a havaseli folyók mentén tüntek fel.

1225-ben a király, nem tudni mily okból, kiűzi a német lovagokat a Bárczaságból, illetve Cumániából. A lovagrend nagymesterét ekkor Konrád mazóviai herczeg hívja meg s a kulmi és libaui földet adományozza neki a balti tenger vidékén, a lovagrend ott is marad aztán s a pogány poroszok és livek-et téritve és pusztitva. A német lovagrend balti uradalmából fejlett később Poroszország s Livland.

Cumánia állapota e korban még mindig homályos, csak annyit tudunk bizonyosan, hogy az oláhok még csak kisebb kenézségeket alkotnak, oláh államalakulásról még szó sincs ekkor. A terület leghatalmasabb népe még mindig a kún, mely már simulni kezd a nyugat-európai viszonyokhoz.

Igy történt, hogy Magyar Pál mester, a ki nálunk (Győrött) a Domonkos-szerzet első rendházát alapitotta, téritő buzgalmában felkereste a kúnokat Moldvában s tanitásával több fejedelmi személylyel kedveltette meg a keresztény hitet. Membrok vagy Borics kún főnök volt ezek egyike, ki fiát és 12 más előkelő kúnt küldött Róbert esztergomi érsekhez, hogy őket megkeresztelje. A herczegfi felfevén a keresztséget, azon hírt közlé az érsekkel, hogy atyja 2000 más kúnnal is felveszi a keresztséget; erre az érsek Erdélyen át a kúnokhoz megy s ott 15,000 kúnt keresztelt meg. Erre IX. Gergely pápa megbízta Róbertet, hogy szervezze a kún püspökséget, ez pedig IV. Béla királyt kéri meg, hogy az új kún püspökség számára emeltessen templomot.

Az első kún püspök Theodorik volt, a kinek 1234. évi leveléből tudjuk, hogy hatósága alatt székelyek és oláhok is voltak, midőn írja: hogy „a székelyek nem szeretik a kún nevet, de ha az egyházban együtt lehetnek farkasok és bárányok, mért nem férhetnek össze székelyek kúnok és oláhok?”

Itt találjuk először Dunáninnen, hogy az oláhok a róm. kath. egyházhoz tartoztak, a miből talán azt is következtethetjük, hogy az oláhok {78.} a Balkán-félszigeten is megőrizhették az itáliai kereszténység traditióit, s csak névleg tartoztak a szláv és görög egyházakhoz.

A kúnok megtérésével s a kún püspökség megalakulásával Cumánia most szorosabban füződik Magyarországhoz, a király fel is veszi a Rex Cumaniae czímet, mely a királyi czímben máig fönnmaradt.

A mint Moldvában sikerrel térit a magyar kereszténység, úgy történt ez délfelé Szörénységben is. Itt szintén a dominikánusok buzgólkodnak s IX. Gergely 1238-ban felhatalmazza a királyt, hogy Szörénységet, mely azelőtt lakatlan s kietlen volt s most megnépesedett, valamely magyar püspökséghez csatolja.

Az új nép – neophytos in Cheurin – oláh-bolgár bevándorlók és jász-kún bennlakók voltak, s mint ilyenek, a szörényi püspökség hatása alá tartoznak. Igy értjük meg, hogy az oláh nyelvbe a kereszténység fogalmaira több szó ment át a magyarból, így: aldui, áldani, mentui (menteni), mentuitor (megváltó), viklean, fiklean (hitlen, hitetlen).

Cumánia viszonyaiban, a mely eddig mint látjuk, a magyar királyság s a nyugati kereszténység hatásai alatt fejlett s hivatva volt a magyar királyságot a Fekete tengerig bőviteni: nagy fordulat állt be. A mongolok érkezésének híre s a csakhamar bekövetkezett nagy irtó hadjárat új mederbe terelte Magyarország aldunai tartományainak sorsát.

Az első esemény, mely fordulatot képez Cumania történetében, Kuthen kún királyi követsége 1230-ban Béla királyhoz, hogy fogadja be országába népével egyetemben. a király enged a kérésnek s 40,000 kún az ország közepén kap szállást, a hova roppant marhacsordáikkal s méneseikkel jöttek be, nagy bosszúságára a már régen földművelést űző alföldi magyar lakosságnak.

A kúnok beköltözése után csakhamar hazánkra zúdult a mongol áradat. 1241-ben elsőnek Rodna pusztúl el, Erdély legszélső culturpontja e korban, majd a Bárczaság, Nagy-Szeben, Kolozsvár, Nagy-Várad, Gyula-Fejérvár, Vízakna. Erdélyen át tombolnak tovább Batu kán hordái s a sajói csata után végig seperve az egész országot, melynek ekkor még ritka lakossága számbeli, vagyoni tekintetben a tönk szélére jutott.

A király is Dalmátiába kénytelen menekülni s csak akkor tért vissza az elpusztúlt országba, mikor a mongolok Oktai kán halálhírére visszavonultak ázsiai hazájukba.

IV. Béla király a szent János vitézek segitségével tért honába vissza, a kinek nagymestere felajánlotta a kúnoknak az ország benépesitését és védelmét. A király 1247-ben az egész Szörénységet a havasokkal {79.} adja a lovagrendnek Joan és Farkas kenézségeivel együtt az Oltig, de Lytava (vagy Lynioy) vajda kenézsége kivételével, melyet az oláhoknak hagy meg, úgy, a mint azt ezelőtt is birták. Ezenkivül az Olton túli egész Cumániát adja a rendnek, összes jövedelmeivel együtt 25 évre, de Szeneszlaus oláh vajda földjének kivételével, melynek jövedelme fele részben a rendet fele részben a királyt illesse.

A rendnek kötelessége e tartományokat benépesíteni, de azt kiköti a király, hogy oda ez országból semminemű földművelő népet, se szászokat, se teutonokat ne hívjanak be, a mely intézkedéssel természetesen a beköltözés délfelől, a Balkán s különösen Bolgárország felől indúlt meg nagyobb arányokban.

Cumánia megnépesülésének részleteit nem tudjuk, de egyes adatokból látjuk, hogy a bolgár-oláh elem évtizedről-évtizedre szaporodott. A Johannita-rendről nehány év múlva nincs többé szó, Szörénységben magyar bánok ülnek, egyes oláh vajdák pedig hatalomra kezdenek vergődni s 1252-ben Kirczben, honnan II. Endre kitiltotta volt az oláhokat, most ismét oláhokról szól az oklevél.

IV-ik László király ifjú korában, 1272–1275 közt, Lythen oláh vajda és testvérei megtagadják a királyi jövedelem beszolgáltatását. Soóvári Soós György megy rendet csinálni, Lythent megöli, öcscsét Borbátot pedig fogva viszi a király elé. Egy 1282-iki királyi oklevél, mely ez eseményt mondja el, a „Cumánia” tartomány név helyett ez áll: aliqua pars de regno nostro ultra Alpes existens. Itt fordúl elő tehát először a Havaselve kifejezés, melylyel az Olton túli kún földet nevezik Magyarországban.

Havaselve további történeteit csak érintenünk lehet e tanulmány sorában, Havaselve, mint a Kárpátokon túl eső s csak nehány ponton (vöröstoronyi, tömösi szorosok) érinthető terület, idők multával mind több önállóságra jutott.

A XIV. század elején területén valami Bazarad vagy Bassaraba nevű vajda-dynastia lép előtérbe Havaselvén, melynek neve a basarabin = böszörbény (böszörmény) vagy muzulmán nemzetnévvel magyarázható, a hogy Oroszországban ma is nevezik a török fajú mohamedán népeket. A basarabin, vagy böszörmény nemzetnév tehát ugyanaz, a mit nálunk saracén vagy szerecsenynek is írtak. Ez a dynastia valamely izlam vallású kún főrangú családból származik, tudnunk kell ugyanis, hogy ez időtájt Bulgáriában is kún-dynastiák uralkodtak. Terterij György 1280–1292, a sismanida Viddini Mihály 1323–1330. A kúnok nyoma sok helynévben fordúl elő Oláhföldön és Bolgárországban.

{80.} A havaselvi Bassarabák mint a Teteridák, Bulgáriában már elszlávosodott kún bojársággal vezetik a tartományok politikáját. A havaselvi Bassarabák, mint az előbb nevezett oláh kenézek és vajdák, a magyar király főtisztviselői, olyan rangban voltak, mint az erdélyi vajda, de itt, a területi előnyöknél fogva, lazább összefüggésben a magyar királyságtól.

A bécsi krónika írja 1330-ból, hogy Bazarád rendesen fizette a királynak a köteles adót, de Tamás erdélyi vajda és Dénes, Miklós fia arra ösztönözték a királyt, hogy vesse ki Bazarádot a tartomány vajdai székéből s adja oda valamelyikének. A királyi sereg tehát 1330-ban Szörénységen át vonúlt Havaselvére, Szörénységet, melyet Bazarád magához ragadt volt, visszavette s a király Dénest nevezte ki oda bánjáúl.

Úgy látszik azonban, hogy a királynak egyéb oka volt a hadjáratra, az, hogy Bazarád megtagadta a törvényes tributumot, ebből az alkalomból ismerjük a király e szavait: „Mondjátok meg Bazarádnak, hogy ő juhaimnak pásztora s én szakállánál fogva húzom elő rejtekhelyéből.”

I. Lajos alatt (1342–1382) János küküllői főesperes, királyi jegyző írja, hogy Sándor havaselvei vajda, a király országának alattvalója, ki azelőtt atyja életében fellázadt a magyar korona ellen, hallván a király kegyességének és hatalmának hírét, személyesen jelent meg előtte (Erdélyben) s leborúlva előtte, engedelmességet fogadott s a királyt uráúl ismerte el.

Havaselve függő viszonya a magyar királysághoz egészen a mohácsi vészig ér le, a mikor olyan állapotok következtek be, melyek a régi államjogi traditiókat úgyszólván az ország egész déli vonalán megzavarták.

Nekünk elég ezeket tudnunk, hogy az oláhság más területeken való történeteire térhessünk.

*

A mongol hadjárat következtében Erdély sok vidéke, melyet magyarok és szászok laktak elnéptelenedett. Új lakosságra lévén szükség, a király s hatósági betelepitésről gondoskodtak, mely Erdélybe Havaselve, Bulgária és Moldva felől folyt. A telepitést rendszerint a kenéz vezette, a ki felelős volt a telepitésért, az irtásokért, a ki beszolgáltatta a köteles adót s ezért jogokban részesült, a betelepitett földre s a telepitvényesektől szedett járulmányokra nézve, a kenézek nagyon sok esetben megsemmisittettek s nem egy előkelő magyar nemesi család alapitói lettek.

{81.} Havaselvével egyidejüleg népesült be Cumania keleti része Moldva is, de míg Havaselvén oláhokkal vegyest bolgárok, itt nagy ruthén rétegek telepedtek meg Déloroszország felől s vegyültek össze az oláhokkal. Az oláh nyelven is megérezni, hogy a Pruth-Szeret vidékein ruthén elemek olvadtak belé, sok helynévnél is kimutatható a ruthén eredet.

A betelepitések menetét az oklevelekből meglehetősen ismerjük. Ez kétfelől történt nagyobb arányokban. A betelepülés egyik iránya Krassó- és Hunyadvármegye volt, hova Szörénység és Havaselve felől gyült az oláhság, a másik Mármaros-, Bereg-, Szathmárvármegyék, ezek új lakosságukat Moldva felől kapták.

Egy nagyon fontos oklevél 1292-ből érdekesen világitja meg az oláh település első fázisát. III. Endre király okleveléből olvassuk, hogy: kormányzásunk szükségétől indittatva, báróink beleegyezésével azt határozzuk, hogy az oláhok, legyenek azok királyi birtokunkon avagy bárkinek birtokán, mindannyian birtokunkra vitessenek vissza s a vonakodók erőhatalommal is kényszerittessenek. Minthogy azonban nagybátyánk, László király, a gyulafehérvári káptalannak megengedte, hogy fülesdi és enődi birtokaira 60 oláh családot telepithessen, azoktól királyi adó czímén az 50-ed vagy dézsma ne szedessék.

Ez intézkedésből kitünik, hogy mily csekély volt a XIII-ik század végén az oláhok száma Erdélyben.

Az egyes beköltözéseket területenként mutatjuk be.

Krassóvármegye. E terület összefüggésben van a Szörénységgel. A Cserna vize futja át, mely az Alduna felől Mehádia, Karánsebes és Lugos felé nyit könnyü közlekedő útat. Földrajzi alkatára is kedvező volt a hegyvidékeket kereső oláhságnak. Első ismert kenézség Bach és fiáé Iváné, kik 1319-ben Simon krassói comesnek panaszolják, hogy Olasz Pál az ő Egrős falvukat erőhatalommal más helyre tette át, mintha az az övé lett volna. 1352-ben szeri Pósa krassói főispán Mutnoki István fiainak, Jugának és Bogdánnak Mutnokpataka nevü üres földet adja kenézségül.

1358-ban Bazarád nagy-krassói és Bazarád kis-krassói kenézről van szó, kik egy Szakol nevű ember Székas nevű birtokán hatalmaskodnak s gyujtogatnak az illetőnek adománylevele is oda égett. (A Bazarádi név tehát itt is előjő.)

A kenézek sokszor nemességgel is kaptak birtokot, így 1365-ben egy Karapch nevű oláh Ikus földjét kapja, Struza kenéz a Mutnok melletti királyi birtokot. Egyéb kenézségek e korból Pál, Gaden, István kenézségei, 4–5 házhelyű falvak. Ez adatok a lakosság ritka voltát {82.} tüntetik fel. Az oláhok, akkor még bolgárokkal erősen vegyülve, a határvédelemben is tevékeny részt vettek. 1420-ban Losonczy Zsigmond szörényi és orsovai castellán, Bogdánnak és testvéreinek a török elleni harczokban való vitézségükért több kenézséget adományoz a komjáthi kerületben. A folytonos török háboruskodás alatt Krassóban egész határőri szervezet fejlődött ki, melyet nyolcz oláh kerület képezett: Halmos, Karánsebes, Lugos, Miháld, Krassófő, Borzafő, Komjáth és Illyéd. Ezek központja 1452-ben Karánsebes volt. E területek függetlenek voltak a földesuraktól, közös ispán alá tartoztak s a Duna vonalán határőri szolgálatokat teljesitettek a török beütések ellen.

Hunyadvármegye. E terület új megnépesülésére egy nagyérdekű oklevél vet világot, melyet először Sólyom Fekete Ferencz közölt. Péter erdélyi alvajda és hátszegi castellánus Dénes vajda meghagyásából a hátszegi kenézek és hasonló állapotú emberek számára Hátszegen, 1360-ban törvényt ült, melyre 12 kenéz, 6 oláh pópa és 6 oláh jobbágy hivatott meg esküdtekül. Ekkor Murk fia, Mik emelt panaszt Musana fiai, Sztoján és Bolyén, meg Koszta unokái és rokonai ellen, hogy elfoglalva tartják a Rekettye és Nyires birtokokat, melyek kenézségi jogon őket illetik. Erre Koszta unokái és érdektársai azt felelték, hogy nagyatyjuk, Koszta és Musna azt együtt új megnépesités czímén szállották meg.

A jelen volt esküdtek, a kik az utóbbiak javára vallottak, a következők voltak:

Kenézek: Öreg Sarachenus, Veres Prodán, Chomak fia Román, Gyula fia Mihály, Csolnakosi Dém, Szállási Koszta, Bay fia Nán, Borbát fia Demeter, Hosszú Basszarab, Dömsödi Dusa, Gunazfalvi Vlád.

Pópák: Péter osztrói esperes, klopotivai Zampa, possanai Dalk, dömsödi Dalk, tustai Dragomir.

Jobbágyok: Tatemir és Stoján (Nán jobbágyai), klopotivai Buz és fia Bája; Zombor fia László szilvási Dragomir Myhel (Hosszú Basszarab jobbágya).

E névsorból a Basszarab és Szarachenus nevek érdekesek; látjuk belőlük, hogy az oláhság Cumániában hogy olvasztotta magába a kún földnépet.

1366-ban I. Lajos tudtára adja mindenkinek, hogy hű és kedves Oláh László ispánnak, almási Musad fiának, ki Déva vára területén lakik, a várhoz tartozó Zalárd falut adományozta, melyet mindazon kötelezettségektől felment, melylyel más oláh falvak tartoznak s csak azokkal tartozik, mikkel más nemesek tartoznak a királynak.

{83.} E kiváltság azonos volt a nemesítéssel, a mely ellen, mint az oklevél írja, Stroya és Zeyk hunyadvármegyei kenézek óvást emeltek az erdélyi alvajda előtt.

Más hátszegi kenézségek: 1380-ban Nyiresi Sztoján, Mosina fia és a hátszegi oláhok kenéze kéri Lajos királyt, hogy erősitse meg László vajdának részére tett adományát a Polonicza és Babochmező nevű lakatlan területekre, Sztoján e területek benépesitését igérvén.

1400-ban Zsigmond király nevében Szántó Laczk Jakab és Tamási Hermann János erdélyi vajdák Sztancsul, Berivoj, Dagomir és Vlád hátszegi kenézeknek a Vaskapura menő „Achinus polyana” nevű földet adják új benépesités kötelezettségével.

A XV. század elején, 1409-ben tünik fel a Hunyadiak őse is, Vajk, Serbe fia s Magos és Radul testvére, nem mint kenéz, de a király udvari katonája, a ki szolgálataiért a királytól Hunyadvár nevű birtokot kapja.

Hunyadvármegyétől nyugatra Zarándban 1404-ből kapjuk az első hírt oláh telepitésről. Zsigmond király Boalyának, Boár (alkalmasint Bojár) fiának szolgálataiért a Fehér-Kőrös mentén levő Vitha, Keresztur (később Kriscsor), Csernetfalva (később Cserneczel) és Zwalt puszta és néptelen birtokot adja, kikötve az adót és juh ötvenedet, melyek mint más Fehér-Kőrös melletti oláh falvaktól, a fiscusnak járnak.

Meg kell jegyezni, hogy a kenézek I. Lajos rendelete értelmében (melyet Zsigmond is megújit) csak katholikusok lehetnek. Igy történt az, hogy a kenézek utódjai magyarokká lehetnek. Ilyen kenézivadékok Hunyadban a Zeyk, Csolnakosy, vádi Kopasz, Naláczy, Kenderessy, szálláspataki Mara, szálláspataki Kenderessy (ebből a Kendeffyek), felsőszilvási Nopcsa; Krassóban Macsinay, Gerliczy, Macskásy; Fogarasban: Herszényi, szombatfalvi, kövesdi Boér (ebből a báró Huszárok), a szunyogszegi Majláth magyar nemesi családok.

Erdély déli részébe Moldva felől is költözködtek oláhok. Johannes kenezius dictus Magyar és Radul panaszolják 1426-ban, hogy Bereczkfalva a székelység szélén, Moldva felé részben elnépelenedett s ők benépesitenék, a mivel a határvédelemnek is tennének szolgálatot, ha arra szabadságot nyernének, Zsigmond király megadja a kért jogokat s megengedi a két kenéznek, hogy oda Moldvából és Havaselvéből új lakosokat telepitsenek.

Az oláhok magyar területre való bevándorlásának másik iránya, mint fentebb emlitők, észak felől történt Moldva felől. Az első oláh réteg északi magyar területen Mármarosban tünik fel a XIV-ik század elején. 1317-ből való az első kenézségi oklevél, a Rednik család őse {84.} Dragomér, Drágos fia részére Gyulafalva és Nyires nevű birtokokra. Ez időtől kezdve Mármaros hegyvidékeit úgyszólván ellepték az oláhok, a kik Szathmár- és Beregvármegyékbe is behuzódtak, a mely területeken egész tömeg oláh nemesség keletkezett, a Bilkeyek, Petrovayak, Ilosvayak stb. nemzetségei.

Ugyancsak 1317-ben találjuk az első oláh nyomot a beszterczenosnai földön is. Betlen János, Apaffy László és Miklós felszólítják a dobokai és belső-szolnoki főispánokat, hogy osszák meg köztük a borgói havasokat. A vizsgálati iratban fordúl elő, hogy ez ügyben oláhok is tanúskodtak, mint a kik ismerték a kérdéses hegyvidékeket.

Az oláhság e korban még nomád állapotának virágkorát élte. Többnyire juh- és sertéspásztorok, hegyről-hegyre vándoroltak, a helyhez kötöttség minden hajlama nélkül. Igy történik az az eset, hogy Bogdán, a mármarosi oláhok vajdája 1343-ban összeszedte a tartomány oláhjait, – mint János főesperes írja – titkon kilopódzott Moldvába, mely a magyar korona alá tartozik, de a krimi tatárok szomszédsága miatt lakatlan maradt. Ez eseménynyel magyarázzák az oláh krónikák a moldvai vajdaság keletkezését.

Az oláhok, mint ezekből látjuk, faji traditióikat nem tudják a XIV-ik század előtti korig felvinni, ez is azt bizonyítja, hogy társadalmi viszonyaik csak e korban kezdenek consolidálódni.

Az oláhok, mint más helyen is hangsúlyoztuk, ekkor még teljesen tele voltak szláv rétegekkel, bolgárokkal, szerbekkel s még albánokkal is, egyházuk szláv volt s kenézeik egy része ruthén és bolgár. Mint ilyen vegyes nép lakja a keleti Kárpátok alját. Midőn 1392-ben Zsigmond király Kővárt Balk és Drág oláh vajdáknak adományozza, új tér nyilik meg az oláh telepedésekre.

Ekkor történik az, hogy vármegyénk területén az oláh elem mind nagyobb számmal kezd szerepelni. Lássuk tehát, hogy vármegyénk térképe hogy változik a XV-ik század folyamán s a rá következő századokban

A XV-ik században a következő községek alakúlnak: (Lásd V. térkép)

1405-ben: Ilosva, Bába (Babafalva), Csicsó-Hagymás, Szelecske, Bacza, Borszó, Galgó, Csicsó-Mihályfalva, Csicsó-Györgyfalva, Négerfalva, Al-Őr, Tótfalu, Báton, Berencze, Aranymező (Bábafalva), Rév-Körtvélyes, Nagy-Buny, Kucsulát (Kocsalátfalva), Letka, Lemény, Kápolnok-Monostor, Kis-Körtvélyes, Gyertyános, Szurduk-Kápolnok, Kozla, Kovás-Kápolnok.

{85.}

V. XV-ik század.

{87.} Egyes községnevek jelentése: Szelecske = szl. Szelistye, Borszó = szl. nyirfa, Galgó = szl. kötőfűz, Báton = szl. kákabot, Berencze = szl. iszap, Buny = szl. beléndek Kucsulat = albán búb, Letka = szl. orsó, Lemény = szl. kendertörő, Kozla = szl. bakkecske stb.

1408-ban: Egres.

1411-ben: Széplak.

1418-ban: Kőfarka.

1424-ben: Kis-Nyires, Csernefalva, Vád (Révkápolnok név alatt), Garbonácz.

1437-ben: Antos.

1440-ben: Szekeres-Törpény.

1448-ban: Alsó-Gyékényes, Keménye (ered. Kremenye).

1456-ban: Ispánmező, Nagy-Kaján, Dögmező, Erdő-Szombattelke, Czoptelke, Kis-Kaján, Kötke, Nagy-Debrek, *Belyegalja, *Boda.

1461-ben: Kecskeháta, Csokmány.

1467-ben: Pecsétszeg, Lábfalva, Kápolna Pestes, Gáncs, Nagy-Ilonda, Csicsó-Ujfalu, *Kőalja, Kolostor-Vád, *Poprádmező.

1473-ban: *Milö (Czege határában).

1488-ban: Libaton, Rogoz.

1492-ben: *Körtvélyes-Mányik.

E század folyamán mint látjuk, a Szamos alatti magyar területen kevesebb helység alakúlt, mint az északi oláh területen. Az oláhság szaporodása a következő századokban nőttön nő, ezzel a szláv-oláh helynevek is mindjobban szaporodnak s az oláhság számbelileg túlszárnyalja a magyar elemet. E század folyamán kezd tulajdonképen népesedni a vármegye északi hegyvidéke, mely azonban mai képét csak a következő XVI. és XVII-ik században nyeri. (Lásd VI-ik térkép.)

A XVI-ik században alakúlt községek:

1500-ban: Macskamező.

1505-ben: Oláh-Lápos (oláh előneve 1548-ban fordúl elő először).

1507-ben: Puszta-Ujfalu, Kálna, Záprócz, Szinnye, Bujdos, Szóváros, Tálosfalva.

1511-ben: (Oláh)-Fodorháza.

1519-ben: Tőkepataka (Tőkés névvel).

1521-ben: *Szúd (Onok mellett).

1528-ban: Rusor (jelentése Kis-Oroszi; első emlitése Dragumérfalva név alatt).

1530-ban: Restolcz (Restóczfalva név alatt, később Rostosfalva).

1538-ban: Sósmező, Közfalu.

{88.} 1540-ben: Csatán, Szamosujvár (Novum Castrum Balvanyos vocatum).

1543-ban: Kis-Solymos (Somsofalva), Laczkonya, Pojnicza Purkerecz, Sásza.

1546-ban: Toplicza, Szakatura.

1548-ban: Lápos-Debrek.

1553-ban: Emberfő, Kis-Doboka, Gosztilla, *Refény, (Blenke)-Poján, Disznópataka, Muncsel, *Patakfalva, *Szászmező, *Lonkafalva (máskép Zlatina).

1554-ben: Nagy-Krisztolcz, Somfalva, Szurduk (Nagy-Szurduk név alatt), Nagy-Lózna, Szalonna (Nagy-Szalonnapatak), Tótszállás, Kabulapataka, Felső-Csobánka, Kő-Lózna, Búzamező, Csáka, Csömény, Ködmönös, Gyurkapataka (Gyerkepataka név alatt), Kis-Krisztolcz, *Kis-Lózna, Klicz.

Ethnographiai szempnotból e helynevek között nevezetesebbek: Macskamező, bolgár mecska = medve, Zlatina szl. aranyos, Szalonna szl. sóspatak, Tótszállás (tótok megszállása), Kabalapatak szl. kobila = ló, paripa; Csömény, szerb csemin = kömény; Csatán, szerb četina = fenyő.

1557-ben: Gorbó-Muncsel.

1564-ben: Büdöspataka.

1566-ban: Csula (sz. irtvány), Csokotes (Batizfalva név a.), Románfalva, Frinkfalva.

1569-ben: Doborcsina.

1571-ben: Ilondapataka (Dolha név alatt), Dalmár (ered. Gyalu mare).

1576-ban: (Felső)-Ilosva, Egres (Felső), Körtvélyes (Felső), Csicsó-Polyán.

1579-ben: Brébfalva (Bábapataka név alatt).

1583-ban: Fonácz, Ploppis, Szelnicze, Magura, *Tehénpataka (Groppa?), *Sátoralja.

1584-ben: Kis-Debreczen, Karulyfalva, Boérfalva, Kupsafalva, Ungurfalva, Kohpataka, Ünőmező, *Boérpataka, *Rohmező.

E helynév nagyobb részében világosan felismerjük már a kenézségeket. Ilyen kenéz nevek: Frink, Román, Bréb, Boér, Kupsa, Ungur stb., kik az irtványokat eszközölték s a betelepitett falvak nevükkel jelöltettek meg. További települések e század végén:

1585-ben: Kis-Debrek, (Oláh)-Nyires.

1586-ban: Dragyia, Petyeritye (Peterithely vagy Péterfalva), (szintén kenéz név után).

{89.}

VI. XVI–XVIII-ik század.

{91.} 1588-ban: Hollómező, Horgospataka.

1590-ben: Galgó-Magura, Falkusa.

1591-ben: Konkolyfalva (Konkolyosfalva, máskép Nyegenyefalva), Kis-Kabalapatak, *Topilafalva, *Bagófalva.

1592-ben: Tőkés, (Kő)-Frinkfalva, Guga, *Uj-Lozna.

1593-ban: *Hideg-Retteg, *Csurány, Tormapataka (később oláhul Haranapataka).

1597 és 1598-ban: Borleásza, (Lonka)- és Sztojkafalva.

Végül a XVII. és XVIII. században a következő helyek járulnak vármegyénk területének teljes megnépesüléséhez:

1601-ben: Pontinásza (Poltinácz) – 1603-ban: Dióspataka, (Csaba)-Ujfalu, Kis-Borszó, Kosztafalva, Kötelesmező, Mályán (Málfalva), Pirósa (Pirosfalva), Zsugásztra, Preluka (Prelukafalva), *Korbfalva (a kis-búnyi járásban).

1607-ben: Braczka (Broczkafalva, puszta Szalonnánál).

1610-ben: Lárga 1613-ben Bleseny (Kopaszfalva, puszta Nagy-Ilonda mellett). 1615-ben: *Majlád (Disznópatak és Ilondapatak körül). 1638-ban: Groppa.

A legkésőbb alakúlt helyek vármegyénk területén: Batiz-Polyán (1766), Blózsa (1770), Horgospataka (Oláh-Láposbánya mellett, 1820).

Feltünik az olvasónak, hogy az utóbbi századokban alakúlt, ma túlnyomóan oláhoktól lakott községnek neve, nehány kivétellel mint pld. Bacza, Muncsel, Fonácz, Braczka, Ploppis, Borleásza, Pontineásza (s nehány más, melyek a rumén nyelvből alkotvák), a legtöbbnek értelmét a szláv (bolgár, ruthén, szerb) segitségével érthetjük meg. E jelenségnek az az egyszerű oka, hogy az oláhság a XIV–XVII. századok folyamán fajilag még nem képezett homogén elemet. Nemcsak papjai és kenézei voltak szlávok, de a nép maga bolgár, ruthén, szerb, macedo-oláh és albán vegyülék volt, mely ruménné csak a XVIII. század elején lett teljesen az oláh egyházi nyelv befolyása alatt.*Hogy a ruménségben sok nyoma van a macedoniai oláh vagy czinczárságnak s istro-ruménségnek, vármegyénkben is constatálható: Virágosberek községet az oláhok Zsiragnak = virág nevezik, a mely hangsajátság (zs = v) a macedoniai oláh nyelv tulajdona, (vin = zsin, vie = zsie a macedoniai ruménben s a vármegyénkbeli oláh tájszólásban), Ispánmező oláh nevében pedig: Sparmezeu, az Istro-rumun tájszólás rotacismusát találjuk, a mi a móczoknál is otthonos.

Világos példája ennek Zápolya János egy Gyulafehérvárott kelt levele is 1570 aug. 28-dikáról, hol Dobokavármegyére vonatkozólag ezeket olvassuk: „ut ibsi et omnibus passessionibus, quae olim a cristianis culte et inhabitate fuissent, et per varia disturbia et incursiones hostium {92.} devastate extitissent, nunc autem a valachis et aliis nationibus habitarentur”.

Alább még közelebbről határozza meg az oklevél az új lakosság nemzetiségét, mely a magyar lakosságot ért sok csapás után, magyar helyekre tódult: „quae olim a cristianis (keresztény = római katholikus) inhabitantur, et per varia disturbia utemque desolate extiterunt, nunc autem a valachis, bulgaris, rascianis et aliis quibus cunque nationibus inhabitarentur”.

A vármegyénkbeli oláhok macedon-bolgár származására még személynevek is rá vallanak: Lozsárdon 1617-ben egy Simon Czinczár nevű oláh jobbágyot (így nevezik a macedon-oláhokat) s Szász-Zsomboron 1407-ben egy Ladislaus dictus Bolgár jobbagio wolachalist említ az oklevél.

Világosan feltünteti az oláhság heterogén voltát sok más oklevél is, melyek oláh községek kenézeit és jobbágyait sorolják fel névszerint. Ezekből a nevek három csoportját különböztethetjük meg:

1. Rumén nevek: Kriszte, Gicz, Sztancsul, Mircse, Fabur, Páska, Zachul, Serbán, Rotár, Birle, Nan, Topa, Oprisa, Pintye.

2. Szláv nevek: Vojvod, Rednik, Rusz, Ignat (ruthén alakja az Ignácznak), Gurko, Garbonácz, Muszka, Czár, Dusa, Krajnik, Petrován.

3. Magyar nevek: Hosszú, Botos, Haragos, Szűcs, Balás, Kovács, Tatár, Pap, Buda, Nemes, Veres, Szegény, László, Puskás, Nagy, Fekete, Kis, Pogány, Gergely stb.

Az utóbbiakra nézve nem kell azt hinnünk, hogy ezek olyan magyar jobbágyok, a kik az oláhságba azok vármegyénkbe költözése után olvadtak bele, hanem még Moldvában és Bukovinában eloláhosodott csángók és székelyek, a kik már mint rumének jöttek vármegyénkbe.

Az a felfogás, mintha az oláhság vármegyénkben (vagy másutt is Erdélyben) nagy tömegeket assimilált volna a magyarságból, nem igazolható. Igaz, hogy egyes községek meggyérült magyar lakossága, pap és egyház hiján sokfelé eloláhosodott, de az oláhság terjeszkedését mégis a török pusztitásoknak s a nemzeti felkelésekkel járt nagy fajveszteségünknek tulajdonithatjuk.

Igy történt az, hogy több régi magyar község ma már úgyszólván teljesen oláh lakosságú, mert a földesurak magyar jobbágyok hiján, azok sorait oláhokkal pótolták, kik Moldvából szívesen bejöttek Erdélybe, a hol emberségesebben bántak velük, mint otthon, a hol a bojár ruménjét (jobbágy) árúczikk gyanánt adta-vette.

Mint ilyen, a magyarok nyomába lépett új elem, az oláhság legtöbb {93.} esetben meg is tartotta a község régi magyar nevét, melyet kiejtéséhez idomított, pld. Közfalu = Tyizeu, Emberfő = Ambrifju, Köblös = Kublyes, Oszvaly = Osoju, Somkerék = Sintereag, Kékes = Tyotyis, (Apa)-Nagyfalu = Nozsfaleu, Szent-Egyed = Szintezsud stb.

Vármegyénknek legkésőbb beköltözött lakosai (nehány ujabbkori tót-cseh telepedést leszámitva, minő Lábfalva, hová Gróf Mikes Benedek telepitett tótokat és Tóthszállás, hová Báró Josika János czukorrépa tenyésztés céljából 400–500 cseh munkást telepitett a 40-es években, a kik többnyire eloláhosodtak) a XVII. században Moldvából jött örmények, kikről Szamosujvár leírásánál bővebben szólunk s a zsidók, a kik csak az utóbbi évtizedekben kezdtek vármegyénkben nagyobb számmal letelepedni.